Magyar Szó, 2005. február (62. évfolyam, 25-48. szám)

2005-02-11 / 34. szám

____ / 10 KÖZELKÉP kozelkep@magyar­szo.co.yu2005. február 11., péntek M­egdöbbenve értesültünk a minap az első fagyhalálról Bánságban. Udvarnoki házá­ban halva találtak egy 86 éves asszonyt. Kiderült, hogy az egyedül élő idős asszony halálát a hideg okozta, vagyis, ahogy a rendőrségi jelentésben írta, a nagy hideg miatt megállt a szívműködé­se. Közép-Bánság területén még három idős személy halálát okozta a dermesz­tő hideg. Eddig úgy tudtuk, hogy az ilyen esetek csak szélsőséges időjárási viszonyok miatt következnek be (időn­ként), főleg olyan (hegyi) vidékeken, ahol nincs megfelelő úthálózat, az em­berek lakóhelyei pedig nagy távolságra vannak egymástól. Az ilyen körülmé­nyek között élők rendszerint úgy véd­ték meg egymást, hogy nagy családok­ban éltek. Olaszországban például ma is sokkal több idős, egyedül élő személy hal meg a gazdag Északon, mint a sze­gény Délen, ahol jobban megbecsülik az időseket. Nálunk viszont nincs gaz­dag vidék, ráadásul nagy családok sin­csenek már régóta. Sajnos csak egy-egy ilyen kirívó és tragikus eset után kerül előtérbe az idős, magányos emberek problémája. Úgymond nem téma az idősekkel való törődés, amit a fiatalok inkább bajló­dásnak tartanak. Mert az olyan társa­dalmakban, ahol a fiatalok boldogulása is kérdéses, amikor sokszor a családok puszta léte a kérdés, ott az időseket in­kább sorsukra hagyják. Munkahely hiá­nyában pedig a fiatalok idegesek, tehe­tetlenek, inkább teherként érzik az idő­seket a családban. Pedig Szerbiában je­lenleg 1,5 millió nyugdíjas él, ami az összlakosság 20 százaléka. Számítások szerint ez az arány 2020-ig 25 százalék­ra fog emelkedni. A lakosság fokozott ütemű elöregedése miatt olyan jóslato­kat is hallani, hogy egy évtized után már munkaerőhiány lesz az országban. A mostani munkanélküliség mellett ta­lán ellentmondásos ez az előrejelzés, de Vajdaság falvaiban sokszor ma sincs munkaerő, Kelet-Szerbiát pedig el­özönlik a szomszédos Romániából ér­kező napszámosok. Az alacsony népszaporulat, vala­mint a fiatalok folyamatos elköltözése következtében bánsági falvainkban a la­kosság átlagéletkora egyre magasabb. Növekszik az egyedül élő idős házaspá­rok száma, akik ha bajba jutnak, ma­gukra vannak utalva. A falvak nagy többségében nincs helyben élő orvos sem, az állami gondviselést pedig még nem helyettesítik emberbaráti karitatív szolgálatok. Sok ház üresen áll, az idős emberek pedig, még ha anyagi helyze­tük ezt megengedi, akkor sem találnak megfelelő gondozót. Az eddigi rossz ta­pasztalatok miatt ugyanis az emberek nem is mernek akárkit beengedni a há­zukba. Miközben a gazdasági helyzet to­vább romlik, a túlélés határán tengődik az egészségügy, a szociális gondozóköz­pontok arra törekszenek, hogy a leg­igazságosabban osszák el azt a kevés pénzt, amit a köztársasági költségvetés­ből kapnak. A nagybecskereki község­ben 1100-an, a közép-bánsági körzet­ben pedig 2900-an kapnak szociális se­gélyt. Tekintettel arra, hogy sok eset­ben ez a juttatás az érintett család egyetlen jövedelme, számítások szerint a körzetben csaknem nyolcezren élnek szociális segélyből. Mondani sem kell, hogy ezeknek a legnagyobb része úgy­szintén idős személy. Hogyha ezeken a sok esetben meg­élhetési gondokkal küszködő személye­ken sürgősen nem segítenek, akkor a szerencsétlenség csak nagyobb lehet. Növekszik a bonyolult betegségek szá­ma, éhezők is lesznek az ország élés­kamrájában, az egyedül élők még ma­gányosabbak lesznek. Ilyen környezet­ben pedig a fiatalok még kevésbé akar­nak majd maradni. A nagybecskereki Püspökségi Kari­­tász abból kiindulva, hogy a községben élők 21 százaléka már 65 évnél idősebb, 2003-tól beindította az idős rászorulók házi gondozását. Tavaly óta pedig meg­szervezik az egyedül élő idős személyek heti találkozóját. Hogy az idősek felé forduló projektumaiknak megvan a lét­­jogosultsága, azt az is bizonyítja, hogy az eleinte olasz, újabban pedig magyar támogatással is működő emberbaráti szervezet ma egyike a legerősebb ilyen szervezeteknek az országban. A jelenleg nyolctagú, ápolókból és gondozókból álló személyzet több mint 140 nagybecskereki és muzslyai idős személyről visel gondot. Hetente egy­­szer-kétszer, szükség esetén pedig há­romszor is meglátogatják ezeket az em­bereket, megmérik a vérnyomásukat, a vércukorszintet, gyógyszerrel látják el őket, egészségügyi tanácsokat adnak nekik, segítenek a beszerzésben és a ház körüli munkában. A tapasztalat azt mutatja, az idős emberek számára a közvetlen segítségnél is többet jelent az, hogy valaki ajtót nyit a magányukra, hogy elbeszélget velük, s mint ahogy az egyik idős gondozott mondja, egy kis vi­lágosságot, hoznak életükbe. Mert a fia­talok sokszor külföldön, vagy más vá­rosban élnek, néha pedig saját egzisz­tenciális gondjaikkal küszködve elha­nyagolják szüleiket. Ezeknek a házi lá­togatásoknak van még egy fontos célja: az, hogy valami módon újra összehozza a családokat, a szomszédokat, a roko­nokat. Mert változó világban élünk, és nem biztos, hogy örökké létezni fog az idősek segélyezésének ez a formája. Az idősek társalgójába, vagy ahogy ők nevezik, a „napközibe” mindenki szívesen jön. Hetente egyszer elhozzák őket a Karitász nagybecskereki székhá­zába, ahol kibeszélgetik magukat, elpa­naszolhatják egymásnak bajukat-baju­­kat, megvigasztalódhatnak, sokan újra életkedvet kapnak. Ezek a találkozók pedig külön élményt jelentenek azok számára, akiknek otthon sem rádiója, sem TV-je, sem telefonja nincs, de ta­lán még meleg szobája sem. A Karitász járművének köszönve templomban is voltak azok, akik betegségük miatt oda egyedül már nem tudnak elmenni. Remélhetőleg eredményes lesz a Karitász kezdeményezése, hogy az idő­sek támogatása kiterjedjen a falvakra is, mert, mint ahogy az elmúlt napok ese­ményei is megmutatták, sok esetben az ott élő idős embereknek már a puszta léte is veszélyben van. ■ KECSKÉS István ■ A NAP TÉMÁJA» A hetedik X-en túl A szerző felvétele D­ermesztő hidegben, de a szokásos jó han­gulatban tartották február első szombatján a maszkajárást Magyarittabén. A farsangi ingadozás, illetve a vidám lakodalmas játék évszáza­dos hagyományát Közép-Bánságban már csak eb­ben a másfélezer lakosú, magyar többségű faluban őrzik, pedig, mint ahogy az elmúlt másfél évtized­ben sem, ma sem könnyű tiszta szívből ingadozni. Amikor a nyolcvanas évek elején felújították, a maszkajáráson csaknem százan is beöltöztek. Ma vi­szont (a gyerekeket is beleszámítva) feleannyi maszk van. Az errefelé maszkajárásnak nevezett far­sangi mulatságot a Téli találkozók művelődési ren­dezvénysorozat keretében, a helyi közösség szerve­zésében tartják. Mint ahogy Kiss Béla tanácselnök mondja, soha nem árt egy kis derű - még akkor sem, ha nem ar­ra való időket élünk. Az odahaza beöltözött, min­tegy ötven maszkajáró, a Búzavirág Hagyományá­poló Egyesület székházában, illetve a teleházban gyülekezett. Ott már várta őket a szentmihályi Re­zesbanda, az elmúlt 5-6 évben a maszkajárás hagyományos kísé­rőzenekara. Egy kis bemelegítő mulatozás után a vidám lakodal­mas menet elindult falujáró útjára. A férfiak női ruhába, a nők pedig férfiruhába öltöznek, és mindenki titokban tartja kilétét. Jelbeszéddel kommunikálnak egymás között is. Az is szabály, hogy mások álarcát nem szabad bántani, ezt csak az esti jelmezbál végén veszik le. Mint ahogy István Julianna nyugalmazott óvónő mondja, az évszázados múltú hagyományt 1982-ben újították fel, és azóta - kisebb megszakítások­kal - folyamatosan megtartják a télűző viga­dalmat, amely mindig a jobb, termékenyebb év eljövetelének a reményét ébresztette az el­gyötört falusi ember lelkében. A falubeliek egykor hónapokig készültek az év legvidá­mabb eseményére, mert akkoriban egyéb szórakozási lehetőség nemigen akadt. A ti­toktartás végett pedig sokszor kocsikon ki­mentek a határba, hogy ott öltözzenek fel. Sokszor a házastársaknak egymás elől is sike­rült eltitkolniuk, milyen maszkjuk lesz. Egy héttel a maszkajárás előtt beöltözött férfiak járták a falut, hogy bejelentsék a nagy ese­ményt. A titoktartás miatt ők sem beszéltek, hanem némán vitték a feliratot, amelyen az esemény megtartásának időpontja volt felírva. A maszkajáró menet elején, a beöltözött gyerekek társaságában, a csikós ment, aki a kancsikacsattogással hívta az utcára a helybélieket. Az „új pár” a násznagyok és a vőfély társaságá­ban haladt, de sokszor volt már baba­kocsi is, boszorkány, ördög, halál, med­ve, majom, cigányasszony, orvos, mexi­kói, török, tűzoltó, szakács, rendőr, ké­ményseprő, tűzoltó és még sok más ri­asztó és kevésbé ijesztő figura. Ezúttal végre ropogott hó (ponto­sabban a jégpáncél) a farsangozók ci­pője alatt. A hőmérő higanyszála­­10 Celsius körül volt, ennek ellenére a helybéliek türelmetlenül várták a menet érkezését és étellel-itallal kí­nálták őket. A nézelődők eltűrték a maszkajárók mókázását, aki pedig nem akart kapni egy kis lisztet a ru­hájára, havat a nyakába vagy tollat a hajába, az nem gúnyolódott és nem szállt vitába velük (a bámészkodók szerencséjére kormozok ezúttal nem voltak). Természetesen senki sem vette rossz néven a mókázást. Inkább eltűrtek egy kis viccelődést (amely azonban nem lépte túl a jó ízlés hatá­rát) csakhogy néhány órára elfeled­jék a falusi embert érő mindennapi gondokat, bajokat. A szentmihályi fúvószenekar is jól bírta az iramot (pedig nem mai gye­rekek már ők sem), úgyhogy minden utcasarkon egy lakodalmi mulatságot rögtönöztek. Mint hallottuk, a Rezes­bandában egykor kilencen voltak, ma csak hatan vannak, mert sehol sem könnyű fiatalítani. Sem a ke­mény hideg, sem egyéb elfoglaltsága­ik sem gátolhatják meg őket abban, hogy eljöjjenek Magyarittabére. A nagy hideg miatt fémhangszereik be­­jegesedtek, és mint ahogy Gulyás Ist­ván mondja, ilyenkor már a pálinka sem segít. Ennek ellenére a maszka­járás végén még egy kis ráadásra is futotta erejükből. A maszkajárók többórás útjuk után, zeneszó mellett, visszatértek az indulóhelyre, ahol terített asztal várta őket. Egy kis vigada­lom, aztán csendben hazamentek, mert csak az esti maszka­bál végén derült ki, hogy ki kicsoda. A gyerekek már nem tit­kolóztak, többségük megmutatta az arcát. Kiderült, hogy a kislányok jóval nagyobb számban öltöztek be. Pedig nekünk úgy tűnt, hogy több fiú van köztük. ■ KI: Megpróbálták elűzni a telet A szerző felvételei Az „új pár” és kísérete Sző­ke Andrásék hóemberóriása előtt „tiszteleg” a maszkajárók menete A szentmihályi Rezesbanda diktálta az iramot Hófehérke és a törpék

Next