Magyar Szó, 2007. február (64. évfolyam, 26-49. szám)

2007-02-01 / 26. szám

•• / 10 KÖZELKÉP kozelkep@magyar­szo.co.yu tbiman A 2007. február 1., csütörtök M­­egoldás lehet az, amit Pressburger Csaba ajánl a vajdasági magyar pártvezetőknek: „Uraim, a pártjuk és a maguk becsületének megmentése, az Önök által képviselt vajdasági magyarság ér­dekében­­ menniük kell!” Csakhogy ennél sokkal messzebb megy és mélyebbre nyúlik az a tanulság, amit a szerbiai parlamenti vá­lasztásokból le kell vonnunk. Már azért is, mert a visszavonulásnak ez a gyakorlata elég ritka általában a magyar politikában. Elég csak megemlítenünk, hogy a parlamenti de­mokrácia egyik alapvető követelményét ta­gadva, Orbán Viktor két választás elvesztése után sem mondott le pártvezetői posztjáról. Sőt, mind a két esetben a veszélyes másik utat választotta. Az első vereség után - ab­szolutizálva a Fidesz politikájában már ko­rábban meglévő elemeket - pártját „nemze­ti” oldalnak kikiáltva megtagadta a parla­menti demokrácia alapelvét, hogy minden párt a nemzet része, a nemzet javát akarja, csak másképp. És ezzel nemcsak az az ab­szurd helyzet állt elő, hogy a magyar „nem­zet” kisebbségbe került saját nemzetén be­lül, hanem elejét vette a lemondásnak is, hisz a „nemzet” vezére hogyan mondhatna le? A második vereség után pedig - meglo­vagolva a megszorítások miatti természetes elégedetlenséget - már az utca élén roha­mozta a kormányt, hogy „az össznépi ellenállás” vezérének a lemondása még el­képzelhetetlenebb legyen. A nemzetpolitika ilyen pártpolitikai ki­sajátításának magyarországi példája így­ lesz beszédes bizonyítéka annak, hogy meg kell végre kísérelnünk nemzetben gondolkod­ni és a nemzetpolitikával törődni. Mert a pártpolitika szempontjából a szerbiai vá­lasztások tanulságai is egyértelműek. Két okból is. Egyrészt azért, mert a választások egyik tanulsága éppen az, hogy indokolt volt a VMSZ visszautasítása a másik két ma­gyar párt felé. Mert a hatalomban és a be­folyásban gondolkodó pártpolitika szem­pontjából természetes, hogy a VMSZ nem mond le akár egyetlen képviselőjéről sem a másik két párt javára, amikor azok nem ké­pesek egyetlen képviselő megszerzéséhez szükséges szavazatot összegyűjteni. (Leg­jobb esetben ugyanennyi képviselője lett volna, ha a magyar összefogás meg Matus­­ka Márton által a Magyar Szó ugyanazon számában említett, mind a két pártot beka­rikázó magyar szavazatok hoztak volna még egy képviselőt, s nem sokban változott volna az a sajnálatos tény sem, hogy a ma­gyar pártok együtt a szavazótábornak csak egyharmadát állították maguk mellé.) A másik ok, ami pártpolitikai szempont­ból világossá teszi a választások tanulságait, pedig az, hogy a VMSZ már okult a koráb­ban kialakult helyzetből, amelyet az jellem­­zett, hogy a mostani vajdasági parlamentbe a magyar pártok csak egy képviselővel több magyart küldtek, mint a többi pártok, és Vajdaságnak olyan magyar miniszterelnök­helyettese van, aki nem a magyar pártokat képviseli. Részben úgy­, hogy nem hívta se­gítségül kampányolni Orbánt, mint legu­tóbb. (Nemcsak azért, ami miatt most már a Fideszen belül is tudják: nem lehet töb­bet Magyarország miniszterelnöke az a po­litikus, aki egy­ NATO- és EU-tag országban az utca élére áll a kormány ellen, hanem azért, amiért Gyurcsányt sem hívhatná meg. Mert - a magyarországi megoszlást le­másolva - akkora az ellenérzés, hogy a ma­gyaroknak 30-50 százaléka biztosan azt mondja: Ha az a nemzetpolitika, amit Or­bán, illetve Gyurcsány kínál, akkor én nem kérek belőle.) Még lényegesebb jele a tanulságok levo­násának, hogy a VMSZ választási propagan­dájában az európai integrációt állította az első helyre, hisz itt képviselhet olyatt elkép­zeléseket, adhat olyan ígéreteket, amelyek még a szerb pártokkal szentben is verseny­­képessé tehetik. Tudatosan szembenézve azzal, hogy ma már nem lehet kizárólag vagy­ elsősorban sajátosan magyar követelé­sekkel kampányolni, amikor a vajdasági magyaroknak ugyanazokkal a gondokkal kell szembenézniük,­ mint az ország többi polgárának. És - valljuk be - a szerb pártok , többet foglalkoztak ezekkel a gondokkal és­­ többet ígértek, de többet is tudtak ígérni. Itt a pártpolitikai tanulságokat legfeljebb azzal lehet kiegészíteni - annak alapján, hogy a VMSZ először nem végzett az első helyen Szabadkán -, hogy az általános té­mák felé fordulás irányzata érezteti hatását a többi kisebbségnél is, és így a VMSZ nem számíthat arra, hogy a horvátoknál erő­sebb lesz a kisebbségi szolidaritás, mint a szerb pártok vonzóereje. A nemzetpolitikai tanulságokat már nehe­zebb levonni, még nehezebb azokból tanul­va a változtatáshoz eljutni. Mert a megoldás nem az egypártrendszer. A sajátos helyzet­nek a következménye az is, hogy külön ma­gyar pártokra van szükség. (A szlovákiai pél­da mutatja, hogy mennyire értelmetlen a­­ magyar nacionalizmus, amely megalkuvás­­­­sal, a magyar érdekek elárulásával vádolja a kormányban szerepet vállaló magyar pártot, csak azért, mert a hatalmon maradás meg­követel bizonyos taktikázást a többségi pár­tok felé. Hisz micsoda különbség, hogy ma­gyar-e az oktatási miniszter, vagy sem.­ Az igazi megoldás: tartozhatunk olyan párthoz, amilyenhez akarunk, de magyar nemzeti közösséget alkotunk. És ez a közösség az erős közvéleménnyel, a társadalmi szerveze­tek hálózatával, általában a közösségi élettel kikényszeríti ennek a közösségnek azt a kö­zös politikáját, amelyet minden magyar mindenütt, így minden pártban képvisel és érvényesíteni igyekszik. A nemzeti közösség megteremtése az iga­zán nehéz feladat. A honfoglaló magyarok nem sokkal többen voltak, mint a vajdasági magyarok a titói és milosevici nagy kivándor­lások előtt. Mégis végre tudták hajtani a vi­lágtörténelem egyik legnagyobb tudatos, tervszerű vállalkozását.­­Téves az az állítás, hogy menekülniük kellett, ezért cseréltek hazát. Tudták, hova mennek, ismerték azt a földet, ah­ol indultak, felkészültek a nagy útra, amihez nemcsak az utazás idejére kel­lett élelmiszer- és fegyvertartalékot szerezni, hanem a következő télre is, kidolgozták a stratégiát, amelyhez a fősereg mellett másik irányból érkező segédcsapatok is tartoztak.­ Ma a demokrácia hatékonyságát fenyegető gyakorlatot a múltba visszavetítve, többek között azért, mert nem voltak olyanok, akik rögtön megkérdőjelezték Árpád intézkedé­seit, előálltak saját, ál­taluk jobbnak tartott el­képzelésekkel. Szent Istvánnak már erőszakkal kellett ki­kényszeríteni ezt az egységet, felnégyelve, élve eltemetve azokat, akik más elképzelést akar­tak érvényesíteni. Később, 400 évig Magyaror­szág sem volt És a magyarok nemcsak „két­­ pogány közt egy hazáért” ontották vérüket, hanem mind a két pogánynak magyar szövete­­­ségesei voltak. A magyarok pedig kunnéként és labancként, vagy békésebb időkben pecso­­vicsként és ellenzékként, a mi korunkban bal- és jobboldalként ugrottak - békétlenebb kor­szakban a szó szoros értelmében - egymás tor­kának. Hogy akár ma is le lehessen írni Szé­­l­chényi 160 éves figyelmeztetését: „Az ellenzé­­ji ki szerep ... azonban még nem kötelez arra, , hogy minden módon iparkodjunk a kormány­­ munkáját lehetetlenné tenni, anélkül, hogy a leghalványabb sejtelmünk volna a kormány­­ programjáról. Ez még a parlamentarizmus­­ hazájában sem kötelező, mert az égbekiáltó reformok, amelyek Angliát oly naggyá tették, s az ellenzék és a kormány közös erőfeszítésével­­ születtek meg.” Amíg az anyanemzetnél is ilyen nehéz a nemzetben gondolkodni, addig nálunk is nehéz olyan nemzeti közösségben élni,­­ amelynek kialakítása még a zavaró körül- f­mények nélkül sem könnyű feladat. De csak ilyen közösségnek lehet nemzeti poli­tikája, amelyet párthovatartozásától függet-­­­lenül minden magyar képvisel.­ ­ BÁLINT István : A NAP KOMMENTÁRJA A pártpolitika nem nemzetpolitika Még egyszer a szerbiai választások tanulságairól Énekelve is magyarok legyünk Megyeri Lajos zeneszerző, zenepedagógus Magyar Életfa Díjat kapott - Ma is ingyen foglalkozik a fiatal tehetségekkel A magyar kultúra napján adták át a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség díjait és kitünte­téseit azoknak, akik a magyar kultúra alkotó, cselekvő részesei, akik olyan értékrendben te­vékenykednek és érnek el kimagasló eredményeket, amely szorosan összefügg nemzeti kö­zösségünk megmaradásával, magyarként való boldogulásával. Magyar Életfa Díjban Ador Pál művésztelep-vezető (Topolya) és Megyeri Lajos zeneszerző, zenepedagógus (Szabadka) mel­lett Andruskó Károly képzőművész (Zenta) részesült. Aranyplakettet Csoóri Sándor költőnek (Budapest), Plakettet Mérges Sándor művelődésiház-vezetőnek (Torontálvásárhely) és Moj­­zes Antal helytörténésznek (Bajmok) ítélt oda bizottság. Sorozatunkban őket mutatjuk be ol­vasóinknak. Megyeri Lajos 1939-ben szü­letett Bácsföldváron. Középisko­lás kora­ óta él Szabadkán, s a szabadkaiasság egyedi stílusjegy­­ként jelentkezik szerzeményei­ben. Műveit olyan korszerű ze­nének nevezi, amelyekben népi motívumok is helyet kapnak. Mint mondta, céljait csak rész­ben tudta megvalósítani, ezért még most is, nyugdíjas éveiben, aktívan tevékenykedik. Zene­szerzéssel foglalkozik, felkarol­ ✓ ja, színpadra állítja fiatal felfedezett­jeit. A Cambridge-ben 1998-ban meg­jelent Ki kicsoda a zenében? című könyv is a legnevesebb kortárs zene­szerzők között jegyzi a nevét. Sokat tett, tesz a vajdasági magyar kultúra érdekében, ám az ezért járó Magyar Életfa Díj mégis meglepte.­- Már a hatvanas évektől dolgo­zom. Miután Belgrádban elvégeztem a zeneszerzési szakot, a szabadkai Ze­neiskola tanára lettem. A középiskol csak a harmonikaegyüttes jutott hatá­ron túlra. Amikor a Zeneiskolában már nem folytathattuk a zenekarral a próbákat, a hetvenes években mega­lapítottam a Harmonikabarátok Egyesületét, szintén a tanítványaim és néhány zeneiskolai tanár közremű­ködésével. Egy belgrádi pályázat se­gítségével sikerült Amerikában is be­mutatkoznunk. A legszorgalmasab­bak más hangszerekhez is juthattak, például basszusgitárhoz, s a komoly­zene mellett szórakoztató dallamo­kat is játszhattak. Szem előtt tartot­tam a fiatalok igényeit. Csakis úgy nyerhetők meg, ha az ő kívánságai­kat is teljesítjük. Persze a komolyze­nei alaptudást mindig is megköve­teltem tőlük. Megyeri Lajos mint zenepedagó­gus mindig a magyar nyelven való éneklés fontosságára hívta fel tanít­ványai figyelmét. Egyre kevesebben énekelnek magyarul, a fiatalok ide­álja az angol nyelven való dalolás. A magyar nyelvű slágerek, operettek magyar nóták dalolását nem szabad szégyennek tartani, pedig sajnos­ a mai fiatalok körében ez tapasztalha­tó. Mint Megyeri Lajos mondja, ez a felfogás nem „nagymagyarkodást” másoknak zeneszerzést, forma­tant és szolfézst tanítottam, és bevezettem egy új hangszer használatának oktatását, a har­monikáét - mesélte Megyeri Lajos­­. Úgy gondoltam a har­monika is helyet kaphat a Ze­neiskolában, lehet egy ilyen in­tézmény keretein belül is hasz­nálatával foglalkozni. Sok saját szerzeményemet írtam át erre a hangszerre, emellett felkutat­tam az eredetileg harmonikára komponált műveket is. A tanít­ványaimmal harmonikazene­kart alapítottam. A sikeres együttműködés alapja az lehe­tett, hogy én is velük együtt muzsikáltam. Külföldön is jár­tunk, amit azért fontos hangsú­lyozni, mert abban az időben A temerini Kókai Angéla is a felfe­dezettek között van Megyeri Lajos a szabadkai városháza híres zongorájával Bencsik Tamara, aki jelenleg a Balkan Express énekesnője Miskolci Diána egyik opera/operettestje végén elégedetten áll Rákity Éva és Megyeri Lajos között . Dér Henrietta jelenleg a budapesti Sugarloof együttes tagja

Next