Magyar Szó, 2016. augusztus (73. évfolyam, 176-202. szám)

2016-08-25 / 197. szám

2016. augusztus 25., csütörtök „Hogy melegednének az emberek.. ” JEGYZET Tóma Margaréta Az ember tulajdonképpen nagyon is ösztönlény, ugyanúgy készülődik a télre, mint a legtöbb állat. Gyűjtöget, készíti a befőtte­ket, savanyúságokat, a mélyhű­tőt, ha teheti, megtörni a kertben termett friss zöldségekkel, akinek jobban megy, valamiféle hússal is. S közben azon is gondolkodik, hogy télen mivel melegíti majd fel otthonát. Aki villanyárammal fűt, ellenőrzi fűtőtestjeinek állapotát, aki gázzal, megnézeti a kazánt, aki fával, szénnel, az pedig, ha csak teheti, időben megvásárolja az előreláthatólag elegendő mennyi­ségű tüzelőanyagot. Ahhoz, hogy a tűzifát, szenet megvásároljuk, most, a melegben kell körbejárnunk a fatelepeket és kiválasztanunk a nekünk tetsző portékát, abban reményked­ve, hogy a használat majd csak hónapok múlva kezdődik meg. Mindenki azt mondja, megéri nyáron megvásárolni a fát, mert ha az akkor még nyers is, mire a kazánba, cserépkályhába kerül, addigra kisvárad, s így kevesebb fogy majd belőle. Valószínűleg igaz lehet ez, mert tavaly mi magunk is megjártuk, mert kénytelenek voltunk nedves, friss fával melegíteni. Nem volt más választás akkor, a nyár folya­mán a fűtőrendszer beépítésére kellett gyűjtögetni, tűzifára már nem jutott, így az első adagot vala­mikor október végén vásároltuk meg, de alig futotta egy hónapig, máris venni kellett a következőt. Apránként vásároltuk tavaly a fát, s mivel az mindig nedves volt, nehe­zen melegedett fel a ház, a kazán pedig olyan kormos lett, hogy az idei fűtési idényt mindenképp annak kiégetésével kell kezdeni. A minap érkezett meg a télire szükséges famennyiség fele. Itt áll az udvar közepén, s habár mennyi­ségre nagyon soknak tűnik, főleg, ha hasogatni és pakolni kell, ez még nem lesz elég ahhoz, hogy csaknem fél éven keresztül meleg­gé varázsoljuk otthonunk falait. Friss fa, de a ház tövében a tető alatt a nyár végi és őszi napsuga­rak szépen kiszárítják majd, hogy a karácsonyi ünnepkörben már a kazánt melegíthessük vele. Miközben a tűzifát pakolgatjuk a fiammal, azon gondolkodom, milyen szerencsések vagyunk. Az idei tél felét már biztosan meleg házban töltjük, s remélhetőleg nem kell aggódnunk majd azon sem, hogy a hiányzó fameny­­nyiséget megvásároljuk. Nem is vagyunk most többre. Eszembe jutnak viszont azok a kisgyerme­kes családok, idős házaspárok, nénik és bácsik, akiknek nem jut tüzelőre, ebben a pillanatban azt sem tudják miből vásárolnak majd a következő héten kenyeret, s hogyan tudják tisztességesen isko­lába indítani gyermekeiket. Ők most nem is mernek még a télre, a hideg napokra gondolni. Szerbiában a lakosság kéthar­mada nyilatkozta a nyár elején, hogy nehezen él meg, nagyon takarékoskodni kell, hogy a fize­tésből maradjon a hónap végére. Az országban továbbra is mintegy 800 000-en élnek a létminimum alatt, ez a szám azonban sokak szerint nem fedi a valóságot, s tulajdonképpen a minimálbérből élők sem tudnak tisztességes életet biztosítani a családjuknak. A nyári hónapokban keveseb­ben éheznek, legalábbis kevesebbet beszélünk róluk. Két hónap múlva viszont sokuknak nem lesz mivel felmelegíteni a szobát. Tóma Margaréta Fekete J. József A költőként, szépíróként, irodalom­kutatóként, szerkesztőként, olvasóként egyaránt tevékeny Weiner Sennyey Tibor esszéi is (részben) irodalom-központú­­ak. Olyan alkotónagyságokat helyez írásainak középpontjába, mint Weöres Sándor, Hamvas Béla, Ady Endre, Char­les Baudelaire, J. L. Borges, E. A. Poe, H. P. Lovecraft. E két utóbbi szerző AZ ISMERETLENTŐL VALÓ RETTEGÉS, avagy félelem és reszketés Poe és Lovecraft társaságában című esszében kap helyet. A horror iránti elfogultságom folytán akkor is ennek az írásnak az olvasásával kezd­tem volna a könyv olvasását, ha nem ez lenne a kötetnyitó írás. „A félelem a mostba rak.”(11.) Bele­helyez a pillanatba, mert „az igazi költé­szet, igazi irodalom, bármikor is írták, bármilyen nyelven szóljon, most van”. (11.) A jelenbe vetettség irodalom­ban lecsapódó, a társadalomban szin­te tudattalanul jelen lévő szindrómáját WST Poe, Baudelaire, Borges és Love­craft szemüvegén vizsgálva nem a fizi­kai terror, a szellemi horror megjelení­tésének módszereivel kívánja körülírni, bár van egy kitétele, hogy Poe, Arthur Gordon Pym című novellájához képest a Dolog (The Thing), az Alien (Nyolcadik utas a halál) és a mai horrorfilmek gyer­mekmesének számítanak, hanem annak elemzésével, hogy miként látta Poe saját korát, és hogyan fogalmazta meg tapasz­talatait. Poe, akinek nevéhez egyaránt kötődik a detektívtörténet, a horror és részben a sci-fi műfaja, voltaképpen romantikus költő volt, akinek korában indultak el az amerikai vasutak, a távíró legyőzött minden távolságot és gyorsa­ságot, a Nyugat és Kelet sarkai kezdtek összeszálazódni, erre reagált az író, amit továbbgondolva Lovecraft teljes mito­lógiát épített ki az ismeretlenbe történő öntudatlan törtetés (egyebek közt idegen lényekkel találkozás) borzalmáról és a spiritualitás nélküli ember halálfélelmé­ről. Baudelaire, Poe, Borges és Lovecraft képesek voltak megrendíteni olvasójukat, és minden egyéb mellett ez művészetük védjegye. AZ EXTÁZISHOZ VALÓ JOG, avagy Baudelaire és Ady a Pimodán Palotában című esszé a védikus költészet tanulmá­nyozására hegyezi ki bevezetőjét, míg AZ ELVESZETT KIRÁLYSÁG, avagy a költé­szet jógája az ó-jávai, kawi nyelvű irodal­mi hagyományban szöveg beszédesen szól a tartalmáról. Az előzőben a védák volta­képpen a bennük emlegetett szóm­a nevű varázsital miatt érdekesek, ami révén a kőkorszakig visszavezethető a drogok és a költészet kapcsolata. WST szerint a drog fogalmába beletartoznak például a varázsgombák, de nem kell azonosíta­ni azokkal a szerekkel, amiket beszúrsz magadnak, majd vidáman megműrdelsz, hanem drog lehet a cukor, a tea, a bor, a gyógyszerek, a dohány, mindaz, ami pszi­chés hatással bír az emberre. Erős válasz­tóvonalat húz az ivás és a részegeskedés közt, miközben alkoholszociológiai bírá­lat alá vonja Magyarországot, ám a szerek mértékletes használatára is nyomatéko­san figyelmeztet: „Az igazság az, hogy az ezekben a növényekben felhalmozódott információt csak a tiszta tudat tudja való­ban feldolgozni. Ha tehát valaki éppen ezen vagy más szerek mértéktelen hasz­nálatával elhomályosítja elméjét, akkor pontosan arról a többletről mond le, amit kínálnak.” (37.) Az esszé jószerével a személyesség műfaja is, és ebbe az irányba tart a követ­kező, a Jáván és Balin tett tartózkodás hozadékát földolgozó esszé, ami annyi­ban igazít el nyomban, hogy a kawi költők „magukat jógiként értelmezik. Jógájuk nem más, mint a költészet. A kalang­­wan, vagyis a szépség által verseikben a langö állapot elérését kísérelték meg. A langö annyit tesz: extázis. Ez azonban nem a mostani, nyugati világban ismert mámor, hanem a misztikusok extázi­­sa. A szépség élményében eloldódó én öröme.” (46.) Idegen világ kétségkívül, ami az esszé keretében kiválóan elegyedik a nagy tudású Szörényi László professzor neolatin kulturális ismereteivel, és volta­képpen két kihalt civilizáció párhuzama bontakozik ki, ami tovább homályosodik az utóbbi 7-8 évszázadban: „Az iszlám mindent elsöprő terjeszkedése elől a jávai hindu-buddhista királyságok, ahol a kawit­­ a költészet jógáját­­ gyakorolták, elvándoroltak Balira, így lett a kawi hazá­ja »vándorló királyság«” (51.) - tegyem hozzá, mára elvesztett királyság. A modern magyar irodalom két, kiemelten fontos és ezzel együtt prob­lematikus figurájával foglalkozik A TELJESSÉG HIÁNYA, avagy Weöres Sándor sci-fi író költő titkos mondvánája és levelezése Hamvas Bélával című feje­zet. Az esszé érdekessége, hogy a szerző teljesen véletlenül rábukkan egy könyvre (Rudolf Steiner: Sors, kegyelem, szabad­ság - A világ a föld és az ember életében), amelyben ugyanazok a gondolatok olvas­hatók, mint Weöresnek a Hamvashoz írt leveleiben. A Mi a művészet? avagy Hamvas kontra Lukács fejezet két Hamvas-esszé nyomán elemzi a magyar emberek örökös megosztottságát, a „turáni átkot”. Ám végtére mégis két ember és két szemlé­let szembesüléséről beszél WST, miként fogalmaz: „Hamvas és Lukács egyszerű­en nem egy pályán és nem ugyanazt a játékot játszották.” (63.) A Sziget Euró­pában, avagy inkább Európa egy adriai szigeten írásnak az irodalom mindössze apropója, inkább az előző, a magyarság kényszerű megosztottságára építő politi­kai esszé, ezért itt most nem foglalkoznék vele bővebben, bár a „Bármennyire elíté­lendő, elsősorban vagyok ember, a Föld bolygó lakosa, és utána magyar. Fontos számomra, hogy magyar vagyok, fontos, hogy még itt élhetek, hogy ezen a nyelven írhatok. Én mindezért írásaimmá tehe­tek és fogok is tenni. És te? Az őszinte­ség a hazafiság mértékegysége, a szeretet az emberségé.” (75.) - gondolatmenet megérdemelne egy visszapörgetést. A Bárányok Farkasvárban, avagy otthon a hazában, haza az otthonban című esszé­lapkérdése - nem csoda a koráb­ban emlegetett író- és gondolkodóelődök nyomán -, hogy mit is jelent embernek lenni. Alapkérdés, amivel minden gondol­kodó, minden író az elsők közt szembesül. A korábbi írásokon is átsüt a személyesség, e kötetzáróban viszont átveszi a központi helyet, és a szöveg tépelődő vallomásként olvasható, amiben WST szüleiről, önma­gáról, művészetről, környezetéről, a társa­­daomról beszél. Ez utóbbi során vissza­csatol a „turáni átokhoz”, a széthúzáshoz, a tolerancia és az egymás megértése szán­dékának hiányához, ami egy másik jeles gondolkodó, Sándor Iván meglátására rímel. WST szerint a mű Magyarorszá­gon „hiányzik a jómód, az elegancia, mert hiányzik a jólét és a váóban megbecsült munka. Hiányzik az egymás iránti tisz­telet, és hiányzik a lejállás is. Hiányzik a történelemmel és saját múltunkká vaó szembenézés. H­iányzik annak megértése, hogy az elmúlt évezred minden kudar­cával és kevés sikerével együtt, mind­mind mi voltunk. És mégsem mi, mert mi most vagyunk, mi ezek vagyunk, akik most léteznek, akik bár múltjukból fakad­nak, mégis a jelenben lehetnek. Ha majd a jövő emberei, aki magyarjai visszanéz­nek ránk, mit fognak látni? Olyanokat, akik meglelték otthonukat a hazában, vagy olyanokat, akik elvesztették otthonukat is, hazájukat is?” (87.) Az elveszett királyság nem csupán a tökéletes nyelv kereséséről, a költészet erejének megéléséről, a kíváncsi utazások­ról, a szellemi rend igényéről szól, hanem egyben az önmegismerés könyve is. OLVASÓLÁMPA „A magány néha szórakoztatóbb, mint az emberek” Weiner Sennyey Tibor: Az elveszett királyság Aranymadár Alapítvány, Budapest, 2015,96 oldal MKVMÍH) velemeny@magyarszo.com VÉLEMÉNY Kik a rongyemberek és kik a becstelenek? KOMMENTÁR Miklós Hajnalka - Minden elismerésem az olimpikonoknak! Gratulálok a sportolóinknak, hogy Brazíliában a lehető legjobb fényben tüntették fel Szerbiát. De ez az ő munkájuknak az eredménye, ezért nem is leszek ott a fogadásukon, hiszen nem szeretnék más tollával ékeskedni, ez az ő sikerük - hangsúlyozta Aleksandar Vucic kormányfő minapi sajtótájékoz­tatóján, amikor az állami költségvetésből a sportra fordított pénzösszegösszegekről beszélt. És bár nem kívánt az érmet nyert olimpikonok tollával ékesked­ni, saját jövőbe látó képességeit emelte ki. - Bizo­nyára emlékeznek arra, hogy pont ennél a szószék­nél véletlenül eltaláltam, hogy olimpikonjaink nyolc éremmel térnek haza. Tudtuk mire számíthatunk! - hangsúlyozta. És miután a sajtótájékoztatón jelen levő újságírók közül senki sem emlékezett erre a mozzanatra, többször is szóbeli bizonyítékot adott ennek a „jóslatnak”, majd „jegyzőkönyvbe vetette”, négy év múlva szerinte Tokióból 15 éremmel térnek majd haza sportolóink. A kormányfő ezúttal sem mulasztotta el annak a lehetőségét, hogy kioktassa, majd megossza az újságírókat és a médiumokat. Miközben nem nevezte meg, hogy kire gondol, újságíróra, közéle­ti személyre, politikusra, rongyembernek neve­zett mindenkit, aki a sportolók ellen szólal fel. Aki Davor Etefanek birkózót gyalázza, vagy azt feszegeti, hogy Ivana Spanovic távolugró kinek a szeretője, vagy aki nem tudja elviselni, hogy egy sportoló­nak, mint Andrija Prlainovic vízilabdázónak saját véleménye lehet. Mint mondta, ezek hazug csalók, gyűlölködéssel megfertőzött emberek. - Minden elismerésem nektek, olimpikonjaink! Jogotok van ahhoz, hogy azt mondjátok ki, amit gondoltok, és hogy a saját fejetekkel gondolkodja­tok - mondta a kormányfő. Ehhez fűzte hozzá, hogy már huzamosabb ideje nem járt az SZRTV (Szerbiai Rádió és Tele­vízió) stúdiójában, és nem is kíván odamenni, nem tesz eleget a közszolgálat televízió meghívásának. Vajon miért? - merül fel az emberben a kérdés, amire a kormányfő nem válaszolt. A rongyember megnevezés kapcsán azonban pontosított, mond­ván, hogy nem az újságírókra gondolt, hanem azokra, akik a közösségi oldalakon (!) negatív hozzászólásokkal becsmérelték olimpikonjain­kat. De továbbra sem nevezte meg, kiről is beszél. Emellett vitába szállt az Istinomer újságírónőjé­vel a rongyember megfogalmazás helyességén, mert ugye helyén­való-e­, hogy a kormányfő ilyen megnevezéssel illessen bárkit is. Ráadásul jogos-e a felháborodása? Egy közösségi oldalon megjelent kommentár kit jellemez? És ami a legfontosabb, kormányfői feladat-e, hogy kioktassa a közössé­gi oldalon véleményt formáló személyeket a jó modorról, a sportszeretetről, vagy az embersze­­retetről, a kulturált véleményformálásról? Végül az újságírónő javaslatára a rongyember kifejezést becstelen emberre módosította, majd az ezt követő percekben már ezzel minősített valakiket. Isme­retleneket, névtelen személyeket, akik valahol, valamikor becsmérlő megjegyzéseket tettek. Azok, akik a politikai beszédeket elemzik, azt állítják, hogy minden kimondott szónak, minden mondatnak, minden arckifejezésnek és minden mozdulatnak jelentése van. A politikusok minden megnyilvánulásának, legyen az egy egyszerű sajtó­­tájékoztató, amit élőben közvetít legalább két tele­vízió, üzenete van. Aleksandar Vucic legutóbbi sajtótájékoztatójának is volt üzenete. De hogy mi? Csak találgatni lehet. Talán az, hogy nem szereti azokat, akik az SZRTV-ben dolgoznak, továbbra is a Pink televíziót preferálja, oda szívesebben jár vendégszerepelni. Vagy csak éppen a közszolgá­lati televízió tudtára akarta adni, hogy miután a választások óta nem hívták, ideje lenne már, hiszen megalakult a kormány is.

Next