Magyar Szó, 2003. december (60. évfolyam, 284-307. szám)
2003-12-27 / 305. szám
2003. december 27., 28., szombat-vasárnap MKHttb) kozelkep@magyar szo.co.yu KÖZELKÉP 11 állandóan tataroznak valamit. Az első kerületi paloták nagy része olyan ragyogóan tiszta és fényes, mintha tegnap építették volna, de nincs utcácska, amelyben legalább egy épületet ne takarna ponyva. Most például éppen a Stephansdom tornyát rejti el a turisták kíváncsi szeme elől. De vissza Schönbrunnhoz: a főbejárat előtti karácsonyi vásár, igazi nevén Christkindlmarkt, kisebb a városházainál, de meghittebb és hangulatosabb. Csak egy sor félkörbe állított bódéból áll, a behatárolt részen bőven van hely a sétáló és falatozó közönségnek, de hatalmas, égőkkel gazdagon díszített karácsonyfájával és a kastélyhoz vezető út két oldalán álló, este megvilágított oszlopokkal jó messziről látszik. Van a kastélynak még egy rokonszenves látnivalója, amelyet egyre több múzeum alkalmaz: a Gyermekmúzeum. Ebben az 5-12 éves látogatók évi 4 eurós tagsági díjért különféle kedvezményeket élveznek, egyebek között megérinthetnek mindent - ami a felnőtteknek szigorúan tilos! -, beöltözhetnek Mária Terézia korabeli ruhákba, és egyáltalán beleélhetik magukat a császári gyermekek életének mindennapjaiba. És ott van Poldi is, a kastély kedves kísértete, akit azonban nem tudom, hogy „élőben” is láthatnake, vagy csak a prospektusokban. Ottjártunkkor éppen egy Dürer-kiállítás volt még látható az Albertinában, és noha óriási tömeg tolongott, hogy kihasználja az utolsó napokat, néha megesett, hogy az ember egyedül találta magát pár pillanatra valamely kép előtt. Megpróbáltam felidézni Albrecht Dürer nürnbergi szülőházának emlékét, de csak halványan derengett egy kacskaringós utca tipikus németalföldi Fachwerk-épületének hangulata mai mértékkel mérve kis szobáival és alacsony mennyezetével. Egy másik kiállítás, sajnos, nem nyerte el a tetszésemet. Bécs nemcsak a császári múlt, a keringő, az Operabál, az újévi koncert és a Sacher-torta városa, számtalan múzeuma és képtára halad a korral és „trendekkel”, ezért a Művészettörténeti Múzeum patinás, gyönyörű épületében, amely hét évezred művészetének tárgyi maradványait állítja közszemlére, festménygyűjteménye pedig a világ legjelentősebbjeinek egyike, szóval ebben a múzeumok gyöngyében egy modern angol festő kiállítása volt éppen látható, és a plakátokon ábrázolt festmény nem volt eléggé gusztustalan ahhoz, hogy elriasszon - bedőltem a reklámnak. Nagyon megbántam, de nevet nem említek, egyrészt, mert sokan műértő ábrázattal ácsorogva egy-egy kép előtt merengtek azon, hogy „mit is akart a szerző mondani?” - feltételezem, hogy jutottak is valamire -, másrészt meg a műélvezet szubjektív, és ha valakinek ez a művészet csimborasszója, ám legyen neki. Nekem jók a régi mesterek is, Bruegel, Rembrandt, Tizian, Velázquez... Mellettük megpihentem és este megújult erővel ültem be a Graben és a Spiegelgasse sarkán levő tágas irodába, ahol a délkelet-európai térség országaiból jött újságírók az európai integrációról és dialógus-projektumokról beszélgettek, míg odakint a szökőkútból hatalmas adventi koszorúvá vedlett utcadísz mellett dobszóra óbégatott az állatvédők csoportja az állatok „emberi jogait” követelve. Istenem, újra Bécsben voltam! ■ Kép és szöveg: PÁLICS Márta Christkindlmarkt a városházánál Fiákerek találkozása a Burgtheaternél Vonaton kényelmesebb a városnézés Télire ágyazva a rózsatöveknek a schönbrunni parkban ■ A HÉT INTERJÚJA » Közösségépítés A Kultúra Szikrái Díj és az Aracs-díj után a múlt héten vette át Budapesten Hajnal Jenő, a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központ igazgatója a Kisebbségekért Díjat a Magyar Köztársaság kormányfőjétől. ■ Korábban községi elismerésekben, az idén pedig három rangos kitüntetésben is részesültél. Aki ismeri a zentai vagy az egész délvidéki magyar művelődési életben vállalt szerepedet, egyiken sem lepődik meg. A legutóbbi díj mégis különleges: az elismerés annak szól, amit kisebbségben önmagunkért tettél? Vagy még ebben a környezetben sem mindannyian ugyanazt a kenyeret esszük? - Kilenc évvel ezelőtt Zenta volt a Durindó és a Gyöngyösbokréta vendéglátója. Arról váltunk híressé, hogy mellőztük a korábbi mércéket, és mindegyik csoportnak lehetővé tettük, hogy föllépjen. Igazi népünnepélyt rendeztünk, s akkor szembesültem azzal a felelősséggel és kötelezettséggel, hogy fel kell vállalni a nálunknál elesettebbeket, azokat, akik megfogyatkoztak nyelvben, szolidaritásban, tehát a szórványban élő magyarságot. Kötelességünknek éreztük felmutatni és alakítani a belső szolidaritást, a kohéziós erőt Most alakul a tehetséggondozó gimnázium arculata, s ezúttal is érzem azt a szükségletet, hogy fölkarolja az intézmény a szórványban élő tehetségeket, akiknek a tömbmagyarság odafigyelése nélkül alig van esélyük a kibontakozásra, arra, hogy megmutassák képességeiket. Amikor a lányom kulturális antropológiát tanult, akkor én is egy kicsit alaposabban megismerkedtem a kérdéssel. Vajon meg tudjuk és meg akarjuk érteni egymást? Nemrégen egy zentai választási pártbemutatón elhangzott, hogy mi, magyarok párhuzamos intézményrendszert építünk Zentán. Megértem őket, mert nem ismerik a helyzetünket, gyakran nincs is közeledési szándék. Ugyanakkor abba a csapdába sem szabad esnünk, hogy elhanyagoljuk azokat, Zenta esetében pl. a szerbséget is, akik itt a kisebbséget alkotják. Persze, a díj kapcsán fölvetődött bennem, hogy mennyire érdemeltem meg. Mert könnyű innen, a tömbből tenni valamit, de próbáld meg, élj ott, azok körében, akik már elvesztették anyanyelvüket, de mégis megmaradtak magyarnak. Vállald föl, menj oda segíteni, tanítani. Hányan tudunk ekkora áldozatot hozni? Igaz, minden viszonylagos... ■ Egy művelődésszervező igazgató halmozhatja a rendezvényeket, s máris szavatoknak látszik a siker, de nem biztos, hogy ez hosszú távra és a bővebb közösség számára is szóló építést jelent. Különben pedig nem másfél évtizede, s nem igazgatóként kezted. Egykor azt mondták, kiváló magyartanár vagy, de a legfiatalabbnak kellett mennie. - Az egyetem után véletlenül kerültem Nyugat-Bácskából Zentára, mert itt hirdettek pályázatot a középiskolában. Öt évig tanítottam, majd technológiai fölösleggé váltam. Zentát egyébként korábban is erős kultúrközpontnak láttam, s egy nagyvárosnak hittem: kiválóak voltak a középiskolások a vetélkedőkön, művelődési életéről sokat írt az újság. Bárhol dolgoztam, mindig tanárembernek éreztem magamat, most is. Mert különben lehetetlen közösséget kialakítani: a tanár szeretl azt a kisebbnagyobb közösséget, amelyet rábíztak. Egyest adni hivatás elleni tettet jelent. Legfájdalmasabb volt számomra otthagyni az iskolát, de irányított a gondviselés, mert utána fordítóként megismerkedtem a politikai élettel; rádiós újságíróként óriási ismeretségi kört szereztem napi huszonnégy órás készenléttel; a szakszervezetben megtapasztaltam, hogy a legnehezebb, ha nincs tennivaló. Rendeztem hát május elsejére a sablonünnep helyett egy népünnepélyt, majd magiszterként majdnem tanársegéd lettem az egyeetemen. Mindezek után és helyett másfél évtizede a művelődési központ 5 igazgatója vagyok. ■ Tehát építész. Az iskolában tanárként a diákszínjátszást szívügyemnek tekintettem. Korábban szülőfalumban megrendeztem Juhász Ferencnek A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából c. darabot, amely Nyugat-Bácskában vihart kavart, és az újdonság ellenére nagy sikert aratott. Zentán a középiskolát elhagyva a nyitott művelődési ház modelljét alakítgattuk azzal az elttel, hogy szükség van közösséget erősítő, mint ahogyan előre mutató, alternatív színházra is. Meggyőződésem, hogy minden öntevékeny mozgalom akkor tud előrelépni, ha mögötte hivatásos emberek állnak, így lett Verebes Ernő zeneszerző a színház munkatársa. A múzeum szintén nyitottabbá vált, fiatal szakemberek jutottak szóhoz, az intézmény pedig hangversenyek és tribünestek előtt nyílt meg. Bodor Anikó népzenekutató már korántsem helyi értékű munkát kezdett végezni... A népmesemondó verseny kísérő rendezvényként szerepelt a Durindón és a Gyöngyösbokrétán, eközben jövőre a tizediket rendezzük meg, pedig nem volt mögötte hagyományalapító szándék. Az énekelt versek fesztiválját Magyarországról „hozta át” ottani sikerével a Zyntharew együttes, majd vajdasági rendezvénnyé nőtt; a millecentenáriumi emlékünnepség hozta az Emléktemplom alapkövének lehelyezését. Vajdasági vagy nemzetközi a néprajzi tanácskozásunk és a könyvtárosok találkozói; a karácsonyi ünnepségekre tudatosan hívtunk távolabbi kis közösségeket; a nyári Tiszalakodalomból kinőttek az ifjúsági játékok. Megépült a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, korábban már alakult a helytörténeti gyűjtemény. Megjegyzem, hogy rendkívüli a zentai közönség, kiváló az értékrendje, helyére tudja tenni a rendezvényeket, másutt alighanem sokkal nehezebb lenne a művelődésszervező munkája. ■ Mindehhez szükséges a huszonnégy órás „újságírói” készenlét? Az egész családom ebben a kultúrában él. Korábban könnyebb volt: a gyerekeket a feleségem „fölvállalta”, így szombaton és vasárnap pótolni tudtam azt, amire hétközben nem jutott időm. Az unokák mellett ez már nehezebb. ■ FODOR István