Magyar Szó, 2016. március (73. évfolyam, 48-73. szám)

2016-03-19 / 64. szám

2016. március 19., 20., szombat-vasárnap Szerkeszti: Patócs László ■ LV. évfolyam, 11. szám Újvidék, a Janus-arcú város Roginer Oszkár: A város mint (ellen)érv. Újvidék a (jugoszláviai) magyar irodalomban. Vajdasági Magyar Doktoranduszok és Kutatók Szervezete, Szabadka, 2015. Szalma Judit „A városban jöttek-mentek, kapcsolatok létesültek, kávékat ittak, cigarettákat szívtak, folyóiratokat szerkesztettek és verseket írtak. Azóta pedig sok víz lefolyt már a Dunán, és akárhogy is nézzük, Újvi­déket nem falta »csak úgy« fel a sajátosan dekadens jugoszláv fia de siede, sem az azzal összemosódó kilencvenes évek, mert Újvidék egy város, és Újvidék nem halt meg” (69) - írja Roginer Oszkár a 2015- ben megjelent, a Létünk Könyvek sorozatba negyedikként illeszkedő A város mint (ellen)érv című művében. Irodalmi fragmentumokból, a Dominóban elcsípett beszélgetésfoszlányokból, a neonfényes éjszaka aszfaltjára vetülő árnyékokból épül fel az az Újvidék-mítosz, egy olyan várostest, melynek lüktetését az épülő sugárutak adják az öntudatra ébredés egy jól időzített pillanatában. A műben, mint ahogy azt az alcím már előrevetíti, az irodalmi vonatkozások dominálnak, ám ezzel párhuzamosan nagyon hangsúlyosan egy alternatív várostörténet is kibontakozik: nemcsak Újvidék­et kutatjuk a jugoszláviai magyar irodalomban, hanem ez utóbbi sokkal tudatosabb jelenlétét abban a környezetben, melynek térjelölői összetéveszthetetlen nyomokat hagyva kivetülnek az írói, költői életművekre. A cím egyenesen beletorkollik a szövegbe, már a bevezető első mondataiban kirajzolódik az a hatvanas években felerősödő, a nyolc­vanas évek dekadenciáján a kilencvenes évek rombolásába átívelő folyamat, melynek során kiépültek azok a jugoszláv kulturális narratí­­vák, melyek homogén tudáshalmazt, eszköztárat szolgáltatva lehetővé tették a térrel való azonosulást, azon kulturális identitás megszületését, „amely társadalmi imaginációként - az államalakulat széttagolódásáig - többé-kevésbé stabil cselekvési vektorokat biztosított” (24-25). A szerző által két nagyobb „fejezetre” tagolt mű első részében végig­követhető Újvidék saját hangjának megtalálása: a századelő magyar kulturális életének bináris struktúrájában Budapesttel ellentétben csupán a vidéki településhálózat egy láncszemeként perifériális, a kánont kevésbé alakító, azt sokkal inkább másoló művészeti alko­tásokat termelt ki. Az egyetemes magyar irodalom szubjektumának trónról való letaszításával a Homo Jugoslavicus magához ragadja a szót: a kulturális homogenitáseszmény elvetésével végre felismeri, s néven nevezi saját másságát, vitapozíciójának kivívásához pedig kidomborítja, megteremti azokat a regionális mechanizmusokat, érveket, melyek működtetni tudják kulturális narratíváit. Innentől az alkotások mellett az értelmezésükhöz használt kiindulópontok is az imént megfogalmazottak fényében születnek, hisz a „jugoszlávi­ai magyar szubjektum” az ezek „feletti monopóliumot is magához ragadta” (29). A szerző maga is utal rá, hogy, noha elsődlegesen „az (ellen)érv tárgyiasulásával, elemeivel és diszkurzív potenciáljával” (12) foglalkozik, nem hagyja figyelmen kívül ennek kifulladását sem. Ezen hullámzó, a szocializmusból magasba ívelő, majd a kilencvenes évek sorsfordító eseményeivel ismét zuhanó kulturális erő mozgását tökéletesen szemlélteti a tanulmánykötet keretbe zárásával, melyet a bevezetőbeli gondolat befejezésben való szerepeltetésével ér el. Bevett gyakorlat ez, melynek talán pontosan akkora tétje van, mint Krasznahorkai László Sátántangójában: csak itt most Újvidék lesz saját hanyatlásának 21. századi krónikása, a dekadencia narrátora, aki nosztalgikus múltidézéssel feltételes módba tesz mindent, amelynek segítségével a Homo Jugoslavicus valaha egy pillanatra eltakarhatta Achilles-sarkát. Műfaji jellemzőit tekintve a kötet heterogén mű, hisz a jobbára tudományos szak- és tanulmánykötetet néhol esszéisztikus részek szakítják meg, s mint ahogy már említettem, két részből ál, melyek akkor is világosan elkülönülnének, ha ez nem lenne egyértelműen jelölve: a korábbiakban már kifejtett folyamatok részletes ismerteté­se után, mely elméleti kiindulópontul szolgál, ennek egy lehetséges formai, konkrét elemzésekben testet öltő megvalósítását kapjuk. Öt íróra esik a választás, akik kivétel nélkül részt vettek azt® platform, az Új Symposion kidolgozásában és fenntartásában, melynek elvitatha­tatlan a szerepe az (ellen)érv megszilárdításában: nem véletlen, hogy Tolnai Ottó textuális mikrokozmoszának újvidéki utcái Domonkos neonfényes éjszakáiba vezetnek, hisz szövegvilágaik szinte páratlan módon egészítik ki egymást. Véleményem szerint a kötet legsikerültebb alfejezete a Ladik Katalin-i térreprezentáció központi kategóriáival foglalkozik, utalva a női test, a népi kultúra ősi elmeinek, a szürrea­­lista-dadaista hagyomány életműben betöltött hangsúlyos szerepére. Szivek­ helyszíntöredékeiből egy elhomályosuló, a szubjektum számára többé nem intim terepként szolgáló Újvidék épül fel, míg Végel László terei a nyolcvanas évektől éppen „történelmi asszociációkkal, politikai referenciamezőkkel” (157) telítettek. A kötet különálló tanulmányai szorosan összekapcsolandók és­­olvasandók, hisz a központi motí­vumon túl a szerző több ízben utal az alkotók közti hasonlóságokra és különbségekre, megteremtve így az átjárást az egyes írói mikro­kozmoszok közt. Természetesen minduntalan visszakanyarodunk a mű első részéhez is, ám a folytonos ismétlések nem válnak mindig a kötet javára: több ízben kifejtésre kerülnek olyan információk, melyek a későbbiekben egy utalás formájában is megállnák a helyüket. Az elméleti bevezetés olyan jól kidolgozott, hogy a további körkörös, kifejtett visszakanyarodás indokolatlan. Véleményem szerint pontosan ezért lesz a ladiki opussal foglalkozó elemzés a kötet legkülönlegesebb darabja: a mindenféle redundáns elemtől mentes, a lírai, prózai alko­tások újvidéki vonatkozásait kiemelő tanulmány páratlan meggyőző erővel helyezi elméleti keretbe a konkrét városi helyszínek irodalmi jelentésegységeit, mindvégig hangsúlyozva és részletesen kidolgozva a szerzőnő elkülönbözését a másik négy alkotótól. Mint ahogy már utaltam rá, a kötet többszólamú, több műfaji kategória mentén olvasandó: az elemzések objektivitásába gyak­ran esszéisztikus hangzások vegyülnek. Roginer Oszkár a mű elején leszögezi, hogy jelen témakör vizsgálatánál a barthes-i elillanó szerzőt vissza kell invitálnunk a szövegbe, hisz kulcsfontosságú a szubjektum és a (kulturális) tér közti kapcsolat minden rétege. Több kisajátított, textuális Újvidék van épülőben, melyeknek lírai énjei néhol kilépnek a valódi terekbe, visszatértükkor átmentve annak minden atmoszferikus mozzanatát. A szerző sem mulasztja el tehát az írói mikrokozmoszok bebarangolásakor több ízben párhuzamosan lefesteni az ezeknek alapul szolgáló referenciakeretet is, a város „félvilági, éjszakai megfe­lelőjét”, „árnyképét” (54), mely nagymértékben elősegítette az említett évtizedek művészeti világainak kiteljesedését. Ám teszi mindezt oly módon, hogy világosan elkülönül az érem eme két oldala: Újvidék mint város, a város mint (ellen)érv, mely utóbbi felerősödésével a tér „egyes jelentései fokozatosan automatizálódtak, tág asszociációs mezőkkel rendelkező gyűjtőfogalommá, és egy sor jelölővel operáló szemantikai koncentrátummá lett” (55). A hatvanas évektől a beteg, boros, bús, lomha, ha nem is Bácska, de „a város valóban több volt. Újvidék (ellen)érve mítosz, metafo­ra, szimbólum, helyszín, hálózat, középpont, szövegtér, érdekkö­zösség, szellemi műhely volt. Egy sajátos irodalmi végtelen” (67). Ám a „Janus-arcú város” (119) mára levetkőzte mítoszbeli önmagát, muzeális értékké dermesztve azt a szellemi vákuumok közé szorult néhány évtizedet, melyekben kivételes egyediséggel tudott egymásra vetülni tér és művészet. A mai kilátóban Bicskei Anikó fotóit közöljük. Núm Sü 23 kilátodmagyarszo.com KILÁTÓ

Next