Magyar Szó, 2011. március (68. évfolyam, 48-74. szám)
2011-03-12 / 58. szám
/ 46 PANORAMA panorama@magyarszo.com istafió 2011. március 12., 13., szombat-vasárnap VISSZAPÖRGETÉS Az ember, aki még látta Petőfit, amint villogó karddal az ellenség közé rohant Egy kedves e-mailben kevesell meg a felvidéki származású Huibel György vasdiplomás erdőmérnök (és talán nem is csak mellesleg illik itt elmondanom: Jásky-díjas vasútépítő-mérnök...), miután tavaly ugyanezeken az oldalakon, de a Magyar Hírlapban is többször írtam Petőfi Sándorról, illetve Boldizsár Dénes erdélyi tanítóról. Emlékezhetnek még az olvasók, hogy utóbbi a 19. század végén a Székelyudvarhely című lapban mesélte el, hogyan találkozott 1883-ban a boszniai hegyvidéken egy önmagát a forradalom és szabadságharc költőjének mondó remetével. A csatolt fájlként megküldött Hol temették el Petőfi Sándort ? - Magyar dilemma: a fehéregyházi csatamezőn, vagy a szibériai Barguzinban című írásának bevezetőjében Hábel úr egy hazautazásának történetét meséli el, amikor a vasúti kocsiban egy ismeretlen, idősebb útitársával kezdett beszélgetni. Valahogy úgy alakult a diskurzus menete, hogy Barguzinra és az úgynevezett Petőfi-rejtélyre terelődött a szó, kérdés jobbra, válasz balra, röpködtek a gondolatok, ahogy az már ilyen helyzetekben lenni szokott. Az ismeretlen útitárs pedig egyik mondatában így fogalmazott: „Hát az iskolában tanullak, hogy Petőfi Segesváron halt hősi halált." Hábel György így folytatja beszámolóját: „Megmondtam neki, hogy minden embernek két biztos (fix) pontja van az életben, tudniillik, hogy megszületünk erre a világra, és egyszer meg is hidunk. E két pont közötti időben, az értékelésünkben minden állól függ, hogy mit teltünk hasznosat és jót a családunkért, a közösségért, bővebben nézve a hazánkért és az emberiségért."Jó kis abtázs leheted, nekem is - mint, gondolom, mindannyiunknak, akik rendszeresen úton vagyunk - volt már dolgom hasonló véletlenszerű ismeretségekkel, amelyek a célállomásnál ugyanolyan könnyen véget is érnek, mint ahogyan elkezdődtek. Némelyik után jóleső érzés marad az emberben, némelyiknek meg már alig várjuk a végét, és csak azt sajnáljuk aztán, hogy az utazásra magunkkal vili könyvbe bele sem néztünk... Mint az elbeszélt történet folytatásából kitlörül, Hábel úr erdélyi nagybátyja - aki ugyancsak erdőmérnök volt, a Selmecbányai Főiskolán szerzett oklevelet, majd két ízben is, 1896-tól 1900-ig, illetve 1921 és 1946 között Nagykőrös város és a hozzá tartozó erdőbirtokosság főmérnökeként dolgozot, Simonfy Ákos (1867-1962) egyfajta családi krónikát vezetett. A neves, és Erdélyben a mai napig is nagy tiszteletben álló szakember özvegyen és gyermektelenül hunyt el, a család Nagykőrösön temette el. Már kilencvenhárom éves volt, amikor Sopronban, az Erdészeti Egyetemen átvette rabin díszdiplomáját. Röviddel ezután adta át családi krónikáját Hábel Györgynek, aki ezt később sajtó alá rendezte, és könyvben is megjelentene. Simonfy Ákos édesapja, Simonfy Sámuel a szabadságharcban Bem tábornok katonaorvosaként szolgált, s úgy tartják, hogy ő volt az utolsó ember, aki még életében látta Petőfi Sándort, amint a segesvári csatában „ villogó karddal a szászok által vezeted ellenség közé rohant ”. A történetnek az ifjabb Simonfy azt a változatát mesélte el, amit még gyemekfejjel az édesapjától hallod, és Hábel úr is ezt küldte el nekem említed e-mailjében. A publikáció irodalomtörténeti jelentősége abban áll, hogy egy hiteles szemtanú elbeszélése alapján készült, és újabb részletekkel egészíti ki korábbi ismereteinket. így, néhány nappal március 15-e előtt, úgy gondolom, méltóképp emlékezhetünk az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hőseire a Simonfy Ákos családi krónikájából véd, rövidebb vonatkozó részlettel: „A segesvári-fehéregyházi csatához 1849. július 31-ére a székelyek előző napon az agyagfalvi réten gyülekeztek. [...] Bem tábornok, Petőfi Sándor honvédőrnagy és apám, Simonfy Sámuel honvéd orvos Székelykeresztúrra a csata előtti nap estéjén éreztek és a Macskássy uraság kastélyában éjjeleztek. Petőfi Sándor, aki színtén honvédliszti ruhában és őrnagyi rangban volt, apámmal együtt töltötték az éjszakát, mindketten fiatal lisztek, tanult emberek és lengyelül is beszélni tudók, hisz azért is voltak Bem tábornok mellé rendelve. [...] Bem tábornok, Petőfi Sándor és apám 1849. július 31-én reggelizés után, együtt mentek lóháton Segesvár alá, mert Segesváron volt a cári és a császári katonaság összegyűjtve a székelyek megtámadására. Onnan Bem tábornok lóháton felment balra, a héjjasfalvi hegyekre, a harctéren széttekinteni, az ágyúk felállítására alkalmas helyet keresni, hogy onnan vezesse be és indítsa meg az ágyútüzet, mert akkor már gróf Bethlen Gergely, Bem tábornok hadsegéde és a lovashadosztály parancsnoka, a harcos székely honvédezredeket megyénként elkülönítve, felállította a Segesvár előtti sík mezőn. Bem tábornok Petőfit apámra bízta, hogy ne engedje a harcosok, a küzdő honvédek közé menni, de Petőfi még a harc megkezdése előtt a honvédek közé ment, és tüzes szónoklatokkal bíztatta, buzdította támadásra az úgyis lelkes fiatal katonákat, hogy »itt az idő, hív a haza«, »nem fajult el még a székely vér, minden cseppje drága gyöngyöt ér«" - elevenítette fel a családi krónikában Simonfy Sámuel katonaorvos fia az édesapjától hallott történekkel. Vélhetően különösen izgalmas esték, délutánok lehettek, amikor a régi históriák szűk családi körben újra és újra megelevenedtek. Feltételezhetjük azt is, hogy az akkor még igencsak kicsinyke gyermek, Ákos élvezettel hallgatta a szülők történeteit, s magunk elé azt a jelenetet is, ahogy az apa a térdén lovagoltatta, vagy az ölébe ültette kisfiát, miközben mesélt neki... « SZABÓ PALÓCZ Attila |___________ Szerencsés Anna ____.Kasasas Idézünk-Mert én tudom, JSSSSSSi. Agatha Christie Elkótyavetyélik Le Corbusier indiai mestermunkáit Helyi építészek, művészettörténészek és tisztviselők fogtak össze, hogy megmentsék a francia sztárépítész, Le Corbusier egyedülálló indiai örökségét. A Csandigarban székelő kormány az UNESCO-hoz és külföldi, jórészt európai országokhoz fordul, mivel a műkincskereskedők az utóbbi időben több száz, az építész által tervezett székhez, asztalhoz, faragványhoz és nyomathoz jutott hozzá, nyomott árakon, az értékes műkincsek valós piaci értékét nem ismerő indiai tisztviselőkön keresztül. A nem hivatalos közeledés már megtörtént az újdelhi követségek irányába, de ott falnak ütköztek az érdekvédők. A kampányt Le Corbusier első csandigari asszisztense, Manmohan Nat Sarma, a város későbbi főépítésze vezeti. „Amit elvesztettünk, az teljességgel helyrehozhatatlan” - nyilatkozta az építész. „Az örökségünk elveszett. Az ügy kevéssé érdekelte a helyieket, ezért nemzetközi segítségért folyamodunk. Ezt a várost két kézzel rakták össze, nem lehet semmire kicserélni” - tette hozzá. Rajnish Wattas, a Csandigar College építésze szintén nemzetközi összefogásért kiált. „Megdöbbenve hallottuk, hogy mennyiért adták el a székeket, vagy a csatornafedeleket. Ébresztőt fújunk, még nincs késő cselekedni” - nyilatkozta a professzor. A francia építészt India első miniszterelnöke, Dzsaváharlál Nehru kérte fel, hogy építsen egy várost a Pakisztánnak az 1947-es felosztási szerződés értelmében kényszerűen átadott Lahore helyett. Nehru akkor elmondta: az új fővárosnak „meg kell szabadulnia a múltjától, s szimbolizálnia kell a népnek a jövőbe vetett hitét”. A csandigari tisztviselők tavaly egyszer már Újdelhihez fordultak, hogy a város diplomáciai kapcsolatait latba vetve próbálja meg elérni Londonnál a műtárgyak adásvételének megállítását. Mozgásba léptek a brit fővárosban dolgozó indiai diplomaták is, de egyik kezdeményezés sem járt sikerrel. Az Európában forgalmazott műkincsekre gyakran a használatra „alkalmatlan” bélyeget sütik, s így próbálnak meg túladni a francia építész által tervezett darabokon. „Sietnünk kell, mielőtt túl késő lenne” - nyilatkozta Sharma. „A Tádzs Mahalt is külföldiek építették, s az ide látogatók jóval az indiaiak előtt felismerték szépségét. Ma a Tádzs Mahal India szimbóluma, holnap Le Corbusier csandigari munkái lehetnek azok” - tette hozzá. (The Guardian) TOLlFORGATOINK FAKANÁLLAL -Jt' iér SZELI MIKLÓS SssZgL' k ... . m fajinimmádn Kolumbusz Kristóf állítólag megkorbácsoltatta azokat a matrózokat, akik a tengerbe köpték a gyanús tisztaságú fahordókból merített, mindenképpen ocsmány küllemű, bűzös lében rothadó káposztát, és csak a sózott, szárított húst falták fel. Valószínűleg igaz a történet, miért ne lenne az, hiszen káposztát ősidők óta esznek az emberek, a savanyításhoz meg nem kellett a középkori alkimisták vegyész-lángelméje, a természet megtette a magáét már évezredekkel a nagy kaland, az Új Világ felfedezése előtt. Egy dolog biztos, se Kolumbusznak, se másnak fogalma sem volt arról, hogy mi is az a C-vitamin, de aki - megint csak a szóbeszéd szerint - talpra állította a tojást, bizonyítva azáltal a mindenféle égi mechanikák törvényeinek igazát, annak lehetett annyi esze és tapasztalata, hogy tudja, mitől marad a nyakas barbár hajóslegény foga a fejlődés évmilliói alatt meghatározott és élettanilag elrendelt helyén. Kivéve persze azokat az eseteket, amelyeket a Passzát-szél folytán a háborgó tenger és annak következményeként az orrvitorla keresztárboca, vagy a néhány pintium elfogyasztása utáni nézeteltérés tisztázása tud okozni. Nos, majdnem eljutottunk ahhoz, amit mondani is akarok, majdnem helyben vagyunk, megvan a téma két alapanyaga: a szesz és a káposzta. Mindkettő ősi találmány. Mind a kettő valakiknek isteni ajándék, mind a kettő valakiknek undorító, emberi gyomorba nem való förmedvény. Ergo, mindkettőt tömegesen vásárolják és tömegesen fogyasztják. Csak sorrend és időbeli beosztás kérdése, hogy :" ...^ mikor melyik kerül sorra, de ez sem jellem- - ző. Itt van például a müncheni sörfesztivál. Egy-két polka, harmonikazene, néhány snapsz, majd következik az elmaradhatatlan se nem főtt-se nem sült virslikolbász-szerűség savanyú káposztával, csak rágjáknyelik, közben színre lépnek a (szinte szabályszerűen) nagymellű, szőke, fonott hajú kötényes pincérlányok, egyszerre akár tíz darab literes söröskorsóval a kezükben. Bírják. Bírja a bajor viseletbe öltözött vörös képű Hans és haverja, Szepi is, a hatodiknál már csorog a verejték a homlokukról a sörhabba, de kit érdekel? Hisz az a második párlat. Most már szinte elértünk ahhoz, amit voltaképpen mondani akarok. Van nekem egy futaki káposztás emberem. Rokona, vagy inkább csak névrokona annak az akadémikus fizikaprofesszornak, akitől egykor rettegett minden gépésztanhallgató. Emberem valamikor egy szál magában, esetleg valamelyik családtag segítségével pakolta ki és árulta a piacon a savanyított káposztát, a fejeset és a gyalultat is egy árban. Azóta igencsak felfejlődött, már mindegyik piacon több pultot is bérel, és régóta más savanyúságokat is árul, geremicét, uborkát, paprikát, miegymást. Hosszú évek óta tőle vásárolok, pedig néha nem kellene. Mert meleg októberi napokon is van már nála szarmának való fejes káposzta. Nagyanyám mindig azt állította, hogy a november 29-ei (egykori) ünnepek előtt nincs és nem is lehet savanyított káposzta, csak savanyú. Azt meg lehet bármikor csinálni. Azaz hamisítani. Mennyire igaza volt. Valamikor azért nem ettünk meg minden ... egyszóval mindent. Nos, ez az én emberem egy-két éve még dicsekedett, hogy „német projekten” dolgozik. Mi is az? Semmi különös, futaki savanyított káposztát szállít a Duna menti sváboknak. Azoknak, jobban mondva azok leszármazottainak, akik egykoron itt éltek Futakon, és akiktől az itteniek megtanulták, ellesték a híres savanyított káposzta titkát. De miért ne tenné, ha veszik tőle? A kikindai öntöde is szállított motordarabokat az Opelnek, lehet, hogy épp bánáti német alapon üzleteltek. És lám, mi lett a vége... Ez az én káposztás emberem is valahogy így lehet a német programjával, nagyon hallgat róla. Azóta kiötlött mást. Színes cetlikre nyomtatott recepteket osztogat a káposztájához. Nagy dolog a marketing, tudja ezt ő is. Én meg a Sargasso-tengertől, Kolumbus tojását érintve, Münchenen át Nagykökendáig bolyongva most végképp eljutottam a fakanálig. Úgy mint a lélek, a test is hitvány tud lenni. Az előbbi tulajdonság korán kitárulkozik, az utóbbiról magának a tulajdonosnak sincs sokáig tudomása, de amikor a leletek ráébresztik, igyekszik rajta korrigálni. Például a kolozsvári káposztába nem tesz húst. Inkább lemond róla? Nem, mert ha már megvette a káposztát, az árus meg már a kezébe nyomta a receptjét, akkor kipróbálja. A félig megpárolódott kilónyi gyalult savanyított káposztához hozzátesz egy bögre puhára főtt rizst, egy szál karikára vágott és olajon párolt póréhagymát, egy morzsolt babérlevelet, egy kiskanál pirospaprikát, csipetnyi borsot és kevés, kávéskanálnyi Vegetát, összezutyulja és felönti fél üveg sörrel, majd jénai tálban, előmelegített sütőben 180 fokon húsz percig süti, ennyi az egész. Addigra a leve jórészt eltűnik. De az anyag nem vész el, csak átalakul. Bekerül a konyha, az előszoba, a nappali, a hálószoba és a fél lakónegyed légkörébe... Jönnek-mennek az emberek a lépcsőházban. Az egyik kérdi: ki az, aki ennyire büdöset szellentett? A másik: ki hagyta itt a szemetet? A harmadik: valaki ide beokádott? A negyedik: a Boni (a legfölső emeletről egy elaggott retriver) már megint ideszart valahová? Az ötödik: ha annak a vén boszorkánynak a tíz macskája közül egy megdöglik, igazán nem kellene napokig ravataloznia... Mondjam nekik, hogy csak én akartam koleszterinmentes ebédet enni? Fínyás nagyvárosi embereknek? És fiatalabbak is nálam. A hatvanas-hetvenes években még elméletileg sem szagolhattak bele Tisza-parti szülővárosom lerobbant vasútállomása restijének nyúlós hajnali ködtől, olajos talpfák szagától, bádog hamutartókban tornyosuló csikkhalmazok bűzétől áporodott levegőjébe, ahol olyan tömény volt a székvárosi sínbuszra várakozók lehelete, mint egy szeszfőzde fala, ahol ki volt írva, hogy poharat törni és padlóra köpni tilos, ahol keddtől péntekig ugyanaz a kondér marhapacal és pörköltkáposzta melegedett az örökégő gázrezsókon, és ahol a söntésről épp olyan ocsmány szagot árasztó mosogatóronggyal törölték le az egykori Partizán becsei sörgyár kiömlött csapolt sörét, mint amilyen szagú ebédet főztem én most magamnak. Amit a galambok sem kóstoltak meg. Kár volt a sörért. Mégis megérte. E szagnak köszönhetően negyven évet visszaléptem az időben, oda, amikor a gyomor még mindent megemésztett és nem háborgott egy ilyen szeszeskáposztás kalandtól.