Magyar Szó, 2006. május (63. évfolyam, 99-123. szám)

2006-05-06 / 102. szám

X KILATO kilato@magyar­szo.co.yu Ata­szó 2006. május 6., 7., szombat-vasárnap A kozmikus rettenet leképzése Howard Philips Lovecraft Összes művei Szukits Könyvkiadó, I. kötet - 2003; II. kötet - 2003; III. kötet - 2005 ________________________________________________________________________________________1 FEKETE ]. JÓZSEF A könyvvásárlás minden kétes örömét átérez­ve vettem birtokomba Ambrose Bierce összes novelláit, az amerikai pesszimizmus ezen re­mek szerzőjétől ugyanis korábban mindent elolvas­tam, de valahogy egyetlen novellájával se találkoz­tam magyar fordításban, pedig létezett ilyen gyűjte­mény. Egyszerre csak itt az összest Hazavihetem, és borzonghatok kedvemre anyanyelvemen olvasott elbeszélésein. Ekkor már tudtam, oda kell figyel­nem a gyűjteményt megjelentető Szukits Kiadóra, a Bierce-összes nem lehet valami magányos szer­kesztői kirándulás a rémtörténetek klasszikus vilá­gába, lesz itt majd még Poe, Melville, Hawthorne, Robert Louis Stevensson, Prosper Merimée, Mau­passant, Arthur Machen... Azt azonban remélni se mertem volna, hogy a kiadó következő meglepetése a Lovecraft-összes lesz! Edgar Allan Poe (1809—1849) és Ambrose Gwi­­nett Bierce (1842-1914?) komor, az ember leg­belsőbb félelmeit felszínre hozó művészete egyez­ményesen az értékálló teljesítmények közé számít, népszerűségük pedig életművük értékével arányos. Mindig akad új olvasójuk, amihez a természetes, a tudatalattiban elraktározott ősi félelmekből táp­lálkozó borzongásigényen túlmutatva hozzájárul a szerzők köré képződött legenda is. Poe a fiatal életét elherdáló, látomásos indulatát alkohollal csil­lapító költők legismertebb előfutára, aki a legenda szerint úgy­ pusztult, mint ahogy­ ő pusztíthatta vol­na el valamelyik novellahősét - kocsmából kitámo­lyogva egy pocsolyába bukott és belefulladt, bár en­nek valószínűsége igencsak vitatható. A nyomdo­kán haladó Bierce végzete is olyan, mintha maga a novellista rendezte volna meg - hetvenegy éve­sen elutazott a forradalom lángjában álló Mexi­kóba, ahol hamarosan mindörökre nyoma veszett, akárcsak a katonák és civilek sorának a polgárhá­borús novelláiban. Velük­ ellentétben a konszoli­dált életmódú Howard Phillips Lovecraft (1889-1937) mindkettőnél jóval terjedelmesebb életműve szinte ismeretlen a magyar olvasóközön­ség számára, sőt neve se cseng ismerősen. Hacsak nem második vonalbeli rémfilmekből, amelyek főcímükben jelezték, hogy Lovecraft valamelyik el­beszélése ihlette a szerzőket, hitet, hogy Lovecraft horror-, vagy­ sci-fi szerző. Mindkét műfaj számára példa, de ő az évszázados hagyományas rémregények gótikus díszleteitől meg­tisztított rémtörténeteket írt az idő és a dimenzi­ók átjárhatóságáról, ezek alaptémái az álom, az őrü­let, az indián mitológia, az antik regék, a keresz­ténységet megelőző rítusok. Az elbeszéléseiben megjelenő vérszomjas istenek nem a világban tény­kedő gonosz megtestesítői, miként azt a katoliciz­mus jó kontra gonosz sematizmusa nyomán értel­mezték és értelmezik, hanem közönyös entitások, amelyeket a legkevésbé se érdekel az ember, csak pusztítanak ahol megjelennek, mert ez a lételemük. Ebben különbözik Lovecraft méltán népszerű elődeitől: nem a puszta fizikai félelmet és az evilá­gi borzalmakat hívta elő műveiben, hanem annak tudatosulását, hogy az ember fölött nincs gondvi­selés, a világ számára teljesen érdektelen, él-e, hab­­­. Magányos. Teljesen egyedül van az iránta közöm­Népszerűtlenségét tulajdonképpen félreértés és félreértelmezés okozta. Rövid élete alatt ötven el­beszélése jelent meg, ezek között több kisregény­terjedelmű mű, de mind a múlt század első ne­gyedének népszerű amerikai magazinjaiban, ami nyomán azonnal rásütötték a ponyva bélyegét. Ezt tetézte a korabeli szerkesztők ügybuzgósága, akik az intézményesen alulművelt közönség számára megnyirbálták és olykor fejezetnyi terjedelemben átírták az eredeti kéziratot, mondani se kell, tá­volról se Lovecraft színvonalán. A Lovecraft írása­it tisztelő epigonok tovább rontottak a helyzeten, amikor torzóban maradt műveit a maguk módján továbbírták, vagy egyenesen saját epigon alkotása­ikat jelentették meg a mester neve alatt. A magyar összes első kötetét válogató, szerkesztő és részben fordító Kornya Zsolt mintegy harminc százalékra teszi azoknak a műveknek az arányát, amelyek Lo­vecraft neve alatt jelentek meg, de hozzájuk vajmi kevés köze volt, szerzőjüknek pedig vég­képp nem tekinthető. Ami ugyanúgy nem vált a szerző javára, mint a filmes feldolgozások zöme sem. A magyar kiadás az összes műves meg­jelölés ellenére válogatás az eleve nehe­zen áttekinthető, a rajongók és epigo­nok által felduzzasztott Lovecraft-élet­­műből, amely feladatául tűzte ki a ren­delkezésre álló anyag megtisztítását a rossz fordításoktól és a bizonyíthatóan nem Lovecraft-szövegektől. Az első kö­tet megjelenésekor a kiadó csak két kö­tetet tervezett, a másodikat Galamb Zol­tán, Kornya Zsolt és Tézsla Ervin válo­gatta és szerkesztette. Végül Tézsla Er­vin, aki a kötet megjelenését már nem érhette meg, és Galamb Zoltán keze alatt kerekedett egy harmadik testes kötet is, így az olvasó széles panorámájában szem­lélheti az életműhöz tartozó elbeszélé­seket, irodalmi tanulmányokat, politikai és bölcseleti tanulmányokat, töredéke­ket, verseket, prózaverseket és leveleket. A három kötet figyelmes olvasása elosz­latja azt a félreértelmezésből eredő tér­hes környezetben. Ez a hideg iszonyat, az ésszerűség és a megmagyarázhatóság elveszítése nyomán föl­lépő kozmikus rettenet és spirituális rettegés az az új életérzés, ami Lovecraft legendateremtő elbe­széléseiben teljesedik művé. Az utolsó gótikus re­gényről, Charles Robert Maturin (1782-1824) Mel­­moth (1820) című munkájáról fogalmazott gondo­lata saját művére is vonatkoztatható: „A félelem kiemelkedik a szokványosság birodalmából, hogy az emberiség sorsát beárnyékoló iszonytató felhővé legyen.” Végül érdemes idézni a Természetfeletti rettenet az irodalomban című monografikus jellegű nagyta­nulmányának lezáró bekezdését, amelyben előre­vetíti, hogy a rémirodalom helyzete a jövőben se változik jelentősebben. „E műfaj az emberi önki­fejezés vékony, ugyanakkor lényeges elágazását kép­viseli, és elsődlegesen egy szűk kör, sajátlagos ér­zékenységgel rendelkező közönség igényeit elégí­ti ki. Bármily egyetemes remekmű szülessék meg a jövőben a fantazmagóriák vagy rémségek eleme­inek összekovácsolásából, nem rokonszenves témá­jának, hanem a kivételes mesterségbeli tudásnak köszönheti majd a sikerét. Ám ki állítaná a sötét té­mákról, hogy határozott hátrányt jelentenek? A Pto­­lemaiszok tündöklően szépséges kelyhét is ónixból faragták ki.” Magyarnak lenni K­özismert a turáni átok legendája Szent István királyunk idejéből, mi­szerint amikor a nép felvette a ke­reszténységet, a pogány táltosok megátkoz­ták őket. Az átok egyik értelmezésében ezer évig kellene civakodnunk, egy másik szerint pedig, amíg Rómát követjük. Bár ezer esz­tendő élteti, átokkal vagy nélküle, a magyar nép az összetartást nem ismeri. Az, hogy egy országon belül mekkora a széthúzás talán nem is olyan nagy gond, mint közöttünk, akik kisebbségként vagyaink jelen errefelé. Sanyarú sorsunk felett elkeseredve sirán­kozunk, segítséget kérünk, nem kapunk, de talán nem is kell, mert mi segíthetnénk ma­gunknak a legtöbbet. Úgy­ tűnik, abból a bizonyos december ötödikéből nem vontuk le a tanulságot, más értünk összefogni nem fog. És ezek után mit teszünk? A Vajdaságban, ahogy fogyatkozik a szá­munk, úgy­ növekszik politikai pártjaink szá­ma. Igaz a mondás, miszerint sok lúd disz­nót győz, de itt minden lúd mást akar, ezért nem juthatnak sikerre. Legyintünk ilyenkor, hiszen ez politika, mindenkinek lehet saját elképzelése. Akkor beszéljünk a kulturális életről. Szinte minden városkánkban van rádióállo­más, és hosszabb-rövidebb magyar nyelvű műsor. Csak a közreműködés hiányzik. A művelődési egyesületek körül is hasonló a helyzet. És még sorolhatnám tovább. Ha megtanulnánk ilyen ügyekben összefogni, büszkeségünket félretenni, eredményt ér­hetnénk el. Hiszen egységben az erő, vagy nem tudjuk? Nem. Ezt elfeledtük a re­ ■ BEZZEG ERVIN ménnyel együtt. Olykor talán látjuk, nincs ez így­ jól, de utána visszatérünk a hétközna­pokba, és folytatjuk szélmalomharcainkat. Egyedül. Nem a külső környezet az egyetlen hibás elem. Mielőtt más nemzettel kívánunk együtt élni, a nemzetünkön belül kell meg­tanulnunk együtt élni. Önös érdekeinket félretenni, és megfigyelni a másikat. Sok for­radalmunk nem azért bukott el, mert nem számoltunk mindennel, hanem mert nem számoltunk mindenkivel. Meg­van bennünk az, amit környezetünk­től elvárunk? Nem kell-e előbb magunkévá tenni azokat az erényeket, amiket a másiktól annyira követelünk? Súlyos kérdések ezek, de fel kellene tennünk őket magunknak. Nehéz magyarnak lenni nálunk, de ha már mást nem tudunk, nem kellene magun­kat megváltoztatni vagy legalább viszonyulá­sunkat ehhez a témához? Rajtunk is van mit csiszolni, bőven. Eddig küzdöttünk, de nem bírjuk sokáig, már mutatkoznak az ernyedt­ség jelei, nemcsak az idősebb korosztályok vesztik el kitartásukat, hanem mind fiata­labb generációk is. Az unott érdektelenség fog ki ma igen sokunkon. Szitkozódunk, mert nemzetünk nincs képviselve az intéz­mények magasabb székeiben, de arra nem gondolunk, hogy ez talán azért van mert nincs elegendő képzettségünk. A korupció jelen van sok helyen, és ta­lán pont ezért, mert nem látjuk a fárado­zás értelmét, a magyar középiskolás nem is próbálkozik harcolni a magasabb fokú kép­zésért, egyetemi diplomáért. Enélkül viszont nincs hivatalnoki vagy egyéb rang. Ehelyett erejét szétszórja mellékes, talán értelmetlen dolgokra. Menekül. Kategorizál, mindenfé­le csoportokba sorolja magát, bizarr világ­nézeteket vall. Nevetséges, gyerekes közös­ségeket hoz létre, zenei stílus alapján válo­gatja barátait. A legsötétebb eset, amikor maga is fajgyűlölővé válik. Eközben lényé­nek igazi ápolandó része, amiről időközben megfeledkezett, a szelleme szomjazik. A kul­turális események iránt kevés az érdeklődés. Tiszteletet érdemelnek azon ritka ifjúsági és hagyományápoló etnotáborok, amelyek nem az alkoholizmus hagyományának ápolói. Né­mely helységekben egy kisebb színházter­met félévente problematikus megtölteni, a különböző rendezvényeken pedig csak kö­telező látogatásukat teljesítő kisiskolásokat látunk, és néhány nyugdíjast. A kultúra, a hagyomány, aminek meg kell maradnia, és amit ápolnunk kell, a magyarságtudatunk így bármilyen külső hatás ellenére megma­rad. A reményt visszanyerhetjük, ha megfi­gyeljük más hányattatott sorsú nemzetek tra­gédiáját. Sokkal véresebb üldöztetéseknek voltak áldozatai és mártírjai egyes népek a tengeren túl. Azon szekták, klánok megszál­lott őrületéhez képest a mi fenyegetettsé­günk jóval kisebb. Nekik sikerült, nekünk is fog. „Az erőszakkal kiküzdött siker pirruszi győzelem, amely előbb-utóbb bukássá válik” - mondja a bölcselet, hát ne animális ré­szünkkel oldjuk meg ezt a kényes kérdést. Letépnek egy táblát? Nem baj, majd újra fel­teszik. Újabb felirat? Majd lefestik. Ez mind nem a mi szégyenünk. Őrizzük meg higgadt­ságunkat és benső erőnket, az övéké is vé­ges. (A becsei KMV-n a fenti írás első díjas lett a publicisztika műfajában, emellett a Ma­gyar Szó különdíját is elnyerte.) Tőzsdecápa ■ MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ A pénzvilágnak is vannak ragadozói, ezek a kegyetlen tőzsdecá­pák. A pénzvilág nagy harácsolói, a tisztességtelen versenytársak, az ingoványra építő üzletemberek mindenáron mások pénzének meg­szerzésére törekszenek. Ennek érdekében a legsötétebb tranzakciók­tól sem riadnak vissza. Tevékenységükkel rengeteg embert tesznek tönkre juttatnak kiszolgáltatott helyzetbe. A tőzsdecápa annak a me­nedzsertípusnak a megtestesítője, aki bármi áron győzni akar. Nem az állóvízbe való visszavonulást választja, mint a ponty-típusú mene­dzser, és nem is olyan, mint a delfin-típus, aki minden helyzetben ké­pes a rugalmas alkalmazkodásra. Magyarországon a tőzsdecápákat olykor bizonyos nimbusz öve­zi, nem tekintik annyira ellenszenvesnek, mint a nyugatiakat. Ők a sikeres üzletemberek. A legelső magyar tőzsdecápák az első részvé­nyek megjelenésekor, még egyetemista korukban gyulladtak szere­lemre a pénzvilág iránt, és jegyezték vele el magukat. Végigjárták az összes lépcsőfokot: voltak brókerek, magánbefektetők vagy taná­csadók, és mára saját cégük, hatalmas forgótőkéjük van, vagy a vi­lág valamelyik pénzügyi központjából szövik hálójukat. A tőzsdei kultúra fellendítése érdekében különböző fórumokon Tőzsdecápák címmel nyereményjátékot tartanak. Ezen a résztvevők meghatározott pénzösszeget forgathatnak a tőzsde szabályai sze­rint, általában kockázat nélkül. A Dunainvest Tőzsdeügynökség „Tőzs­decápa kerestetik” elnevezésű versenye élesben folyt, a versenyzők az ügynökség befektetési számla tulajdonosaiként, vagy ilyen számla­­tulajdonos meghatalmazottjaként adhattak megbízásokat, és ezeket a tőzsdecég brókere a tőzsdén teljesítette. A könnyítés abban volt, hogy az egyetemisták jobb feltételek között dolgozhattak, a megbí­zási díj az általános piaci megbízások szintjének mintegy egyharma­­da volt, így a legkisebb árfolyam-elmozdulás kihasználását is lehetővé tette. A tőzsdecápa szón kívül a lakáscápa, a médiacápa és a sajtócá­pa összetételben is átvitt értelmű a cápa főnév. A lakáscápa a lakás­piacon igyekszik haszonra tenni szert, a médiacápa a tömegtájékoz­tatási eszközök területén ügyködik, a sajtócápa pedig a hírlapok ál­tal érvényesíti akaratát. Néha maga a cápa szó utal harácsoló, erősza­kosan nyerészkedő emberre. S Z Ó F I G­Y E L Ő

Next