Magyar Szó, 2006. május (63. évfolyam, 99-123. szám)
2006-05-06 / 102. szám
X KILATO kilato@magyarszo.co.yu Ataszó 2006. május 6., 7., szombat-vasárnap A kozmikus rettenet leképzése Howard Philips Lovecraft Összes művei Szukits Könyvkiadó, I. kötet - 2003; II. kötet - 2003; III. kötet - 2005 ________________________________________________________________________________________1 FEKETE ]. JÓZSEF A könyvvásárlás minden kétes örömét átérezve vettem birtokomba Ambrose Bierce összes novelláit, az amerikai pesszimizmus ezen remek szerzőjétől ugyanis korábban mindent elolvastam, de valahogy egyetlen novellájával se találkoztam magyar fordításban, pedig létezett ilyen gyűjtemény. Egyszerre csak itt az összest Hazavihetem, és borzonghatok kedvemre anyanyelvemen olvasott elbeszélésein. Ekkor már tudtam, oda kell figyelnem a gyűjteményt megjelentető Szukits Kiadóra, a Bierce-összes nem lehet valami magányos szerkesztői kirándulás a rémtörténetek klasszikus világába, lesz itt majd még Poe, Melville, Hawthorne, Robert Louis Stevensson, Prosper Merimée, Maupassant, Arthur Machen... Azt azonban remélni se mertem volna, hogy a kiadó következő meglepetése a Lovecraft-összes lesz! Edgar Allan Poe (1809—1849) és Ambrose Gwinett Bierce (1842-1914?) komor, az ember legbelsőbb félelmeit felszínre hozó művészete egyezményesen az értékálló teljesítmények közé számít, népszerűségük pedig életművük értékével arányos. Mindig akad új olvasójuk, amihez a természetes, a tudatalattiban elraktározott ősi félelmekből táplálkozó borzongásigényen túlmutatva hozzájárul a szerzők köré képződött legenda is. Poe a fiatal életét elherdáló, látomásos indulatát alkohollal csillapító költők legismertebb előfutára, aki a legenda szerint úgy pusztult, mint ahogy ő pusztíthatta volna el valamelyik novellahősét - kocsmából kitámolyogva egy pocsolyába bukott és belefulladt, bár ennek valószínűsége igencsak vitatható. A nyomdokán haladó Bierce végzete is olyan, mintha maga a novellista rendezte volna meg - hetvenegy évesen elutazott a forradalom lángjában álló Mexikóba, ahol hamarosan mindörökre nyoma veszett, akárcsak a katonák és civilek sorának a polgárháborús novelláiban. Velük ellentétben a konszolidált életmódú Howard Phillips Lovecraft (1889-1937) mindkettőnél jóval terjedelmesebb életműve szinte ismeretlen a magyar olvasóközönség számára, sőt neve se cseng ismerősen. Hacsak nem második vonalbeli rémfilmekből, amelyek főcímükben jelezték, hogy Lovecraft valamelyik elbeszélése ihlette a szerzőket, hitet, hogy Lovecraft horror-, vagy sci-fi szerző. Mindkét műfaj számára példa, de ő az évszázados hagyományas rémregények gótikus díszleteitől megtisztított rémtörténeteket írt az idő és a dimenziók átjárhatóságáról, ezek alaptémái az álom, az őrület, az indián mitológia, az antik regék, a kereszténységet megelőző rítusok. Az elbeszéléseiben megjelenő vérszomjas istenek nem a világban ténykedő gonosz megtestesítői, miként azt a katolicizmus jó kontra gonosz sematizmusa nyomán értelmezték és értelmezik, hanem közönyös entitások, amelyeket a legkevésbé se érdekel az ember, csak pusztítanak ahol megjelennek, mert ez a lételemük. Ebben különbözik Lovecraft méltán népszerű elődeitől: nem a puszta fizikai félelmet és az evilági borzalmakat hívta elő műveiben, hanem annak tudatosulását, hogy az ember fölött nincs gondviselés, a világ számára teljesen érdektelen, él-e, hab. Magányos. Teljesen egyedül van az iránta közömNépszerűtlenségét tulajdonképpen félreértés és félreértelmezés okozta. Rövid élete alatt ötven elbeszélése jelent meg, ezek között több kisregényterjedelmű mű, de mind a múlt század első negyedének népszerű amerikai magazinjaiban, ami nyomán azonnal rásütötték a ponyva bélyegét. Ezt tetézte a korabeli szerkesztők ügybuzgósága, akik az intézményesen alulművelt közönség számára megnyirbálták és olykor fejezetnyi terjedelemben átírták az eredeti kéziratot, mondani se kell, távolról se Lovecraft színvonalán. A Lovecraft írásait tisztelő epigonok tovább rontottak a helyzeten, amikor torzóban maradt műveit a maguk módján továbbírták, vagy egyenesen saját epigon alkotásaikat jelentették meg a mester neve alatt. A magyar összes első kötetét válogató, szerkesztő és részben fordító Kornya Zsolt mintegy harminc százalékra teszi azoknak a műveknek az arányát, amelyek Lovecraft neve alatt jelentek meg, de hozzájuk vajmi kevés köze volt, szerzőjüknek pedig végképp nem tekinthető. Ami ugyanúgy nem vált a szerző javára, mint a filmes feldolgozások zöme sem. A magyar kiadás az összes műves megjelölés ellenére válogatás az eleve nehezen áttekinthető, a rajongók és epigonok által felduzzasztott Lovecraft-életműből, amely feladatául tűzte ki a rendelkezésre álló anyag megtisztítását a rossz fordításoktól és a bizonyíthatóan nem Lovecraft-szövegektől. Az első kötet megjelenésekor a kiadó csak két kötetet tervezett, a másodikat Galamb Zoltán, Kornya Zsolt és Tézsla Ervin válogatta és szerkesztette. Végül Tézsla Ervin, aki a kötet megjelenését már nem érhette meg, és Galamb Zoltán keze alatt kerekedett egy harmadik testes kötet is, így az olvasó széles panorámájában szemlélheti az életműhöz tartozó elbeszéléseket, irodalmi tanulmányokat, politikai és bölcseleti tanulmányokat, töredékeket, verseket, prózaverseket és leveleket. A három kötet figyelmes olvasása eloszlatja azt a félreértelmezésből eredő térhes környezetben. Ez a hideg iszonyat, az ésszerűség és a megmagyarázhatóság elveszítése nyomán föllépő kozmikus rettenet és spirituális rettegés az az új életérzés, ami Lovecraft legendateremtő elbeszéléseiben teljesedik művé. Az utolsó gótikus regényről, Charles Robert Maturin (1782-1824) Melmoth (1820) című munkájáról fogalmazott gondolata saját művére is vonatkoztatható: „A félelem kiemelkedik a szokványosság birodalmából, hogy az emberiség sorsát beárnyékoló iszonytató felhővé legyen.” Végül érdemes idézni a Természetfeletti rettenet az irodalomban című monografikus jellegű nagytanulmányának lezáró bekezdését, amelyben előrevetíti, hogy a rémirodalom helyzete a jövőben se változik jelentősebben. „E műfaj az emberi önkifejezés vékony, ugyanakkor lényeges elágazását képviseli, és elsődlegesen egy szűk kör, sajátlagos érzékenységgel rendelkező közönség igényeit elégíti ki. Bármily egyetemes remekmű szülessék meg a jövőben a fantazmagóriák vagy rémségek elemeinek összekovácsolásából, nem rokonszenves témájának, hanem a kivételes mesterségbeli tudásnak köszönheti majd a sikerét. Ám ki állítaná a sötét témákról, hogy határozott hátrányt jelentenek? A Ptolemaiszok tündöklően szépséges kelyhét is ónixból faragták ki.” Magyarnak lenni Közismert a turáni átok legendája Szent István királyunk idejéből, miszerint amikor a nép felvette a kereszténységet, a pogány táltosok megátkozták őket. Az átok egyik értelmezésében ezer évig kellene civakodnunk, egy másik szerint pedig, amíg Rómát követjük. Bár ezer esztendő élteti, átokkal vagy nélküle, a magyar nép az összetartást nem ismeri. Az, hogy egy országon belül mekkora a széthúzás talán nem is olyan nagy gond, mint közöttünk, akik kisebbségként vagyaink jelen errefelé. Sanyarú sorsunk felett elkeseredve siránkozunk, segítséget kérünk, nem kapunk, de talán nem is kell, mert mi segíthetnénk magunknak a legtöbbet. Úgy tűnik, abból a bizonyos december ötödikéből nem vontuk le a tanulságot, más értünk összefogni nem fog. És ezek után mit teszünk? A Vajdaságban, ahogy fogyatkozik a számunk, úgy növekszik politikai pártjaink száma. Igaz a mondás, miszerint sok lúd disznót győz, de itt minden lúd mást akar, ezért nem juthatnak sikerre. Legyintünk ilyenkor, hiszen ez politika, mindenkinek lehet saját elképzelése. Akkor beszéljünk a kulturális életről. Szinte minden városkánkban van rádióállomás, és hosszabb-rövidebb magyar nyelvű műsor. Csak a közreműködés hiányzik. A művelődési egyesületek körül is hasonló a helyzet. És még sorolhatnám tovább. Ha megtanulnánk ilyen ügyekben összefogni, büszkeségünket félretenni, eredményt érhetnénk el. Hiszen egységben az erő, vagy nem tudjuk? Nem. Ezt elfeledtük a re ■ BEZZEG ERVIN ménnyel együtt. Olykor talán látjuk, nincs ez így jól, de utána visszatérünk a hétköznapokba, és folytatjuk szélmalomharcainkat. Egyedül. Nem a külső környezet az egyetlen hibás elem. Mielőtt más nemzettel kívánunk együtt élni, a nemzetünkön belül kell megtanulnunk együtt élni. Önös érdekeinket félretenni, és megfigyelni a másikat. Sok forradalmunk nem azért bukott el, mert nem számoltunk mindennel, hanem mert nem számoltunk mindenkivel. Megvan bennünk az, amit környezetünktől elvárunk? Nem kell-e előbb magunkévá tenni azokat az erényeket, amiket a másiktól annyira követelünk? Súlyos kérdések ezek, de fel kellene tennünk őket magunknak. Nehéz magyarnak lenni nálunk, de ha már mást nem tudunk, nem kellene magunkat megváltoztatni vagy legalább viszonyulásunkat ehhez a témához? Rajtunk is van mit csiszolni, bőven. Eddig küzdöttünk, de nem bírjuk sokáig, már mutatkoznak az ernyedtség jelei, nemcsak az idősebb korosztályok vesztik el kitartásukat, hanem mind fiatalabb generációk is. Az unott érdektelenség fog ki ma igen sokunkon. Szitkozódunk, mert nemzetünk nincs képviselve az intézmények magasabb székeiben, de arra nem gondolunk, hogy ez talán azért van mert nincs elegendő képzettségünk. A korupció jelen van sok helyen, és talán pont ezért, mert nem látjuk a fáradozás értelmét, a magyar középiskolás nem is próbálkozik harcolni a magasabb fokú képzésért, egyetemi diplomáért. Enélkül viszont nincs hivatalnoki vagy egyéb rang. Ehelyett erejét szétszórja mellékes, talán értelmetlen dolgokra. Menekül. Kategorizál, mindenféle csoportokba sorolja magát, bizarr világnézeteket vall. Nevetséges, gyerekes közösségeket hoz létre, zenei stílus alapján válogatja barátait. A legsötétebb eset, amikor maga is fajgyűlölővé válik. Eközben lényének igazi ápolandó része, amiről időközben megfeledkezett, a szelleme szomjazik. A kulturális események iránt kevés az érdeklődés. Tiszteletet érdemelnek azon ritka ifjúsági és hagyományápoló etnotáborok, amelyek nem az alkoholizmus hagyományának ápolói. Némely helységekben egy kisebb színháztermet félévente problematikus megtölteni, a különböző rendezvényeken pedig csak kötelező látogatásukat teljesítő kisiskolásokat látunk, és néhány nyugdíjast. A kultúra, a hagyomány, aminek meg kell maradnia, és amit ápolnunk kell, a magyarságtudatunk így bármilyen külső hatás ellenére megmarad. A reményt visszanyerhetjük, ha megfigyeljük más hányattatott sorsú nemzetek tragédiáját. Sokkal véresebb üldöztetéseknek voltak áldozatai és mártírjai egyes népek a tengeren túl. Azon szekták, klánok megszállott őrületéhez képest a mi fenyegetettségünk jóval kisebb. Nekik sikerült, nekünk is fog. „Az erőszakkal kiküzdött siker pirruszi győzelem, amely előbb-utóbb bukássá válik” - mondja a bölcselet, hát ne animális részünkkel oldjuk meg ezt a kényes kérdést. Letépnek egy táblát? Nem baj, majd újra felteszik. Újabb felirat? Majd lefestik. Ez mind nem a mi szégyenünk. Őrizzük meg higgadtságunkat és benső erőnket, az övéké is véges. (A becsei KMV-n a fenti írás első díjas lett a publicisztika műfajában, emellett a Magyar Szó különdíját is elnyerte.) Tőzsdecápa ■ MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ A pénzvilágnak is vannak ragadozói, ezek a kegyetlen tőzsdecápák. A pénzvilág nagy harácsolói, a tisztességtelen versenytársak, az ingoványra építő üzletemberek mindenáron mások pénzének megszerzésére törekszenek. Ennek érdekében a legsötétebb tranzakcióktól sem riadnak vissza. Tevékenységükkel rengeteg embert tesznek tönkre juttatnak kiszolgáltatott helyzetbe. A tőzsdecápa annak a menedzsertípusnak a megtestesítője, aki bármi áron győzni akar. Nem az állóvízbe való visszavonulást választja, mint a ponty-típusú menedzser, és nem is olyan, mint a delfin-típus, aki minden helyzetben képes a rugalmas alkalmazkodásra. Magyarországon a tőzsdecápákat olykor bizonyos nimbusz övezi, nem tekintik annyira ellenszenvesnek, mint a nyugatiakat. Ők a sikeres üzletemberek. A legelső magyar tőzsdecápák az első részvények megjelenésekor, még egyetemista korukban gyulladtak szerelemre a pénzvilág iránt, és jegyezték vele el magukat. Végigjárták az összes lépcsőfokot: voltak brókerek, magánbefektetők vagy tanácsadók, és mára saját cégük, hatalmas forgótőkéjük van, vagy a világ valamelyik pénzügyi központjából szövik hálójukat. A tőzsdei kultúra fellendítése érdekében különböző fórumokon Tőzsdecápák címmel nyereményjátékot tartanak. Ezen a résztvevők meghatározott pénzösszeget forgathatnak a tőzsde szabályai szerint, általában kockázat nélkül. A Dunainvest Tőzsdeügynökség „Tőzsdecápa kerestetik” elnevezésű versenye élesben folyt, a versenyzők az ügynökség befektetési számla tulajdonosaiként, vagy ilyen számlatulajdonos meghatalmazottjaként adhattak megbízásokat, és ezeket a tőzsdecég brókere a tőzsdén teljesítette. A könnyítés abban volt, hogy az egyetemisták jobb feltételek között dolgozhattak, a megbízási díj az általános piaci megbízások szintjének mintegy egyharmada volt, így a legkisebb árfolyam-elmozdulás kihasználását is lehetővé tette. A tőzsdecápa szón kívül a lakáscápa, a médiacápa és a sajtócápa összetételben is átvitt értelmű a cápa főnév. A lakáscápa a lakáspiacon igyekszik haszonra tenni szert, a médiacápa a tömegtájékoztatási eszközök területén ügyködik, a sajtócápa pedig a hírlapok által érvényesíti akaratát. Néha maga a cápa szó utal harácsoló, erőszakosan nyerészkedő emberre. S Z Ó F I GY E L Ő