Magyar Szó, 2019. február (76. évfolyam, 25-47. szám)

2019-02-23 / 43. szám

12MŰVELŐDÉS kult@magyarszo.rs MICHAIIO 2019. február 23., 24., szombat-vasárnap Szögi Csaba Egy igazi színházi fesztivál nem csupán színdarabokkal kényezteti a nagyérdeműt, hanem egyéb csemegékkel is kecsegtet. Ilyesfajta ínyencségnek számított a Zentai Magyar Kamaraszínház Teátrum Neked! című rendezvénysorozatán a csütörtökön délután sorra kerülő színjátszó foglalkozás, melyet Pindroch Csaba színművész és fele­sége, Verebes Linda színművész, logopé­dus tartottak Mesterségünk címere: színész címmel a ZMK kamaratermében. A művészházaspár vallja, hogy küldeté­sük a magyar nyelv szépségének és egyedi­ségének átörökítése a következő generációk­ba, valamint e nyelv szabályos, változatos, mesteri használatának minél szélesebb körben való elterjesztése. Színjátszó foglal­kozásaikon elsődleges szempontjuk, hogy mindenki önfeledten érezze magát, ám a legfontosabb feladatnak nem leendő színé­szek képzését és a szerepelni vágyás kielé­gítését tekintik, hanem a színművészet és előadó-művészet eszközeinek segítségével a résztvevők önkifejezésének, önbizalmának, önmegvalósításának fejlesztését, miközben a fiatalok játékos keretek között kicsit többet tudhatnak meg önmagukról, kommuniká­ciós és előadói képességeikről. Zentai foglalkozásukon a ZMK diák­színjátszói vettek részt vezetőikkel, Dévai Zoltánnal és Virág Györggyel. Pindroch és Verebes felvezetésképp elárulták, hogy idén szeptemberben indul majd a saját iskolájuk Budapesten, ami igazából beszédiskolaként indult, de utóbb beszéd-, kommunikációs és előadó-művészeti központtá nőtte ki magát. Az intézményt a házaspár hozta létre, de rajtuk kívül még számos rend­kívül jó szakembert fognak alkalmazni. Itt többek között zajlanak majd fejlesz­tő színjáték-foglalkozások is, melyek az eddig ismert drámapedagógiai módsze­rektől némileg eltérnek. Az általuk majdan alkalmazott foglal­kozásokba engedtek most betekintést az érdeklődőknek, melynek során a résztvevő fiatalok különböző beszédtechnikai és szitu­ációs gyakorlatokat végeztek, a legegysze­rűbbektől kezdve az egymás szinkronizálá­sán keresztül a konkrét jelenetekig, melyek mindegyikében fontos szerepet játszott az improvizáció - és közben a röpke másfél óra valóban az önfeledt kacagás és szórakozás jegyében telt. Önkifejezés, önbizalom, önmegvalósítás A Pindroch-Verebes házaspár színjátszó foglalkozása Zentán, a Teátrum Neked! fesztiválon Jó hangulatú foglalkozást tartott Zentán Pindroch Csaba és Verebes Linda Gergely Árpád ZENTAITEÁTRUMI NAPOK „Több az öröm, mint a bánat” Cserhalmi György: Engem ez a szakma mindig a tenyerén hordott Kitartóan történeteket írt A Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központban Hász Róberttel Lovas Ildikó beszélgetett Szabadkán, a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- magyar prózában volt egy irányzat, amely lenézte a és Kulturális Központban, csütörtökön este Történetek történetét. Amikor Magyarországra kerültem és tovább­­mélyen címmel irodalmi beszélgetős műsorra került rá is írogattam a kis novelláimat, gyakran kaptam olyan sor. A vendég a doroszlói születésű, Szegeden élő Hász megjegyzést, hogy ezek már idejétmúltak, nem kell Róbert, Márai Sándor-díjas író volt, akivel Lovas Ildikó, történetekkel foglalkozni. Ettől függetlenül nem tértem Folytatás az 1. oldalról Ötévesen fejből tudta a János vitézt, huszonöt évesen a hangját adta a címszereplőnek. Pedig a szink­ront nem szereti: ahogy mondja, egy rossz színész játékán nem tud a hangjával javítani, egy jó színész játékát pedig nem akarja elrontani. A Nemzet Színészével a Zentai Teátrumi Napo­kon, a művész életútját bemutató Életnagyság című beszélgetős estet megelőzően beszélgettünk filmről, színházról, színészmesterségről. ■ Több mint kétszáz filmben szerepelt összesen, sok cseh filmben is játszott. Mi a különbség a cseh és a magyar filmművészet között? - A csehek szeretik a filmjeiket, a magyarok nem annyira. Ez például abban nyilvánul meg, hogy engem Ondrej Trojan, amikor a Zelary című filmet leforgat­tuk, egy hét múlva azzal hívott, hogy „Most mondd meg, milyen szemetek a csehek! Egy hét eltelt, és még csak 670 ezren látták!”. Eközben a magyar filmek esetében egy ilyen nézőszám már elvétve sem fordul elő. ■ A film vagy a színház áll közelebb a szívéhez? - Természetesen a színház. Ez mindig is így volt, és remélem, így is marad. A színház mindenben jobb, mint a film. A közvetlen kapcsolat a nézőtér­rel minden este megismétlődik. A filmeket bezárják, mint egy terméket, és kidobják a piacra. ■ Van kedvenc szerepe? - Nem hiszem, hogy ezzel kéne foglalkoznom. Nyilván van film, ami a szívemhez nagyon közel áll. Ez a Bódy Gábornak az Amerikai anzix című film­je. A kutya se tudja, hogy mi ez a film, de nekem ez a kedvencem. Akkor még, a hetvenes évek köze­pén, nem egyetem volt a budapesti Színművészeti, hanem főiskola. Egyrészt azért szeretem, mert ez a film egy olyan főiskolás kísérlet volt, ami aztán az egész világot meghódította, Mannheimben nagydíjat nyert. Másrészt pedig azért, mert adott egy hihetet­len pályakezdést. ■ A színház és a film is nagyon sok elfoglalt­sággal jár. Mi az, ami miatt mégis megéri színész­nek lenni? - Ezt nem tudom megmondani, mert soha nem gondolkoztam azon, hogy megéri vagy nem éri meg. Mindenesetre nem a pénz a döntő. Belejátszik, persze, mert hellyel-közzel profik is vagyunk. Van egy genetikus kód, ami hajszolja az embert, és viszi tovább. Örömet nem mindig szerez a színészet, de végül is, az egészet nézve, a dolgok összességére figyelve, több benne az öröm, mint a bánat. ■ Milyen ma színésznek lenni?­­ Engem ez a szakma mindig a tenyerén hordott. Ha ma fölmennék a színpadra, nyilván a múltamat ünnepelnék, nem a jelenemet, mert azon nincs mit. Ahogy mondtam, az egésznek az összessége a lényeg, ez éri meg, az embert ez élteti. ■ A korábbi tervek szerint idén tavasszal rendeznie kellene a Nemzeti Színházban. Ez végül megvalósul? - Úgy tudom, hogy nem. Elkésett a Rocco és fivéreinek a jogdíja. Ezt kellene most próbálni a 1j Nemzetiben. A Macskajáték, amit én rendezek,­­S­ a szezon utolsó bemutatója lett volna, és ennek a­­ helyére került a Rocco. Talán majd jövőre! ■ Mik a tervei a következő hónapokra? - Meg akarok gyógyulni. Úgy látom, hogy még legalább egy év, amíg újra színpadra tudok állni. Ez szakmailag nem jelent szünetet, mert ott vannak a növendékeim. A Kaposvári Egyetemen dolgozok, tizenegy ember sorsa nyomaszt. Most vannak eladósor­ban, negyedévesek. Van velük munka, hála istennek. ■ Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy ön nem tanár, hanem óraadó. Ez alatt mit értett? -- Azt, hogy egy életkor után az ember nem kaphat ilyen minősítést, hogy tanár. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy osztályfőnök-e vagy sem. Számomra ez azt jelenti, hogy nem tanítok, hanem felszabadítok. Felszabadítom a rossz gátlásokat, beidegződéseket, önbecsapásokat, önismereti hiányo­kat. Általánosságban nem tudok beszélni, azokra gondolok, akikkel folyamatos kapcsolatban vagyok, ők nagyon küzdenek ezekkel a problémákkal. ■ Hogy látja, milyen a jövő színész­generációja? - Baromi jók! József Attila-díjas író beszélgetett. Ahogyan az hallhat­tuk, Hász Róbert úgy mesél újra történeteket, hogy a mai embert újragondolásra ösztönzi Az est folyamán a közönség megismerhette írásainak szövegvilágát, törté­nelmi korokon átívelő regényeit. A beszélgetés során az író azt is fejtegette, hogy a művei mennyiben felelnek meg egy posztmodern olvasat elvárásainak, de még ez előtt, felidézte az újvidéki magyar tanszéken töltött éveit:­­ Zomborban jártam középiskolába, számomra évekig az jelentette a várost Amikor 1986-ban Újvidékre mentem, kicsit megszeppentem. Az egyetemtől függet­lenül is, falusiként nagyvárosba kerülni már magában élmény. Egyik tanárom azt mondta, hogy egy kezdő írónak nem azért kell járnia egyetemre, hogy megta­nuljon írni, hanem azért, hogy megtanulja, hogyan nem szabad írnia. Az egyetemi évek sokat segítettek abban, hogy egyáltalán elkezdjek írással foglalkozni. Ahhoz kell egy környezet. Ha nem lépünk ki a falu­ból és nem látunk világot, akkor nem kezdünk el írni, mert nincs miről. Ha van is miről, nem igazán tudjuk hogyan és kinek. Az újvidéki élet közönséget, ismert­ségeket, barátságokat hozott, amelyek valamelyest a mai napig is megmaradtak - mondta Hász Róbert, és elmagyarázta azt is, hogy számára az ún. nem hivatalos irodalom jelentette az utat. - Ez nem feltétlenül a jelenre, inkább a múltra vonat­kozik. A nyolcvanas, kilencvenes években, a kortárs le az útról, amit magam előtt láttam, és megmarad­tam a történetközpontú irodalom mellett. A kilenc­venes években, főleg az elején, úgy éreztem, mintha nem egy időben éltem volna a kortárs prózával - emlé­kezett vissza Hász Róbert, akinek elmondása szerint gyakran azt is érezte, hogy úgymond nem felel meg a trendeknek. - Egy regényt legalizálni kell. Attól, hogy megje­lenik, még nincs. Helyet kaphat a könyvesboltokban, otthon a könyvespolcokon, de a regényeket általában a kritikák legalizálják. Az se mindegy, hogy ezeket kik és hova írják. Sok kis részecskének kell összeállnia, mire a köztudatba kerül az, hogy egy regény megjelent. Ugyan­akkor viszont nem minden író felel meg azoknak a követelményeknek, amelyeket elvárnak tőlük. Én is úgy éreztem, hogy olyan szerepbe próbál betuszkolni a környezetem, ami nem nekem való - fejtette ki Hász Róbert, aki 1995-ben a Tiszatáj folyóirat szerkesztő­je lett, kitartásának köszönhetően pedig a történetei olvasókra találtak. Az est folyamán szó esett a műveiről is, A Szalmaku­tyák szigete és a Sok vizeknek zúgása novellásköteteiről, valamint a Diogenész kertje, a Végvár, A künde, a Júliával az út, A Vénusz vonulása, az ígéretföld és a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című regényeiről. A VM4K klubban egyes könyveit meg is vásárolhatták az érdeklődők. ■ L. M. Cserhalmi György Lukács Melinda Lovas Ildikó és Hász Róbert a VM4K-ban

Next