Magyar Szó, 2019. január (76. évfolyam, 1-24. szám)
2019-01-21 / 15. szám
6 VÉLEMÉNY velemeny@magyarszo.rs ÖRÖMHÍR Békesség a háznak Bozsoki Valéria Sokakat a vízkereszt ünnepe, amelyet Háromkirályok ünnepének is nevezünk, nemcsak arra emlékeztet, hogy a Napkeleti Bölcsek egy csodálatos csillag vezetésével megtalálták a kis Jézust, és a jászolnál kifejezték hódolatukat, hanem hogy ezen az ünnepen kezdődik a házszentelés. Általában, akik igénylik, hogy a tisztelendő atya elmenjen otthonukba, feliratkoznak a sekrestyében. De hát valójában miért mennek el a papok a lakást, a házat megszentelni? A fentebb említett Napkeleti Bölcsek/Háromkirályok látogatása olyan volt, mintha a világ jó szándékú emberei meglátogatták volna Jézust. Amikor a tisztelendő atya az otthonunkba jön, Jézus rajta keresztül adja vissza a jó szándékú emberek látogatását. A Napkeleti Bölcsek nem mentek hozzá üres kézzel - aranyat, tömjént, mirhát vittek ajándékba. A pap Jézus nevében, „Békesség a háznak” köszöntéssel jön hozzánk. Mi pedig azt válaszoljuk: „És minden lakójának.” ő pedig az aranynál, tömjénnél, mirhánál többet hoz nekünk ajándékba - Jézus áldását. A középkor végéről való a házszentelést, házáldást (latinul benedictio domorum) vízkereszt (latinul Epiphania Domini) napján, az Úr megjelenésének főünnepén, január 6-án és vízkereszt hetében volt szokás végezni, manapság pedig a vízkereszt utáni hetekben is végzik. Az Úr megjelenésének ünnepén régi szokás szerint vizet szentelnek (innen a vízkereszt elnevezés), és ezzel megáldják a családi otthonokat. Ilyenkor szokás krétával a házak ajtófélfájára írni: 20+ G + M + B + 19.A kettébontott évszám eredetileg a C, M, B betűket vette körül, melyek jelentése: Christus Mansionem Benedicat (Krisztus áldja meg e hajlékot). A három betűt a népi lelemény kapcsolta össze a három király nevének kezdőbetűivel. A C betűt Gáspár latin megfelelője, Casparus kezdőbetűjének vették, és sok helyen G-re „magyarosították”. A házszentelés valójában áldás, amellyel az Egyház, illetve a pap Isten segítségét, oltalmát kéri a hajlékra és a benne élőkre. A rövid szertartás alatt az egész család közösen elmondja az Úr imáját, a Miatyánkot. Megvallja, hogy az otthonában is úgy akarnak élni, ahogyan a mennyei Atya gyermekeihez illik. A tisztelendő atya szenteltvízzel hinti meg a lakás szobáit. Keresztvetéssel megáldja a lakást és benne lakókat. Azt kéri a mennyei Atyától, hogy legyen az otthonukban egészség, tisztaság, győzzenek az erények a bűnök felett. A lakók legyenek alázatosak, jók és béketűrők. Közben a lakók is kérik Istentől, amit az atya kér, és azt a könyörgés végén pedig hangosan kimondott amennal, ámennal („úgy van”-nal) megerősítik. Sok helyütt már nem szokás szent krétával felírni az ajtó szemöldökfájára az évszámot és a három király nevének kezdőbetűit, hanem a családfő, vagy a család valamelyik tagja felragasztja otthonukba a házszentelés emlékére kapott matricát. Az hirdeti egész évben, hogy a lakás megszentelt otthon, ahol abban az évben Jézus járt A keresztény ember számára nem csupán a templom, az otthon is szent hely. Megszentelt helyen pedig nem illik akárhogyan viselkedni. Kísértésben, bűnveszélyben, de még a veszekedés kitörése előtt is ajánlatos az ajtó szemöldökfájára néznie - illetve oda, ahová az ember kiragasztotta a házszentelő matricát -, s akkor fékezni tudja magát. „A szeretet nem keresi a maga javát” (1kor 13,5), vagy: „Naponta kérem tőled, taníts meg engem is szeretni!” (Teréz anya), valamint ehhez hasonló gondolatok emlékeztetik a halandót, hogy Istennel találkozott, Istent keresi, és az ő áldásával akar élni. Aki még eddig nem kérte a házszentelést, még mindig megteheti. Akkor is, ha az évek folyamán talán eltávolodott az egyháztól. Szentmise után bátran menjen be a sekrestyébe, s a tisztelendő atyával egyeztessen időpontot. Az áldásra ugyanis nagy szüksége van minden embernek. A házat szentelő pap imádkozik azért is, hogy Jézus, aki a názáreti családban növekedett korban, bölcsességben és kedvességben Isten és az emberek előtt, a kegyelmének bőségét árassza a családunkra! Hogy a család tagjai, felnőttek és gyermekek meghallják a szavát, engedjék azt a szívükbe hatolni, és azáltal egyre inkább neki tetsző életet éljünk a dolgos hétköznapokban is. Illusztráció - www.nyirgorkat.hu M/kkkSh) Az egymásrautaltság golgotája Schäffer Erzsébet: A temesvári lány - Anyuval az élet Mihályi Katalin Nagy baj az, ha a szerző magyarázkodik, hogy miért épp erről vagy arról a könyvről ír. Schäffer Erzsébet Temesvári lány című könyve - sajátos naplója - nemrégiben került a Szabadkai Városi Könyvtár kölcsönző osztályára. Amikor kikölcsönöztem, a kíváncsiság vezérelt: mi a titka, hogy ilyen rövid idő alatt ennyien olvasták, szinte csak néhány órát pihen a könyvtári polcon, és már viszik is tovább. Az édesanya elvesztése minden ember esetében az élet egyik nagy tragédiája. Mindenki a maga módján dolgozza fel. Schäffer Erzsébet a látszólag legkönnyebb, valójában a legnehezebb útját választotta ennek: megpróbálta elmesélni az elmesélhetetlent. Felemás, félreértésekkel, ostoba csöndekkel teli viszonyukat, majd a betegségben, ápolásban együtt töltött utolsó éveket, napokat, perceket, amelyek hihetetlen közelségbe hoznak két embert egymáshoz. Meg azt, ami a szerettünk halála után az élőben itt marad. „Tartottunk egymástól. Te tartottál tőlem, én tartottam tőled. Más lányt, szerettél volna te, és más anyát akartam én. Ezt hittük egymásról. És közben ott voltak az ordító bizonyosságok. (...) Ott volt karnyújtásnyira, ami után igyekeztünk. Ott voltak a bizonyosságok. És mégis...” Nehéz az emberi lét, az emberi kapcsolatok kibogozásához kapaszkodókat találni. Az írónő számára egyik ilyen kapaszkodó Mészöly Miklóstól származik, aki egyik nagy betegségén túljutva azt mondta neki: „Nem kell izgulni... A lét utolsó öt perce elég a teljes életre... ” Persze, még az ilyen, a lét titkainak mélységéig hatoló mondatokat is teljes egészében csak később ért meg igazán az ember. A türelem és az egymásra utaltság golgotáját - a betegszobába szorult világban is - mindenkinek egyedül kell végigjárnia. Nincs recept. De vannak mondatok, amelyek segítenek, amikor összeadódnak a saját tapasztalattal. Néha visszafelé pergetve érti meg valaki a másik szempontjait, mint ebben a naplóban a lány az anya, a temesvári lányét, akinek sorsa onnan indult el, hogy szigorú anyja Kolozsvárról nem engedte el színitanodába Budapestre. És sajnos néha azt is visszafelé érti meg az ember, hogy arra, amit nem teszünk meg a másik emberért, mindig van kifogás, mentség, ám a lelkiismeret-furdalás az, ami megtéveszthetetlenül pontos. Még ha kényelmetlen is, a legjobb hallgatni rá. Ez a sok évtizedes emlékekkel átszőtt napló, az utolsó, szoros kötődésben átélt évekről, érzésekről szóló önvallomás nekünk, gyerekeknek és a szülőknek is azt mondja, amit az írónőnek egy vidéki pap fogalmazott meg: „Az a csodálatos, hogy az emberi kapcsolatokban semmi sincs bebetonozva.” Central Médiacsoport, Budapest, 2010,152 oldal A türelem és az egymásra utaltság golgotáját - a betegszobába szorult világban is - mindenkinek egyedül kell végigjárnia. Nincs recept De vannak mondatok, amelyek segítenek, amikor összeadódnak a saját tapasztalattal Intellektuális edzőtermek Betegségek legyőzése, mesterséges intelligencia, a Mars kolonizációja. Lassan hétköznapi dolgokká válnak, hiszen a technológia olyan ütemben halad, hogy észre sem vesszük. Egyrészt nem is akarjuk észrevenni, másrészt természetesnek tartjuk a folyamatosan megjelenő innovációkat, harmadrészt képtelenek vagyunk felfogni e fejlődést. Amikor fiatalkoromban az idősebbek arról beszéltek, hogy bizony csak a legtehetősebb családoknak volt autója, tévéje és telefonja, ámultam magamban. Ámultam magamban és nem értettem, hogy tudtak mindezen dolgok nélkül élni, és miért nem tartják továbbra sem létszükségletnek. Huszonpár év alatt viszont nagyot változott a világ. Nem is olyan rég a családi asztalnál beszélgettek az emberek, ma meg okostelefonok képernyői által megvilágított arcokat látunk, és kínos csöndben ülünk. Középiskolában találkoztam először internettel, amire egyáltalán nem volt szükségem, sohasem unatkoztam: voltak barátaim, könyveim, nézhettem tévét, hallgathattam rádiót, ha meg mást kétségbe, hanem egy hét múlva is szívből örültem a találkozásnak és meséltem el, mi történt velem. Ma pedig, ha nem válaszol valaki azonnal az üzenetünkre, paranoiásakká válunk és összeesküvés-elméleteket gyártunk, ha kétpercenként nem nézzük meg a közösségi oldalainkat, olyan elveszettnek érezzük magunkat, mint a magánzárkában koplaló rabok. Mobiltelefon és internet nélkül szinte már élni sem tudunk. Nem is értem, miért hívjuk ezeket a készülékeket telefonnak, hiszen alig használjuk ezeket a lassan már érzelmeinket addig próbáltam, míg nem sikerül, ma meg már arra is oktatóvideókat keresünk a neten, hogy hogyan verjünk falba egy szöget. Minimális energiabefektetéssel pillanatok alatt hihetetlen mennyiségű információra és tudásra teszünk szert. Legyőzhetetlennek és mindenhatónak érezzük magunkat. Az első áramszünetig. Nem azt mondom, hogy rossz ez a világ, de zavar a kiszolgáltatottságunk. Amióta ember az ember, minden tudását arra használta fel, hogy kiterjessze önmagát. Ennek a folyamatnak azonban ára van. Itt nem arra gondolok, hogy a mesterséges intelligencia miatt elveszítjük majd munkahelyünket, hiszen az új technológiák új munkahelyeket is teremtenek, és új lehetőségeket kínálnak az emberi munkaerő számára. Már a közeljövőben a környezetünk és a technológia közötti „digitális karmesterekké” válhatunk, legyőzhetjük a betegségeket, meghosszabbíthatjuk az életünket, okosotthonainkban kényelmesen élhetünk, biztonságosabb forgalomban vehetünk majd részt, más bolygóra telepedhetünk le. Sokkal jobban zavar, hogy mindezért saját szabadságunkat adjuk fel. Miközben lépten-nyomon magánjogainkról beszélünk és a szabadságunkat tartjuk a mai világunk legnagyobb értékének, öntudatlanul ezekről mondunk le. A hálózatok, a gépek már sokkal többet tudnak, és hamarosan még sokkal többet tudnak majd rólunk, mint mi magunk. Önként hajtjuk fejünket rabigába, pedig történelmünk során rengetegszer ontottunk miatta vért. Mindez már nem a jó és rossz kérdése, hanem szükségszerűség. Ez a világ rendje, csupán abban reménykedem, hogy nem fogunk szellemileg és érzelmileg eltunyulni, máskülönben rabigában maradunk. Talán itt az ideje olyan edzőtermek megalapításába fognunk, ahol izmaink helyett intellektusunkat és érzelmeinket dolgoztathatjuk majd meg. A hálózatok, a gépek már sokkal többet tudnak, és hamarosan még sokkal többet tudnak majd rólunk, mint mi magunk nem, felpattantam a bicajomra és is értelmezni tudó személyi assziszegy jót bóklásztam. Ha nem tudtam tensre hasonlító eszközöket erre a valamit, megkérdeztem, ha nem már ósdinak tűnő kommunikációs tudtam valakivel azonnal beszél- módszerre. Ha valamit nem tudtam ni, vagy találkozni, nem estem megcsinálni, kiokoskodtam, vagy Diósi Árpád Illusztráció - times.postech.ac.kr 2019. január 21., hétfő