Magyar Szó, 2017. október (74. évfolyam, 229-254. szám)

2017-10-16 / 241. szám

2017. október 14., 15., szombat-vasárnap Mjkyjr&ű kilato@magyarszo.rs KILÁTÓ Q Szabadkai történetek Kollár Ferenc A FEKETÉ KANDÚR ESETE 1965-ben Szabadkának négy mozi­ja volt: a Lifka, a Radnicki, a Zvezda és a Jadran.A Jadran szemben a korzóval, 14 lépcsőn juthattam fel, mint a musica­lekben, előtte kiszáradt, modern szökő­kút. Homlokzatán Török Pista által festett, széles vászonpannó hirdette az új filmet. Minden vasárnap kora délután beálltam a Jadran pénztára előtt kígyózó sorba, hogy 100 dináros jegyet váltsak a hatórási vetí­tésre, amelyen a külföldi filmeket szerb nyelvű felirattal vetítették. 1967-ben nézhettem meg Dusán Maka- vejev A postáskisasszony szerelme című botrányfilmet. A főszereplő, akit a gimnázi­umból már ismertem, a szabadkai magyar­zsidó lány, Ras Éva (lánykori nevén Balázs Éva) volt. ö volt a fő attrakció, mert a film­ben mezítelenül feküdt, alabástrom popó­ján egy szénfekete kandúrral. A pénztárnál mindenki tolakodott, de én rendületlenül tartottam a pozíció­mat. Éva volt az, aki már 1966-ban telje­sen levetkőzött a kamerák előtt, csak jóval később követte őt Ladik Kati. Évát nézve, 1967-ben elkezdtem nagyon diszkrét aktfotókat készíteni a zágrábi ÉVA magazinnak. A Dunav Film 1971-ben Szabadkán forgatta Aleksandar Petrovic filmjét, a Mester és Margarétát. A stáb már jó előt­te terepszemlét tartott, és a városháza félemeleti büféjében megismerkedtem velük. Vinjakozás közben Dusán Ristic, a film egyik igazgatója felkért, hogy én szer­vezzem be a szükséges több száz szabadkai kosztümös statisztát. Aztán megérkezett a teljes olasz-jugosz- láv filmstáb, én pedig egy hónapra részese lettem a filmgyártásnak. Risticnek köszön­hetően háromszor is együtt vacsorázhat­tam Aleksandar Petroviétyal, Bata Zivoji- novictyal és Ljuba Tadictyal. A filmben szerepelt Medve Sanyi szabadkai színész barátom és Ras Éva is. A film belső jeleneteit a városházán és a Népszínházban, a külső jeleneteket a városháza előtti parkban, a Népszínház előtt és a palicsi parkban forgatták. A várost teleragasztgatták óriási orosz plakátokkal, a parkokba pedig műhó került. A város­háza első emeleti adóosztályának közfa­lait kiszedték, a kamera pedig a folyosón kocsizott. A film orosz betétdala a fekete macská­ról szólt - a macska szerepét pedig ugyan­az a fekete macska játszotta, amelyik öt évvel előtte Éva meztelen fenekén trónolt a Postáskisasszany filmben. így nekem is volt szerencsém személyesen megismer­ni a filmszereplő macskát, aki mellesleg nagyobb fizetést kapott, mint én. Éva a villamosvezető szerepét játszotta a filmben. Egyik jelenetben a városháza előtti parkban, a Ruza parfüméria előtt vezette a villamost, és elgázolt egy elébe futó férfi szereplőt, véres feje a hóban gurult tova. EGY FIATAL NŐ INSPIRÁLÓ • HATÁSA? 1972-ben Béla Duránci azt mondta: Az öreg Balázs G. Árpád festőművész most nyolcvanöt éves, torokrákja van, ki tudja, meddig él még, ezért holnap menj el hozzá egy hosszabb életútinterjút készíteni. A 7Nap-ban megjelent terjedelmes interjú kéziratából egyes részek kimarad­tak: „Most költöztem Horgosról Szabad­kára, a Zrínyi és Frangepán utcába, de nem költözöm többé, ha a bútor és a zongora a helyére kerül, akkor majd a szabadkai piacról készí­tek szép színes akvarelleket - fogadott, és belekezdett az emlékek idézésébe: Tudod, a Tanácsköztársaság alatt én is orosz feketeinges voltam, és Kassák Lajossal harcoltam a forradalomban. Emlékszem, Kassákkal és Simon Jolánnal üldögéltünk, mikor György Mátyás elhozta Sinkó Ervint, és bemutatta. Attól kezdve mind­nyájan anarchisták lettünk. Aztán ahogy jött Horthy, akkor másik két festővel, Hódy Gézá­val és Lenkey Jenővel emigrál­tam Szabadkára* Szabadkán akkor csak Oláh Sándor volt igazi festőművész, Stipan Kopilovié egy dilettáns borbély volt, Geréb Klára csak rajzolni tudott, Farkas Béla pedig gyors kis pasztelleket csinált, mert kellett neki a pénz a morfiumra. Szabadkán mindig nagyon gyönge volt a művészeti élet, csak most elevenedett fel, ahogy Torok Sanyi, Kerekes Sanyi meg egy pár fiatal elkezdtek festeni - most már több festő van, mint rendőr. 1926-ban rájöttem, hogy kicsi nekem az itteni kávéház, és Belgrádba költöztem, ott nagyon jól ment a sorom - Petar Lubardá- val és Petar Todorovictyal állítottam ki. 1945-ben Magyarországra menekültem, és a nagymarosi művésztelepen Barcsay Jenővel festettem. Aztán ott is elegem lett, és 1958-ban visszajöttem Szabadkára. Itt folytattam a festészetet, de a proletár témá­jú képeimre már nem volt vevő, pedig én mindig is kommunista voltam. Így aztán 1960-tól virágfestő lettem. Kollár Ferenc Balázs G. Árpád festőművésszel (1972) Az utóbbi időben már háromszor is elbúcsúztam a földi élettől, de a sors mindig megadta, hogy újra dolgozhassak. Az utóbbi időben cirkusz témájú képeket festettem, rájöttem, milyen jó embere­ket és állatokat rajzolni. Mostantól finom színes akvarelleket szeretnék csinálni, meg hidegtűs rézkarcokat, olyan szentimentális visszaemlékezéseket, ennek egyik feltétele, hogy fiatal szeretőt találjak magamnak.” Béla Duránci tévedett, mert az Öreg Mester még 9 évig élt és alkotott - lehet, hogy a fiatal szerető nemcsak inspirált, hanem gyógyított is? „MŰVÉSZCSINÁLÁS" Az Ifjúsági Otthon kiállítótermében a fiatal kortárs képzőművészek kiállításá­nak sorozatát szerveztem, de közben jöttek ukázok: 1974 nyarán hívatott a községi szakszervezeti vezetőség, hogy az önigazga­tás szellemében egy dolgozó festőművész­nek kell májusban tárlatot szervezni. Mivel Szabadka legnagyobb gyára a Sever villany­motorgyár volt, általában innen kerültek ki a szakszervezeti vezetők is, így a feladat az volt, hogy egy szeveres munkásból kell festőművészt csinálni. A községi vezetők szerint Nikola Lukaé esztergályos szak­munkásból kellett két hónap alatt festő­művészt faragnom. A becsületes fémmun­kás csak bámult, de nem mert tiltakozni a pártítélet ellen. Festővásznat, festéket, ecsetet, állványt vettem, és elkezdődött a művészcsináiás. Útmutatásaim szerint Nikola igyekezett, de a művek förtelmesek voltak. Ennek ellenére a politikusok óhaja az volt, hogy önálló kiállítást, színvonalas katalógust, nagy, ceremóniás megnyitót és kellő sajtóvisszhangot szervezzek. Eljött a nagy nap - a politikusok megnyitották a kiállítást, programszerű beszédükben elmondták, hogy a művészet nem adottság, hanem hozzáállás kérdése. Utána gratuláltak nekem a művészcsi- náláshoz, majd rengeteg Pescara-Dunja pálinkát ittak, és vécében együtt hánytak a megrendelők és a művész. OKTÓBER 13-A, A VAJDASÁGI MAGYAR MOZGÓKÉP NAPJA A vajdasági magyar mozgókép rövid áttekintése (Részletek a tanulmányból, 2. rész) Fekete J. József EZ EGY INKVIZÍCIÓ Az egykori tabufilm, a kanizsai tanárok kálváriáját megjelenítő Ez egy inkvizíció, csupán a digitalizálás lehetőségének hála maradhatott fenn, anélkül az idő múlásával elveszett volna az anyag. Pedig életünk során szükségünk van olyan morális útjelző táblákra, amelyek figyelmeztet­nek a múltban elkövetett bűnök súlyára, és ezeket a figyelmeztetéseket a művészet fogalmazza meg hathatósan. ' Az eset lényege, hogy néhány Kanizsán dolgozó tanár 1981. április 11-én a horgosi templomban meghallgatta egyik tanítványuk orgona­koncertjét. Ezt megelőzően az iskola munkástanácsa és a Kommunista Szövetség alapszervezete is tárgyalt róla, ildomos-e a pedagógusoknak elmenni a templomba, és olyan határozat született, hogy saját felelősségére mindenki megteheti, a koncert után viszont kirúgták őket a Kommunis­ta Szövetségből és a munkahelyükről egyaránt, megalázással teli hosszú kálváriát akasztván a művészetbarát tanárok nyakába. Siflis Zoltán a? események után fél évtizeddel szólaltatta meg az ügyben érintetteket, s ők egymást váltva beszélik el, immár emlékezetből, az akkori történéseket. Úgy tűnik, öt esztendő hosszú idő, sok minden kihullik az emlékezetből. Döbbenetes azonban, hogy a megszólalók egybevágóan, szó szerint idézik az ellenük lefolytatott boszorkányüldözés során elhang­zottakat, mind a vád, mind a védelem szavait, megidézik saját lelki- és idegállapotukat, az emlékezetükbe égett részleteket. Tanúsítván, hogy az ártatlan történet, mely legfeljebb megrovással végződhetett volna, egysze­riben inkvizíciós perbe csapott át, ahol előre ki voltak osztva a szerepek és az ítéletek, és hogy mindezt a kirúgott tanárok a legmélyebb morális, ideológiai és egzisztenciális vesszőfutásként élték meg. A film voltaképpen azoknak az értelmiségieknek állít mementót, akik valamilyen szinten kritikai véleményt fogalmaztak meg az egykori Jugoszlávia titói kisebbségpolitikájával szemben, ezt a bevezető képsorok és a narrátor szövege nyomatékosítja. Csakhogy egyetlen eseményre kive­títve, ami magyarázatot is ad az ideológiai túlkapásokra: a kis közösség megfélemlítettségében sokkal érzékenyebben reagál a helyi történésekre, mint az, amelyik távolabbról szemléli az eseményeket. A felidézett korszakban az elvtársi éberség volt a félelem fokmérője. És a párt volt mindennek a meghatározója. Az iskolában arról vitáztak, hogy a párttagok és pedagógusok részt vehetnek-e egy művészeti eseményen, amit történetesen egy templomban rendeznek meg. Sőt - pedig 1981 -et írtak akkor -, az is fölmerült, hogy bármilyen egyházi eseményen, így mondjuk temetésen megjelenhetnek-e! Az ördögi kör innét kerekedett ki: a koncert a fegyelmi eljárásban ürüggyé silányult, mintha a munkahe­lyükről eltávolítottak és ellehetetlenítettek a maguk védekezésére találták volna ki e „bűnüket”, de voltaképpen egyéb munkahelyi mulasztásaik miatt kerültek volna lapátra. A filmben a vád oldalát képviselők dölyfös képmutatása a jelenből szemlélve karikaturális megnyilvánulásnak tűnik, ám ez a tragikus kutyakomédia a mikroközösségen belüli hatalmi meto­dológiát kivetíti a társadalom egészére. A cinikus demagógia közvetlen megjelenítése a film csúcsíve. A film készítőinek bátorságát mutatja, hogy az alkotás a joghurtforradalom esztendejében készült el, és ekkor következett a milosevici éra. ELVESZETTEK ATÖRTÉNELEMBEN Vajdaságból eltűnt egy nép. A második világháborúig több mint félmil­lió német élt a tartományban, ma ötezren sincsenek, itteni népességük Verőn (vegyes technika) egy százalék alá csökkent! Közülük sokan odavesztek az orosz fronton, de a fogyatkozásukat valójában a harcok után uralomra jutott néphatalom központi vezénylés mellett idézte elő, elűzéssel, internálással, megfélem­lítéssel. Az áldozatok zömmel a támasz nélkül maradt időskorúak, nők és gyerekek közül kerültek ki, akiknek nem volt semmi bűnük. Ennek az elűzött népcsoportnak állít mementót Rácz-Maronka Etelka filmje. A svábság Vajdaság gazdasági fellendülésének a motorja volt, javakat teremtett, kultúráját összebékítette az egyéb nemzetekével, és szorgalma­san dolgozott, gyarapodott. A proletariátusra esküvő néphatalom viszont a népet Hitler hadseregével azonosította, és minden eszközzel elűzésükre és megsemmisítésükre törekedett, kellett a birtok, a munkahely a helyük­be telepítendőknek, akik kész házakba, felszerelt gazdaságokba költöz­hettek be, és élvezhették a mások által korábban megteremtett javakat. Az internálótáborok voltaképpen a megsemmisítést előkészítő táborok voltak - mondja a filmben a háborút követő atrocitások egyik kutatója. A Zombor melletti, egykoron két és félezer német ajkú polgárt számláló Gádorba 1945-ben több mint 15.000 német nemzetiségű öreget, gyerme­kes anyát és gyereket hurcoltak, közülük legalább 7500-an tömegsírokban nyugszanak. Kezdetben hármasával-négyesével kaparták el az éhezés, a higiéniai feltételek hiánya és betegség következtében elhaltakat, később 400-600 tetemet földeltek tömegsírokba. Nem temették az áldozatokat, csupán betemették a tetemüket, ritkán jutott valakinek egy krumpliszsák szemfedőnek és koporsó helyett. Járekon 12.000-20.000-re teszik a fogva tartott németek számát, akik a túlélés érdekében megették a falu macskáit és kutyáit is. Mégis éhhalált haltak legalább 7500-an, köztük ezer gyer­mek. A megaláztatás eme megrázó bugyrait idézi meg a film, túlélők, a volt táborokat felkereső egykori internáltak történetei révén. Hoffmann Artúr vágói munkája nyomán arányos ritmusban szövődik egymásba a jelen idejű emlékezés, a kutató tényfeltáró megszólaltatása, a képi doku­mentumok és az elbeszéltek hangulatára épített kísérőzene. A megrázó vallomásokat operatőrként poétikus képsorokkal ellenpontozza, de ezek a felvételek a készbe betelepültek által birtokba vett tájegységek szépségét emelik ki, míg a gádori emlékhely képi megjelenítése - épülettörmelékkel vegyes szeméttelep, lerombolt templom és ledőlt, szétdúlt kőkeresztek - a pusztulás és a pusztítás mementójaként magasodik ki a film révén. A rendező remek érzékkel épít be a narratív anyagba egy, az áldozatok és a hóhérok leszármazottai között szövődött, sorsszerű szerelmi történe­tet, amely egyértelműen fogalmazza meg a film alapkérdését: MIÉRT? Ugyanígy megnyitja annak kérdését is, hogy mikor lesz már nevesítve a vajdasági sváb áldozatok mindegyike, ha egyébért nem, bár kegyeleti okok miatt, és mikor kerül sor az egykori tettesek elszámoltatására. A filmben nyilatkozó szakértő szerint mindkettő bizonyára jócskán várat még magára.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék