Magyar Szó, 2008. szeptember (65. évfolyam, 202-227. szám)

2008-09-25 / 223. szám

14 SZABADIDŐ szabadido@magyarszo.com Mm szó Akitől a pápa idézett: egy feszültségkeltő mondat hátterében A muzulmán világ egy emberként háborodott fel XVI. Benedek azon szavain, amelyeket II. Manuel, Palai­­logosz dinasztiából származó császártól idézett. A pápa rögtön bocsánatot is kért, így itt az ideje, hogy kide­rítsük, a 14. században milyen körülmények között születhetett meg az ominózus szövegrészlet. Az egykor a Mediterráneum jelentős részét uraló Bizán­ci Birodalom a 14. század végére már csak Konstantinápoly városát jelentette. Az okok messzire vezethetők vissza: a Latin Császárság 1261-es bukása után a hatalmat megszerző Pala­­ilogoszok nem tudtak úrrá lenni a folyamatos zűrzavaron, a válság jelei szinte minden téren megmutatkoztak. Megszűnt a bizánci kereskedelem, a birodalom ki volt szolgáltatva Velence és Genova kénye-kedvének. Az állandó polgárháborús helyzet lehetőséget teremtett idegen hatalmak térnyerésének. Az egyik ilyen hatalmat az oszmánok jelentették. A 13. század végén Nyugat-Anatóliában megjelenő török törzs alig száz évvel később, 1389-re már több mint 260 ezer km 2-t tartott felügyelete alatt. A bizánciak csak Bursza, Nikaia és Nikomedia elfoglalása után kezdték komolyan venni az ellen­féllé váló törzseket. Az oszmánok előretörésében több tényező játszott közre, ezek közül az egyik legfontosabb a balkáni álla­mok megosztottsága volt. A folyamatos háborúskodásban a szemben álló felek szívesen alkalmazták az oszmán katonákat zsákmány vagy zsold fejében. Amikor 1354-ben a már euró­pai területen fekvő Gallipolit is elfoglalták, nem lehetett őket rávenni a távozásra. 1365-ben I. Murád szultán (1360-1389) már Drinápolyba (Edirne) helyezte át a székhelyét. A történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a keresztény Európa milyen mértékben észlelte az oszmánok jelentette veszélyt. A Balkán ugyanis mindig „puskaporos hordó” volt, az egyház számára is ingoványos területet jelentett a görög­­keletiek és a bogumil eretnekek miatt. A térség történetében fontos szerepe volt a Magyar Királyságnak, így a Szentszék számított is a magyar király térítéseket célzó tevékenységé­re. I. (Nagy) Lajos király számos hadjáratot indított a déli határokon túlra, de áttörő eredményt nem tudott elérni. A térítések nagyrészt kudarcba fulladtak, a szerzetesek pedig csak katonai segítséggel tudtak eredményesen működni. A magyar király a Duna mellett bolgár területeken fekvő vidi­­ni bánság kialakításával egy hídfőállás létrehozására töreke­dett. Ezt azonban 1368 végére az utánpótlási nehézségek és az állandó támadások miatt fel kellett adnia. Jól jellemzi a bonyolult helyzetet, hogy a magyar király harcolt a törökök ellen is, bár ők a havasalföldiek csapatait erősítették. Az oszmán veszélyt egyedül a bizánciak tartották aggasz­tónak, ezért személyesen V. János császár indult útnak, hogy segítséget kérjen. A magyar király fogadta ugyan az előkelő küldöttséget, de minden további együttműködést a katoli­kus hit felvételéhez kötötte. A szerbek is megpróbálkoztak az ellenállással, de 1371-ben a Marica folyó mentén, 1389-ben pedig Rigómezőnél (Kosovo polje) szenvedtek döntő vere­séget. Ez utóbbival a középkori Szerbia sorsa is beteljesedett. I. Bajazid szultán (1389-1402) az 1390-es években tovább folytatta a Balkán meghódítását, beolvasz­totta Bulgáriát, és Havasalföldet is a vazallusává tette. Ekkor már magyar területeket is felprédáltak török portyázók. Zsigmond megpróbált ellenállni, és nemzetközi hadsereget szervezett, de 1396-ban csúfos vereséget szenvedett Nikápolynál. Egyébként a császár korának egyik legművel­tebb, legtöbb tehetséggel megáldott uralkodója volt, aki békésebb időkben biztosan maradandób­ban tudott volna alkotni. A nikápolyi csatavesztés után ő is útnak indult, hogy személyesen kérjen segítséget a kor nagyhatalmaitól. Bíztató szava­kat kapott ugyan, de konkrét katonai segítséget nem. Nem várt segítségként azonban megjelent a nagypolitika színpadán Timur Lenk mongol fejedelem, a kor egyik legzseniálisabb hadvezére. 1402. július 28-án az ankarai csatában Timur Lenk óriási győzelmet aratott I. Bajezid fölött, ezzel fél évszázad­dal későbbre tolta ki a Bizánci Birodalom végső bukását. Manuel ugyan lélegzetvételnyi szünethez jutott, de azt már nem lehetett kihasználni. Az idős császár nem sokkal ezután visszavonult a nyilvánosság elől, és Máté néven szerzetesként halt meg 1425. július 21-én. Egyik fia az a XI. Konstantin volt, aki utolsó bizánci császárként Konstantinápoly 1453-as elfoglalásánál halt hősi halált. (Múlt-kor.hu) 1. Sose kezdjük borivással a napot. A reggeli bor megfekszi a gyomrot, rátelepszik a mozgásközpontunkra, azonkívül kettőslátás is kialakulhat. Tapasztalt szüretelő törkölypá­linkával indítja a reggelt féldecis kiszerelésben, ennek kiváló az értágító hatása, meg a muslincák sem jönnek ránk annyira, mint bor esetében. 2. Lehetőség szerint keveset tartózkodjunk napon. A szep­temberi-októberi napsütésnek még ereje van, könnyen okozhat szédülést, kóválygást, egyensúlyi zavarokat. Ha tehetjük, vonuljunk a pince hűvösébe, a megfáradt, kitik­kadt szervezet itt tud igazán akkumulálódni. 3. Ernyőt, botot sose vigyünk magunkkal a pincébe, ez tudniillik a lépcsőn való lezuhanásunkban akadályozhatja Szüreti szabályok nekülnek a környékről. 9. A házassági ígéretekkel csínján kell bánni, ez másnap rossz közérzetet okozhat. 10. Szüreti összeszólalkozásoknál bicskát, hordódongát nem illik használni, kínáljuk meg óborral az ellenfelet, az majd leteríti. 11. Ha beszédünkben már túlságosan sok a mássalhangzó, taglejtésekkel is kifejezhetjük magunkat. Ennél kifeje­zőbb, ha csak ülünk a sarokban támasztva a falat. 12. Pincelépcsőre ne feküdjünk le aludni, mert áteshetnek rajtunk poharastul, lopóstóul. 13. Reggel ne ijedjünk meg a táskás szemű, piros orrú embertől a tükörben. Megvan szegénynek a maga baja... (Edenkert.hu) a biztos talajfogást, plusz a poharakat is leverhetjük vele, ami újabb bajforrás lehet (vágásos sérülések stb.). 4. A lopót mindig egy kézzel fogjuk, így szabad kezünkkel megtámaszthatjuk szüretelő társunkat. 5. Sose vedeljük a bort, csak hörpöljük, kortyolgassuk. A vedelő borivó nem esztétikus, beárnyékolja az egész szüretet, azonkívül a saját kezére is rá szokott lépni. 6. Ne kívánd meg felebarátod borát, ott a tiéd! 7. Óránként, kétóránként jöjjünk fel a pincéből, nézzük meg, hol tart a szüret, mire jutottak az asszonyok és a gyerekek. Ha a tőkék között szemlélődünk, kapaszkod­junk erősen a karókba, lábunkat próbáljuk meg cikliku­san egymás elé rakni. 8. Az éneklés (Részeg vagyok, rózsám...), a szavalás (Ej, döntsd a tőkét...) jótékonyan hat a tüdőre, szívre, növeli az együvé tartozás érzését, sőt még a seregélyek is elme­ 2008. szeptember 25., csütörtök Sétáló cápafajt fedeztek fel Indonéziában Több mint 50 új fajt fedeztek fel Indonézia partjai mentén, többek közt egy kicsi, karcsú testű cápát, amely úszóin „gyalogol” a korall­­ szirtek között. A kétféle gyalogló cápa mellett a kutatók találtak 22 új halfajt, 20 kőkorallt és 8 új garnélafajt. Az új fajokra két közelmúltban indított expedíció bukkant rá a Bird’s Head Seascape-nél, az Indonézia Papua tartományának észak­­nyugati végén fekvő, jellegzetes félsziget partjainál. A félsziget már eddig is híres volt biológiai sokszínűségéről. Az új fajok közül kiemelkedően izgalmas a két cápafaj, nyilatkozta Sebastian Troeng, az expedíciót vezető Conservation International - egy washingtoni székhelyű, nonprofit szervezet - tengeri programjainak helyi igazgatója. A­­ cápák mintegy 1-1,2 méter hosszúak, és a sekély korallzátonyokon az úszóik alsó lapján közlekednek. Rákokkal, csigákkal és kis halakkal táplálkoznak. Roger McManust, a Consevation International főigazgatóját az „imád­­kozósáska-garnéla” nyűgözte le, amely pont úgy néz ki és viselkedik, mint az imádkozó sáskák, amelyek mellső végtagjaikat hirtelen kicsapva szerzik­­ meg zsákmányukat. A tudósok lemérték, hogy a garnéla karjai 37 kilométer/másodperc sebes­­­­séggel vágódnak ki, amikor kis halakat és más zátonylakókat fognak el. A­­ sebesség és a velejáró erő betörte az akvárium üvegét. A felfedezett új halfajok között több különféle „villódzó” ajakoshal akad,­­ amelyek nevüket élénk rózsaszín, sárga, kék és zöld színeikről kapták: a hímek­­ ezek mutogatásával igyekeznek rávenni a nőstényeket a párzásra. Valamennyi új fajt kevesebb, mint hat hét alatt fedezték fel, amit McMa­­­­nus figyelemre méltó teljesítménynek nevezett. Az alacsony népsűrűség, valamint a környező mély és hideg víz hozzájá­­rul a félsziget elszigetelődéséhez,­ és valószínűségez magyarázza az élővilág gazdagságát is, mondja McManus. A területet azonban egyre inkább fenye­geti a dinamitos és cianidos halászat elterjedése, valamint a közeli bányákból és fakitermelésekből származó szennyeződés. McManus igyekszik rávenni a helyi kormányzatot, hogy a Conservation Internationally együttműködve tegyenek meg mindent a terület gazdag élővilágának megőrzéséért. (Nati­onal Geographic) A NAP ANEKDOTÁJA: Aiszóposz és a marhanyelv Aiszóposz görög meseköltő afféle magántitkár volt a Xantosz filozófus házában, így, amikor a gazda ebédre hívta barátait, Aiszóposzt küldte el a piacra, hogy vásárolja össze a legjobb alapanyagot, amit csak talál, és abból készíttessen lakomát. A vendégek meglepve tapasztalták, hogy az asztalra, igaz rendkívül válto­zatosan elkészítve, de kizárólag marhanyelvből főtt-sült fogások kerültek. Legjobban a házigazda Xantosz csodálkozott, és meg is kérdezte Aiszóposztól a különös étrend okát. - Uram - hajolt meg Aiszóposz­­, te azt parancsoltad nekem, hogy a piacon azt vegyem meg, ami a legjobb. Márpedig mi lehet jobb, mint a nyelv. A nyelv a társadalmi élet eleven kapcsa, az igazság és a tudomány közvetítője, a poli­tikai gyűlések legfontosabb szerve. Xantosz elnevette magát: - Rendben van, Aiszóposz, de most próbára teszlek. Holnapra újra meghí­vom ugyanezeket a barátaimat, de ezúttal azt parancsolom: vedd meg a piacon a legrosszabb portékát, és abból csináltass ebédet. Másnap dél: vendégsereg, terített asztal, valamint nyelv pácolva, párolva, pirítva, tűzdelve, édes mártással, savanyú mártással, csípős mártással... Aiszóposz - rendelte maga elé rabszolgáját Xantosz -, megint csak teli az asztal nyelvvel. Mit jelentsen ez? - - Azt jelenti, uram - felelte Aiszóposz -, hogy a nyelv mindenek között a legrosszabb. Vajon nem a nyelv az oka minden viszálynak, minden ellenséges­kedésnek, minden háborúnak? Gondold meg uram: nincs a világon rosszabb dolog a nyelvnél.

Next