Magyar Szó, 2018. szeptember (75. évfolyam, 203-227. szám)

2018-09-08 / 209. szám

MI KILÁTÓ kilato@magyarszo.rs BHHH sea­­­mmmmsimmmMmsmsisi NlumStó 2018. szeptember 8., 9., szombat-vasárnap Egy korszak meghatározó, éltető ereje A Faragó Árpád mikor 1945. szeptember 19-én Szabadka város illetékesei aláírták az első hiva­tásos magyar színház megalakulásá­ra vonatkozó dokumentumot, amikor „megszületett” a színházunk, akkor azt a rendhagyó eseményt nemcsak Szabadka, Kosztolányi városa, hanem a délvidéki magyarság egésze is szívből köszöntötte. S ez érthető is. Érthető, mert a színházközösség összetartó erő, és erre az erőre a kisebbségi sorsba kényszerült délvidéki magyarságnak nagyon nagy szüksége volt. Az újonnan alakult hivatásos színházunk, a Magyar Színház, ez volt akkor a hivatalos elnevezése, öt esztendőn keresztül önállóan műkö­dött. Azonban, az anyagiakra hivatkozva, a magyar és az ugyancsak akkor alakult horvát színházat összevonták, úgyhogy 1951 januárjától a Tartományi Végrehajtó Tanács döntése alapján Narodno pozoriste - Népszínház név alatt folytatta tovább munkáját a horvát és a magyar társulat is. Meg kell itt jegyezni, hogy már akkor, ha „csendesen” is, voltak akik megjegyezték, hogy első hivatásos színházunk elnevezéséből hiányzik a nemzeti jelző. Jogos volt a hiányérzet! Sajnos az akkori politikai helyzet miatt, érdemben, ezzel a kérdéssel nem foglalkoztak. Mindennek ellené­re, első hivatásos színházunk, ha a „nemzeti” jelzőt nem is viselte nevé­ben, de ott viselte - működése első percétől fogva - rendeltetésében. S a „nemzeti” jelző mélyen beleépült az említett rendeltetésbe, aminek folytán immáron nemzeti színházként igyekezett és igyekszik szolgál­ni, őszinte elkötelezettséggel a délvidéki magyarság nyelvi, történelmi, lelki, erkölcsi épülését. Igen. Első hivatásos színházunk nemes küldeté­sét, minden nehézség ellenére, méltóságteljesen végezte és végzi ma is. Erre a talán hosszabbra sikeredett bevezetőre azért volt szükség, mert sajnos az egymást követő nemzedékek keveset, nagyon keveset tudnak a 73 éves első hivatásos színházunkról, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatáról. S mivel ezúttal rangos, nagy múltú színházunkról, annak legválságosabb időszakáról szeretnék szólni, ezért igyekeztem egyet s mást megemlíteni jeles intézményünkkel kapcsolatban. A napokban régi ismerősömmel az említett színházról beszélgettünk. Nem először. A téma sem volt új számunkra. Első hivatásos színházunk ugyanis váratlan, döbbenetes megszüntetése volt az, ami foglalkoztatott bennünket. És ilyenkor általában azokról esett szó, akik ilyen vagy olyan formában színházunk megszüntetését szorgalmazták. Ezúttal, nem kis meglepetésemre, ismerősöm mindenáron arról igyekezett meggyőzni, hogy a színházat, az akkor aranykorát ünneplő társulatot, nem mások, hanem ők maguk oszlatták fel, önmagukat szüntették meg!? Nem szól­tam semmit, ezt a dajkamesét már jó néhányszor hallottam. S tudom, hogy az ilyen „mesék” mögött ott van, ott bújik meg az a szándék, amely csendesen rehabilitálni kívánja azt a személyt, akinek rangos színhá­zunk közel 10 esztendős agóniáját köszönhetjük. Ezért a „dajkamesék” helyett idézek néhány sort Brestyánszki Boros Rozália Decennium (A szabadkai Népszínház Magyar Társulata 1995/1996 - 2004/2005) című igen jelentős könyvéből: „1985-ben a Népszínház élére a hírhedt színházcsinálót, Ljubisa Risticet helyezték, aki megszüntette a két társulatot, azaz összeolvasztotta őket, és »multi­kulturális« színházpolitikája eredményeképp tízéves »uralma« alatt a magyar társulatból nem maradt Szabadkán szinte senki. A színészeket nyugdíjaztatta vagy azok önkéntesen távoztak.” Tehát a „nagy” színházcsináló egyszerűen KPGT-re keresztelte át az intézményt, amelynek a neve is mutatja „jugoszláv multikulturális” jellegét (Kazaliste, Pozoriste, Gledalisce, Teatar)!? Amint látjuk, még véletlenül sem fordul elő az intézmény valamikori magyar jellegét is kifejező megnevezés - a Népszínház!? Egy emberöltő múlott el azóta, de még mindig nem kaptunk választ arra a kérdésre, hogy ki jogosította fel a „nagy” színházcsinálót arra, hogy az itt élő magyarság szellemi életének egyik meghatározó alko­tóelemét, a színházat, színházunkat, megszüntesse!? Vagy hatalma tudatában a „nagy” színházcsináló senkitől sem kért felhatalmazást? Egyszerűen az önkényesség, a kizárólagosság volt az, ami akkori „áldá­sos” tevékenységét meghatározta. Nánay István, neves anyaországi színikritikus, a könyv előszavában megjegyzi: „Mindez már történelem és színháztörténet. De amikor 1995-ben a porból, a semmiből újjá kellett éleszteni a szabadkai szín­házat, nem lehetett elfeledkezni az intézmény összetett, sokszor ellent­mondásos múltjáról, mert a színház sikerei adtak erőt új alapítóknak, de ennek kudarcaiból is kellett tanulniuk.” Igen! Mindez már történelem. Történelem, amelyből megtudhat­juk, mint azt neves színikritikusunk is megfogalmazta, hogy „porból, a semmiből újjá kellett éleszteni a szabadkai színházat” Igen! A meghur­colt, szétroncsolt, nagy múltú intézményt újjá kellett teremteni! S ez szinte hihetetlen, embertelen körülmények között is sikerült. Talpra állt a színház. Él, lélegzik. Él, mert hitvallásukban soha meg nem tört művészemberek sorakoztak fel a színház mögé. A ristici, sikertelen megsemmisítő „kampány” után egy új korszak kezdődött első, hivatásos színházunknak, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának az életében! A helytállás hősi korszaka. S ez a korszak kíséri majd be rangos színházunkat, annak társulatát a megújult, csodálatos színházépületbe! Szeretném remélni, hogy erre a „beköltö­zésre” már nem sokáig kell várni. Meggyszínbársony lótakaró, aranycsipkével 1900. augusztus 14-én halt meg Papp Dániel (5.) Mák Ferenc Szigethy Vilmos 1933- as „felfedezői kísérlete” után Féja Géza volt az, aki előbb a Nagy vállalkozások kora - A magyar irodalom története 1867-től napjainkig (1943) című irodalom­­történeti monográfiájában, majd Papp Dániel című, a Kalangya 1944. február 15-i számában közölt tanul­mányában kísérelte meg felhívni a figyelmet a század­vég kiváló írójának értékes életművére. Monográfiá­jában írónkat előbb a magyar irodalomba ugyancsak a délvidékről érkezett Flerczeg Ferenccel állította szembe, s döntött Papp Dániel javára, majd Tolnai Lajos és Justh Zsigmond nemzedékének tagjaként Mikszáth Kálmán közelében, Tömörkény István társaságában lelte meg a helyét. Ez volt az asszimi­­lánsok kora - mutatott rá Féja Géza -, amikor „Rákosi Jenő szavalt a harmincmillió magyarról, miközben a valódi magyarok tömegesen kivándoroltak, és Her­­czeg Ferenc érkezett Jókai és Mikszáth örökébe. A magyarokban pedig konok dac gyülekezett, mely néha iránytalanul és csakazért is dörgött, szikrázott. Papp Dánielben a dac teremtő erővé nemesedett.” Úgy vélte, írói célját és rendeltetését a magyar Mély­ség föltárásában kereste [a kiemelés tőlem - M. F.]. Saját ideológiai meggyőződésébe illesztve rámutatott: Papp Dániel a Tündérlak Magyarhonban című novel­­láskötete nevezetes előszavában minden kötöttségé­nek fölmagasztosulásával együtt, a kelet-európai táj mellett tett hitet. „A keleti-magyar élmény és tudat jelentkezett benne éppen úgy, mint Gozsduban, ám érdemes ezt a keleti magyarságot megvizsgálnunk, mert például Papp Dániel elsősorban a dél-magyar­országi szláv nemzetiséghez hajolt le akkor, midőn az asszimiláns soviniszták az elvadult szellemű nemzeti türelmetlenséget gerjesztették. Papp az ellentétes utat választotta, az ősi föderatív szellemünk nőtt művészi látóhatárrá műveiben. A magyar életérzés ebben a korszakban is megmutatta, hogy mennyi mindent megbír, szintetikus és föderatív hajlama a szellem síkjára tolult. Az asszimilánsok ugyanakkor mindent föl akartak szívni egy soviniszta ábrándba, amelyből éppen csak a valódi magyar szellem hiányzott volna. A tiszta emberi eszményeket, így a türelmet és a széles emberi megértést az »ázsiai öntudatú« magyarok képviselték.”­ Novelláit kitűnő alkotásoknak tekin­tette, de elragadtatással szólt a Zombor regényének tartott A rátótiak című művéről is, melyet hitelesebb­nek vélt Mikszáth regényeinek többségénél. Szerke­zete izmosabb a nagy mesemondó műveinél, nincs benne áttekinthetetlen humoros elágazás, társada­lomképe pedig határozottabb és erélyesebb, „sűrűbb és töményebb”. Mindet összevetve, Féja Géza meglá­t Féja Géza: Papp Dániel (1865-1900). In: Nagy vállalkozások kora - A magyar irodalom története 1867-től napjainkig, Budapest - Magyar Élet kiadása, 1943.52. p.­tása szerint Papp Dániel realizmusa hitelesebb a nagy mesemondóénál. Véleményét­­ talán színesebben, a párhuzamok gazdagabb megrajzolásával megismétli a Kalangyában megjelent Papp Dániel című tanul­mányában is.­ Féja Géza Papp Dániel életművének népszerűsíté­séért tett erőfeszítését Csuka Zoltán különösen nagyra értékelte, nem utolsósorban azért, mert mindenki­nél korábban ismerte föl a táj magyar, szerb, horvát és bunyevác lakói társadalmi-történelmi egymás­rautaltságának jelentőségét. Papp Dániel ugyanis nem félt szembenézni a Délvidék nagy problémájá­val, „a nemzetiségi kérdéssel, és nemcsak a délvidé­ki magyar lelket, hanem az ezen a földön élő szerb lelket is úgy látta meg, tisztán és valóban magyar szemmel, ahogyan azóta is nagyon kevesen, s csak a legemelkedettebbek”. Fél évszázaddal korábbi délvi­déki magyar író üzenete ez a délvidéki magyar közön­séghez, egyszersmind „a délvidéki magyar írókhoz, de a magyar szellemi egyetemességhez is”.­ Való igaz, Papp Dániel A rátótiak (1898) című regényében fölösleges a város topográfiai hitelessé­get keresni, ez éppen olyan haszontalan vállalkozás lenne, mint Tündérlak földrajzi realitásának kutatá­sa. Rátót valahol a Duna és a Bega közös árterületén feküdt, ez utóbbit azonban a magyarok egyszerűen 2 Féja Géza: Papp Dániel, Kalangya, 1944. február 15. (2. szám) 55-57. p. 3 Csuka Zoltán: Papp Dániel: Tündérlak, Kalangya, 1944. május 15. (5. szám) 238. p. csak Bögének nevezték. A városnak volt gimnáziuma, járásbírósága, fogházzal az udvarán, volt promenád­­ja és volt egy Mária Terézia nevét viselő kaszárnyá­ja. Zászlaja sárga-vörös színű volt, melyet ünnepi alkalmakkor a Szent­ Mihály téren tűztek a magas­ba. Akárcsak Zomborban, Rátóton is szeptember utolsó vasárnapján tarják a leányvásárt és ekkor a legény tánc közben almát hajít a kiválasztottjának. A régi udvarházakra emlékeztető kastélyát a Rátó­­thy grófok építették századokkal korábban. „A rátóti magyarok szakasztottan úgy beszélnek magyarul, mintha született ráczok volnának, a ráczok ellenben a maguk anyanyelvét egészen magyarosan ejtik.”­ Késő nyári estéken a mocsarak és kenderföldek fölött „sűrű bánsági pára emelkedett” és a pusztaságban takarodó nótáikra fakadtak a mezei munkások. A történet idején a városban Purcz Endre polgármester irányította a közéletet. A Purczoknak azt a virágzó ágát, amelynek Purcz Endre utolsó férfisarja volt, eredetileg Purczovicsoknak hívták. „Ezek a Purczo­­vicsok a telepítésekben oly gazdag tizennyolczadik század folyamán kerültek Rátótra a Buna folyó part­járól, ahol a bunyeváczok bölcsője ringott. Ezek a Purczovicsok azután, hogy a komoly történetírók szólásmódjával éljünk, magas közhivatali és egyházi méltóságokra emelkedtek, sőt egy Purczovics már a század elején is polgármestere volt Rátótnak, és a sorozások körül kifejtett érdemeiért a nemtelen állapotból kiemeltetett, miként a vonatkozó diploma mondja.”5 Egy bizonyos Purczovics Zénó valamikor - történelmi időkben - a vármegye követe volt a pozsonyi diétán. {Rolytatjuk) 4 Papp Dániel: A rátótiak. Budapest - az Athenaeum Irodal­mi és Nyomdai R. T. kiadása, 1898.5. p. 5­0. o. 26. p. Sy Években, századokban mért utak szivárvány színeiben pompázó rajzok­kal illusztrált könyvlapok között pász­táz a végtelennel kacérkodó emlékezet: magukkal ragadó történetek visznek el Perzsiába és a mesék aranyerdejébe, pontosan abba az igazságos és fényárban úszó világba, amelybe mindig vágytunk. A csodalámpás Aladdin és a százszorszép királykisasszonyok is éppen olyanok, mint amilyennek magunkat és kedvesünket képzeltük. De a kötődések szorosabbak a feltárulkozó múlt vonzásánál, hiszen a könyv - benne egy váltig megtartható álombirodalommal - többfé­leképpen is a miénk, a tulajdonunk, ám a szavaiban, mondataiban a magunk világa is egyben. Eminens darabjait ajándékként kaptuk szüle­tés- vagy névnapunkra, karácsonyra, esetleg jutalomként jó tanulmányi előmenetelünkért... Kiérdemeltük irodalmi vetélkedőkön és pályázato­kon, sőt jómagam még egyszer volt diákjaimtól is kaptam egy színházi tanulmánykötetet, kedves beírással. Jól illeszkedik oda polcunkra a jutalomkönyv, amelyet titkon vártunk, ám dísze ugyanennek a polcnak, amelyiket úgy kaptuk, hogy megér­demeltük ugyan, de nem számítottunk rá. Egykori kedves dékánom, A Csordás Mihály a magyar nyelvészeti tanszékek Pityu bácsija (dr. Szathmári István), alapjában „szabálytalanul” jutalmazott meg a Magyar értelmező kézi­szótárral, amely jutalomhoz ugyan megvolt a kitűnő tanulmányi átla­gom, viszont nem volt meg a magyar állampolgárságom. Márpedig akkoriban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen „vörösdiplomás” csak magyarországi lakos lehetett. Az állampolgárságra nem néztek a szótárban felsorakoztatott szavak, amelyeknek mi, „határon túliak” éppúgy a birtokában voltunk, mint a többiek, sőt olykor még jobban is, mint például Tamási Áron, Kosztolányi Dezső vagy Fábry Zoltán szülőtájának gyermekei: tántoríthatatlan székelyek, vérbő és vehemens bácskaiak, vagy szilaj-szikár pozsonyiak-kassaiak. Igen, a szavak, amelyek sokasodnak és szépülnek az irodalmi művek nyomában, s szóródnak szét kicsiny fehér gyémántszemecskékként az élőbeszédben, hogy felcsillanjanak egy-egy csodálatos emberi megnyi­latkozásban, legyen az iskolai óra vagy szerelmi vallomás! Hozzáírt dedikációval is bővülhetnek a kinyomtatott gondolatok, célzatosan intézve egyetlen személyhez, akit a szerző különösképpen becsült, kedvelt, szeretett... Ezek a legkedvesebb könyveink, mert egészen közelről kapcsolatosak velünk, akár minősíthetnek is bennünket. Ilyeneket kapni egy Nagy Lászlótól, Sütő Andrástól, Kányádi Sándor­tól, Czine Mihálytól, Fehér Ferenctől vagy Tóth Ferenctől akár azért is lehet, hogy elhivatottságunkra döbbenjünk. Szeretem ekként csoportosítani a könyveimet: mesekönyvek a szüle­imtől, jutalomkötetek szép vagy­ok a tanító néniktől, dedikált művek az íróbarátoktól... Lehet, hogy a kömvtártudomány nem fogadja el ezt a felosztást, de kitartok mellette. Hí­zi használatra nekem megteszi. Az utak pedig években, századokban mérhetők a könyvig, sőt az alapművek nyomán később felbukkanó feldolgozásokig, amelyekbe nemcsak világunk fér bele, hanm a teljes emberi történelem is. Herceg Jánosnál, doroszlói otthonában

Next