Magyar Szó, 2013. február (70. évfolyam, 25-47. szám)

2013-02-04 / 27. szám

2013. február 4., hétfő VI. évf., 4. (242.) szám ■ A Magyar Szó művelődési melléklete ■ Szerkeszti: Gruik Ibolya Juhász Irén Oromhegyes egy kedves, csendes - s bár települést nem illetünk ilyen jelzővel, de ebben az esetben mégis idekívánkozik -, egy igaz hely. Azért mondhatjuk ezt így ki, mert itt a nagy szülők, szülők mellett a falu fiatalsága is mindenből kiveszi a részét. Juhász Irén tanítónő is egy ilyen településen, a dél­bánsági Kevevára községhez tartozó Emánueltelepen lát­ta meg a napvilágot 1936. március 6-án. Itt végezte az elemi iskolát, majd Oromon, Magyarkanizsán és Szabad­kán folytatta, ahol a tanítóképzőt, majd később a főiskolát is befejezte. Oromhegyesen 1956-ban kezdett tanítani. Oroszi János, Oromhegyes kántortanítója vallotta, hogy mindig is föl kell tudnunk emelni magunkat és kö­zösségünket: ha lehetőség nyílik rá, tudnunk kell moz­gósítani értékeinket. Hogy ezek az 1910-es években el­hangzott mondatok mennyire voltak hatással Juhász Irén pályájára, nem tudhatjuk pontosan. De biztosan ál­líthatjuk, hogy a tanító néni - ahogy azt az összes kántor­tanítóról tudjuk - a munkáját hivatásnak tekintette. Friss diplomás tanítónőként rögtön bekapcsolódott a falu kulturális életébe, annak szervezésébe. Ebben az időben férjével, Juhász Ferenc rajz- és zenetanárral éven­te három-négy színdarabot rendeztek, ekkor alakították meg a falu citerazenekarát és népdalkörét. Emellett iro­dalmi esteket is szervezett. Elmondása szerint a kulturális élet változatos és mozgalmas volt mindaddig, míg a tele­vízió be nem köszöntött a mindennapi életbe. A hatva­nas évek elején az egyesület Csipkerózsika-álomba szen­­derült, csak papíron létezett. A közösséget megtartó és kovácsoló munkát ekkor más téren folytatta. A Vöröskeresztben is az emberiesség, az egyetemesség és az önkéntesség elvei vezérlik, neve és személye ott szerepel minden megmozdulás mögött. Az, hogy Oromhegyes kiérdemelte a leghumánusabb falu­nak járó elismerést, neki is nagymértékben köszönhető. A közösség fejlesztéséért­­ a számos pedagógusdíj és ok­levél mellett­­ vehette át a Munka Érdemrend arany fo­kozatát. 1984-et írunk, az Újvidéki Televízió ekkor szerve­zi meg a Tudás-hatalom című vetélkedőjét, s ennek há­la néhány helybéli műkedvelővel az élen újjászervezik a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületet. Juhász Ferenc a művészeti vezető szerepét vállalta, a tanító néni pedig a délszláv háború kezdetéig az énekkart vezette. Ekkor csa­ládi és egészségügyi okok miatt átadta a kórus vezetését másnak. Később, amikor a dolgok valamennyire rende­ződtek és ameddig egészsége engedte, ismét bekapcsoló­dott a vegyes kar munkájába. Az, hogy mind a mai napig részt vesz az egyesület egyik leginkább fontos rendezvényének, az idén huszon­ötödik alkalommal megrendezésre kerülő Gazdag Ág hagyományápoló és hagy­ományőrző vetélkedő forga­tókönyvének megírásában és a szervezésben, az ő csil­lapíthatatlan néptanítói lelkületét és lelkierejét mutatja, jelenti. A rendezvényt - amelynek gondolata a Vörös­­keresztben fogant meg, és amely az idős emberekkel va­ló foglalkozás egyik formája - a lassan két éve eltávozott Bajusz Terike nénivel közösen indították útjára. Azóta tudjuk, látjuk, olyan, a Kárpát-medencében egyedülál­ló kincstárat hoztak létre, ahol és amikor a nagyszülők és a szülők családi és közösségi légkörben adhatják át uno­káiknak, gyermekeiknek a délvidéki, tehát a saját hagyo­mányanyagukat, szokásaikat, s ezenfelül a rendezvény té­májától függően felszínre kerülhetnek a félig vagy­ már teljesen elfeledett hiedelmek, babonák, jóslatok, névnap­köszöntők, mondások... Kevés embernek adatik meg akkora lelkierő, hogy hű tudjon maradni az egyetemes emberi értékekhez. Ju­hász Irén tanítónő élete és pályája során ezeket az érté­keket hitelesen közvetítette és közvetíti mind a mai napig tanítványai és a közösség felé. ■ KONCZ Lázár Kisimre Árpád hatéves kora óta néptáncol. Nem fáradt bele, az azóta eltelt harminckét év sem „tántorította” el mindettől. Más irányból közelítve: elkötelezte magát a néptánc irányában, minden­napjainak elemi részévé, életformájává vált. Legfő­képpen a néptánc oktatása. A magas színvonalon való tanítás, a koreografálás, a művészeti vezetés. És mindaz, amely ezekből az együtthatókból kinő­het: egy-egy, a magyar néptánckultúrát tisztelő, hi­telesen művelő közösség kialakulása, fennmaradá­sa és az a folytonosság, az előtt és az után erőteljes viszonya, amely az utánpótlás (ki)neveléséről szól. Kisimre Árpád 1994-től - akár mondhatjuk azt is, hogy napjainkig - a kishegyesi Petőfi Sán­dor Művelődési Egyesület néptáncszakosztályának együttes- és művészeti vezetője. 1995-ben az óbecsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkörben is elindul az a valami. A nyári Batyu tábor után többedmagával - köztük későbbi feleségével, Kisimre Szerda An­nával - megalakítják a Szelence táncegyüttest. 2000-et írunk, amikor Savelin Lászlót és őt bízzák meg a topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ addig is eredményes­el­­­ ­ Kisimre Árpád három táncegyüttesének (Kisimre Árpád 1991 óta tagja a néptánccsoportnak) művészeti veze­tésével. A három együttes kapcsán nehéz nem ered­ményeket sorolni. Hiszen a kishegyesi Rizgetős a Kárpát-medencei néptáncvetélkedőn - a Néptán­cosok Országos Bemutató Színpadán­­ három al­kalommal, a Szelence négy, a Cirkálom 2011-ben (tehát 1997-től kezdve minden évben) nyolcadik alkalommal vehette át, érdemelte ki a Kiválóan Minősült Együttes címet. Mindezt persze fokozni is lehet. Hiszen mindhárom csoport a fent sorolt, folyamatos és kimagasló munkájáért, eredménye­iért legalább egyszer már átvehette a Martin-pla­kettet. A Cirkálom táncegyüttesnek két ízben ítélték oda. Négy ízben - 2003-ban, 2005-ben, 2007-ben, legutóbb pedig 2011-ben - a Szegeden megrende­zésre kerülő Martin György Országos Néptáncfesztiválon együttesi nívódíj­ban részesültek. Itthon, a Vajdasági Amatőr Szövetség által szervezett tarto­mányi fesztiválon 1993 óta több alkalommal vehettek át arany- és ezüstdíjat. A tradicionális népi kultúra szakszerű népszerűsítéséért, a néptánc területén eddig végzett munkájukért 2003-ban a Kiss Lajos Néprajzi Társaság Arnold György-díjjal tüntette ki az együttest. Kisimre Apád 2007-ben oklevelet szerez a budapesti Magyar Táncmű­vészeti Főiskola néptáncpedagógus szakán. Tanulmányi évei alatt (2006-ban) szakmai munkája elismeréseként a Martin György Néptáncszövetség Művé­szeti Vezetői nívódíjjal jutalmazza. Nyaranta táncműhelyeket látogat. A már hagyományosnak mondható Batyu táborba (ahonnan valamiképp ő is in­dult) minden évben visszajár oktatni. Ezeket általában az általa vezetett tánc­­együttesek tagjaival közösen szervezett és töltött szakmai üdülések követik. S amikor mindezek „nincsenek”, hol Bácskossuthfalván, hol Zentán segíti a gyermek-, ifjúsági és felnőtt-táncegyüttesek munkáját. Mondanunk sem kell, hogy­ a vajdasági magyar néptáncegyüttesek szemléjén, a Gyöngyösbokrétán csoportjai mindig a legjobbak között szerepelnek. Kisimre Árpád hatéves kora óta néptáncok Nem fáradt bele, az azóta el­telt harminckét év sem „tántorította” el mindettől. Közösségteremtő, együt­tes- és mozgalomformáló, művészeti irányító munkája példaértékű. A köszö­netén túl - amely természetesen ott működik a Plakett díjjal való elismerés mögött - egy határozottan önző kívánság is rejlik. Hogy továbbra is éltesse a Vajdaságban még fellelhető, élő néptánchagyományt. S hogy mindezek mel­lett még több, a néptáncot hiteles és magas színvonalon oktató fiatalt indít­son útjára. ISUTUS Áron ilta&­­­veggolyo(a)magy­arszo.com ÜVEGGOLYÓ 9 EGY GONDOLAT Ahogy öregszem, / érnem, mint fön a múltba / életem, lentebbre vár a / gyökerem, a történelmet / viselem. Közösségünket, kultúránkat szolgálják A magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén, Zentán, adták át a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség által alapított életmű- és pályadíjakat - így a Magyar Életfa díj, az Aranyplakett és Plakett elismerést -, valamint a 2012. évi Vajdasági Szép Magyar Könyv díjat és elismerő okleveleket. Két héttel ezelőtt az Életfa díjban része­­sülteknek a délvidéki magyar közösség, a magyar kultúra szolgálatában kifejtett mun­kásságát méltató összefoglalót közöltük mellékletünkben. A múlt héten az Aranyplaket­tel és Plakettel jutalmazottak méltatását olvashatták. Mai mellékletünkben a Plakettben részesülteknek a magyar kultúra szolgálatában kifejtett munkásságával ismerkedhet­nek meg olvasóink: a Csalóka zenekart (Topolya), Juhász Irén ny. tanítót, művelődés- és közösségszervezőt (Oromhegyes) valamint Kisimre Árpád néptáncoktatót, koreog­ráfust (Topolya) mutatjuk be. Ezzel zárjuk az idei díjazottak bemutatását. Csalóka zenekar A Csalóka zenekart 1991 novemberében Pandurcsek Bettina, Rind Melitta, Borsodi Árpád, Kelemen Zsolt és Rózsa Tibor alapította meg. Az, hogy pár ember addi­gi generációs kapcsolata és barátsága valaminek a meg­alapításához vezet, hogy összekovácsol és­­köt, megerősí­ti a személyek közti viszonyt, kiteljesít valamit, mindig is örömteli pillanatnak számít. Hogy az együttes megalakí­tásakor az alapító tagokban nyilvánvaló volt-e a cél, nem tudni. De az, hogy ez mi lehetett, ma már teljesen egy­értelmű mindannyiunk számára: a már nem élő s a ki­halóban lévő hangszeres népzene megőrzése, átmentése oly módon, ahogy az fékezetlenül s elevenen él a nép kö­rében. S ha mindez már nem valósítható meg, még min­dig ott áll előttünk a lehetőség és egyben a kihívás is: nép­zenei kincsünk stílusos, a természetesség határain belül való újrafogalmazása és feldolgozása. Megalakulásuk óta több mint huszonegy év telt el. A zenekar ma három-, vagyis hattagú: Rózsa Tibor prí­más és hegedűje, Borsodi Árpád és nagybőgője, Kele­men Zsolt és brácsája alkotják. Négy éven keresztül eredményesen szerep­eltek a Kö­zépiskolások Művészeti Vetélkedőjén, 1993-ban és 1996- ban a Ki mit tud? tehetségkutató műsor országos váloga­tóján mutatkoztak be, 1996-ban és 1997-ben az Újvidéki Rádió és a Petőf rádió közös műsorában Topolyán és Abonyban is felléptek. A Durindó népzenei fesztivál ál­landó részvevői. 1998-ban a zenekar tagjai Erdélybe, Székelyudvar­helyre települtek át. Itt az Udvarhely Néptáncműhely és a Tomcsa Sándor Színház zenekaraként dolgoztak. Mind­eközben táncházakban muzsikáltak, a kis településeket is bejáró gyermekeknek szerveztek programokat. Adat­közlőkkel, a hagyományos paraszti zenészekkel és tán­cosokkal való személyes találkozás élményén keresztül a maga természetes közegében ismerhették meg ezen dia­lektus hagyományanyagát. Hazatérésük (2001) óta a topolyai Kodály Zoltán Ma­gyar Művelődési Központ néptánccsoportjainak állandó zenekaraként tevékenykednek, de rendszeresen kísérik a kishegyesi Petőfi Sándor Művelődési Egy­esület, az óbe­csei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör, a péterrévei Tisza Mente Közművelődési és Népművészeti Egyesület, vala­mint a bácskossuthfalvi Ady Endre Művelődési Központ táncegyütteseit is. Önálló műsorszámokat is készítenek. Eddig két hanglemezük jelent meg: a Sej, haj, zörög a levél..., amely elsősorban a székelyföldi tartózkodásuk­nak állít emléket, és a Lement a nap a szokott járásán - Duna menti lakodalmas című album. Napjainkban két újabb - a Pásztorok a Tisza mentén, valamint az Életút cí­mű - hangzóanyag kiadásán dolgoznak. Az együttes számos kiváló muzsikussal és népdaléne­kessel működik együtt. A különböző hazai, erdélyi és anyaországi műhelyekben, táborokban szerzett tudásu­kat oktatókként és kísérő zenekarként népzenei és nép­tánctáborokban adják tovább. Meggyőződésünk, hogy az és ahogy a Csalóka zene­kar - szakmai tudásának legjavát adva - megpróbálja hi­telesen megőrizni és átörökíteni népzenei kincsünket, nagyban hozzájárul itt és megmaradásunkhoz. A Csaló­ka zenekar megléte - hagyományanyagunk (újbóli) köz­kinccsé tétele érdekében végzett tevékenységük­­ közös­ségmegtartó erővel bír. ICSIPE Tímea Weöres Sándor: Toccata

Next