Magyar Szó, 2019. január (76. évfolyam, 1-24. szám)
2019-01-05 / 3. szám
I KÖZELKÉP kozelkep@magyarszo.rs szofió 2019. január 5., 6., 7., szombat hétfő Fény a berekben A szerémségi falu lakosai folyamatosan alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez és lehetőségekhez Török Erna, fotó: Dávid Csilla Fényberek, vagyis a helyi szóhasználatban Platics Szerémségben, a Száva mentén terül el. A Száva ágai veszik körül, ezért a fény és a berek magyar elnevezés a helység fekvésére utal. Háromezer lakosa közül mindössze alig negyven magyar anyanyelvű vagy magát magyarnak valló maradt a faluban. A településen magyar iskola nem működik, kulturálisan a szomszédos Nyékince (Nikinci) falu magyar egyesületéhez tartoznak a helybeliek. - Olyanok is magyarnak vallják manapság magukat a faluban, akik egy szót sem tudnak magyarul. A gyerekek miatt sokan megszerezték a honosítást is - ecsetelte a platicsi helyzetképet Fényszárosi Mátyás helybeli lakos. - Magyarnak érzem magam és ezért szerettem volna megcsináltatni a magyar állampolgárságot. A fiaim már nem beszélik a nyelvet, de értik. Jelenleg mintegy negyven magyar van a faluban, de azok is ritkán használják a nyelvet. A vegyes házasságban élők nem beszélik a magyar nyelvet, így a gyerekek sem tanulnak meg magyarul. A magyarok innen nem mennek el, hanem beolvadnak. Beszámolt arról is, hogy a nyekincei Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület tagjaként többször is volt alkalma részt venni a különféle rendezvényeken és külföldi utazásokon. A béketánc népi játék és néptáncvetélkedőn és a Durindón rendszeresen részt veszünk. Aktívak voltunk mindeddig, de hogy ezután hogy lesz, mi lesz, nem tudom. Az általános iskolában mindössze húsz gyermek tanul, többnyire nyekinceiek. Innen ment oda néhány gyerek, de abbahagyták. Platicsról mindössze hárman járnak az egyesületbe. Problémát jelent az is, hogy nincs, aki elvigye őket Nyékincére. Mindössze négy-öt kilométerről lenne szó, még sincs, aki átvigye a gyerekeket. Az unokámat én vittem, amíg oda járt. A művelődési egyesületnek a nyékincei református templom ad otthont. Az egyesületben sajnos nincs koreográfus. Az idősebb táncosok amit tudnak, azt adják át a kisebbeknek. Néha táncoktatók és népdalénekesek jönnek hozzánk más településekről segíteni. - Majdnem mindenfelé mentünk fellépni, amíg rendben voltunk, egy-két éve azonban egyre kevesebben vagyunk. Általános jelenség a művelődési egyesületek terén, hogy amikor a fiatalok elmennek a városba, beiratkoznak az egyetemre, akkor szétesik a csoport, mert nem jönnek vissza. A kicsiket összeszedjük, tanítjuk, s amikor a legjobbak, akkor vagy férjhez mennek, vagy elmennek a faluból. Fényszárosi Mátyás Platicson született. A hatvanas években tanulta ki az asztalos mesterséget, amit később a fiatalabb fiának is sikeresen átadott. - Most újból inas vagyok. A fiatalabb fiam dolgozik az asztalosműhelyben, és sokat segítek neki. Meg kell osztanom az időt a művelődési egyesület és az asztalosság között. Gyerekkoromban szerettem a fával való munkát. Az utcában, ahol laktam, volt egy asztalos, és nála tanultam ki a szakmát. Kérdésünkre, hogy van-e jövője e szakmának a faluban, megosztottan válaszol. - Munka, az van, csak most más jellegű. Az ajtóra és az ablakra már nincs igazán igény a faluban, ezért koporsókat készítünk. Ez van. Eladjuk, amennyi kell a faluban, a többit a temetkezési vállalatoknak értékesítjük. Amióta elmentem nyugdíjba, erre az üzletágra van kereslet csupán. Azelőtt mindenféle tárgyat készítettünk: ajtót, ablakot, lépcsőt, bútort és lakberendezési elemeket is. A koporsókészítés hasonló folyamat mint a bútorok előállítása - mondja Mátyás. - A feldolgozott fára néhány műanyag elem is kerül. A koporsók küllemében a hagyomány és a divat egyaránt közrejátszik. A legolcsóbbnak az ára 15 000 dinárnál kezdődik, a legdrágább pedig 40-60 000 dinár. Platicson leginkább mezőgazdasággal foglalkoznak. Főként szántóföldek, erdő és nádas tartozik a faluhoz. Két malom, egy kisebb vágóhíd, több kiskereskedelmi létesítmény, négy fodrász, két autószerelő, több kávézó és egy diszkó is üzemel a településen. A platicsi sportcsarnok a helyi iskola tulajdona. A nyolcosztályos iskolába mintegy 200-300 gyerek jár. A magyarok Nyékincén tanulnak, a nyékincei szerbek pedig Platicson járnak iskolába. Az idén nyílt meg az óvoda. A faluban van egy híres diszkó, oda járnak a környékbeli fiatalok Sabacról és Rumáról. Többféle mesterséget űznek a településen - mondja Mátyás. - Az idősebb fiam műanyaggyártással foglalkozik. Mindenfélét tud készíteni és értékesíteni műanyagból: zacskókat, zsákokat, palackokat, ételtároló dobozokat. A termékek hetven-nyolcvan százalékát Németországban adja el, a németek pedig egy időben Oroszországba szállították ezt az árut - mondja Mátyás. A környező erdők kiváló táptalajul szolgálnak a szarvasgomba termesztéséhez, kilóját 3000 euróért lehet értékesíteni a nemzetközi piacon, de csupán néhány család él ezzel a lehetőséggel. Fényszárosi Károly és apja, Mátyás a műhely előtt Ajtókra, ablakokra már nincs igény a faluban Fényszárosi Mátyás Az általános iskolában mindössze húsz gyermek tanul Apáról fiúra szállt a mesterség A falu központja Hóemberek etetem a havat. Szeretem a “ jó semmivel össze sem hasonlítható Tisza-parti tájat, amikor Jömm friss hó ropog a talpam alatt, és időnként egy-egy hókupac pottyan a nyakamba a fák ágairól. Szeretem az arcomba hulló pelyheket, és ettől nem tántorít el az sem, ha a szerkesztőségből hazafelé biciklizve ötször kell megtörölnöm a szemüvegemet, mert vékony hóréteg lepi be. Szeretem a csúszkálást a gyerekkel a töltésoldalon, a nagy nevetéseket, a bukfenceket és a borulásokat, a másnapi kék, zöld meg lila foltokat. Szeretek hólapátolás után hozzásimulni a forró kandallóhoz, teát inni egy pokrócba burkolózva, az ablaküvegen át bámulni a macskával, ahogy még mindig szakad a hó. Szeretem a hajamra fagyott pelyheket, amik néha, ha épp nem működik a városi fűtés, meglepően sokáig ott maradnak. Szeretem a hóembereket is: fazekat, sálat, répát, ágakat keresni, kutyaropiból gombokat varázsolni, leheletünkkel melegíteni a piros ujjainkat. A kutya persze nagy éhségében megeszi a hóember orrát meg gombjait, megint ki kell menni, hogy újjáépítsük. Ha már ott vagyunk, hóangyalokkal borítjuk be az udvart. A decemberi nagy havazás kimozdította otthonról a gyerekeket. Akármerre mentem, mindenhol hóembereket láttam. Mindenféle volt köztük: óriási, egészen kicsi, nagymellű, hintázó, szoborként is helytálló, fotelban ücsörgő hóalak, olyan, aminek üdítőskupakból készült a szeme, és olyan, amelyiknek hóból volt még a kalapja is. Az egyik utcában egy egész hóembercsalád üdvözölte az arra járókat. Amikor én voltam gyerek, mindig felemás érzéssel építettünk hóembert a téren: jól tudtuk, hogy valószínűleg semmi sem marad belőle másnapra. Az igazi műalkotások ezért az udvarban születtek: hómacska, hókunyhó, sörösüveget szorító, kóhajú hóasszony. A mostani hóemberek szerencsésebbek, a karácsony előtti olvadás jelentette a halálukat. Senki nem nyúlt hozzájuk, senki nem rombolta le őket. Igen, biztosan azért is, mert kevesebb a gyerek, mint húsz éve, nincs, aki széttúrja a nagy gonddal épített műremekeket. És biztosan az is szerepet játszik, hogy a jó meleg szobában ott a számítógép, a telefon, ezek lekötik a gyerekeket, akiknek eszük ágában sincs kimenni a friss levegőre hóembereket pusztítani. De szeretem azt hinni, hogy a háborús kilencvenes évek elmúltával, lassan már a huszadik század közepe felé haladva nálunk is egy kicsit jobb lett a világ. ■ zs Sornik Zsuzsa Egy Tisza-parti kislány hóembere