Magyar Themis, 1873 (3. évfolyam, 1-55. szám)
1873-01-23 / 4. szám
27 döntő befolyású törvény-, illetőleg szabályhelyet nem vett figyelembe. Egyik az 1861. évi országbírói értekezlet, vágyás ideig. Törv. Szabályok B. részének 153. §-a, mely az 1855. évi decz. 15. kelt telekkönyvi rendelet 145. § át módosítja. Ezen 145. §. azt mondja, hogy : „Ha a folyamodvány a másodbiróság által elutasittatik, további folyamodásnak nincs helye.“ Ez az egyik: A másik az ideigl. Törv. Szab. 153. §-a, mely igy szól : „A 145. §. olykép változik, hogy a telekkönyvi ügyekben felfolyamodásnak harmadbirósághoz is birtokon belül van helye stb.“ A harmadik: A magy. kir. igazságügyminiszternek 1869. évi márczius 30-án kelt rendelete a polgári törvénykezési rendtartást tárgyazó 1868 : 54. törvényczikk életbeléptetése, s az erre szükséges átmeneti intézkedések tárgyában. Ezen rendelet XIX. czikkében : „Az ideigl. törvénykezési szabályokban foglalt egyéb intézkedések iránt következők rendeltetnek : 2. A telekkönyvekről szóló fejezetből a 145.,_148., 14g., 156., 154., 156. ás 158 §§-ok ideiglenesen továbbra is fenntartatnak.“ Ezzel az itt fenn nem tartott §§-ok az ideigl. törvénykezési szabályokból, érvényen kívül helyeztettek ideig. Tehát érvényen kívül helyeztetett az törv. szab. 153. §-a is, mely a telekkönyvi rendelet 145. §-át módosította, úgy hogy ez által a telekkönyvi rendelet 145. §-a ismét hatályba lépett. Következésképen az 1869. évi márczius 30-án kelt igazságügyminiszteri rendelet XIX. czikke és az 1855. évi deczemb. 15-én kelt telekkönyvi rendelet 145. §-a értelmében telekkönyvi folyamodási ügyekben két egybehangzó bírói végzés ellen további felfolyamodásnak helye nincsen. Az nem lényeges, és nem teszi a végzéseket nem egybehangzókká, ha az indokok eltérnek egymástól, — ha a végzések magukban véve egybehangzók : világos, hogy további felfolyamodásnak ige ; bármilyenek legyenek is az nincs beindokok. Azonban az itt a kérdés, joga volt-e az igazságügyminiszternek 1869. évi márczius 30 -án kelt rendeletével az ideiglenes törv. szabályok 153. §-át megszüntetni, s ezzel ismét életbeléptetni a telekkönyvi rendelet 145. §-át ? Ezen kérdés eldöntésénél lényeges kérdés támad: valjon milyen erővel bírnak az ideigl. törv. szabályok ? Midőn azok megalkottattak, daczára annak, hogy azokat az akkori országgyűlés elfogadta, s Ő Felsége is helybenhagyta : az országban senki sem merte törvénynek nyilvánítani, mert az 1790/1 :12. t. czikk szerint törvényt alkotni csak a törvényesen egybegyült országgyűlésnek és koronázott királynak lehet. Az országgyűlés nem volt egész, a király nem volt koronázva. Azonban az alkotmányos bíróságok azokat mint statútumokat elfogadták, és alkalmazták 1869. évig, tehát több mint tiz éven át; ez által Werbőczy élőbeszéd 10. czim 5. §-a szerint 10 évi praescriptióval megerősödvén , szokásjoggá (consvetudo) váltak, s mint ilyenek törvény erejére emelkedtek. Az ideiglenes törv. szabályokat tehát csak oly módon lehetett változtatni, megszüntetni, mint a törvényt. Erre a fennidézett 1790/1 : 12. t. ez mint sarkalatos alkotmány törvény értelmében csakis a törvényesen egybegyűlt országgyűlés és a koronázott király együttesen vannak jogosává. Mint országgyűlési képviselő a múlt országgyűlésen többször hangsúlyoztam, de úgy látszik a mostani magyar generáció nehezen akarja megérteni, hogy a törvényhozói jog át nem ruházható, pedig igen egyszerű a dolog, s könnyű megérteni, hogy az országgyűlési képviselők magukat a képviselőházban nem helyettesíthetik; a főrendek sem küldhetik a felsőházba maguk helyett uradalmi ügyészeiket ; és Ő Felsége a király sem bízhatja meg lovászmesterét, hogy az országgyűlés által felterjesztett törvényjavaslatokat szentesítse. Ebből világos, hogy még a törvényhozás sem adhat a miniszternek hatalmat arra, hogy törvényeket változtasson, megszüntessen, következés képen az igazságügyminiszternek, ki 1869. évi márczius 30-án kibocsátott rendeletét az 1868: 54. t. czikk záradékában nyert felhatalmazására támasztja, bármiként szólana is e felhatalmazás, nem volt hatalma az ideigl. törv. szabályok 153. § át megszüntetni Azonban megtekintvén az 1868 : 54. t. czikk záradékát, azt találjuk, hogy annak 6. pontjában az igazságügyminisztérium csak arra hatalmaztatott fel , „hogy az időpontot, melyben a jelen törvénykezési rendtartás hatályba lép, valamint az ennek életbe léptetésére szükséges átmeneti intézkedéseket meghatározza.“ Ezzel természetesen meg volt a miniszter hatalmazva, hogy telekkönyvi ügyekben is, mindazokra nézve, mik a törv. rendtartás szabályaival kapcsolatban állanak, átmeneti intézkedéseket tehessen. Ilyenek a telekkönyvi peres ügyek. De nem ilyenek a telekkönyvi folyamodási ügyek. Ezeknek a törv. rendtartással semmi közösségük, semmi érintkezésök sincsen. Ámde az 1855. évi deczemb. 15-én kelt telekkönyvi rendelet 145. §-a nem peres, hanem pusztán folyamodási ügyekre vonatkozik; erre nézve tehát a miniszternek intézkedési joga nem volt, az ideigl. törv. szabály 153. §-ának megváltoztatására meghatalmazása nem terjedt ki. E szerint az ideigl. törv. szabály 153. §-a még ma is áll, éspedig, mint szokásjog, a törvény erejével, következésképen telekkönyvi folyamodási ügyekben két egybehangzó végzés ellen is van további felfolyamodásnak helye a harmad bírósághoz. Már most a mondottakat a czikkiró által érintett jogesetre alkalmazva és hozzávéve az 1869 : 4. t. sz. 19. §-át, mely szerint ,,a bíró a törvények, a törvény alapján keletkezett s kihirdetett rendeletek, s a törvényerejű szokás szerint tartozik eljárni és ítélni. A rendesen kihirdetett törvények érvényét kétségbe nem veheti, de a rendeletek törvényessége felett egyes jogesetekben a bíró ítél.“ — a Curia, mint legfőbb ítélőszék, egészen hibátlanul (correct) jár el, midőn a telekkönyvi folyamodási ügyben két egybehangzó végzés ellen a további felfolyamodást megengedvén, annak megbírálásába bocsátkozik, ez által félreteszi a nem törvényes igazságügyminiszteri rendeletet, és követi a törvényt. Az állami közgyámok felállításáról. Ifj. Krúdy Gyula törvényszéki jegyző úrtól Nyíregyházán. Köztudomású dolog az, hogy a törvényhozó testület kitűnőségeit ép úgy, mint a haza összes jogászait legélénkebben foglalkoztatja most — a magán- és bűnügyi codex szabatos megalkotása, hogy az részben elérje Európa művelt nemzeteinek e téren már elfoglalt álláspontját, részben pedig annyira amennyire ez első feltét mellett lehetséges — megfeleljen a nemzet geniusának. Hogy e két feladat meg lesz e benne oldva? azt még a jövő leple fedi, — de hogy a sok között — mi tőlük várja reformálását, egyik legfonsabb az árva ügy és vagyon rendezése, azt úgy hiszem napjainkban senki tagadni nem fogja. Mert lehet-e valami szomorítóbb, mint a jelen árva ügyek eljárási módozata ? amidőn positív törvény hiányában, maguk a törvényhatóságok nincsenek tisztában, sokszor az illetékesség, sokszor pedig egyes alaki kérdés megoldására nézve. És ha még az árva-vagyon mikénti kezelését szellőztetnénk, amiről csak a közelmúltban is annyi sokoldalú panasz hangzott fel, vagy ha megvizsgálnánk az úgynevezett, községi gyámok sáfárkodásait, úgy mulhatlanul kell, hogy felkiáltsunk : „Oh árva-ügyek rendezése, jöjjön el a te országod !“. Én, nagy tisztelője vagyok ugyan a modern alkotmányos országászati politikának, melynek fő tendenciája az ügyek collegiális illetőleg községi elintézése, de itt, e kérdésnél ellene szavazok, és ellene szavaz úgy a százados történeti tapasztalat, mint a művelt nemzetek e téreni eljárása. Igen elvenni az árvavagyon kezelését, minden községi vagy más hatósági gyámkodás alól — és egyenesen annak oltalma alá helyezni, ki itt a legnagyobb garanciát képes nyújtani, egy szóval azt egyenesen államilag kezelni. Hosszadalmas és nem e kis tér keretébe térő lenne tüzetesen felsorolni a különböző államok eljárásait, elégségesnek tartom csupán megjegyezni azt, hogy Angliában a békebírák — mi még e nemes intézménnyel is „ignota terra“-t érintünk — ellenőrzése mellett, az árva vagyon állami közgyámokt által kezeltetik, kik megyék (shire) szerint vannak kinevezve, még pedig fizetés nélkül, díjuk az általuk kezelt vagyon évi jövedelmének 5%-ban lévén meghatározva és ezen felül, hosszú és hű szolgálataik után a parlamenttől e czélra meghatározott összegből, jutalomban illetőleg nyugdíjban részesülnek; gondozásuk kiterjed nem csak a vagyon gyümölcsöző elhelyezésére, de egyszersmind gyámoltjaik neveltetésére, mivel évenkénti terjedelmes jelentés-tételüket a főtörvényszék gyámhatósági osztályának felülvizsgálás végett beküldik. Ily kifogástalan kezelés mellett könnyen elérhető aztán azon üdvös eredmény, hogy az árvák vagyonépsége, egy fillérnyi csorbulást sem szenved. Magában értetődik, hogy az egészen vagyontalan árvák, részint a nemes emberbarátok, részint az állam által alapított és dotált árva- illetőleg lelencz-házakban találják fel azt, mit tőlük a sors mostohasága — a gondos szülők nem létében — megtagadott. Francziahonban azon módozattal követtetett ez eljárás, a császárság idejében, hogy a prefect elnöklete alatt összegyűlt „családi tanács“ ügyködött— az illető árvák személy és vagyona felett: a mostani köztársasági kormányforma szintén megtartotta az árvavagyon állami kezelését, de községi gyámok közbejöttével. Hogy mennyire fontos e kérdések mikénti megoldása reánk nézve — az kétségtelen. Mert váljon nem érdekel-e mindenkit, tekintet nélkül társadalmi állására, — hogy elhalása esetére hátramaradt árváinak személy- és vagyongondozása mily kezekbe kerül? Állítassanak fel az állami közgyámokt ! Hozassanak kifogástalan törvények azok eljárásának szabályozására. Adassanak állami jutalmak, a becsületes és hű közgyámok munkálkodásainak díjazására. És ekkor el fog érezni azon magasztos öntudat és megnyugvás úgy az egyesek, mint az intéző állam alkatrészéről: „hogy az árvák és azok vagyona minden veszélytől óva vannak“. *) *) A magyar jogászgyűlés ez irányban Gyárfás István kir. ügyész úr indítványa folytán már múlt évben kimondotta, hogy „az árvaügy országos rendezésénél a családtanács intézménye fennálló hazai intézményeinkhez és nemzeti visszonyainkhoz alkalmazva fogadtassék el“. Szert