Magyar Szó, 2019. január (76. évfolyam, 1-24. szám)

2019-01-21 / 15. szám

6 VÉLEMÉNY velemeny@magyarszo.rs ÖRÖMHÍR Békesség a háznak Bozsoki Valéria Sokakat a vízkereszt ünnepe, amelyet Háromkirályok ünne­pének is nevezünk, nemcsak arra emlékeztet, hogy a Napkeleti Bölcsek egy csodálatos csillag vezetésével megtalálták a kis Jézust, és a jászolnál kifejezték hódolatukat, hanem hogy ezen az ünnepen kezdődik a házszentelés. Általában, akik igénylik, hogy a tisztelen­dő atya elmenjen otthonukba, feliratkoznak a sekrestyében. De hát valójában miért mennek el a papok a lakást, a házat megszentelni? A fentebb említett Napkeleti Bölcsek/Háromkirályok látoga­tása olyan volt, mintha a világ jó szándékú emberei meglátogat­ták volna Jézust. Amikor a tisztelendő atya az otthonunkba jön, Jézus rajta keresztül adja vissza a jó szándékú emberek látogatását. A Napkeleti Bölcsek nem mentek hozzá üres kézzel - aranyat, tömjént, mirhát vittek ajándékba. A pap Jézus nevében, „Békes­ség a háznak” köszöntéssel jön hozzánk. Mi pedig azt válaszoljuk: „És minden lakójának.” ő pedig az aranynál, tömjénnél, mirhánál többet hoz nekünk ajándékba - Jézus áldását. A középkor végéről való a házszentelést, házáldást (latinul benedictio domorum) vízkereszt (latinul Epiphania Domini) napján, az Úr megjelenésének főünnepén, január 6-án és vízke­reszt hetében volt szokás végezni, manapság pedig a vízkereszt utáni hetekben is végzik. Az Úr megjelenésének ünnepén régi szokás szerint vizet szen­telnek (innen a vízkereszt elnevezés), és ezzel megáldják a családi otthonokat. Ilyenkor szokás krétával a házak ajtófélfájára írni: 20+ G + M + B + 19.A kettébontott évszám eredetileg a C, M, B betű­ket vette körül, melyek jelentése: Christus Mansionem Benedicat (Krisztus áldja meg e hajlékot). A három betűt a népi lelemény kapcsolta össze a három király nevének kezdőbetűivel. A C betűt Gáspár latin megfelelője, Casparus kezdőbetűjének vették, és sok helyen G-re „magyarosították”. A házszentelés valójában áldás, amellyel az Egyház, illetve a pap Isten segítségét, oltalmát kéri a hajlékra és a benne élőkre. A rövid szertartás alatt az egész család közösen elmondja az Úr imáját, a Miatyánkot. Megvallja, hogy az otthonában is úgy akarnak élni, ahogyan a mennyei Atya gyermekeihez illik. A tisztelendő atya szenteltvízzel hinti meg a lakás szobáit. Keresztvetéssel megáldja a lakást és benne lakókat. Azt kéri a mennyei Atyától, hogy legyen az otthonukban egészség, tisztaság, győzzenek az erények a bűnök felett. A lakók legyenek alázatosak, jók és béketűrők. Közben a lakók is kérik Istentől, amit az atya kér, és azt a könyörgés végén pedig hangosan kimondott amennal, ámennal („úgy van”-nal) megerősítik. Sok helyütt már nem szokás szent krétával felírni az ajtó szem­öldökfájára az évszámot és a három király nevének kezdőbetű­it, hanem a családfő, vagy a család valamelyik tagja felragasztja otthonukba a házszentelés emlékére kapott matricát. Az hirdeti egész évben, hogy a lakás megszentelt otthon, ahol abban az évben Jézus járt A keresztény ember számára nem csupán a templom, az otthon is szent hely. Megszentelt helyen pedig nem illik akárhogyan viselkedni. Kísértésben, bűnveszélyben, de még a veszekedés kitörése előtt is ajánlatos az ajtó szemöldökfájára néznie - illet­ve oda, ahová az ember kiragasztotta a házszentelő matricát -, s akkor fékezni tudja magát. „A szeretet nem keresi a maga javát” (1kor 13,5), vagy: „Naponta kérem tőled, taníts meg engem is szeretni!” (Teréz anya), valamint ehhez hasonló gondolatok emlé­keztetik a halandót, hogy Istennel találkozott, Istent keresi, és az ő áldásával akar élni. Aki még eddig nem kérte a házszentelést, még mindig megte­heti. Akkor is, ha az évek folyamán talán eltávolodott az egyháztól. Szentmise után bátran menjen be a sekrestyébe, s a tisztelendő atyával egyeztessen időpontot. Az áldásra ugyanis nagy szüksége van minden embernek. A házat szentelő pap imádkozik azért is, hogy Jézus, aki a názáreti családban növekedett korban, bölcses­ségben és kedvességben Isten és az emberek előtt, a kegyelmének bőségét árassza a családunkra! Hogy a család tagjai, felnőttek és gyermekek meghallják a szavát, engedjék azt a szívükbe hatolni, és azáltal egyre inkább neki tetsző életet éljünk a dolgos hétköz­napokban is. Illusztráció - www.nyirgorkat.hu M/kkkSh) Az egymásrautaltság golgotája Schäffer Erzsébet: A temesvári lány - Anyuval az élet Mihályi Katalin Nagy baj az, ha a szerző magyarázkodik, hogy miért épp erről vagy arról a könyvről ír. Schäffer Erzsébet Temesvári lány című köny­ve - sajátos naplója - nemrégiben került a Szabadkai Városi Könyvtár kölcsönző osztá­lyára. Amikor kikölcsönöztem, a kíváncsiság vezérelt: mi a titka, hogy ilyen rövid idő alatt ennyien olvasták, szinte csak néhány órát pihen a könyvtári polcon, és már viszik is tovább. Az édesanya elvesztése minden ember esetében az élet egyik nagy tragédiája. Minden­ki a maga módján dolgozza fel. Schäffer Erzsébet a látszólag legkönnyebb, valójában a legnehezebb útját választotta ennek: megpróbálta elmesélni az elmesélhetetlent. Felemás, félreértésekkel, ostoba csöndekkel teli viszonyukat, majd a betegségben, ápolásban együtt töltött utolsó éveket, napokat, perceket, amelyek hihetetlen közelségbe hoznak két embert egymáshoz. Meg azt, ami a szeret­tünk halála után az élőben itt marad. „Tartottunk egymás­tól. Te tartottál tőlem, én tartottam tőled. Más lányt, szerettél volna te, és más anyát akartam én. Ezt hittük egymás­ról. És közben ott voltak az ordító bizonyosságok. (...) Ott volt karnyújtás­nyira, ami után igyekez­tünk. Ott voltak a bizo­nyosságok. És mégis...” Nehéz az emberi lét, az emberi kapcsolatok kibo­gozásához kapaszkodókat találni. Az írónő számára egyik ilyen kapaszkodó Mészöly Miklóstól szár­mazik, aki egyik nagy betegségén túljutva azt mondta neki: „Nem kell izgulni... A lét utolsó öt perce elég a teljes életre... ” Persze, még az ilyen, a lét titkainak mély­ségéig hatoló mondatokat is teljes egészében csak később ért meg igazán az ember. A türelem és az egymásra utaltság golgotáját - a betegszobába szorult világban is - mindenki­nek egyedül kell végig­járnia. Nincs recept. De vannak monda­tok, amelyek segítenek, amikor összeadódnak a saját tapasztalattal. Néha visszafelé pergetve érti meg vala­ki a másik szempontjait, mint ebben a naplóban a lány az anya, a temes­vári lányét, akinek sorsa onnan indult el, hogy szigorú anyja Kolozs­várról nem engedte el színitanodába Budapest­re. És sajnos néha azt is visszafelé érti meg az ember, hogy arra, amit nem teszünk meg a másik emberért, mindig van kifogás, mentség, ám a lelkiismeret-furdalás az, ami megtéveszt­­hetetlenül pontos. Még ha kényelmetlen is, a legjobb hallgatni rá. Ez a sok évtizedes emlékekkel átszőtt napló, az utolsó, szoros kötődésben átélt évekről, érzé­sekről szóló önvallomás nekünk, gyerekeknek és a szülőknek is azt mondja, amit az írónőnek egy vidéki pap fogalmazott meg: „Az a csodá­latos, hogy az emberi kapcsolatokban semmi sincs bebetonozva.” Central Médiacsoport, Budapest, 2010,152 oldal A türelem és az egymásra utaltság golgotáját - a betegszobába szorult világban is - mindenkinek egyedül kell végigjárnia. Nincs recept De vannak mondatok, amelyek segítenek, amikor összeadódnak a saját tapasztalattal Intellektuális edzőtermek Betegségek legyőzése, mester­séges intelligencia, a Mars kolo­­nizációja. Lassan hétköznapi dolgokká válnak, hiszen a techno­lógia olyan ütemben halad, hogy észre sem vesszük. Egyrészt nem is akarjuk észrevenni, másrészt természetesnek tartjuk a folya­matosan megjelenő innovációkat, harmadrészt képtelenek vagyunk felfogni e fejlődést. Amikor fiatalkoromban az idősebbek arról beszéltek, hogy bizony csak a legtehetősebb csalá­doknak volt autója, tévéje és tele­fonja, ámultam magamban. Ámul­tam magamban és nem értettem, hogy tudtak mindezen dolgok nélkül élni, és miért nem tartják továbbra sem létszükségletnek. Huszonpár év alatt viszont nagyot változott a világ. Nem is olyan rég a családi asztalnál beszélgettek az emberek, ma meg okostelefo­nok képernyői által megvilágított arcokat látunk, és kínos csöndben ülünk. Középiskolában találkoztam először internettel, amire egyálta­lán nem volt szükségem, sohasem unatkoztam: voltak barátaim, könyveim, nézhettem tévét, hall­gathattam rádiót, ha meg mást kétségbe, hanem egy hét múlva is szívből örültem a találkozásnak és meséltem el, mi történt velem. Ma pedig, ha nem válaszol valaki azon­nal az üzenetünkre, paranoiásakká válunk és összeesküvés-elméleteket gyártunk, ha kétpercenként nem nézzük meg a közösségi oldala­inkat, olyan elveszettnek érezzük magunkat, mint a magánzárká­ban koplaló rabok. Mobiltelefon és internet nélkül szinte már élni sem tudunk. Nem is értem, miért hívjuk ezeket a készülékeket tele­fonnak, hiszen alig használjuk ezeket a lassan már érzelmeinket addig próbáltam, míg nem sikerül, ma meg már arra is oktatóvideó­kat keresünk a neten, hogy hogyan verjünk falba egy szöget. Minimá­lis energiabefektetéssel pillanatok alatt hihetetlen mennyiségű infor­mációra és tudásra teszünk szert. Legyőzhetetlennek és mindenha­tónak érezzük magunkat. Az első áramszünetig. Nem azt mondom, hogy rossz ez a világ, de zavar a kiszolgáltatott­ságunk. Amióta ember az ember, minden tudását arra használta fel, hogy kiterjessze önmagát. Ennek a folyamatnak azonban ára van. Itt nem arra gondolok, hogy a mester­séges intelligencia miatt elveszítjük majd munkahelyünket, hiszen az új technológiák új munkahelye­ket is teremtenek, és új lehetősé­geket kínálnak az emberi munka­erő számára. Már a közeljövőben a környezetünk és a technológia közötti „digitális karmesterekké” válhatunk, legyőzhetjük a beteg­ségeket, meghosszabbíthatjuk az életünket, okosotthonainkban kényelmesen élhetünk, biztonságo­sabb forgalomban vehetünk majd részt, más bolygóra telepedhetünk le. Sokkal jobban zavar, hogy mind­ezért saját szabadságunkat adjuk fel. Miközben lépten-nyomon magánjogainkról beszélünk és a szabadságunkat tartjuk a mai világunk legnagyobb értékének, öntudatlanul ezekről mondunk le. A hálózatok, a gépek már sokkal többet tudnak, és hamarosan még sokkal többet tudnak majd rólunk, mint mi magunk. Önként hajtjuk fejünket rabigába, pedig történel­münk során rengetegszer ontot­tunk miatta vért. Mindez már nem a jó és rossz kérdése, hanem szükségszerű­ség. Ez a világ rendje, csupán abban reménykedem, hogy nem fogunk szellemileg és érzelmileg eltunyulni, máskülönben rabigá­ban maradunk. Talán itt az ideje olyan edzőtermek megalapításá­ba fognunk, ahol izmaink helyett intellektusunkat és érzelmeinket dolgoztathatjuk majd meg. A hálózatok, a gépek már sokkal többet tudnak, és hamarosan még sokkal többet tudnak majd rólunk, mint mi magunk nem, felpattantam a bicajomra és is értelmezni tudó személyi asszisz­­egy jót bóklásztam. Ha nem tudtam tensre hasonlító eszközöket erre a valamit, megkérdeztem, ha nem már ósdinak tűnő kommunikációs tudtam valakivel azonnal beszél- módszerre. Ha valamit nem tudtam ni, vagy találkozni, nem estem megcsinálni, kiokoskodtam, vagy Diósi Árpád Illusztráció - times.postech.ac.kr 2019. január 21., hétfő

Next