Magyar Szó, 2013. január (70. évfolyam, 1-24. szám)

2013-01-26 / 20. szám

2013. január 26., 27., szombat-vasárnap MmSió kilato@magyarszo.com KILATO 23 I | I I | i | I I nyi hódoltság után, Buda visszafoglalását követően vált újra jelentőssé, amikor a törökök ellen vívott háborúk erre a vidékre tevődtek át: Ráma, Lippa, Karánsebes, Mehádia, Orsova, Kladova vidéke, s a Kazán voltak a csaták legnevezetesebb számon tartott színterei. Az Al-Duna római kori történetéről az egyik legérzékletesebb tanulmányt Ortvay Tivadar lelkész, szentszéki ülnök és pápai kamarás, akadémiai tanár írta. Az 1875-ben megjelent Dáczia és Moesia területén című munkája eredetileg nem egyéb, mint az „alduna-vidéki kirándulásról” írt beszámolója, mégis áttekintését adta kora szinte teljes, vonatkozó történeti irodalmának. Tanulmánya bevezető soraiban kiemelte: a történészek és régészek figyelmét szinte teljesen kikerülte „azon sajátszerű jelenség, hogy a moesiai és dácziai partvonal a Tisza, illetőleg a Száva torkolatától kezdve a Fekete-tengerig egy s ugyanazon civilisatio befolyása alatt felette egyenetlenül fejlődött volt, úgy a colonisalio, mint a fortificatio tekintetében”. Mert míg a Duna jobb partján hajdan elterülő Moesia területén a települések és várrendszerek összefüggő láncolata látható, Taurunum, Singidunum és egyéb telepek és erődök belátható távolságra feküdtek egymástól, addig a túlsó parton, Dáciában alig találni néhány jelentősebb telephely. Hozzájárul ehhez, hogy a jobboldalon remek útvonalak biztosítottál a közlekedést, ezzel szemben a bal parton a római utaknak semmi nyomát sem lelni. A bal part ugyanis a római korszakban is, szüntelen ki volt téve a nagyméretű áradásoknak, nem kellet épített erődrendszerrel védeni a birodalom határát. „Előttem feküdt a két partvidék kulturális múltja egyenlőtlen fejlődésének egész magyarázata - írta tanulmányában Ortvay Tivadar. - A jobb part természetes emelkedettségénél fogva teljesen alkalmas volt a települt élet erős meggyökeresítésére, a bal part nagy mérvű nyílt s védtelen lapályossága ellenben csakis a nomád életnek lehetett kedvező, mely minden pillanatban felkerekedve, vész és pusztulás elől menekülhetett. Ez az oka, hogy még a jobb parton az állandó letelepedésnek összefüggő lánczolata húzódott végig, addig a bal parton csak oázisként jelentkezett ez. Mert ugyanaz az elem, mely a polgárosultság gyökerének éltetője volt a jobb parton, a Duna, ijesztőleg s zavarólag lépett fel a békés tűzhely után néző, letelepedni vágyó cultura igyekezetei közepette a bal parton. [...] csakhogy ennek daczára is csakhamar be kellett a római hadtannak látnia, hogy mint közvetlen zárlat aligha lesz képes a Duna-védvonal a birodalom nyugalmát és biztonságát a folyón túl lévő forrongó barbár törzsek meglepetései és erőszakoskodásai ellen megvédeni. Ez okból tehát minden törekvése oda irányult, hogy a folyóntúli vidéket is gyarmatosítsa, s ez által a népzajlási zivatarokat a nagy birodalomra s a román fajra (Róma népére - M. F.) nézve veszélytelenné tegye. Nyilván e felfogás indította Trajánt az invázióra.” A római stratéga szempontjából tehát Dáczia feladata volt, „hogy elővédül szolgáljon a nagy impériumnak, s hogy elősánczává legyen” annak a védelmi rendszernek, amelyet a jobb parton láthatóan a lehető legnagyobb gonddal építettek ki. „Dáczia, ez egyedüli római tartomány, mely a Duna-limesen kívül esett, a nagy birodalomházi viszonyában expositura volt. Ezt belső határvonala hosszában Moesia felé erődíteni merően felesleges és szükségtelen volt. Nem önmagát fenntartani volt birtokosa szemében a czél, hanem villámhárítóul szolgálni a jobbparti tartományok biztonságára - ez volt feladata.” Mindezeket szem előtt tartva vizsgálta meg a tudós tanár azokat „a régi sánczműveket, a római hadurakat és telephelyeket", melyek Dél- Magyarországon, a hajdani Dácia nyugati részében a Maros, a Tisza és az Al-Duna által határolt területen, valamint a Béga és a Temes vidékén találhatók. Mocsaras, lápos, gondozatlan vidéken járt a tudós, melynek titokzatos építményei, a sáncok és a földhányások akkor már két évszázada foglalkoztatták a régészeket és a történetírókat. „A Griselini előtti irodalom e hatalmas védműveket atalán rómaiaknak tartotta. [...] Griselini azonban saját kora és az előbbi korok e nézetével határozottan szembeszállott, oda nyilatkozva, hogy mind e sánczművek nem rómaiak, hanem avar-sánciok" - írta Ortvay Tivadar. „Akaratlanul is az eszébe jut az embernek - a búvárnak főleg -, hogy a föld, melyet imígy lábával tapod, egy világnemzet öröksége. Egy nemzeté, mely akár a civilizált római, akár a nyers és bárdolatlan barbár lett légyen, mindenesetre a hatalom és az anyagi nagyság fokán állott, melyről a világtörténelem eseményeibe alakítólag belenyúlhatott.”10 S miután alaposan bejárta a körülhatárolt vidéket, kijelentette: „valóban nem nyilváníthatok más nézetet, mint azt, hogy e művek igenis inkább barbár eredetűek és semmi esetre sem képezhették a Limes Dacicust". A római istenek azonban nem érték be ennyivel, és Herkules személyében bejelentették örökérvényű igényüket az Al-Duna vidékére. Az Al-Duna benépesedésének történetét 1905-ban Beluleszko Sándor foglalta tanulmányba. „A valóságos történelem csak időszámításunk kezdetén deríti reánk sugarait, midőn vidékünkön már hatalmi túlsúlyra vergődtek a dákok, megalakult már Dáczia, s a római császárok és Decebál hatalmas küzdelmeinek küszöbén állunk” - írta Az Alduna vidékének település-földrajzi ismertetése című kiváló művében. A Duna-menti limesből Trajánusz második győzelme után Kr. u. 107-ben lett római tartomány, és a másfél évszázadig tartó uralmuk alatt kolóniák és castrumok épültek a vidéken, többségének a neve azonban nem maradt fenn, csak Tierna vagy Colonia Zemensium (Orsova) és Ad Mediam (Mehádia) neve őrizte az évszázadok során a római emlékeket. Bányaművelésük nyomait őrzi Új-Moldova és Szászkabánya, de Herkulesfürdő gyógyforrásai is emlékeznek a légiókra. „A rómaiak hódító politikájának valódi célját és indító okát - írta Beluleszko Sándor - az erdélyi érchegység aranybányáiban kell keresnünk. A birodalom határainak esztelen kiterjesztése folytán módfelett megnövekedett hadi terhek a folytonos pénzügyi zavarokkal vesződő római kormány figyelmét a dácziai aranyhegyekre irányították már azért is, mert az Alpok, Dalmáczia, Macedónia, Thráczia, Moezia és Hiszpánia bányái már nem ontották oly bőven a kincseiket. Ezen politikai stratégia alapvonalául szolgált az Al-Duna.”" Kettőszázhatvan évig tartott a rómaiak uralma Dáciában, és kivonulásukkal az ország ismét az egymást követő népek „dulakodásának” színhelyévé vált. Elsőnek jöttek a gótok, elfoglalva a rómaiak által elhagyott erődítményeket, majd megjelentek a szintén germán gepidák. Ebben az időben jelentkeznek a szláv népcsoportok is, amely pásztorkodó életvitelével többnyire simán beilleszkedett a háborúskodó törzsek közé. A hunok 375 és 378 között jöttek a Kárpát-medencébe, uralmuk mindössze 80 évig tartott, nyomukban hamarosan megérkeztek az avarok, akikkel együtt újabb szláv és bolgár törzsek jelentek meg a tájon. A három évszázadig tartó avar fejedelemségnek 803-ban Nagy Károly vetett véget, ám a frank uralom sem tartott tovább fél évszázadnál. Amikor honfoglaló elődeink átlépték a Kárpátok vonulatát, a Maros-Duna táján már létezett a Glád vezette bolgár fejedelemség. Nem valószínű, hogy a honfoglaló magyarság lovas csapatai eljutott volna az Al-Duna vidékére, „nem is akadtunk a magyarság itteni megtelepedésének semmi emlékére, még magyar hangzású helynevekre sem”. Folytatjuk 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 1 1 Jókai Mór: Az arany ember. Budapest - Akadémiai Kiadó, 1964.1. 5. p. 2 [Gecser Béla]: A Dunán le Zimonytól Turn-Severinig és Orsovától Herkulesfürdőig. Irta Gecser Béla polg. isk. tanár. Pancsova - Nyomatott Wittigschlager K.-nál, 1893.131. p. K. 1. [Kopper Irma]: Aldunai utunk. In: A palánkai áll. polgári fiú és leány iskola értesítője [az] 1910-11. tanévről. Közli Zakkay Aladár igazgató. Palánka - Kristofek és Blázek könyvnyomdája, é. n. [1911], 18-29. p. 4 Jakobovits Elemér: Ada-Kohlén és a Kazán-szorosnál; Oradea - Sonnenfeld Részvénytársaság, 1932. 31 p. 5 Kalecsinszky Sándor: Az Aldunáról és környékéről; Budapest - A Pesti Lloyd-Társulat könyvnyomdája, 1891. 3. p. 6 7 8 Erődi Kálmán, dr.: Az Alduna és vidéke; Budapest - Magyar Földrajzi Intézet Rt., 1914. 24-25. p. U. o. 27. p. Szabó Zoltán: A Vaskapun túl; Budapest - Az Élet kiadása, é. n. [1936. október] 22-23. p. Ortvay Tivadar, dr.: Dáczia és Moesia területén - Jelentés gyanánt alduna-vidéki kirándulásomról; Budapest - Nyomatott az Athenaeum nyomdájában, 1875. 7-9. p. és 10. p. 10.p. 12-14. p. 11 Beluleszko Sándor: Az Alduna vidékének település-földrajzi ismertetése. Budapest, 1905. 17. p. 3 Tolvajlásom é S ■ BALOGH ISTVÁN oha nem ugrottam a fagylaltért. Bevallom, mert e fénytörő gleccser-különösség nem halványodik: a gombócok különleges színekre hallgattak és énekelni is tudtak az én gyerekkoromban. Néha megesett, hogy elbeszélgettem egy citromossal, de soha nem fejezhettük be különös kommunikációnkat. Idegen kódokat harsogott a tölcsér üres, ujjaim szorításába meghasadó vége fogaim alatt, nyelvem szájpadlásomon rakott fészket, dekódolható üzenet már nem érkezett és választ sem teremtett vertcsipke módján pálcika-járomba kényszerített idegrendszerem. De egy nyár eleji napon, amely számomra soha nem volt határozatlan dátum, csak elárulni nem akarom e fontos titkomat senkinek, odaállt a zafír fagylaltoslány a pult mögé, és elvarázsolt engem. Ritkán tévedtem be a cukrászdába, de a kirakat előtt elhaladván mindig benéztem a csodálatos barlangba, ilyenkor fehér fityula alatt csipkerámában ragyogott ébredező ifjúságom. Egyszer rászántam szólásra magam. - Citromosat és csokoládét kérek. - Citromossal kezdenéd vagy végeznéd? - csillant szemembe a lány drágaköve. - Mi-mi-mindegy... Kettőt csilingelt a fagylaltoskanál, pompás fészket rakott tölcsér tetejére. Kezembe tapogattam sután az ostyafészket, hiszen csak a lány arcára pillantgattam, amely orgonaillattal rohamosan olvadni kezdett. Szeme helyén azonnal pokolszín üreg. Kezemben zenélt a zöld ikerpár, ismeretlen égitest távoli tengere csöndes mélyének végtelensége pillantott rám. Másnap nyári kispályás labdarúgótorna kezdődött az elárvult ortodox zsinagóga udvarában. Sabla, a Sáfrány-gyerekek, Kiscolos meg sokan mások Klotild fiai fantázianéven csapatot indítottak, térden alul érő gatyában futkároztak, a ferencjóskás focit idézték, hősiesen viaskodtak, rúgtak, csíptek, káromkodtak, frusztrált csődörökként patáikkal fölkapálták a kézilabdapálya alvilági salakszőnyegét, minden adott gól után szívből és szeretetből ölelkeztek, aberrált kandúrként rávicsorogtak szent Jézus Szíve-templomunk kecses és identitásunk meghatározó, életünk negyedóráit kegyetlenül lefejtő tornyára, antracit vályogot köpködtek szívük burkából, amikor megcsöndült a harang, igazmondó torkukra rátelepedett pokol ragacsos átka, vetkeztek sokat e szakállasodó daliák, és néhányan imádkoztak is titokban, de számukra, mert szép időben születtek, akkor minden sikerült, megnyerték a tornát. Én a döntőben az ellenfélnek szurkoltam. Valami miatt így érzékeltem fontosnak. Alighanem komoly oka lehetett ilynemű eltévelyedésemnek. Magam sem tudom e csúfos tévedésem okát, pedig megfejthettem volna az enigmát, hiszen számtalanszor visszaálmodom ezt az eseményt. Ébredésemből Sziszüphosz köve domborodik hátamon. A poros foci után, Sabla, a szomszédgyerek, sörre hívott, és elmentem velük, el a Sáfrányokkal, el Kiscolossal, az egész csapattal, mint meghívott jóbarát és igaz drukker, és nagyon komolyakat kortyoltam velük magam is. Fölöttébb jól esett nekem forró nyárban a hűvös, habos ital. Vagy a hatodik korsó körül Sabla azt kérdezte tőlem, megtaláljuk-e Klotild elorzott szép szemét? Zsebembe nyúltam, az öngyújtó mellett két drágakő lapult. Kissé fakultak és dohányporosak voltak a világmindenség nehéz vajúdással megszült, elérhetetlen bércek közé ékelődött tengerszemei, fonnyadtak is lettek kegyetlen börtönükben, amelynek szigorú őre magam voltam, ám, mielőtt bárki fölfedezte volna, mit szorítok a kocsmaasztal alatt a markomban, bekaptam a zafírcsodákat, nyelvemmel sokáig forgattam a különös kavicsokat, ajkaim csókolgatták kedves kincseimet, szájpadlásomba tapasztottam őket, ott tövesedjenek, terebélyesedjenek és virágozzanak, hangokat ott képezzenek! Föléledt a fénylő két külön világ, szoprán szólamai torkomba horgonyoztak gyémánt vasmacskával, élveztem paradicsomi zamatukat, a legelső csókot, amely soha nem feledhető; ám e különös metamorfózis, lélek legszebb gyökere, piócaként belekapaszkodott, vért szívott létemből és testemből, föl-le futkározott okkerből kinövő gregorián lépcsőn. Nap sugarát égre verte vissza hajfonata, de nyomban verbénaillatú türkiz virágot bontott. Én abban a füstös, hangos, szenteket és vétkezőket palettára ültető, mindeneket megváltó kocsmai pillanatban, számtalan habfoszlányos söröskorsók mögött, a világ legfontosabb alkotásának és istenáldotta teremtményének, öreganyám banyakemencéből kivett, forró kenyérlángosának pontos ízét éreztem fogsorom között és nyelvem nyarvíkoló, morgatyúzó macskaház domborulatában. Letörültem őseim által belém plántálódott, slingelt Gambrinus-bajszomat, aztán kiköptem tenyerembe különös kincseimet. Sabla izzadtságától nedves gatyaszárába törülte Göncöl legfényesebb két csillagát. - Még egy kört! - kiáltottam a pincérlánynak, aki majdnem olyan volt, mint a fagylaltot árusító, csak a szeme, mert tekintetünk találkozott, talán, halványabban csillogott. Otthon anyám mosásba kérte rövidnadrágomat. Kiforgatott rajta minden kiforgathatót. - Mi a fene? A bal zsebed fénylik, mint Salamon töke? - Mit mond, anyám? - Majd kiforrázom, kilúgozom, napocska meg kiszárítja! Fagylalt azóta sem kedvencem, újabban cukorbajom miatt rá sem gondolhatok. De valami vércse-reflex bennem fészkel, mert naponta átszőrözöm ruházatom zsebeit. - Mi a fenét keresel? - zsémbelődik ilyenkor asszonyom. 2013. január 11.