Magyar Szó, 2019. február (76. évfolyam, 25-47. szám)

2019-02-04 / 27. szám

Uj] ÜVEGGOLYÓ uveggolyo@magyarszo.rs Ahol elhallgattak a múzsák Egy fénykor, amely sokat ígért Faragó Árpád Apatinnak, a nyugat-bácskai kisvá­rosnak az érdembeli fejlődése az 1748-as esztendőben, az első német telepesek megjelenése után indult meg, így például 1756-ban felépült a híres-nevezetes sör­ház, aztán 1764-ben pedig az egyik legna­gyobb textilműhely a Bácskában. Minden tekintetben a 17. században, és különösen a 19. század első felében, Apatin gazdasá­gi fejlődése lendületes és határozott. Apatin község területén négy falu jel­legű településsel találkozhatunk. Ezek: Bácskertes (Kupuszina), Szilágyi, Szent­­iván és Szánta. Tehát Apatin közigazgatá­si, ipari és művelődési központ is volt. Ezúttal a tegnap Apatinja (az 50-es és a 60-as évek) szép számú magyar né­pességének akkori művelődési életéről szeretnék szólni, elsősorban annak magas színvonaláról, amelyet nem utolsósorban Apatin amatőr színjátszásának akkori fénykora határozott meg. Hiteles adatok birtokában, amelyek Ferinerné Hudák Nóra jóvoltából kerül­tek hozzám, elmondhatom, hogy Apatin egykoron magyar vonatkozásban a Mú­zsák városa volt. Ott, abban a városban, ahol a hírneves zeneszerzőnk, Ábrahám Pál született 1892-ben. Az az Ábrahám Pál, aki 13 operettet, musicalt és több mint 30 film zenéjét szerezte! Ott, abban a vá­rosban, az 50-es és 60-as években egymást érték a színvonalasabbnál színvonalasabb előadások, a kiváló pedagógusnak, ren­dezőnek, szervezőnek, Ferinerné Hudák Nórának köszönhetően. Ő azon kevesek közé tartozott, akik valami fanatikus hittel, kitartással, vég­telen elkötelezettséggel tették a dolgukat, szolgálták hűségesen a mozgalmat, szín­játszó mozgalmunkat. Bevallom őszintén, sokáig azt hittem, az apatini magyar szín­játszás fehér folt színjátszó mozgalmunk életében, és ha esetleg történnek is kezde­ményezések Apatinban, azok csak rövid lélegzetűek lehetnek. A sörház Aztán 1950-ben Ferinerné Hudák Nóra megrendezte Móricz Zsigmond Sári bíróját, majd Dickens Házi tücsök című színművét. Ez utóbbi előadást négyszer játszották telt ház előtt! Sőt­ Zomborban, Szilágyiban, Kupuszinán és Szabadkán is vendégszerepeltek a Házi tücsökkel. Dickens színmű­ve után Bónyi Adorján Édes ellenség című művét 1952 februárjában mutat­ta be a társulat, ugyancsak Feremé Hudák Nóra rendezésében. Ezzel az előadással az apatini színjátszók részt vettek a Palicsi Ünnepi Játékokon 1952. június 2-án. Ezután 1954-ben Zilahy Lajos Tűzmadár című drámáját mutatta be az apatini színtársulat. Ez volt Ferinerné Hudák Nóra egyik leg­jobb rendezése. Szakmai téren képzett volt, 1949 decemberében és 1950 janu­árjában, Szabadkán részt vett azon a rendezői tanfolyamon, képzésen, ame­lyen olyan neves előadók oktatták a résztvevőket, mint amilyen Garay Béla és Pataki László volt. Ide tartozik az is, hogy 1957-ben az apatini pedagógus Belgrádban résztvevője volt egy több hónapos rendezői képzésnek. Több mint egy évtizeddel ezelőtt Ferinerné Hudák Nóra megküldte ne­kem azt a kis füzetet, pontosabban munkanaplóját, amelyben szorgalmasan felj­egyezte­ mindazt, ami az apatini szín­játszók életében történt az 50-es és 60-as években. A munkanaplóból a színjátszó csoport tagjainak a névsora sem hiány­zott. Az 50-es években az apatini Petőfi Sándor Művelődési Egyesület színjátszó szakosztályának száztíz tagja volt. Ez volt az apatini színjátszók fényko­ra. S ennek a fénykornak tiszteletre méltó helye van a vajdasági színjátszó mozgal­munk nagykönyvében. Talán akad majd valaki, aki egyszer megmagyarázza, hogy tulajdonképpen mi történt?! Miért hall­gattak el ott a Múzsák? Miért, hogyan dőlt össze, mint a kártyavár, mindaz, amit az a száztíz lelkes színjátszó abban a Duna-parti városban teremtett, épített? Reméljük, hogy ahol tegnap vagy tegnapelőtt elhallgattak a múzsák, ott talán mégis akad majd valaki, aki újra maga köré gyűjti nemzettársait, és fel­vezeti őket a színpadra, még akkor is, ha kevesen maradtak, kevesen lesznek, akik követni fogják. Szerecsen félhold, kávém sö­tét tükrén a hab. Föléje hajo­lok. Az illat selyme kék. Arcom hófehér. Ez csak szö­veg, mégis szertartás. Nézem a Kis-Dunát a na­rancsszínű délutáni fényben. Jégvirágos az ég, rajta min­den csontfehér. Fénycsíkot rajzol egy vízimadár, körü­lötte sárga fényszikrát szór, tollászkodik, magára zárja fényét az alkonyat. Fűzfák alatt roppan a csónakok tes­te, a holtágban h­an a jég. Éj­jel áttetsző havak hullnak, és hideg ragyogás. Ennyi a kinti kép, és a kávém is elfogyott. A félhold a csésze porcelánfalán barna csíkot húz, végül, mint egy szerecsen jégvirág, az alján fennakad. HANGOK ÉS KÉPEK Szerecsen jégvirág Léphart Pál Ital Sk) Érintők Bodnár Gyula 1. Nádszálon madár nézi, ki ring ott alant a tó víztükrén. 2. Vakít a folyó égen talált korongja. Jel­ez - de kinek? 3. Kerítés húrján landolt őszi levélen muzsikál a szél. 2019. február 4. hétfő Szavak rokonságban Sinkovits Péter Nem mindegy, hogy a szavak, mondatok hol hangoznak el. Ha két lány beszélget a mellettünk lévő asztalnál egy zentai cukrászdában, s az egyikük így szól: „Képzeld el, a jövő héten meglátogat a barátnőm!” - nos, erre bizonyára nem figyelünk fel. Ám ha ugyanezzel a mondattal Belgrádban, Rómában vagy Sanghajban találkozunk, nyilván azonnal hegyezni kezdjük a fülünket, némi kellemes borzongással, esetleg oda is lépünk üdvözölni a szintén az anyanyelvünkön megszólalókat. És mi a magyarázata annak, hogy valaki­­ néhány nappal a halála előtt - hirtelen egy archaikus nyelvre vált, és évszázadokkal, esetleg ezer esztendővel ezelőtt haszná­latos szavakat kever a beszédébe. Honnan, milyen mélyrétegekből törnek elő ezek a kifejezések, avagy a lélek milyen esetleges üzeneteket hordoz még magában? De most másképpen közelítenénk meg a szavak világát. Elöljáróban annyit, hogy rendszeresen levelezek egy felvidéki íróbarátommal, aki a keleti végeken született, ott töltötte gyerekkorát, s utána került át az onnan ötszáz kilométernyivel távolabbi, jóval nyugatibb régióba. A minap - többek között - azt találtam neki írni, hogy csak ne híreskedjen annyira azzal a betegségével, mert olyan nekem is van. Nos, a híreskedni szó indította el a lavinát. „A gyerekkoromat hoztad vele vissza - olvashattam tehát e-mail küldeményében -, sok bodrogközi tájszót igyekeztem meghonosítani itt, a Csallóközben, de ez sosem jutott eszembe. Illetve még az ele­jén, amikor a feleségemtől náluk, Apácaszakállason először halottam a nagyrakodik kifejezést. Például: Mit nagyrakodsz? Azaz, mit büszkélkedsz, mit vagy nagyra, stb. Ekkor vezettem le, hogy ez tulajdonképpen a mi ne híreskedjünk!, mit híreskedsz! stb. fogalommal azonos.” Levelében ezt követően azt próbálja fejtegetni, hogy a hí­reskedni szó (szleng) hogyan jutott el erre, mifelénk: „Sokszor tájegységeken belüli kisebb egységekben nem ismernek, nem használnak a szomszédos egységben, falu­­közösségben elterjedt szavakat - jegyzetek­ -, és akkor itt a nagy példa, az egymáshoz földrajzilag, tájegységileg nem éppen közeli Királyhelmec és Zenta találkozik egy szóban. Talán a közös folyónk, a Tisza a ludas” - zárta le a témát kissé tréfálkozva. Mindezek után vettem le a polcról a Messze van Helgoland című tárcakötetét, mert emlékeztem, hogy a szavak sorsával már akkor, a kilencvenes évek elején is foglalkozott. A tájnyelvek furcsaságaival, amelyek gyakorta konok, mégis inkább hu­morba ágyazott szóháborúhoz vezettek. Meg kellett barátkoznia az olyan szavakkal, hogy: préshurka, abálkása, aztán pedig egyre bővült a felismerés tárháza, miszerint a malacot például az egyik helyen pacának hívják, másutt cikkának, a kiscsikót pa­­cának, amott meg csidának. Lefekvéskor a gyereket csicsikálni küldik, egyes helye­ken viszont csak ezt ismerik: csucsukálni, így aztán természetesen a félreértések is elkerülhetetlenek. Az egyik tájegységben a góré a kukorica tárolására készült szellős építményt jelenti, a másik tájegységből a gyógyüdülőbe érkezett gazda viszont azért sietne haza, hogy levágja a górét, azaz (számára egyértelműen) a kukoricaszárat. Levelében írótársam is felhoz egy ilyen - ellentétes értelmezésre utaló - példát. Az egyik barátjánál a kőműves a vaskapu elhelyezésén szorgoskodott, „majd felém for­dulva megkért, adjam már oda a szobrot. Széltébe-hosszába bejártam a kertet, de se Gottwaldot, se Marxot nem találtam sehol. Viszont ott feküdt a lábam előtt egy vasoszlop”. A szobor tehát ott oszlopot, kapufélfát is jelent. Megegyeztünk abban, hogy adományként a tájnyelv a szókincs gazdasága. Vi­szont érzékelhető a veszély, hogy ezek a szavak, amelyek talán a valódi otthonosságot jelenthetnék a nagyvilágban, ki is hullhatnak az emlékezetünkből. Arról nem szól­tunk, hogy a tájnyelv érték - mert ez természetes. Bár talán ezt is hangsúlyozni kel­lene, sokan ugyanis szégyellik, kerülik használatát, nehogy „mulatságossá” váljanak. Holott így csak önmagukat szegényítik el. Egy másik íróbarátom, a Tiszán túlról, az ő­-ző nyelvjárást nehezményezőket frap­pánsan így intézte el: „Nekünk a tejnek nem a fele kell, hanem a fele kell!”

Next