Magyar Szó, 2016. augusztus (73. évfolyam, 176-202. szám)
2016-08-25 / 197. szám
2016. augusztus 25., csütörtök „Hogy melegednének az emberek.. ” JEGYZET Tóma Margaréta Az ember tulajdonképpen nagyon is ösztönlény, ugyanúgy készülődik a télre, mint a legtöbb állat. Gyűjtöget, készíti a befőtteket, savanyúságokat, a mélyhűtőt, ha teheti, megtörni a kertben termett friss zöldségekkel, akinek jobban megy, valamiféle hússal is. S közben azon is gondolkodik, hogy télen mivel melegíti majd fel otthonát. Aki villanyárammal fűt, ellenőrzi fűtőtestjeinek állapotát, aki gázzal, megnézeti a kazánt, aki fával, szénnel, az pedig, ha csak teheti, időben megvásárolja az előreláthatólag elegendő mennyiségű tüzelőanyagot. Ahhoz, hogy a tűzifát, szenet megvásároljuk, most, a melegben kell körbejárnunk a fatelepeket és kiválasztanunk a nekünk tetsző portékát, abban reménykedve, hogy a használat majd csak hónapok múlva kezdődik meg. Mindenki azt mondja, megéri nyáron megvásárolni a fát, mert ha az akkor még nyers is, mire a kazánba, cserépkályhába kerül, addigra kisvárad, s így kevesebb fogy majd belőle. Valószínűleg igaz lehet ez, mert tavaly mi magunk is megjártuk, mert kénytelenek voltunk nedves, friss fával melegíteni. Nem volt más választás akkor, a nyár folyamán a fűtőrendszer beépítésére kellett gyűjtögetni, tűzifára már nem jutott, így az első adagot valamikor október végén vásároltuk meg, de alig futotta egy hónapig, máris venni kellett a következőt. Apránként vásároltuk tavaly a fát, s mivel az mindig nedves volt, nehezen melegedett fel a ház, a kazán pedig olyan kormos lett, hogy az idei fűtési idényt mindenképp annak kiégetésével kell kezdeni. A minap érkezett meg a télire szükséges famennyiség fele. Itt áll az udvar közepén, s habár mennyiségre nagyon soknak tűnik, főleg, ha hasogatni és pakolni kell, ez még nem lesz elég ahhoz, hogy csaknem fél éven keresztül meleggé varázsoljuk otthonunk falait. Friss fa, de a ház tövében a tető alatt a nyár végi és őszi napsugarak szépen kiszárítják majd, hogy a karácsonyi ünnepkörben már a kazánt melegíthessük vele. Miközben a tűzifát pakolgatjuk a fiammal, azon gondolkodom, milyen szerencsések vagyunk. Az idei tél felét már biztosan meleg házban töltjük, s remélhetőleg nem kell aggódnunk majd azon sem, hogy a hiányzó famenynyiséget megvásároljuk. Nem is vagyunk most többre. Eszembe jutnak viszont azok a kisgyermekes családok, idős házaspárok, nénik és bácsik, akiknek nem jut tüzelőre, ebben a pillanatban azt sem tudják miből vásárolnak majd a következő héten kenyeret, s hogyan tudják tisztességesen iskolába indítani gyermekeiket. Ők most nem is mernek még a télre, a hideg napokra gondolni. Szerbiában a lakosság kétharmada nyilatkozta a nyár elején, hogy nehezen él meg, nagyon takarékoskodni kell, hogy a fizetésből maradjon a hónap végére. Az országban továbbra is mintegy 800 000-en élnek a létminimum alatt, ez a szám azonban sokak szerint nem fedi a valóságot, s tulajdonképpen a minimálbérből élők sem tudnak tisztességes életet biztosítani a családjuknak. A nyári hónapokban kevesebben éheznek, legalábbis kevesebbet beszélünk róluk. Két hónap múlva viszont sokuknak nem lesz mivel felmelegíteni a szobát. Tóma Margaréta Fekete J. József A költőként, szépíróként, irodalomkutatóként, szerkesztőként, olvasóként egyaránt tevékeny Weiner Sennyey Tibor esszéi is (részben) irodalom-központúak. Olyan alkotónagyságokat helyez írásainak középpontjába, mint Weöres Sándor, Hamvas Béla, Ady Endre, Charles Baudelaire, J. L. Borges, E. A. Poe, H. P. Lovecraft. E két utóbbi szerző AZ ISMERETLENTŐL VALÓ RETTEGÉS, avagy félelem és reszketés Poe és Lovecraft társaságában című esszében kap helyet. A horror iránti elfogultságom folytán akkor is ennek az írásnak az olvasásával kezdtem volna a könyv olvasását, ha nem ez lenne a kötetnyitó írás. „A félelem a mostba rak.”(11.) Belehelyez a pillanatba, mert „az igazi költészet, igazi irodalom, bármikor is írták, bármilyen nyelven szóljon, most van”. (11.) A jelenbe vetettség irodalomban lecsapódó, a társadalomban szinte tudattalanul jelen lévő szindrómáját WST Poe, Baudelaire, Borges és Lovecraft szemüvegén vizsgálva nem a fizikai terror, a szellemi horror megjelenítésének módszereivel kívánja körülírni, bár van egy kitétele, hogy Poe, Arthur Gordon Pym című novellájához képest a Dolog (The Thing), az Alien (Nyolcadik utas a halál) és a mai horrorfilmek gyermekmesének számítanak, hanem annak elemzésével, hogy miként látta Poe saját korát, és hogyan fogalmazta meg tapasztalatait. Poe, akinek nevéhez egyaránt kötődik a detektívtörténet, a horror és részben a sci-fi műfaja, voltaképpen romantikus költő volt, akinek korában indultak el az amerikai vasutak, a távíró legyőzött minden távolságot és gyorsaságot, a Nyugat és Kelet sarkai kezdtek összeszálazódni, erre reagált az író, amit továbbgondolva Lovecraft teljes mitológiát épített ki az ismeretlenbe történő öntudatlan törtetés (egyebek közt idegen lényekkel találkozás) borzalmáról és a spiritualitás nélküli ember halálfélelméről. Baudelaire, Poe, Borges és Lovecraft képesek voltak megrendíteni olvasójukat, és minden egyéb mellett ez művészetük védjegye. AZ EXTÁZISHOZ VALÓ JOG, avagy Baudelaire és Ady a Pimodán Palotában című esszé a védikus költészet tanulmányozására hegyezi ki bevezetőjét, míg AZ ELVESZETT KIRÁLYSÁG, avagy a költészet jógája az ó-jávai, kawi nyelvű irodalmi hagyományban szöveg beszédesen szól a tartalmáról. Az előzőben a védák voltaképpen a bennük emlegetett szóma nevű varázsital miatt érdekesek, ami révén a kőkorszakig visszavezethető a drogok és a költészet kapcsolata. WST szerint a drog fogalmába beletartoznak például a varázsgombák, de nem kell azonosítani azokkal a szerekkel, amiket beszúrsz magadnak, majd vidáman megműrdelsz, hanem drog lehet a cukor, a tea, a bor, a gyógyszerek, a dohány, mindaz, ami pszichés hatással bír az emberre. Erős választóvonalat húz az ivás és a részegeskedés közt, miközben alkoholszociológiai bírálat alá vonja Magyarországot, ám a szerek mértékletes használatára is nyomatékosan figyelmeztet: „Az igazság az, hogy az ezekben a növényekben felhalmozódott információt csak a tiszta tudat tudja valóban feldolgozni. Ha tehát valaki éppen ezen vagy más szerek mértéktelen használatával elhomályosítja elméjét, akkor pontosan arról a többletről mond le, amit kínálnak.” (37.) Az esszé jószerével a személyesség műfaja is, és ebbe az irányba tart a következő, a Jáván és Balin tett tartózkodás hozadékát földolgozó esszé, ami annyiban igazít el nyomban, hogy a kawi költők „magukat jógiként értelmezik. Jógájuk nem más, mint a költészet. A kalangwan, vagyis a szépség által verseikben a langö állapot elérését kísérelték meg. A langö annyit tesz: extázis. Ez azonban nem a mostani, nyugati világban ismert mámor, hanem a misztikusok extázisa. A szépség élményében eloldódó én öröme.” (46.) Idegen világ kétségkívül, ami az esszé keretében kiválóan elegyedik a nagy tudású Szörényi László professzor neolatin kulturális ismereteivel, és voltaképpen két kihalt civilizáció párhuzama bontakozik ki, ami tovább homályosodik az utóbbi 7-8 évszázadban: „Az iszlám mindent elsöprő terjeszkedése elől a jávai hindu-buddhista királyságok, ahol a kawit a költészet jógáját gyakorolták, elvándoroltak Balira, így lett a kawi hazája »vándorló királyság«” (51.) - tegyem hozzá, mára elvesztett királyság. A modern magyar irodalom két, kiemelten fontos és ezzel együtt problematikus figurájával foglalkozik A TELJESSÉG HIÁNYA, avagy Weöres Sándor sci-fi író költő titkos mondvánája és levelezése Hamvas Bélával című fejezet. Az esszé érdekessége, hogy a szerző teljesen véletlenül rábukkan egy könyvre (Rudolf Steiner: Sors, kegyelem, szabadság - A világ a föld és az ember életében), amelyben ugyanazok a gondolatok olvashatók, mint Weöresnek a Hamvashoz írt leveleiben. A Mi a művészet? avagy Hamvas kontra Lukács fejezet két Hamvas-esszé nyomán elemzi a magyar emberek örökös megosztottságát, a „turáni átkot”. Ám végtére mégis két ember és két szemlélet szembesüléséről beszél WST, miként fogalmaz: „Hamvas és Lukács egyszerűen nem egy pályán és nem ugyanazt a játékot játszották.” (63.) A Sziget Európában, avagy inkább Európa egy adriai szigeten írásnak az irodalom mindössze apropója, inkább az előző, a magyarság kényszerű megosztottságára építő politikai esszé, ezért itt most nem foglalkoznék vele bővebben, bár a „Bármennyire elítélendő, elsősorban vagyok ember, a Föld bolygó lakosa, és utána magyar. Fontos számomra, hogy magyar vagyok, fontos, hogy még itt élhetek, hogy ezen a nyelven írhatok. Én mindezért írásaimmá tehetek és fogok is tenni. És te? Az őszinteség a hazafiság mértékegysége, a szeretet az emberségé.” (75.) - gondolatmenet megérdemelne egy visszapörgetést. A Bárányok Farkasvárban, avagy otthon a hazában, haza az otthonban című esszélapkérdése - nem csoda a korábban emlegetett író- és gondolkodóelődök nyomán -, hogy mit is jelent embernek lenni. Alapkérdés, amivel minden gondolkodó, minden író az elsők közt szembesül. A korábbi írásokon is átsüt a személyesség, e kötetzáróban viszont átveszi a központi helyet, és a szöveg tépelődő vallomásként olvasható, amiben WST szüleiről, önmagáról, művészetről, környezetéről, a társadaomról beszél. Ez utóbbi során visszacsatol a „turáni átokhoz”, a széthúzáshoz, a tolerancia és az egymás megértése szándékának hiányához, ami egy másik jeles gondolkodó, Sándor Iván meglátására rímel. WST szerint a mű Magyarországon „hiányzik a jómód, az elegancia, mert hiányzik a jólét és a váóban megbecsült munka. Hiányzik az egymás iránti tisztelet, és hiányzik a lejállás is. Hiányzik a történelemmel és saját múltunkká vaó szembenézés. Hiányzik annak megértése, hogy az elmúlt évezred minden kudarcával és kevés sikerével együtt, mindmind mi voltunk. És mégsem mi, mert mi most vagyunk, mi ezek vagyunk, akik most léteznek, akik bár múltjukból fakadnak, mégis a jelenben lehetnek. Ha majd a jövő emberei, aki magyarjai visszanéznek ránk, mit fognak látni? Olyanokat, akik meglelték otthonukat a hazában, vagy olyanokat, akik elvesztették otthonukat is, hazájukat is?” (87.) Az elveszett királyság nem csupán a tökéletes nyelv kereséséről, a költészet erejének megéléséről, a kíváncsi utazásokról, a szellemi rend igényéről szól, hanem egyben az önmegismerés könyve is. OLVASÓLÁMPA „A magány néha szórakoztatóbb, mint az emberek” Weiner Sennyey Tibor: Az elveszett királyság Aranymadár Alapítvány, Budapest, 2015,96 oldal MKVMÍH) velemeny@magyarszo.com VÉLEMÉNY Kik a rongyemberek és kik a becstelenek? KOMMENTÁR Miklós Hajnalka - Minden elismerésem az olimpikonoknak! Gratulálok a sportolóinknak, hogy Brazíliában a lehető legjobb fényben tüntették fel Szerbiát. De ez az ő munkájuknak az eredménye, ezért nem is leszek ott a fogadásukon, hiszen nem szeretnék más tollával ékeskedni, ez az ő sikerük - hangsúlyozta Aleksandar Vucic kormányfő minapi sajtótájékoztatóján, amikor az állami költségvetésből a sportra fordított pénzösszegösszegekről beszélt. És bár nem kívánt az érmet nyert olimpikonok tollával ékeskedni, saját jövőbe látó képességeit emelte ki. - Bizonyára emlékeznek arra, hogy pont ennél a szószéknél véletlenül eltaláltam, hogy olimpikonjaink nyolc éremmel térnek haza. Tudtuk mire számíthatunk! - hangsúlyozta. És miután a sajtótájékoztatón jelen levő újságírók közül senki sem emlékezett erre a mozzanatra, többször is szóbeli bizonyítékot adott ennek a „jóslatnak”, majd „jegyzőkönyvbe vetette”, négy év múlva szerinte Tokióból 15 éremmel térnek majd haza sportolóink. A kormányfő ezúttal sem mulasztotta el annak a lehetőségét, hogy kioktassa, majd megossza az újságírókat és a médiumokat. Miközben nem nevezte meg, hogy kire gondol, újságíróra, közéleti személyre, politikusra, rongyembernek nevezett mindenkit, aki a sportolók ellen szólal fel. Aki Davor Etefanek birkózót gyalázza, vagy azt feszegeti, hogy Ivana Spanovic távolugró kinek a szeretője, vagy aki nem tudja elviselni, hogy egy sportolónak, mint Andrija Prlainovic vízilabdázónak saját véleménye lehet. Mint mondta, ezek hazug csalók, gyűlölködéssel megfertőzött emberek. - Minden elismerésem nektek, olimpikonjaink! Jogotok van ahhoz, hogy azt mondjátok ki, amit gondoltok, és hogy a saját fejetekkel gondolkodjatok - mondta a kormányfő. Ehhez fűzte hozzá, hogy már huzamosabb ideje nem járt az SZRTV (Szerbiai Rádió és Televízió) stúdiójában, és nem is kíván odamenni, nem tesz eleget a közszolgálat televízió meghívásának. Vajon miért? - merül fel az emberben a kérdés, amire a kormányfő nem válaszolt. A rongyember megnevezés kapcsán azonban pontosított, mondván, hogy nem az újságírókra gondolt, hanem azokra, akik a közösségi oldalakon (!) negatív hozzászólásokkal becsmérelték olimpikonjainkat. De továbbra sem nevezte meg, kiről is beszél. Emellett vitába szállt az Istinomer újságírónőjével a rongyember megfogalmazás helyességén, mert ugye helyénvaló-e, hogy a kormányfő ilyen megnevezéssel illessen bárkit is. Ráadásul jogos-e a felháborodása? Egy közösségi oldalon megjelent kommentár kit jellemez? És ami a legfontosabb, kormányfői feladat-e, hogy kioktassa a közösségi oldalon véleményt formáló személyeket a jó modorról, a sportszeretetről, vagy az emberszeretetről, a kulturált véleményformálásról? Végül az újságírónő javaslatára a rongyember kifejezést becstelen emberre módosította, majd az ezt követő percekben már ezzel minősített valakiket. Ismeretleneket, névtelen személyeket, akik valahol, valamikor becsmérlő megjegyzéseket tettek. Azok, akik a politikai beszédeket elemzik, azt állítják, hogy minden kimondott szónak, minden mondatnak, minden arckifejezésnek és minden mozdulatnak jelentése van. A politikusok minden megnyilvánulásának, legyen az egy egyszerű sajtótájékoztató, amit élőben közvetít legalább két televízió, üzenete van. Aleksandar Vucic legutóbbi sajtótájékoztatójának is volt üzenete. De hogy mi? Csak találgatni lehet. Talán az, hogy nem szereti azokat, akik az SZRTV-ben dolgoznak, továbbra is a Pink televíziót preferálja, oda szívesebben jár vendégszerepelni. Vagy csak éppen a közszolgálati televízió tudtára akarta adni, hogy miután a választások óta nem hívták, ideje lenne már, hiszen megalakult a kormány is.