Magyar Szó, 2004. július (61. évfolyam, 154-178. szám)

2004-07-27 / 174. szám

i■ Vernek bennünket a szerbek! Ezért sivalkodnunk kell - nyilatkozta a Nedeljni Telegrafnak Kasza József, a VMSZ elnöke - Részlet az interjúból . Milyen ismeretei vannak Önnek a nemzeti in­díttatású incidensek pontos számáról? Állítja-e, hogy az állam titokban tartja a valós adatokat? - Nem az a kérdés, hogy az állam titkolja-e a pontos számot vagy sem. A Kostunica úrnál megtar­tott találkozón a belügyminiszter azt mondta, 54 eset volt, ezek közül, és ezt kihangsúlyozta, 45-öt megoldottak. Szépen hangzik a megoldott esetek száma, de az esetek kezelésének és minősítésének módjával mi semmiképp sem érthetünk egyet, és a rendőrségi jelentésekbe foglaltakkal sem. Tény ugyanis, hogy a rendőrség sem a helyszíni szemlén, sem a bűncselekmény megfogalmazásakor nem vég­zi szakszerűen a dolgát, hanem elleplezi a gonosz­tett valódi jellegét, többnyire kiskorú delikvensek, utcai csibészek leszámolásaként tüntetve fel... Koštu­­nica úrral egyetértésre jutottunk egy vegyes bizott­ság megalakításában, amely majd részletesen ellen­őrzi ezeket az eseteket, és kivizsgálja, nemzeti indít­­tatásúak-e. ■ A nyilvánosságban másmilyen benyomást kel­tenek. Nem nyugszanak, Szabadkán továbbra is ma­gyar parlamentáris küldöttek (a VMSZ helyiségei­ben európai parlamenti képviselőkkel találkoztunk) és budapesti újságírók hemzsegnek...­­ Amikor szerb szomszédai verik az embert, nor­mális, hogy sivalkodnia kell... Jočić úr azt állítja, hogy a törökkanizsai eset nem nemzeti indíttatású incidens, mivel a megvertek között két szerb név is szerepel. Igen, de ha a miniszter úr tájékozottabb lenne, ha részletesebben átnézte volna a rendőrségi jelentést, akkor tudná, hogy például az egyik fia­talember, noha tényleg szerb neve és vezetékneve van, vegyes házasságból való, és amióta a szülei elvál­tak, magyarnak tartja magát... ■ Amikor „sivalkodnak”, Önök ezt előbb Buda­pesten meg Washingtonban teszik, és csak utána Belgrádban. Miért?­­ Ez nem így van. Először Belgrádban jártam, Kostunica úrnál. Ezt megelőzően meg Labus úrnál, ugyanannál az embernél, akit elnökjelöltként kísér­­gettem, hogy megkaphassa a magyarok szavazatait. Az én tekintélyemnek köszönheti a G17 Plusz és La­bus úr az itt szerzett voksokat. Mindezek után, ami­kor a problémát előterjesztettem, azt mondta, nincs tudomása róla. Ugyan, kérem! Jelen volt Markovic úr is, neki ugyancsak nem volt tudomása róla. Ám néhány hónappal azután, hogy Markovic úrnak Bu­dapesten bemutatták a bizonyítékokat, eljött Sza­badkára, és azt mondta, hogy információkat gyűjt az esetekről. Hát mire vártak március óta? Tudnia kell tehát, hogy először nem Budapesten, hanem Belg­rádban sivalkodtam, mert ezeket a kérdéseket ab­ban az országban kell feltárni és gyógykezelni, amelyben élünk. De ha egyszer itt nincs meg az alapvető jószándék, akkor nekem Brüsszelben, Strasbourg­ban, Washingtonban... kell sivalkod­­nom. Nem szeretném, ha - mint ahogyan erre már figyelmeztettem - az első pofon vérontást váltana ki. ■ Budapesttől, Strasbourg­tól és Washington­tól... kapott-e garanciákat, hogy a probléma meg lesz oldva?­­ Diplomáciai úton, tehát azoknak a testületeknek a segítségével, amelyekben jelen vannak, egészen biz­tosan oda fognak hatni, hogy a probléma megoldód­jon. A szórványban élő nemzettársak problémáját azonban nem oldhatja meg a magyar állam, hacsak nem akarunk háborút Magyarország és Szerbia között, de azt hiszem, ilyesmire senki sem gondol. A diplomá­ciai csatornákat viszont továbbra is használni fogják. Szeretném, ha megértene valamit: nekünk nincs szük­ségünk semmilyen különleges garanciára, mi csak egyenjogúak szeretnénk lenni ennek az országnak minden polgárával. Én itt akarok élni, együtt Önökkel, de csakis rendes Szerbiában, amelyben nem kell ilyes­mikkel foglalkoznunk. És amelyben nem­­etnikai ma­gyaréról meg szerb-magyar konfliktusról beszélget­nénk, hanem normális dolgokról... ■ Aleksandra POPOVIĆ ■. - A kormányfő felszeletelt minket, mint valami szalámit ■ Mi értelme volt a négynapos tárgyalások­nak a kormányfővel? Vajdaságban sokan úgy vé­lekednek, hogy ez­­ nemzetközi nyomásra - csu­pán porhintés? - így is értelmezhetnénk. A szkeptikusok vagy a jelenlegi kormány ellenségei bizonyára így is értelmezik. Bennem is felvetődött a kér­dés, hogy miért fogadott bennünket külön-kü­­lön. Miért nem hozott össze minden releváns magyar tényezőt egy asztalnál. Felszeletelt minket, mint valami szalámit: egy nap a nem­zeti tanácsnak, egy másik Kaszának, aztán jö­hettek a papok... Én azonban bízom a jószán­dékban. Csak az fog megnyugtatni, ha többé nem történik ilyesmi sem a magyarokkal, sem a ruszinokkal, sem a dzsámikkal... A kiutat eb­ből a helyzetből nem én teremtem, mert ha tőlem függne, akkor újra lenne egyetértés, lenne megoldás, és lenne közös harc. Úgy lát­szik azonban, hogy többé nem azonos oldalon vagyunk... ■ Mikor alakul meg ez a bizottság? - Nem tudom, de bíznom kell a kormányfő­ben. Én is azt szoktam mondani: ha valamit nem akarsz megtenni, alakíts bizottságot... Ebben a ké­nyes helyzetben azonban a feszültség csökkentése végett bíznom kell a kormányelnökben. Majd meglátjuk, mit fog csinálni. Ha egy héten belül nem ül össze ez a bizottság, azt jelzésként fogjuk fel arra, hogy az állam továbbra sem kíván komo­lyan foglalkozni a kérdéssel, csupán nyugtatni akarja a hazai és a nemzetközi közvéleményt. Ön jól tudja, hogy a legutóbbi találkozó nemzetközi nyomásra jött létre, mert az ügyben korábban már többször is felkerestük a kormányfőt. Ugyan­erről a témáról három hónappal ezelőtt is beszél­gettünk. És mire vártak mind a mai napig? Nem mi vagyunk azok, akik mindenáron fokozni kíván­ják a feszültséget. A Danas afo(k)rizmája ! Ha három napon belül nem teszik köm ezt az­­ aforizmát, elzárom az összes utat Szerbiában! * Nebojša NOVAKOVIĆ, Niš . N­em szeretnék egy olyan klub tagja lenni, amely engem is hajlandó fel­venni soraiba. Egy kárpátaljai politikus idézte nemrégiben Woody Allen eme klasszikus megállapítását. Mostanában egyre több szó esik arról a „klubról”, amelybe mi éppen csak beléptünk, s ahová most keleti szomszédunk is igyekszik. Előzetes ígéretek szerint Románia 2007-ben, azaz alig három év múlva az Európai Unió tagja lehet, mintegy 1,7 milliónyi nemzettársunkkal együtt. A világmegváltó kocs­mai beszélgetések politikai té­maköreiben lassan helyet kap ez utóbbi kérdés is. A jónép nagyjából két táborra oszlik: míg az asztaltársaság egyik fele hallani sem akar a „balkáni” szomszéd klubtagságáról, s má­jus elseje óta még inkább fel­bátorodva bizonygatja, miért nem lehetünk mi, magyarok soha „azokkal” egy csapatban, addig a vitázók másik fele csendben kérdezi, vajon jó-e az erdélyi magyaroknak, ha őket is büntetik Bukarest mi­att? A helyes válasz, mint álta­lában, valahol középen van. A romániai rendszerváltást követő tizennégy esztendő sok jót, de még több csalódást ho­zott az erdélyi magyarságnak. Egyértelműen a csalódások közé sorolható, hogy minden olyan lépés, amely a kisebbségi jogok törvénybe iktatását ered­ményezte, külső ráhatás nyo­mán született. 1989 óta egyet­len hatalmon levő román politi­kai párt sem kezdeményezett önszántából, az oly sokat han­goztatott Európa iránti elköte­lezettségéből fakadóan olyan jogszabályt, döntést, amely po­zitívan befolyá­solta volna a ma­gyarság helyze­tét. Az a tény, hogy­ mégis szü­lettek ilyen jogi normák és ha­tározatok, kizárólag két dolog­nak köszönhető: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) parlamenti jelenlé­tének, az ebből adódó buka­resti politikai alkuknak, vala­mint a nemzetközi közösség nyomásának. Hogy az RMDSZ kompromisszumai mire voltak elegendők, láthatjuk. Önálló állami magyar egyetemre, au­tonómiára már nem futotta belőlük. A hatalomba egyre in­kább beágyazódó szövetség al­kulehetőségeit ma többnyire a pozíciószerzés emészti fel. Eb­ben a politikai környezetben fordul Románia az uniós csat­lakozás célegyenesébe. A tizennégy év alatt felhal­mozódott tapasztalatok értel­mében Bukarestet most, az EU kapujában kell rávenni arra, hogy gyakorlatban is teljesítse azt, amit egyébként a nemzet­közi dokumentumok elvárnak tőle. A koppenhágai kritériu­mokként emlegetett feltételek szerint a jelölt államnak egye­bek mellett stabilan működő demokratikus intézményrend­szerrel kell bírnia, amely ga­rantálja a jogállam és az embe­ri jogok tényleges érvényesülé­sét, biztosítja a kisebbségek vé­delmét, jogaik tiszteletben tar­tását. A választási törvény antide­mokratikus módo­sítása vagy az auto­nómia merev elu­tasítása, mi több, az önrendel­kezés követelőinek üldözése nem a jó irányba mutat. Ennek tudatosítása Brüsszel részéről megkezdődött. Az Európai Parlament legnagyobb frakció­ját adó néppárt ma már tisztán látja a romániai helyzetet, s az annak javítása érdekében tör­ténő határozott fellépése alig­ha fog váratni magára, ellen­tétben a posztkommunista ro­mán hatalom őszi választási si­keréért szorító budapesti kor­mány tartalom nélküli mosoly­diplomáciájával. Mint az a most zárult tusnádfürdői sza­badegyetemen is kiderült, a román ellenzék vezető politi­kusai értik, megértik a magyar jobboldal, az erdélyi magyar­ság törekvéseit, amelyek nem valami ellen, hanem egy euró­pai célkitűzés mellett fogalma­zódtak meg. Mozgalmas évek előtt áll Ro­mánia. Óra indul, szurkolunk! ■ PATAKY István Hajrá, Románia! K­ülönösebb figyelmet ugyan eddig még nem váltott ki a közvélemény részéről az MSZP baloldalán megindult mozgolódás, de a szerveződő „reformplatform” első dokumentumai - Gazsó Ferenc, Tabajdi Csaba, Sipos József felvetései - a párton belüli, még inkább az azon kívüli bírálók­tól már begyűjtötték az első stigmati­­záló jelzőket (népi dal, harmadik utas, újkommunista). Valójában e pillanatban még el­dönthetetlen a külső szemlélő szá­mára, mire is megy ki a játék, mennyire kell komolyan venni a színre lépő pártellenzéket? Lázadás­ról van-e szó, vagy helyezkedésről? Alternatívakeresésről, netán a párt­elnök-választási harc egyik fejezeté­ről? A dolgok pillanatnyi állása sze­rint a szóban forgó kezdeményezés­ből szinte bármi lehet. Nagyon is el­képzelhető például, hogy a mostani platformszerveződés múló és feledhető epizódnak bizonyul majd a hatalmi torta újraosztásáért vívott személyi harcban - volt már ilyen az MSZP-kong­­resszusokat megelőző hónapokban elégszer. De mi van akkor, ha ezúttal mégis valami más rendező elv szerint működik a tanácskozásról tanács­kozásra mind nagyobb eltökéltséget, radikalizmust tanúsító tömörülés? Ha a cso­port mozgatóit nem a szemé­lyi, hanem a pártpolitikai súly­pontok átrendezése érdekli elsősorban? Természete­sen e kérdésre sincs még érdemi válasz. Nem zárha­tó ki azonban, hogy a párt mostani zilált belső hely­zetében egy ilyen kísérlet valóságos kataklizmákat vált ki. A júniusi EU-választási kudarc nyomán mind nyilvánvalóbb a zavar és az elégedetlenség az MSZP alsó szintjein és szavazótáborában. A Medgyessy-Ko­­vács duó maszatolási próbálkozásai után a reforme­rek mostani dolgozatai - főleg Tabajdi tézisei­­jelen­tik az első komoly szembesülést a baloldali választási vereség okaival és várható következményeivel. Ez az értékelés alapvonásaiban megegyezik az urnáktól tá­volmaradt baloldali szavazóréteg benyomásaival. Ez a milliós tábor ugyanis mérges és elkeseredett, úgy Lázadók vagy helyezkedők? Tabajdi Csaba érzi, hogy a Medgyessy-kormány a „nemzeti cent­rum” bűvöletében árnyékban hagyta a párt kitartó híveinek vágyait, igényeit. Ez a tradicionális balolda­li, főleg városi „panelproli” réteg (amelyre ráadásul most már Orbán is kivetette a hálóját) persze többet várna el, mint annak egyszerű kimondását, hogy az MSZP válságban van, vagy hogy az eddigi kormánypolitika nem vezet sehová. Politikai és személyi alterna­tívák, de legalábbis az érdemi kor­rekció szándékának hiteles felmuta­tására tartana igényt annak a politi­kai erőnek a részéről, amelyre válasz­tásról választásra voksol. Ilyen alter­natívát viszont a Gazsó-Tabajdi-féle reformerek - leg­alábbis személyi vo­natkozásokban - nem kínálnak. Vajon miért nem próbálkoznak a bizonyos vonatkozásokban igencsak merész reformerek Medgyessy Péter személyi pozícióit gyengíteni - még annak ellenére sem, hogy a kor­mányfő összteljesítményét kétségkívül elégtelennek ítélik, sőt a választási kudarc fő okát is a gyenge kor­mányzásban jelölik meg? Nos, valószínűleg azért nem bántják különösebben a reformerek a miniszte­relnököt, mert úgy vélik, hogy rajta kívül jelenleg (még?) nincs másik nyúl az MSZP-s cilinderben. Ahogy az lenni szokott, mindenki számára elfogad­ható, képességek tekintete-NÉPSZABADSÁG ben kimagaslónak tartható, karaktert felmutató utód hiánycikk a baloldali me­zőnyben. Ezért aztán a pártcentrum adott esetben könnyen rá is sütheti majd a „lázadókra”, hogy való­jában sértett, perifériára sodródó emberek meddő és a pártegységet veszélyeztető elégedetlenségéről, ambícióiról van csupán szó. A platformnak tehát szinte egyedüli esélye, hogy dokumentumaival, nyi­latkozataival igen rövid időn belül sikerül elérnie a közvélemény és a pártbázis ingerküszöbét. Egyálta­lán nem biztos, hogy eleve le kellene írni őket, vagy hogy törekvésük reménytelen a kialakult hely­zetben. Hiszen a baloldal apátiába süppedt tábora hívó szóra vár. a KISS Tibor

Next