Magyar Szó, 2019. január (76. évfolyam, 1-24. szám)
2019-01-19 / 14. szám
2019. január 19– 20., szombat-vasárnap Bemocskolt címlapok Virág Árpád Sokszor, sokféle médiatartalom kapcsán felmerül bennünk a kérdés: hol húzódik egészen pontosan a jó ízlésnek, az etikának, a lelkiismeretességnek a határa? Választ csak kevésszer lehet adni erre a kérdésre, legalábbis nehéz lenne definiálni ezt a határt, azt azonban - konkrét ceteknek hála - igen gyakran meg lehet állapítani, hogy a határon belül vagy túl van-e az adott műsor, cikk. Köszönhetően több szerbiai napilapnak, a lassan mögöttünk álló héten ismét lehetőségünk adódott arra, hogy kicsit állítsunk, kalibráljuk a belső mérőműszereinket, mert ékes példáját szolgáltatták ezek az újságok az oda nem illő, etikailag sem elfogadható, s végső soron publikumra nem is tartozó üvagoknak. Jelena Karleusa hazai énekesnő, extravagáns sztár került a cmoldalaira, öltözéke visszafogottan fogalmazott meghatározás szerint is igencsak hiányos volt, a képanyag mellé helyezett, nemi aktushoz kapcsolódóan idézett szöveg pedig ráfejelt még eggyel az addig látottakra. Az énekesnőnek állítólag viszonya van egy futballistával, s a bűnbeesés pillanatait sikerült - ismét csak állítólag - megörökítenie a bulvársajtónak. S ha már megörökíette, vagyis szert tett a szóban forgó képekre, miért ne hozta volna azokat rögtön címlapon, ennél érdekesebb dolog, úgy látszik, úgysem történik az országban. így történhetett meg, hogy szabálysértési eljárás indítását kérelmezte a köztársasági művelődési és tájékoztatási minisztérium azok ellen a napiapok ellen, amelyek a pornográf jellegű képeket lehozták. A Kurír, az Informer, a Srpski telegraf és az Aló voltak azok a napilapok, amelyek a címoldalon közölték a fotókat, másnap három újság tovább lovagolt a történteken, s a tárca szerint ezzel megsértette a tájékoztatásról szóló jogszabály 78. cikkelyébe foglaltakat. A minisztérium egyértelműen fogalmazott, szerinte a címoldalra a kép mellé biggyesztett „18+” jelzés egyáltalán nem tekinthető enyhítő körülménynek, mert annak kizárólag a belső lapokra vonatkozóan van jelentősége, nem pedig az első vagy a hátsó borítóra, amelyet azonnal láthat mindenki az újságárusoknál. Úgy tűnik, az említett lapok valóban azt gondolták, hogy egy 18-as karikával megoldják az egészet, mint a tévében. Vagy egészen mást gondoltak: ér az esetleges bírság annyit, amennyi plusz olvasóra szert tesznek majd a kivételes felvételek publikálásával. A mai világban minden a pénz, minden a példányszám. Ha ez adja el a lapot, akkor fedetlen melleket kell közölni a napilapok címoldalán is. Szerkesztéspolitikai csőd. Aztán persze jöttek a különféle reakciók, s az egész történetben talán mellékesnek számít, hogy az énekesnő tagadja viszonyát a híres labdarúgóval, hogy a Twitteren az államelnököt kérte meg arra, vessen véget az őrületnek, ami családja körül alakult ki. Sokan gondolják persze azt is, hogy a képek nem jöhettek akárhonnan, s hogy egy karrierhajhász sztárnak csak jót tehet, ha valami hasonló publicitásra szert tesz olyankor, amikor éppen műsorokban szerepel, amikor meglehet, új bizniszen töri a fejét. Mindegy. A lényeg az, hogy a szerbiai újságírásban, napilapokban előfordulhat, hogy ilyesmi megtörténjen. A Sajtótanács elítélte a lapok lépéseit, de a minisztérium reakcióját is megkésettnek vélte. A minisztérium pedig a kiadott közleményben inkább a Sajtótanáccsal veszekedett, minthogy egyértelmű és részletes állásfoglalást közölt volna a történtek kapcsán. Kérdés, hogy kapnak-e bármilyen büntetést azok a sajtótermékek, amelyek meglépték a törvénysértést. Közöttük a hatalomhoz meglehetősen közel álló belgrádi lapok is vannak. Nem az első eset lenne, ha fentről az intés helyett védelmet kapnának, mint amikor az egyik valóságshow-nak nevezett szennyprodukciót védték meg éppen az állam vezetői. story.rs Jelena Karleusa stafic velemeny@magyarszo.rs VÉLEMÉNY Egl! A szabadidő, az emberi gyengeségek és a fogyasztói társadalom Csincsik Zsolt Gyakran hallom különböző korú emberektől, hogy rohanok, mert szorít az idő. A munkám, a tanulmányaim és egyéb kötelezettségeim miatt nem jut szabadidőm erre meg arra, lemaradok erről meg arról. Miért kevesebb mostanság az emberek szabadideje? Miért vagyunk ennyire elfoglaltak a civilizált társadalomban? A kérdésre nem könnyű válaszolni, de gyanítom, hogy a túlzott elfoglaltság és a kevés szabadidő két, egymással szorosan összefonódó dologgal magyarázható: az emberi gyengeségeinkkel és a fogyasztói társadalom szellemiségével. A fogyasztói társadalomban a fogyasztás könnyen az egyetlen életcéllá, értékmérővé és státusszimbólummá válhat, különösen, ha ez párosul az emberi gyengeségeinkkel. A pazarló fogyasztás pazarló életmódot jelent, és sok pénzt és időt igényel. A pénz elvileg sok munkával szerezhető meg a civilizált társadalomban, ahol az emberek hajlandók napi nyolc-tíz órát, vagy még több időt munkával eltölteni egy-egy munkahelyen, illetve ezenfelül még plusz munkát is vállalni. Ezzel szemben egyes, primitíveknek nevezett társadalmak törzsei napjainkban is legfeljebb egy-két órát töltenek a létfenntartásukhoz szükséges munkával, és köszönik szépen, jól megvannak. Nem akarom a két életformát összehasonlítani, de a fogyasztói társadalomra jellemző pazarló fogyasztás, valamint a próbálj ki mindent és élj a mának, illetve birtokolj minél több dolgot szemlélet előbb teszi tönkre az emberiséget, mint a szegényes és primitív életforma. A nyugati társadalmakban a pazarló fogyasztás megmutatkozik a számtalan haszontalan és szükségtelen eszköz megvásárlásban, ami körülveszi az egyént. Az emberek ugyanis hajlamosak több dolgot vásárolni és birtokolni, mint amennyire valójában szükségük van, és ezt aztán gyakran státusszimbólumként kezelni. Ezt a folyamatot az emberi gyengeségek továbberősítik, mert azt hisszük, hogy a vagyonunk biztonságot nyújt számunkra, az anyagi javak boldoggá tesznek bennünket. Szeretünk másokat elkápráztatni a dolgainkkal, viszont féltékenyek vagyunk azokra, akiknek több van, ami az önzőségünket és kapzsiságunkat csak tovább tetézheti. Emiatt sokszor csak azért szerzünk meg bizonyos dolgokat, mert másnak is van, bár meglennénk nélküle. Ezzel végképp bekerülhetünk abba a mókuskerékbe, amiben csak munka, pénzkeresés és szükségtelen fogyasztás van, végül semmi másra nem jut idő. Ez ellen nyilván kell, és lehet is tenni, mert az embernek szüksége van a szabadidőre a testi-lelki feltöltődéshez. A pihenés, a szórakozás, a családi és baráti kapcsolatok fenntartása és ápolása legalább olyan fontos az embernek, mint a pénz és az anyagi javak. Ebben viszont az egyénnek kell dönteni, hogy a fogyasztói társadalom értékrendje szerint akar-e élni, vagy inkább racionálisabb igények szerint és emberi módon. A szabad akarat, és vele a választás szabadsága mindenkinek megadatott. A kérdés, hogy tudunk és merünk-e vele élni. Alusztrál?w wwwirMraeurTie3e rVf* AfV * tt Számadás Versectől Zágrábig Hosszú volt az út, amelyet háromnegyed évszázados története során a Magyar Szó évösszegző és egyben évnyitó kiadványa, a Naptár - az 1969-es „megújulásával” együtt - megtett, amíg az 1945-ben, a partizánterror árnyékában közzétett vörös csillagos Népnaptáritól a Himnusz, a Szózat, a Székely Himnusz, a Boldogasszony Anyánk, és az Erős várunk a mi Istenünk című zsoltár beköszöntőjével eljutott a legújabb, 2019. évi Naptárig. A két évszám közötti idő nemcsak kalendáriumi távlatokat rejt magában, de mögötte - sok-sok ezer oldalon - ott rejlenek magyarságunk keserves évtizedeinek tragédiái is. Mert ma már kétségtelen - s ezt a hűséges olvasói is tudják -, hogy a napilapunk Naptára közösségünk egyik legmegbízhatóbb, leghitelesebb krónikája volt, akkor is, ha a bácskai és a bánsági ember életéről közölt beszámolókat, s akkor is, ha elhallgatta a magyar bánatot, és meggyőződésünktől idegen elkötelezettséget hirdetett. Ma már világosan felismerhető, hogy az elhallgatás keserű korszaka is történelmünk elvitathatatlan részévé vált. A diktátor tenyeréről felröppenő békegalamb ezen a tájon soha nem volt a megbékélés üzenete. Háromnegyed évszázad, közel három emberöltőnyi keserűség és félelem, közösségi szorongás és az egyéni helytállás meg-megkísértő reménye szőhető láncba a soktucatnyi Naptár alkotta krónikás vonulatban. Politikai kényszerek és leszámolások komor emléke, társadalmi egyensúlykeresés bizonytalan, félelemteli csöndje, írói pályák kiteljesedése és dicstelen újságírói karrierek tűnő sziporkái villannak föl az emlékek távoli horizontján, miközben Varjú Márta főszerkesztő asszony Hetvenöt éve együtt című beköszöntőjével a legújabb Naptár felütött példányát a tenyeremben tartom. Gyámolításunkat kereső nemzeti imáink után - mindazokkal egybecsengve - különös hangulata van az előttünk álló hónapok egykor élő megnevezésének, mintha régi litániák orgonabúgását hallanám, fölzengnek lelkemben a Szentírást lehunyt szemmel idéző szavak: a reményeket ébresztő Boldogasszony hava, Böjtelő hava, Szent György hava, Pünkösd hava, a munkára szólító Szent István hava, Szent Jakab hava, Kisasszony hava, Szent Mihály hava, és a számadásra felkészítő Mindszent hava, Szent András hava és végül a megváltás ígéretével érkező Karácsony hava - fölöttünk őrködő szentjeink valamennyien a múló évezredekben megkapaszkodó életek biztos támaszai. Fodor István A legöregebb magyar újság - A Magyar Szó 2019-ben lesz 75 éves című sajtótörténeti tanulmányában a napilap születésének és kezdeti kibontakozása éveit követően az 1970-es, 1980-as éveket tekinti a Magyar Szó „hőskorának”, amikor tekintélyes terjedelemben, régiónként és városonként változó, mutációs oldalaival tájékoztatta magyar olvasóit - tegyem hozzá, erősen mutációs főszerkesztői irányítással. A Tiszavidék, a Dunatáj, a Topolya és környéke, a Bánáti Híradó megjelenésük idején kétségtelenül életközelibb újságok voltak, mint kommunista mellékletével a központi lap. Meggyőződésem szerint - s ebben Fodor István tanulmánya is megerősít - napilapunk csak az egypártrendszer bukása után, az „elkötelezett politikai írások” kiiktatását követően lelte meg a közösséget megszólító, őszinte hangját, s lett végre erős bástyája magyarságunknak, a magyar kultúrának. Kabók Erikával szólva: lett az értékmentés, az értékteremtés biztos fóruma. Hogy lett volna idő, amikor a Magyar Szót a „világ legjobban szerkesztett napilapjának tekintették”, elsősorban az újság belpolitikai rovatán - a szerkesztőség legbelső zugában, amúgy elvtársiasan, háttal a falnak hirdették, nem minden önelégültség nélkül. A lap azonban így is - erényeivel és hibáival együtt - része az életünknek. A Magyar Szó Naptár 2019 kötetének a számomra legizgalmasabb kérdése: hogyan, milyen körülmények között lehetett egykor megszületni és megmaradni ezen a tájon? Sándor Zoltán Otthon című, megrendítő erejű elbeszélése szerint „Anyám (...), hogy megváltsa születendő gyermekét az eredendő mélabútól, egy bádogcsajkában gyűjteni kezdte könnyeit. Születésemkor a helyi plébánossal megszenteltette az addig összegyűlt könnycseppeket, és abba kereszteltetett meg. Csodálatos asszony volt az anyám.” Majd hozzáteszi: „a múlt kétségtelenül meghatároz bennünket, ettől nem szabadulhatunk”, de azért hinni kell az eljövendő élet ígérte csodákban. Bogdán József Mi a magyar? című, önéletrajzi ihletésű írása ugyancsak megindító választ ad a kérdésre: az élet küszöbén remegő cigánygyerek rémült mozdulatlanságában gondolt arra, amiből ő kimaradt: „milyen jó annak, aki magyarnak született, milyen fenséges dolog magyarnak lenni, magyarul beszélni, magyarul énekelni”. Az egykor félelemtől remegő cigánygyerek, a „bebugyolált lábfej” ma a 750 éves Szeged-Csanádi Egyházmegye első, és egyetlen roma származású, tisztelet-övezte plébánosa. Sorsa, élete bizonysága annak, hogy a közösségi szolgálat fölemel, és méltóvá tesz a köztiszteletre. Ahogyan a Naptár szerkesztője, Németh Zoltán beköszöntő soraiban írta: „lehet a közösségünk kicsi, értékeket mindig fog teremteni”. Mert a kő marad. Teszem hozzá én: ha mégsem, röptében is emlékezik elrendelt hivatására. A versed Szent Gellért-templomtól a nagybecskereki Nepomuki Szent János tiszteletére fölszentelt székesegyházon át a zágrábi Szent István katedrálisig terjedő, a Naptár által is felölet régióban tisztában van ezzel mindenki, aki elhivatottságot érez közössége szolgálatára. Wass Alberttel együtt hirdetik: „Valahol fönt a magas ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok”. Mák Ferenc