Magyar Szó, 2011. június (68. évfolyam, 124-149. szám)

2011-06-14 / 135. szám

2011. június 14., kedd IN MEMÓRIÁM Szabados György (1939-2011) Szabados György 1939-ben született Budapesten. 1955-ben alakította meg első együttesét, melyben swing alapú jazzt játszottak. A 60-as évek első évei­ben­­ az amerikai hasonló törekvésekkel egy időben (Coltrane, Coleman, Taylor, Shepp, Sun Ra...), de róluk az acélfal mögött nem tudva­­ szabad zenei (ún. free jazz) stílust művelte a világon az elsők között. Szabados művészete any­­nyiban is egyedülálló, hogy rögtön az induláskor sajátos utat kezdett el: zenei anyanyelvben gyökerező művészetet teremtett. A magyar népzene par­­lando-rubato jellege a szabad, nyitott zeneiségnek biztos formát, dramatur­giai-gondolati elrende­zést és tiszta tartalmat biztosított. A népzene valamint a bartóki és kodályi életmű hatá­sát a szabadosi zene és gondolkodás különféle területein tetten érhet­jük. Szabados életműve az egyetemes zeneiség teljességét példázza a legújabb korban. Az időtlen értékek men­tén egybefoglalta az arché több ezer éves múltját, a jelen pilla­natát és a jövő belátha­tatlan útjait. Mindezt nem a korra jellemző, „széttöredezettségben élő attitűddel", hanem a kozmikus ölelés magatartá­sával élte. Ligeti György Európa egyik legjelentősebb zeneszerzőjeként említi. Külön csoda és számukra életbe vágó, létet biztosító, hogy ez az egyetemes ér­ték - csakúgy, mint Bartók és Kodály esetében - a magyar zeneiség gyökér­zetéből növekedett óriásra. Páratlan és jövőt biztosító teljesítmény ez korunk­ban. Mindamellett, hogy lelkes rajon­gótábora volt, csak a zenei élet periféri­ájára engedték be a szabadosi muzsikát a magyarországi kultúréletben. Ami az életmű értékén nem, csak a korunkon ejtett csorbát. 1972-ben elnyerte a San Sebastian-i fesztivál különdíját. A spanyolországi siker után hosszú évekig nem kapott nyugati kiutazási engedélyt. 1974-ben jelent meg korszaknyitó első lemeze az Esküvő. 1982-ben muzsikált először Anthony Braxtonnal. 1985-ben a Mar­kó Iván vezette Győri Balett felkérésére Szarvassá vált fiúk címmel nagyzenekari művet komponált, amelyet a társulat táncelőadásként Szegeden mutatott be. A bemutató után az aktuális ha­talom letiltotta az előadást. 1985-ben Liszt Ferenc-díjat kapott. A 80-as évek második felében a bős-nagymarosi víz­lépcső ellen küzdő csoporttal egyfelől közös alternatív Nobel-díjat kapott, másfelől a szocialista titkosszolgálatok látókörébe került. Különféle kamara­­együttesei mellett rendkívül fontos a régió első és legnagyszerűbb szabad zenével élő nagyzenekara, a nyolcvanas évek eleje óta működő Magyar Királyi Udvari Zenekar (MAKUZ). 2000-ben a MAKUZ-zal bemutatja korszakos nagyzenekari művét a Honfoglalás Millecentenáriumára, a Jelenést, az Art Ensemble of Chicago szaxofonosának Roscoe Mitchellnek vendégszereplé­sével. Aurosolar-díjat nyert a Balogh János professzorral közösen készített, a Duna TV-ben sugárzott ökológiai mű­sorsorozatuk. Ritkán megjelenő esszéit, verseit a győri Műhely és Jazz Stúdium, a Vigília és más magyar folyóiratok, la­pok közölték. Tagja volt a Szent Korona Társaságnak. 2001-ben Szabó Gábor­­életműdíjat kapott. 2004-ben a Magyar Köztársaság elnöke a Lovagkereszt érdemrenddel tünteti ki. 2006-ban a Magyar Művészetért díjat, 2007-ben az Aracs Főnix díjat vehette át. 2011-ben Kossuth-díjat kapott. Különösen nagy hatással volt a délvidéki művészekre, művészeti élet­re, írásait, interjúit az Új Symposion közölte 1980-tól. 1979-től rendszere­sen fellépett Újvidéken, Szabadkán, Zentán, Magyarkanizsán. Tolnai Ottó, Domonkos István, Kovács Tickmayer István esszéiben, interjúiban szelle­mi társként bukkan föl, Tolnai verse ihlette pl. Világpor c. szerzeményét. Erős hatással volt indulásakor Kovács Tickmayer István újvidéki származású zeneszerző zongoramuzsikájára, majd a mára külföldön is számon tartott zentai zeneszerzőre, muzsikusra, Mezei Szi­lárdra. A világhírű, délvidéki szárma­zású koreográfus-táncos, Nagy József, egyik legfontosabb mesterének vallja. Közös, Franciaországban készült A Kor­mányzó halála c. zenés színpadi művüket (libretto: Kodolányi Gyula), az európai kortárs opera egyik legkiválóbbjának ismerte el a külföldi kritika. Szabados nemcsak a magyar zenei anyanyelven alkotó zenészekre, hanem pl. a délszláv és az orosz improvizatív muzsikusokra is bátorítólag hatott a saját gyökerű, nagyívű művészet pél­dájával. Változó civilizációnk újjáéledő rögtönzésvilágában érezte meg azt a „kozmikus nagyszerűséget” amely se­gítségével kibonthatta a magyar zenei géniuszt. A rögtönzés mára megkerül­­hetetlenné vált­­ élő­­ módszerét, az utóbbi fél évszázad Európájában Sza­bados emelte arra a szintre, amelyen az általa szeretett nagy elődök Bach, Beethoven, Liszt, Bartók... művelték. Járatlan úton haladva művészete biz­tos szellemi alapot követelt. A kozmi­kus ember igényét élte, egészben látó, szellemi alapvetésű és tapasztalati ala­pú szerves látásmódja éppen ezért az általa legmagasabb rendűnek tartott Hamvas Bélával rokonítható. Szabados esszéi, interjúi is mindenkor nagy ha­tásúak voltak értelmiségi körökben. A magasrendűséget fölmutató művésze­te és a vele mindenkor azonos emberi magatartása, felszabadult, évszázadokat átívelő szellemisége egyedülállóvá tette kortársai közt. Karizmatikus jelensége az alkotó és ember ma oly ritka, természetes egysé­gét példázza. Megalkuvásmentes, tiszta művészete, karrierre sosem tekintő muzsikusi léte, népét és hazáját szolgáló személyes példamutatása a kor hiteles és nagy alkotójává emelték. Muzsikájának zsoltáros harangozá­sa, himnikus életigenlése, ez az izzó fé­nyű, hites és életerős szellemi világ, ami hallgatóságát mindenkor katartikus magasságokba emelte, természetszerű­leg nem kellett sem a szocializmus, sem a kapitalizmus sötét materialista világá­nak. A legmagasabb rendű magyar zene kitaszított volt a magyar kultúréletben, amit jól jelez például az is, hogy az utób­bi 15 évben mindössze kétszer játszott budapesti koncertteremben. A magyar fővárosban klubok és színházak ritka vendégeként muzsikált. Életművének immár mi, a közösség vagyunk adósai. ■ b.z. AtaS/ó // // / kult@magyarszo.com MŰVELŐDÉS 9 A Vajdasági Magyar Nemzeti Színház művészbejárójának ajtaja előtt ültünk, mi, közönség. Sorra érkeztek, léptek ki elénk azok a színművészek, akik felvételt szerettek volna nyerni az intézménybe. A castingon volt, aki énekelt, volt, aki verset vagy prózát mondott­­ sikeresen. Ám az ajtó csak nem akart kinyílni egyetlen fel­vételiző színművész számára sem. Mert hogy is tárulhatott volna fel egy olyan intézmény ajtaja, amelyik még nem is létezik. Nos, ilyen koncepcióba ágyazva, a Vajdasági Magyar Nemzeti Színház ügyét öniróniától sem mentesen bemu­ ÉVADZÁRÓ GÁLA Mikor nyílik ki az ajtó? Jatva hallhattuk, láthattuk a szabadkai Népszínház Magyar Társulata évadzáró gálájának produkcióit, a többi között Ady-verset, LGT-dalt, musicalrészletet, rádiókabarét, monológot, a társulat nagy sikerű előadásának, a Hyppolit, a lakájnak egyik zenés, táncos jelenetét... Ezen az estén adták át a díjakat is (azt, hogy kik a díjazott művészek, hétfői szá­munkban már közöltük) Felvételünkön Kalmár Zsuzsa, aki a zsűri értékelése alapján az évad legjobb női főszereplője, valamint a közönség szavazatai alapján az évad színésznője. g­­­r Bosnyák Natália POSzT iisum­­­a nevetés után Tudósítás a Pécsi Országos Színházi Találkozóról Nemrég fejeződött be a Sterija, Szerbia nemzeti színházi fesztiválja, és máris itt annak magyar megfelelője, a POSzT. A legszembetűnőbb különb­ség talán a közönségben leledzik: míg Újvidéken az előadásokat többnyire a szakma látogatja, a pécsi publikum kö­reiben nagy népszerűségnek örvend a rendezvény. Egyetemisták és családok, lelkes fiatalok és kritikus idősebbek. És sajnos el kell ismerni, hogy az itteni elő­adások is sokszínűbbek, mint a Sterija esetében. Bár idén nincs vajdasági pro­dukció a versenyprogramban, ez a fesz­tivál, ha közvetett módon is, de rólunk, az itthoni színházról is szól. Legalább ellenpontozva azt. A csütörtök esti megérkezés után azonnal fejünkre zuhan Mohácsi János Parasztoperája. Az eredeti szerzői mű, amely Pintér Béla társulatának talán legsikeresebb projektje volt, és amely­­lyel Újvidéken is megfordultak, a Pécsi Nemzeti Színház feldolgozásában jóval visszafogottabban, mondhatni realis­tábban szólal meg, de ez semmit sem vesz el az opera struktúrájának és egy mai környezetnek ebből az egymásnak feszüléséből. A papír- és egyéb hulla­dék-díszletben megelevenedő, hang­súlyosan magyar tragédia egyszerre fricska az anyaországi virtusnak, fityisz a popkultúrának, és veszettül jó szóra­kozás. Ebben a főszerepet továbbra is a remekül megírt szöveg és az azt tökéle­tesen alátámasztó zene játssza, és óha­tatlanul is fölmerül bennem: vajon nem volt-e erősebb Pintér rendezése? Vajon nem adott-e keményebb képet a sztere­otípiák eltúlzott megjelenítése, mint ez a tömöttebb, sűrűbb, de szárazabb és „valódibb" értelmezés? Hogy rossz szóviccel éljek, Bérczes László rendező és Háy János író együtt­működése (amelynek egy korábbi sza­kaszára épp Szabadkán, a Gézagyerek apropóján láthattunk példát) egy nehéz előadást szült pénteken. A Nehéz című produkció egészen szokatlan struktúrát tár elénk: a kétórás darab első fele az idős alkoholista ex-tanár (Mucsi Zoltán) visszatekintése az életére, amely folyto­nos körbetoporgás és vádaskodás anyja (Lázár Kati) felé, akinek száját egyetlen szó sem hagyja el az egyórás monológ alatt. Aztán fordul a kocka, a nézőtér hátrahúzódik, más perspektívából nézi a színpadot, de legalábbis távolabbról: a további egy órában szembesülünk a férfi élete sarokpontjainak objek­tív ábrázolásával. Az előadás hosszú, valóban nem könnyű, és feltevődik a kérdés: vajon szükséges-e egyáltalán a második rész? Vajon nem világos-e már Mucsi finoman cizellált monológjából, hogy a férfi csak önnön hibáit próbálja élete többi szereplőjére testálni? Min­deközben persze ott rejtőzik a tipikus Háy-téma, a vidék és a város mitikus és örök ellentéte, és egy elrontott élet rész­letei. Utóbbi nem úgy romlott el, mint a nagy görög tragédiákban. Hanem úgy, ahogy bármelyikünké elromolhat. Senkit Csehovot így rendezni még nem láttam. Andrei Serban, a román rendezőóriás a Budapesti Nemzeti Színházban elkövetett Három nővé­re, bár nem gyalult le teljesen, az első napok csúcspontjának számít. Egészen szokatlan alapokra építve, a commedia dell’arte hagyományából indítva ez egy olyan Csehov, amit végigkacagunk. Per­sze fáj. Persze őszinte és szomorú. Ser­ban és színészei azonban úgy játszanak a szöveg kontrasztjaival, hogy egy apa halálának emlékét veszett örömködés­­sel adják elő, hogy az élet múlandóságát bájos mosollyal tálalják. A szereposztás parádés: Olgát Udvaros Dorottya, Má­sát Schell Judit, Irinát pedig Ónodi Eszter hozza elénk. Három örökifjú csaj, Udvarosnak a humorát, Schellnek a korát ezerszer is meghazudtoló moz­gását, Ónódinak a báját csodáljuk. De itt nyomul még Alföldi Róbert briliáns bohócjátékba implantált Versinyinje, Kulka János szögletességében is színes buliginja, és ez még mindig csak a hab a tortán. Léggömbök és Miki egerek, rongyok és szőnyegek, függönyök és hó, és legfőképp egy búgócsiga. Ami pedig leginkább tanulságul szolgálhatna a ha­zai Csehov-rendezésnek, az Sztanyisz­­lavszkij értelmezésének konzekvens elhagyása, vagy még inkább tagadása. Sehol egy könnycsepp, sehol a híres cse­­hovi csönd, sehol a nyomott, dekadens vidéki hangulat. Épp ellenkezőleg, móka van és kacagás. A mögött van a nyomor. Ez egyébként minden eddigi POSzTos előadásra jellemző. Talán eb­ben élünk. Azt hiszem, Anton Pavlovics kedvelte volna ezt. ELÉNÁRD Róbert Tóth László A csalóka The Book of Mormon című, két mormon misszionárius megpró­báltatásairól szóló Broadway-musical a legjobb musicalnek, míg a War Horse című, Michael Morpurgo-regényből ké­szült darab nyerte a legjobb prózai elő­adásnak járó Tony-díjat New Yorkban vasárnap este. Profán és felpörgetett - mondták a South Park című rajzfilmsorozat alkotói­nak, Tray Parkernek és Matt Stone-nak az első musicaljéről. A díj átvételekor a szerzők köszönetet mondtak a mintegy 170 éve halott John Smithnek, a mor­mon egyház alapítójának. Frances McDormand Oscar-díjas színésznő lett a legjobb női főszereplő a Good People (Jó emberek) című drá­mában megformált egyedülálló anya szerepéért, a legjobb férfiszínésznek járó elismerést Mark Rylance kapta a Jerusalem című előadás főszerepéért. A legjobb musicalfelújításnak a Mi jöhet még? (Anything Goes) című Cole Porter-klasszikust, a legjobb ismételten színpadra állított drámának pedig a The Normal Heart című Larry Kramer­darabot ítélték. Ez utóbbi Ellen Bar­kinnak és John Benjamin Hickeynek is dicsőséget hozott a legjobb női és férfi mellékszereplőnek járó Tonykkal. A legjobb musicalfőszereplő Nor­bert Leo Butz lett a Kapj el, ha tudsz (Catch Me If You Can) című előadás­ban nyújtott teljesítményéért, a legjobb női énekes színésznőnek pedig Sutton Fostert választották a Mi jöhet még? főszerepéért. A South Park alkotóinak musicalje a legjobb darab címén kívül elnyerte még a legjobb szövegkönyvnek és a legjobb rendezésnek járó Tonyt is. (MTI) TONY-DÍJAK A Book of Mormon, Frances McDormand és Ellen Barkin a legjobbak között

Next