Magyar Szó, 2010. július (67. évfolyam, 150-176. szám)

2010-07-01 / 150. szám

2010. július 1., csütörtök stafic kozelkep@magyarszo.comKÖZELKÉP 11 Magyarnak maradni a végeken A dobradóiaknak nagy összefogással és még nagyobb erőfeszítéssel sikerült Nyuszi ül a fűben, ülve szundikálva - ezzel a gyermekdallal kezdték a zenés-táncos össze­állítást a dobradói diákok szombaton este Dobradón, ebben a Tarcal-hegy kellős közepén lévő, egy völgyben meghúzódó, 98 százalékban magyarok lakta kis falucskában. A helybeli Petőfi Sándor Művelődési Egyesület 10 éves fennállásának és újraalakulásának alkalmából szervezett ünnepségen megjelent a falu apraja-nagyja. Magyar szótól volt hangos az a zsúfolásig megtelt kis terem, amely­ben az ünnepséget tartották. Vidám­ságban, felszabadult hangulatban örül­tek a dobradóiak és a vendégek annak, hogy tízéves odafigyeléssel megfeszített munkával, összefogva elérték azt, hogy megőrizzék az anyanyelvüket és magyar­ságtudatukat a helybeliek. Ebben legna­gyobb szerep a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületre hárult, s egyértelmű, hogy a munkából legjobban az elnök, Hajnal József vette ki a részét. Volt mit tenni bőven, hiszen a három utcából, 36 házból álló, talán 130 lakost számláló Dobradón mindenki magyar, két szerb és egy horvát család kivételével. Sajnos nagyon keve­sen beszélik tisztán és szabatosan az anya­nyelvüket. Azért van ez így, mert egyrészt a végeken a legnehezebb megmaradni magyarnak, másrészt nem is annyira az elszántság hiányzik és hiányzott belőlük, hanem megszüntették a magyar tannyel­vű iskolájukat. Valamikor 30 évvel ezelőtt rövid ideig volt anyanyelvápolás, de a 80-as években azt is eltörölték, s kény­telenek voltak valamennyien a faluból a szomszédos satrincai szerb iskolában tanulni. Az idősebbek és a középgenerá­ció még csak beszél magyarul, de a fiata­loknak az egymás közötti kommunikáció során sokkal könnyebb a szerb nyelvet használni. Tíz évvel ezelőtt az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ részéről fogant meg a gondolat, hogy fel kellene karolni az elhanyagolt magyar­lakta szerémségi falvakat. Ezen az ünnep­ségen Bátori József, a újvidéki Petőfi elnöke emlékezett vissza arra, hogy ez hogyan történt. "­­ Úgy kezdődött, hogy tíz évvel ezelőtt a dobradóiak szervezték meg a nyári talál­kozót. Akkor léptünk velük kapcsolatba, kezdtük felkarolni, segíteni őket. Ha jól emlékszem, 2004-ben gondoltuk el, hogy legjobb lenne egy szövetséget létrehozni, amelyben a művelődési egyesületeket és a civil szervezeteket tömörítenénk, ezért alakult meg a Horizont, a dél-bácskai és a szerémségi civil szervezetek szövetsé­ge. Egyértelmű volt számunkra, hogy itt van ránk a legnagyobb szükség Latrin­­cán, Dobradón és Maradékon, ahol már abban az időben megvolt az akarat és a lendület is, hogy tegyenek valamit a kultúréletért és az anyanyelv ápolá­­sáért. Nagyon érdekes, hogy az egész Szerénységben mindenhol ragaszkod­tak hozzá, hogy a művelődési egyesület Petőfi Sándor nevét viselje. Amikor itt járt nálunk Sólyom László köztársasá­gi elnök, viccesen meg is jegyezte, hogy úgy látszik, ezen a vidéken ragaszkod­nak Petőfi Sándorhoz, mert 32 bejegy­zett ilyen nevű művelődési egyesületet tartanak nyilván. Nagyon sokat pályáz­tunk a szerémségi művelődési egyesü­letek részére. Ahhoz az elvhez tartottuk magunkat, hogy ne csak Magyarország­ról kérjünk pénzt, hanem az onnan érkező támogatás összegének megfelelő érték­ben a hazaiak is támogassák ezeket a falvakat. Dobradón sikerült elérni, hogy Magyar­­országról egymillió forint­ra nyertünk pályázatot, és ehhez a községtől 5000 eurót kaptak a helybeliek. Ebből a pénzből fel tudtuk újítani az egykori iskolát, amelyik már vagy 40 éve nem működött, s abban az épületben lett a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület székhelye. Sokat ruháztunk be a kultúrába, és legalább olyan fontosnak tartottuk az anyanyelvápolást is, hiszen a fiatalok alig-alig beszélték az anyanyelvüket, márpedig köztudott, hogy nyelvében él a nemzet. Megfelelő műszaki felszere­lést vásároltunk, hogy filmeket tudjunk vetíteni a gyermekeknek és zenét szólal­tassunk meg, és mára már megszervez­tük, hogy hetente kétszer tart anya­nyelvápolást Dobradón Bozóki Klára és Kis Zselykó. A gyerekeket nemcsak írni, olvasni és beszélni tanítják, hanem néptáncra és énekre is. A náluk képzett fiatalok léptek most fel az ünnepségen, nagy-nagy sikerrel. Jelenleg csak az említett gyermek­tánc- és énekcsoportja van a Petőfi­nek, és egy asszonykórusa, de ez nem mindig volt így. Korábban sokkal több szakosztálya létezett a most 50 tagot számláló egyesületnek. Az elnök, Hajnal József, aki 10 éve lelkesen irányítja a falu művelődési életét, így emlékezett vissza erre az időszakra: - Nagyon sokat tettünk a faluért, mert ez másként nem megyő, és büszkén állí­tottuk ki a sok oklevelet, érmet, elisme­rést, amelyeket begy­űjtöttünk. Össze­jártuk egész Vajdaságot, fél Szerbiát, és külföldre is eljutottunk. Az asszonyok által készített szőttesnek mindenhol nagy volt a sikere, de a süteményeink is kapósak voltak, akármerre mentünk. Őrizzük a hagyományainkat, ápoljuk a kultúránkat, mi igazán megteszünk mindent, amit csak lehet, de sajnos ez az egész meglehetősen pénzfüg­gő, s abból mindig kevés van. Kicsi a falu, a községtől nemigen kapunk. Szerencsére az újvidékiek segítenek bennünket. ■ Járnak az emberek a Petőfibe, megszokták, szeretik? - Azt nem mondhatom, hogy nagyon gyakran, nagyon sokan jönnének. De amikor ülést tartunk, megtelik a terem, születésnapokat szer­veznek nálunk a fiatalok, mi idősebbek pedig bált, noha néhány éve az sem volt. De ne panaszkodjunk, inkább örüljünk annak, hogy ünneplőbe öltözött az egész falu, mindannyian itt örülnek velünk együtt. Fájlalom, hogy most csak az énekcsoport működik, az asszonykórusunk és a tánccsoport két éve megszűnt. Reményünk a gyerekek­ben van, akik már tanulnak táncolni, és hamarosan versenyképes tánccsoporttá fejlődnek. ■ Győzi ezt a sok munkát, ami a kultúrélet szervezésével jár? Mi a szak­mája, jut rá elég ideje? - Földműveléssel foglalkozom. Semmi­re soha nem jut elég időm, de próbálom jól beosztani a napomat. Jó lenne, ha valaki még segítene, akkor nem kelle­ne mindent magamnak csinálnom. Az a szerencsém, hogy a feleségem is szereti a Petőfi körüli teendőket, s ha nekem el kell utaznom valahova, vagy elfoglaltságom akad, akkor ő helyettesít. ■ A dobradóiak használják anya­nyelvüket? - A fiatalok sajnos nem. Mi, időseb­bek igen. Igaz, hogy néha szerb szava­kat is vegyítünk a mondandónkba, de mit csináljunk, nem tehetünk róla, így tanultuk meg. Igyekszünk odafigyelni, és javítgatjuk egymást, s a gyerekeket is rendszeresen járatjuk anyanyelvápolás­­ra. Nagyon szeretik Zsigát is és Klárit is, és örömmel járnak az órákra, mert játszva tanulnak. A majd három órán át tartó ünne­pi műsorban mindazok, akik az elmúlt 10 esztendőben támogatták a dobradóiakat, visszaemlékeztek az eltelt időszakra. Örömmel nyugtáztuk, hogy tíz év alatt Dobradó lakossága nem fogyott. Végül említsük meg, hogy a helybe­lieken kívül felléptek a satrincai anya­nyelvápoló csoport tagjai, a satrincai, az ürögi, a maradéki énekcsoportok, valamint a kátyi, satrincai, maradéki és bácsfeketehegyi táncosok. ■ VARJÚ Márta Megtelt a dobradói művelődési egyesület terme m / 1 Bátori József A dobradói legapróbbak tánca és éneke Vanyil Márta A dobradói asszonykórus katonadalokat adott elő ­ Éppen ingyen gy üzlet táblájáról loptam a címet, amely immár nem csupán egyetlenegy I­J üzlet homlokán díszeleg. S valószínűleg nem csak az én szemem akadt meg m­a rajta, rajtuk. Mert már, mondom, több ilyen volt/van székvárosunkban. JL—J (Talán m­ásutt is szerte a hazában.) Vajon melyik vékonypénzű vásárló, fogyasztó tud ellenállni a csábításnak, hogy át ne lépje egy olyan áruda küszöbét, amelyben ingyen vagy majdnem ingyen oszto­gatják a kuncsaftnak a portékát ? Jómagam se tudtam ellenállni. Vesztemre. Mert hogy az egyik ilyen boltban a csaknem ingyen megvásárolt vadonatúj sarummal csúfosan pórul jártam. Hazatérve a szemrevaló, könnyű, talpamhoz és lábfejemhez simuló portékával, első dolgom volt, hogy használatba vegyem. Hiszen éppen ezért vettem, s mert éppen ingyen, büszkén s hálás szívvel azok iránt, akik ezeket a majdnem ingyen portékákat gyártják, forgalmazzák és árusítják, indultam a napi sétámra, amely székvárosunk központját is érinti. A városközpontot azért említem, mert épp amikor a főtérre értem, arra eszméltem fel, hogy a jobb talfaim a meztelen kövezetet érinti. Ijedten fordultam hátra: kiléptem volna a sarumból? Nem! Hiszen a lábamon van, kaptam a szóban forgó lábfejemre a tekintetem. Majd alaposabb vizsgálódás után világossá vált, hogy csak a saru talpa hagyta el, vált le a felsőrészről. Ez viszont nem legkedvezőbb fényt vetett a készítmény minőségére, amely még fél napot se húzott ki a tulajdonos lábán. S hogy a póridl járt illető ne váljék a járókelők előtt nevetségessé, lerúgta a lábáról az épen maradt sarut is, és mezítláb hagyta el székvárosunk főterét. A leírtakkal még véletlenül sem azt igyekeztünk bizonyítani, hogy az „éppen ingyen” üzletekben mind ilyen silány térnék kapható. Például a művirágok, amelyek­ből ugyancsak nagy a választék az éppen ingyen boltokban, aligha csak egy fél napra készültek, sőt egyenesen örökösnek mondhatók. Elhervadhatatlanok, elnyűhetetlenek. És nem csupán szobadísznek alkalmasak, találkoztam velük már virágoskertekben is, műgyepszőnyegbe ágyazottan. Se a fagy, se a tűző nap nem tesz bennük kárt. Eme utóbbi legfeljebb a színüket szívja ki. Ez utóbbi példa viszont azt látszik igazolni, hogy nem minden olcsó húsnak híg a leve. Ámbár az még mindig előfordulhat, hogy szegény asszony vízzel főz. És néha kénytelen betérni valamelyik útjába eső éppen ingyen butikba. ■ NÉMETH István

Next