Magyar Szó, 2011. június (68. évfolyam, 124-149. szám)
2011-06-14 / 135. szám
2011. június 14., kedd IN MEMÓRIÁM Szabados György (1939-2011) Szabados György 1939-ben született Budapesten. 1955-ben alakította meg első együttesét, melyben swing alapú jazzt játszottak. A 60-as évek első éveiben az amerikai hasonló törekvésekkel egy időben (Coltrane, Coleman, Taylor, Shepp, Sun Ra...), de róluk az acélfal mögött nem tudva szabad zenei (ún. free jazz) stílust művelte a világon az elsők között. Szabados művészete anynyiban is egyedülálló, hogy rögtön az induláskor sajátos utat kezdett el: zenei anyanyelvben gyökerező művészetet teremtett. A magyar népzene parlando-rubato jellege a szabad, nyitott zeneiségnek biztos formát, dramaturgiai-gondolati elrendezést és tiszta tartalmat biztosított. A népzene valamint a bartóki és kodályi életmű hatását a szabadosi zene és gondolkodás különféle területein tetten érhetjük. Szabados életműve az egyetemes zeneiség teljességét példázza a legújabb korban. Az időtlen értékek mentén egybefoglalta az arché több ezer éves múltját, a jelen pillanatát és a jövő beláthatatlan útjait. Mindezt nem a korra jellemző, „széttöredezettségben élő attitűddel", hanem a kozmikus ölelés magatartásával élte. Ligeti György Európa egyik legjelentősebb zeneszerzőjeként említi. Külön csoda és számukra életbe vágó, létet biztosító, hogy ez az egyetemes érték - csakúgy, mint Bartók és Kodály esetében - a magyar zeneiség gyökérzetéből növekedett óriásra. Páratlan és jövőt biztosító teljesítmény ez korunkban. Mindamellett, hogy lelkes rajongótábora volt, csak a zenei élet perifériájára engedték be a szabadosi muzsikát a magyarországi kultúréletben. Ami az életmű értékén nem, csak a korunkon ejtett csorbát. 1972-ben elnyerte a San Sebastian-i fesztivál különdíját. A spanyolországi siker után hosszú évekig nem kapott nyugati kiutazási engedélyt. 1974-ben jelent meg korszaknyitó első lemeze az Esküvő. 1982-ben muzsikált először Anthony Braxtonnal. 1985-ben a Markó Iván vezette Győri Balett felkérésére Szarvassá vált fiúk címmel nagyzenekari művet komponált, amelyet a társulat táncelőadásként Szegeden mutatott be. A bemutató után az aktuális hatalom letiltotta az előadást. 1985-ben Liszt Ferenc-díjat kapott. A 80-as évek második felében a bős-nagymarosi vízlépcső ellen küzdő csoporttal egyfelől közös alternatív Nobel-díjat kapott, másfelől a szocialista titkosszolgálatok látókörébe került. Különféle kamaraegyüttesei mellett rendkívül fontos a régió első és legnagyszerűbb szabad zenével élő nagyzenekara, a nyolcvanas évek eleje óta működő Magyar Királyi Udvari Zenekar (MAKUZ). 2000-ben a MAKUZ-zal bemutatja korszakos nagyzenekari művét a Honfoglalás Millecentenáriumára, a Jelenést, az Art Ensemble of Chicago szaxofonosának Roscoe Mitchellnek vendégszereplésével. Aurosolar-díjat nyert a Balogh János professzorral közösen készített, a Duna TV-ben sugárzott ökológiai műsorsorozatuk. Ritkán megjelenő esszéit, verseit a győri Műhely és Jazz Stúdium, a Vigília és más magyar folyóiratok, lapok közölték. Tagja volt a Szent Korona Társaságnak. 2001-ben Szabó Gáboréletműdíjat kapott. 2004-ben a Magyar Köztársaság elnöke a Lovagkereszt érdemrenddel tünteti ki. 2006-ban a Magyar Művészetért díjat, 2007-ben az Aracs Főnix díjat vehette át. 2011-ben Kossuth-díjat kapott. Különösen nagy hatással volt a délvidéki művészekre, művészeti életre, írásait, interjúit az Új Symposion közölte 1980-tól. 1979-től rendszeresen fellépett Újvidéken, Szabadkán, Zentán, Magyarkanizsán. Tolnai Ottó, Domonkos István, Kovács Tickmayer István esszéiben, interjúiban szellemi társként bukkan föl, Tolnai verse ihlette pl. Világpor c. szerzeményét. Erős hatással volt indulásakor Kovács Tickmayer István újvidéki származású zeneszerző zongoramuzsikájára, majd a mára külföldön is számon tartott zentai zeneszerzőre, muzsikusra, Mezei Szilárdra. A világhírű, délvidéki származású koreográfus-táncos, Nagy József, egyik legfontosabb mesterének vallja. Közös, Franciaországban készült A Kormányzó halála c. zenés színpadi művüket (libretto: Kodolányi Gyula), az európai kortárs opera egyik legkiválóbbjának ismerte el a külföldi kritika. Szabados nemcsak a magyar zenei anyanyelven alkotó zenészekre, hanem pl. a délszláv és az orosz improvizatív muzsikusokra is bátorítólag hatott a saját gyökerű, nagyívű művészet példájával. Változó civilizációnk újjáéledő rögtönzésvilágában érezte meg azt a „kozmikus nagyszerűséget” amely segítségével kibonthatta a magyar zenei géniuszt. A rögtönzés mára megkerülhetetlenné vált élő módszerét, az utóbbi fél évszázad Európájában Szabados emelte arra a szintre, amelyen az általa szeretett nagy elődök Bach, Beethoven, Liszt, Bartók... művelték. Járatlan úton haladva művészete biztos szellemi alapot követelt. A kozmikus ember igényét élte, egészben látó, szellemi alapvetésű és tapasztalati alapú szerves látásmódja éppen ezért az általa legmagasabb rendűnek tartott Hamvas Bélával rokonítható. Szabados esszéi, interjúi is mindenkor nagy hatásúak voltak értelmiségi körökben. A magasrendűséget fölmutató művészete és a vele mindenkor azonos emberi magatartása, felszabadult, évszázadokat átívelő szellemisége egyedülállóvá tette kortársai közt. Karizmatikus jelensége az alkotó és ember ma oly ritka, természetes egységét példázza. Megalkuvásmentes, tiszta művészete, karrierre sosem tekintő muzsikusi léte, népét és hazáját szolgáló személyes példamutatása a kor hiteles és nagy alkotójává emelték. Muzsikájának zsoltáros harangozása, himnikus életigenlése, ez az izzó fényű, hites és életerős szellemi világ, ami hallgatóságát mindenkor katartikus magasságokba emelte, természetszerűleg nem kellett sem a szocializmus, sem a kapitalizmus sötét materialista világának. A legmagasabb rendű magyar zene kitaszított volt a magyar kultúréletben, amit jól jelez például az is, hogy az utóbbi 15 évben mindössze kétszer játszott budapesti koncertteremben. A magyar fővárosban klubok és színházak ritka vendégeként muzsikált. Életművének immár mi, a közösség vagyunk adósai. ■ b.z. AtaS/ó // // / kult@magyarszo.com MŰVELŐDÉS 9 A Vajdasági Magyar Nemzeti Színház művészbejárójának ajtaja előtt ültünk, mi, közönség. Sorra érkeztek, léptek ki elénk azok a színművészek, akik felvételt szerettek volna nyerni az intézménybe. A castingon volt, aki énekelt, volt, aki verset vagy prózát mondott sikeresen. Ám az ajtó csak nem akart kinyílni egyetlen felvételiző színművész számára sem. Mert hogy is tárulhatott volna fel egy olyan intézmény ajtaja, amelyik még nem is létezik. Nos, ilyen koncepcióba ágyazva, a Vajdasági Magyar Nemzeti Színház ügyét öniróniától sem mentesen bemu ÉVADZÁRÓ GÁLA Mikor nyílik ki az ajtó? Jatva hallhattuk, láthattuk a szabadkai Népszínház Magyar Társulata évadzáró gálájának produkcióit, a többi között Ady-verset, LGT-dalt, musicalrészletet, rádiókabarét, monológot, a társulat nagy sikerű előadásának, a Hyppolit, a lakájnak egyik zenés, táncos jelenetét... Ezen az estén adták át a díjakat is (azt, hogy kik a díjazott művészek, hétfői számunkban már közöltük) Felvételünkön Kalmár Zsuzsa, aki a zsűri értékelése alapján az évad legjobb női főszereplője, valamint a közönség szavazatai alapján az évad színésznője. gr Bosnyák Natália POSzT iisuma nevetés után Tudósítás a Pécsi Országos Színházi Találkozóról Nemrég fejeződött be a Sterija, Szerbia nemzeti színházi fesztiválja, és máris itt annak magyar megfelelője, a POSzT. A legszembetűnőbb különbség talán a közönségben leledzik: míg Újvidéken az előadásokat többnyire a szakma látogatja, a pécsi publikum köreiben nagy népszerűségnek örvend a rendezvény. Egyetemisták és családok, lelkes fiatalok és kritikus idősebbek. És sajnos el kell ismerni, hogy az itteni előadások is sokszínűbbek, mint a Sterija esetében. Bár idén nincs vajdasági produkció a versenyprogramban, ez a fesztivál, ha közvetett módon is, de rólunk, az itthoni színházról is szól. Legalább ellenpontozva azt. A csütörtök esti megérkezés után azonnal fejünkre zuhan Mohácsi János Parasztoperája. Az eredeti szerzői mű, amely Pintér Béla társulatának talán legsikeresebb projektje volt, és amelylyel Újvidéken is megfordultak, a Pécsi Nemzeti Színház feldolgozásában jóval visszafogottabban, mondhatni realistábban szólal meg, de ez semmit sem vesz el az opera struktúrájának és egy mai környezetnek ebből az egymásnak feszüléséből. A papír- és egyéb hulladék-díszletben megelevenedő, hangsúlyosan magyar tragédia egyszerre fricska az anyaországi virtusnak, fityisz a popkultúrának, és veszettül jó szórakozás. Ebben a főszerepet továbbra is a remekül megírt szöveg és az azt tökéletesen alátámasztó zene játssza, és óhatatlanul is fölmerül bennem: vajon nem volt-e erősebb Pintér rendezése? Vajon nem adott-e keményebb képet a sztereotípiák eltúlzott megjelenítése, mint ez a tömöttebb, sűrűbb, de szárazabb és „valódibb" értelmezés? Hogy rossz szóviccel éljek, Bérczes László rendező és Háy János író együttműködése (amelynek egy korábbi szakaszára épp Szabadkán, a Gézagyerek apropóján láthattunk példát) egy nehéz előadást szült pénteken. A Nehéz című produkció egészen szokatlan struktúrát tár elénk: a kétórás darab első fele az idős alkoholista ex-tanár (Mucsi Zoltán) visszatekintése az életére, amely folytonos körbetoporgás és vádaskodás anyja (Lázár Kati) felé, akinek száját egyetlen szó sem hagyja el az egyórás monológ alatt. Aztán fordul a kocka, a nézőtér hátrahúzódik, más perspektívából nézi a színpadot, de legalábbis távolabbról: a további egy órában szembesülünk a férfi élete sarokpontjainak objektív ábrázolásával. Az előadás hosszú, valóban nem könnyű, és feltevődik a kérdés: vajon szükséges-e egyáltalán a második rész? Vajon nem világos-e már Mucsi finoman cizellált monológjából, hogy a férfi csak önnön hibáit próbálja élete többi szereplőjére testálni? Mindeközben persze ott rejtőzik a tipikus Háy-téma, a vidék és a város mitikus és örök ellentéte, és egy elrontott élet részletei. Utóbbi nem úgy romlott el, mint a nagy görög tragédiákban. Hanem úgy, ahogy bármelyikünké elromolhat. Senkit Csehovot így rendezni még nem láttam. Andrei Serban, a román rendezőóriás a Budapesti Nemzeti Színházban elkövetett Három nővére, bár nem gyalult le teljesen, az első napok csúcspontjának számít. Egészen szokatlan alapokra építve, a commedia dell’arte hagyományából indítva ez egy olyan Csehov, amit végigkacagunk. Persze fáj. Persze őszinte és szomorú. Serban és színészei azonban úgy játszanak a szöveg kontrasztjaival, hogy egy apa halálának emlékét veszett örömködéssel adják elő, hogy az élet múlandóságát bájos mosollyal tálalják. A szereposztás parádés: Olgát Udvaros Dorottya, Mását Schell Judit, Irinát pedig Ónodi Eszter hozza elénk. Három örökifjú csaj, Udvarosnak a humorát, Schellnek a korát ezerszer is meghazudtoló mozgását, Ónódinak a báját csodáljuk. De itt nyomul még Alföldi Róbert briliáns bohócjátékba implantált Versinyinje, Kulka János szögletességében is színes buliginja, és ez még mindig csak a hab a tortán. Léggömbök és Miki egerek, rongyok és szőnyegek, függönyök és hó, és legfőképp egy búgócsiga. Ami pedig leginkább tanulságul szolgálhatna a hazai Csehov-rendezésnek, az Sztanyiszlavszkij értelmezésének konzekvens elhagyása, vagy még inkább tagadása. Sehol egy könnycsepp, sehol a híres csehovi csönd, sehol a nyomott, dekadens vidéki hangulat. Épp ellenkezőleg, móka van és kacagás. A mögött van a nyomor. Ez egyébként minden eddigi POSzTos előadásra jellemző. Talán ebben élünk. Azt hiszem, Anton Pavlovics kedvelte volna ezt. ELÉNÁRD Róbert Tóth László A csalóka The Book of Mormon című, két mormon misszionárius megpróbáltatásairól szóló Broadway-musical a legjobb musicalnek, míg a War Horse című, Michael Morpurgo-regényből készült darab nyerte a legjobb prózai előadásnak járó Tony-díjat New Yorkban vasárnap este. Profán és felpörgetett - mondták a South Park című rajzfilmsorozat alkotóinak, Tray Parkernek és Matt Stone-nak az első musicaljéről. A díj átvételekor a szerzők köszönetet mondtak a mintegy 170 éve halott John Smithnek, a mormon egyház alapítójának. Frances McDormand Oscar-díjas színésznő lett a legjobb női főszereplő a Good People (Jó emberek) című drámában megformált egyedülálló anya szerepéért, a legjobb férfiszínésznek járó elismerést Mark Rylance kapta a Jerusalem című előadás főszerepéért. A legjobb musicalfelújításnak a Mi jöhet még? (Anything Goes) című Cole Porter-klasszikust, a legjobb ismételten színpadra állított drámának pedig a The Normal Heart című Larry Kramerdarabot ítélték. Ez utóbbi Ellen Barkinnak és John Benjamin Hickeynek is dicsőséget hozott a legjobb női és férfi mellékszereplőnek járó Tonykkal. A legjobb musicalfőszereplő Norbert Leo Butz lett a Kapj el, ha tudsz (Catch Me If You Can) című előadásban nyújtott teljesítményéért, a legjobb női énekes színésznőnek pedig Sutton Fostert választották a Mi jöhet még? főszerepéért. A South Park alkotóinak musicalje a legjobb darab címén kívül elnyerte még a legjobb szövegkönyvnek és a legjobb rendezésnek járó Tonyt is. (MTI) TONY-DÍJAK A Book of Mormon, Frances McDormand és Ellen Barkin a legjobbak között