Magyar Ujság, 1871. július (5. évfolyam, 148-173. szám)

1871-07-01 / 148. szám

nil, sőt a kiejtés idegenszerűsége is lassan-lassan kipusztul körükből. És ha mégis divattá teszik a német társalgást, az tisztán csak bók Bécsnek s az ettől függő kormánynak. De a legfőbb hiba nőinkre róható, kik e divatot vagy maguk utánozzák, vagy elharapózni engedik, s igy ennek megszüntetéséről gondoskodni az ő kötelességük. A társalgásnak éltető szelleme a nő, ő ott királyné, parancsolhat, tehát parancsoljon; szívesebben fognak neki engedelmeskedni mint bármely koronás fejedelemnek. De van egy mindezeknél sokkal szélesebb, és folyton megújuló csatorna, mely önmagában elegendő egy ország elárasztására — a hadsereg. Hogy milyen hatalmas nyelvterjesztő a hadsereg, arról alkalmam volt meggyőződni Olaszhonban , ahol több mint egy század óta az ország összes értelmisége minden kigondolható úthoz módhoz folyamodott avégett, hogy szüntesse meg a különböző dialectusokat s helyükbe a tiszta olasz nyelvet hozza általános szokásba. Nem sikerült. Alakultak könyvterjesztő társulatok, nyelvterjesztő egyletek, akadémiák, hírneves írók s hazafiak fáradoztak a dologban; fujában, nem volt semmi sikere. Jött a felszabadulás persze, a faj nemzetté lett, létrejött egy nagy nemzeti hadsereg. A kormány meg nem felejtkezve sürgős politikai teendői között sem a szellemi irányról, azonnal intézkedett hogy az oktatás, a vezényszó tiszta olasz legyen. A nápolyi, a toscanai, a siciliai, a piemonti, a lombardi katonák nem értvén egymás dialectusát, kezdtek beszélni, elején csak magok között, később a néppel is a vezényletben használt tiszta nyelven, miáltal ez folyton terjed s átalánosodik, miért is a hires Manzoni nemrégiben mondá: Quest' accademia amiilante italianizza V Italia! E mozgó akadémia olaszositja Olaszhont! Most lássuk a mi „mozgó akadémiánkat.“ Van körülbelül 80,000 osztrák katona, ki hazánkat még folyvást mintegy megszállva tartja s akik vendégszeretetünk jutalmául terjesztik népünk között a német nyelvet. De ez még csekély. Küldünk 329.000 magyar ifjút a közös hadseregbe, ahol németül megtanulni kénytelenek, mert az oktatási, a vezényszó német. Ezek hazatérve szívesen gyakorolják a nagy kínnal megtanult idegen nyelvet, miáltal ez terjed s behatol a legkisebb faluba, a legutolsó kunyhóba. Vessük egybe a két számot, az itt germanizáló osztrák katonák, s a künn germanizálódó magyar katonákét, s kisül hogy saját pénzünkön fizetünk több mint 400.000 embert, ki közvetett vagy közvetlen apostolává válik a germanisatiónak! Hol az a nemzet, mely ily áramlatnak ellent bírjon állni? Íme körvonalaztuk, nyugodtan s minden túlzás nélkül, főbb vonásaiban azon társadalmi bajokat, melyek nemzetünkre és nemzetiségünkre napról napra veszélyesebbekké válnak. Hátra marad még egy mindennél nagyobb baj, veszély, mely fajunkat fenyegeti. Erről holnap. Helfy Ignácz: Magyar nemzeti egyház. Körvonalaiban az olvasó elé állította első czikkünk azt a fogalmat, melyet mi nemzeti egyház alatt értelmeztetni és a kath. hitfelekezetet illetőleg megállapítani kívánnánk. Annak első föltétele gyanánt óhajtottuk, hogy az sem tanaiban, sem jogainak értelmezése körül más souverain hatalmat, mint a kath. hitfelekezet egyetemét ne valljon s ne ismerjen. Ez odaján az „una Ecclesia sola salvifica“ hívei kétségkívül meg fognak ütközni. Nekik, miután az egyházi absolutismus emlőin neveltetitek föl s a kiváltságok verőfényén sütkéreztek, nehezen fog esni, hogy mi a felebaráti szeretet kötelezettségét nem zároljuk körül „keresztény katholikus“ türelmetlenséggel, s hogy nem avatjuk föl az eszközt czéllá, hanem e neheztelés tekintetbe nem jöhet. Soha még jogkört nem sikerült államférfiúnak akként tágítani, hogy a korlátolt részről ennek följajdulás, és az elnyomatásról való panaszkodás ne lett volna a következménye. Örült igazság, hogy aki akarja a czélt,akarnia kell az eszközöket is. Itt pedig a czél: a teljes vallásegyenlőség lévén, ehhez az első eszköz, ledöntése mindazon kiváltsági bástyázatoknak, melyek mögül az úgynevezett uralkodó vallás folytonosan támadólag kísérhet mindennemű egyenlősítési törekvést. A polgárnak a szabad államban csupán egyetlenegy kritériuma lehet: s ezaz, vájjon becsületes ember-e, öszhangba hozta-e kebelében egymással a jog és a kötelesség érzetét? Mert csupán e kettőnek egységesítéséből születik meg az, mi egyesnek, úgy mint az államnak végczélja: az igazság. Ezzel pedig a vallásnak, s a vallással emennek semmi köze. Mihelyt egyszer az emberiség azon magaslatra emelkedett, hogy ez egyszerű, kézzelfogható igazságot megérti, egy csapással véget vetett a lelkiismereti erőszak és a vallási villongás lehetőségének. Mi nem kívánjuk, hogy a különböző vallásfelekezetek, s azok közt a r. kath. vallás is amalgalizálódjék bármelyikkel, hit dolga lévén úgy az egyik, mint a másik — de azt igenis követeljük, hogy uralkodói szerepre, vagy még csak praepotentiára se törekedjék s ne törekedhessék egyik a másik fölött. És itt már el is jutottunk következtetésünk végczéljához. Mert ez elvek megvalósítása a kath. egyház, a speciális magyar katholikus egyház mai szervezete mellett merőben lehetetlen. E szervezetnek tehát az átalános emberi jog és a polgári egyenlőség szelleméhez képest kell átidomulnia. Valóban mélyen el kell szomorodnia annak, aki a magyar alpapságnak helyzetét figyelmére méltatja. Ehhez képest paradicsomi boldogságnak mondható sok tekintetben a rabszolgának állása is. Menjünk végig a rabszolgaságnak e megdöbbentő fokozatán. A clerikus rabszolgája a mindenható praefectustól kezdve fölfelé minden papnak , a káplán rabszolgája és föltétlen alárendeltje plébánosától kezdve fölfelé mindenkinek, a plébános esperestjétől kezdve a káptalannak és püspökének, az esperest — káptalanjának és püspökének, a káptalan püspökének, a püspök — a csalhatatlan római pápának. Különösen kirívó volt az ellentét, mit az öreg tajtékpipás táblabíró és a katonatisztek együttléte mutatott. Azon időben , melyben történetünk fonalát fölvettük, ezernyolczszáz negyvenhatban még nem volt ugyanannyira elválva az osztrák katonai elem a magyar faj társas életétől, mint a negyvennyolczadiki év mozgalmai után s az ötvenes években, mégis kissé szokatlan benyomást tesz a szemlélőre ez ősmagyar táblabiró-családban egyszerre két katonatisztet látni. Az egyiknek helyzetét a családban már ismerjük. A másikét pedig azonnal kitaláljuk, ha tekintetbe veszszük, mily bizalmasan tartja kezében Ida kezét s mily nyájasan suttognak együtt. Mártonfy János leánya Ida feltűnő jelenség. Mindenki csak úgy hivja, hogy: „a szép özvegy.“ Ida valóban szép nő. Arcza, alakja, telt üde tagjai valódi typusát képezik a magyar női szépségnek. Az első ifjúság cimpora már lehullt ugyan róla, de azért annál bájosabb a teljesen kifejlett szépség, mi hódolatot parancsolón, mégis szelíd kedélyes vidámsággal ömlik el egész lényén. Nagy fekete szemeiből nyíltan, őszintén sugárzik elő az a különös bűbáj, mi ismeri már önmagát és a világot, de azért nem veszti el nőiségét, s ha nem akarja is képmutatóan az ártatlant játszani, mégis annyi szelídséggel és gyöngédséggel bír, hogy ez néha majdnem a naivságba megy át. Azért e nő nagyon fiatalnak látszik, husz-huszonkét éves fiatal asszonykának gondolnátok, kedves olvasóim, ha gyöngédtelenül el nem árulnám, hogy belenéztem a matricájába s tudom, hogy nagyon közel van a három X-hez. Pedig most különösen érdekében áll a szép asszonynak, hogy eltitkolja éveinek számát, mert jegyese van, ki épen most suttog vele. Báró Weither Árnánd őrnagy, csinos, szőke,alig 33—35 éven férfi, kedven leérett vidám ember Fölfelé tehát — csupa jogot, lefelé csupa kötelességet találunk — s ha megtekintjük e pokoli ravaszsággal készített szervezetet, egyfelül be kell látnunk, hogy semmi ördögség nincs a kath. hierarchiai szervezet szilárdságában, másfelül azonban meg kell győződnünk arról is, hogy e szervezet mellett javítást magából a szervezetből várni hiú agyrém, kába ábránd. Ha itt javítást akarunk létrehozni, nekünk magunknak, a hívők egyetemének kell belenyúlni a dolgok mélyébe. Fenebb volt alkalmunk kifejteni és bebizonyitni, hogy a kér. kath. hitvallás örök igazságai a legtávolabbi összeköttetésben sem állanak a kér. kath. egyház hierarchikus szervezetével, azok tekintélyének, erejének legkisebb mértékben sem ártunk tehát az által, ha e szervezetet megváltoztatjuk — s mint ez hazánkban pl. a két reformált vallásfelekezetnél századok óta gyakorlatban létezik, és legszélesebb választási alapon a presbyteriális rendszerre fektetjük. E rendszer által csak nyerhet a kath. egyháznak minden tagja. Az „apostoli“ magyar király, amennyiben az ország első hivatalnoka, s maga is a kath. hitfelekezet egyik tagja, — ám gyakoroljon tovább is „apostoli“ vagyis felsőbbségi jogokat, amennyiben azok a presbyteriális rendszerrel összeegyeztethetők lennének, ebben nem ütközik meg senki. — Nyer az alsó papság, amennyiben eddig a családon és a polgárjogokon kívül álló helyzetéből oda létetik, ahova műveltségénél és magasztos hivatásánál fogva helyeztetnie kell, t. i. független állásba; nyer a kath. hitegyetem, mely az autonómiával jogainak teljes gyakorlatába lép , s maga a felsőbb fokú hierarchia, a káptalan és a püspök sem veszit el mást, csak azt, amit eddig is jogtalanul birt. A nemzeti egyháznak második fő feltétele gyanánt emlitettük a kath. papság felszabadítását azon hierarchikus bilincsek alul, melyeket az önkény és szeszély vert rájuk, homlokukra sütvén ez által a rabszolgaság bélyegét és a társadalmon kívül helyezvén azokat, kiknek épen a társadalom legmélyén volna helyük azon magasztos hivatásnál fogva, melynek megfelelni kötelesek. E bilincsek közt kétségkívül első hely illeti meg a VII. Gergely pápa által kovácsoltak a coelibátust. Legutóbbi czikkünkben fölvetettük a kérdést, vájjon a coelibatus eltörlése érinti-e magát a kath. hitvallást? Erre, ha egy kis egyháztörténelmi kitéréssel, is, felelni tartozunk. A coelibatus tisztán pápai rendszabály, emberi intézmény, hogy VII. Gergely pápa hozta meg e rendeletet, mutatja, hogy addig a r. k. egyházban a papok kényük kedvük szerint nősültek. Ha a kath. egyház 1074-ig, mikor e rendelet meghozatott, a papok nősülése mellett is létezhetett, miért ne létezhetnék 1871. — illetőleg a coelibatus eltörlése után is? Egyébiránt az egyháztörténelem tanúsága szerint magának e szigorú rendeletnek sem volt meghozatala idejében époly kevéssé, mint századokkal később átalánosan elismert kötelező érvénye. Németország északi részén még 1131-ben, a lüttichi tartományi zsinat határozata ellenére is nősültek és fungáltak a papok. Cseh- és Lengyelországban még később szereztek érvényt e rendeletnek. Maga Proklop, a cseh nemzet történetírója nős pap volt, s itt Cápuai Péter szentszéki követ csak azon föltétel alatt hirdethette ki Hildebrand rendszabályát, hogy az épen nem tartozott azon bajtársai közé, kik a magyar nemzet iránt indokolatlan ellenszenvet éreznek. A társaság figyelme most épen az öreg úr felé fordul, ki egy tágas kerti karosszékben ül s kis unokájával enyeleg. A kis Gyula hat-hét éves kedves kisgyermek, anyjának, Idának szakasztott képmása. Most nagyatyja tajtékpipája után kapkod, mit az öreg ur el-elkap előle, meg feléje nyújtja, aztán kaczagnak mind a ketten. A kis Gyula egyszer aztán elhallgat, sunnyogva megkerüli a nagyapó egymásra rakott lábait, félre fordul, egyet nyújtózkodik, mintha már megunta volna az enyelgést, ekkor egyszerre villámgyorsan megfordul és mielőtt az öreg úr megakadályozhatta volna, megkapta a tajtékpipa szárát, aztán szivéből felkaczagott: — Ugye rászedtelek, nagyapós ! — Teringettél! — kaczagott a jó öreg, — milyen ármányos kópé az én kis Gyulám, hogy érti a hadi cselt! A kis Gyula oda simult a nagy apóhoz, két kezét annak térdére támasztva, állát kis tenyereibe illesztve, felnézett rá azokkal a nagy fekete szemekkel. — Nagy apó ! tudod-e mi leszek én ?... huszár, mégpedig generális! — Állj be hozzám, kedves Gyulácskám! szólalt meg most a vértes őrnagy, aki gyönyörködve nézte a kedves jelenetet. A kisfiú most az őrnagy felé fordult, de nem felelt. — Nos jösz-e hozzánk ? Pompás vasas német lesz belőled! tréfálódzék a báró egész tiszta magyarsággal, készakarva használván ezt a magyaros kifejezést. — Nem leszek én kurazsi ! — Hát mért nem? hiszen láttad, milyen szép aranyos sisakom van, aztán még a mellvas — hej, hogy ragyog az! csupa arany! hogy isteágyorstartást a papoknak a pápai trónról nyert teljhatalmával megengedte. Hasonló történt 1248-ban Svédországban. És a történelem följegyezte, mint egy elhibázott kényszerrendszabály természetes következményét, hogy a romlottság a kath. egyházban a XV. század folyamán érte el tetőpontját. Ezek azonban régi idők, de mi hivatkozhatunk közelebbi adatokra is. Ott van az 1650. febr. 15-iki rendelet, mely a papoknak, ha nem szerzetesek is egyszersmind, megengedte a nősülést. Sőt még közelebb jőve Szélunrdhoz, maga VII. Piusz ki József császár idejében élt, komolyan elhatározta a coelibatus megszüntetését, össze is hívta e czélból a bibornokokat, megtétette a coelibátus eltörlésére vonatkozó indítványt, amely azonban Pallavicini bibornoknak e jellemző nyilatkozatán törött meg: „Ha megengedjük a papoknak a házasságot, úgy elromboltuk a pápai hierarchiát, elveszítettük a római püspökök tekintélyét és méltóságát, mert a házasult papok nejeik és gyermekeik által az államhoz csatoltatnak és megszűnnek a pápai székhez ragaszkodni, sőt lesznek egyes esetek, ahol egyenesen kényszerülnek a fejedelem érdekeit követni. Az állami bölcseség tehát megtiltja, ő szentségének hogy efféle indítványokat bármikor meghallgasson.“ E nyilatkozathoz nem kell magyarázat — valamint sok szó nem kell annak bebizonyításához, hogy ugyanazon érdekek, melyeket a római szentszék századokon át szemei előtt tartott kérdésben, teszik kötelességévé az államnak, hogy ellenkezőleg cselekedjék és a nemzeti egyházban a coelibátust megszüntesse. Hollós László: — A bírósági székhelyek meghatározására kiküldött vegyes miniszteri bizottság munkálatát befejezve, a tervezet a minisztertanács elé került s ha a végleges megállapítás még e héten — mondá aztán elfojtott hangon, az ajtókilincset kezében tartva, — még nem végeztem el. Te ki fogsz hallgatni engem. Ezzel, nem várva be a feleletet, távozott. A magára maradt leányka pedig bánatos szánalommal tekintett utána, aztán csendesen leült s fájó merengéssel hajtotta le szép fejét... ..........Hűs szellő lengett oda kinn, mi még kellemesebbé tette a szép őszi délutánt, kivált ott a pompás kert pavillonja előtt, hol egy nagy terebélyes hársfa árnyas lombjai alatt most egy kedélyes beszélgető társaságot találunk. A társaság tagjai: Mártonfy János, neje, leánya, ennek kis fia, egy vértes őrnagy és Károly. Károly majdnem egy időben ért oda az öreg úrral s előre kiáltá: — Bizony nem tudtam kicsalni! — És alkalmasint magadat is odabenn feledted volna, ha rád nem riasztok. Ezt az öreg Mártonfy ur mondá, kedélyesen megfenyegetvén pipaszárjával Károlyt. Megkaczagták az öreg ur tréfáját s ő maga kaczagott legjobban. Károly mosolyogva foglalt helyet köztük, látszott rajta, hogy csak félig ébren, félig álomban halla a tréfát, mert nem sokára mély ábrándozásba sülyedt. Sajátságos képet nyújt e társaság. A kedélyes mosolygó tekintetű öreg úr, eredeti tősgyökeres magyar arczával, hosszú ősz szakállával s izmos termetével ... A körülötte ugrándozó fiúcska vörös zsinóros kék huszár-ruhácskájában. A tisztes háziasszony antik szabályos arczával, aztán a viruló szépségű fiatal özvegy, mellette a daliás vértes őrnagy és szemközt velük a fiatal ábrándozó hadnagy. Sajátságos keverék! A magyar kedélyesség, nemesi méltóság, katonás elegantia, női kellem és gyermeki iiatlapság. (Folytatás.) megtörténend, úgy a megállapított jegyzék már a jövő héten fog a törvényhatóságokkal közöltetni. MAGYAR ÚJSÁG, 1871. JULIUS 1. A vidéki lapok. (A.) A napokban vettük a Nagy-Váradon juli 1-től naponként megjelenendő „Bihar megyei Közlöny“ társadalmi, szépirodalmi, ismeretterjesztő, kereskedelmi és gazdászati napilap mutatványszámát. Örömmel üdvözöljük ez újonnan megindulandó lapot, mely mint programmja s mutatványszáma remélni engedi, tökéletesen megfelelend azon fogalomnak, melylyel mi a vidéki sajtó hivatásáról bírunk. Programmjában, kijelentve, hogy a lapból a politika teljesen ki leend zárva, ezeket mondja: „1. A társadalmi mozgalmainkról szóló czikkekben a „Biharmegyei Közlöny“ a XIX-ik század szabadelvű nézetei, a munka, a szabad ipar, az egyéni szabadság, a vallások egyenjogúságának leend szerény előharczása, társadalmi egyenlőség és felvilágosodottság leendőnek jelszavai. 2. A lap ismeretterjesztő részében, Biharmegye és fővárosának története, természeti ritkaságai, archaeologiai, helyrajzi viszonyai, tudományos és népnevelési ügyeivel foglalkozand; rendes referádákat hoz a biharmegyei orvos-, természettudományi- és gyógyszerészegylet, ügyvédi egylet, kereskedelmiköreink, polgári élet, szóval mindennek mozgalmairól, mi társadalmi életünket képezi, az iskolaszék- és iskolatanács üléseiről. — E rovatban általános érdekű ismeretterjesztő czikkek is közöltétnek. 3. Kiváló figyelmet fordít a városi, megyei közgyűléseken történőkre , pénzintézeteink és jótékony-egyleteink állapotára, törvénykezési, közigazgatási nevezetesebb mozgalmainkra.“ A programmban mondottak arról tanúskodnak, hogy az illetők helyesen fogták föl a helyzetet, midőn az említett lap megindítására vállalkoztak s hogy a tett ígéretet komolyan szándékoznak beváltani, ez már a mutatványszámból kitűnik. A czikksorozatot „A főváros és Biharmegye nyelv tekintetében“ feliratú szakavatott tollból folyt értekezés nyitja meg; ezt követi egy helyi érdekű czikk „Nagy-Várad hivatása“, „Iskolai élet“, mely rovatot a többinek neked ez az aranyos uniformis! . . . Gyere no ide, kis kurazi, kis vasas-német! — Nem leszek én soha vasas-német, — kiáltott majdnem vadul a lángoló fiúcska, — nem leszek német, ha még olyan aranyos is. — No de hát gyere hozzám! csak nem haragszol rám úgy, mint a ruhámra! — Nem haragszom én a bácsira, hiszen a bácsi nem olyan. Eközben fölkapaszkodott az őrnagyra, odaült ölébe és úgy mosolygott szeme közé ragyogó arccal. Az őrnagy elragadtatva csókolgatta a kedves gyermeket. — Hát milyen vagyok én ? hisz én is olyan vagyok, én is vasas-német vagyok. — Igen ám, de azután huszár lesz. — Hát ezt ki mondta neked ? — Hát senki. De a bácsi az én papám lesz és akkor a bácsi magyar, hát nem lehet vasas német, hanem huszár. — Gyula, Gyula! — kiáltott anyja, megrettenve, különös helyzete zavarában, — mit beszélsz te összevissza? ... Ah! Ármánd . . . — Ne bántsd, ne mentegetődzél! vágott szavába az őrnagy meghatottam A gyermek ösztönszerüleg a nemzeti közszellem tolmácsa volt. Dicső nemzet, melynek ilyen gyermekei vannak ! . . . Ida ! ha nem tudnám, hogy e gyermek veled enyém is lesz, elrabolnám őt, annyira szeretem. — No akkor meggyűlne a bajod, mert hatalmas védője van. — Védője? — Igen! az én kedves báránykám, az nem engedné elrabolni, egyszerre farkassá lenne. — Oh Farkassal a nélkül is meggyül a bajotok, — nevetett Mártonfy, — gyanus előttem, hogy nem jött d dje&yxésick Vampéte.. vidéki lapokban elég sajnosan mellőzve látunk. Van azután levelezési, biharmegyei és nagyváradi újdonságok rovata, mindenben csakis a helyi érdekekre fektetve a fősulyt s végre a „Tárcza,ahol egy román népdalt látunk, mely ismét arra van számítva, hogy azon kör érdekeltségét keltse föl, melyben a keletkező lap mozogni szándékozik. Íme egy oly vidéki lap, mely nevének megfelelőleg, az is kíván lenni. Méltán megérdemli tehát, hogy mielőtt pályafutását megkezdi, részletesebben megismerthessük, tesszük pedig azért, mert kívánjuk, hogy minél több ily lap legyen a vidéken, mely feladatát helyesen fölfogva, azon a téren, melyre utalva van, sikerrel fog működni. Nem ismerjük a lap szerkesztőit, politikai elveiket nem kutatjuk, elég azt tudnunk, hogy jó vidéki lapot akarnak szerkeszteni. Az eddigi vidéki lapok, kevés kivétellel, még mindig nem tudnak leszokni, hogy oly dolgokkal ne foglalkozzanak, melyek nemcsak erejüket haladják túl, hanem egy vidéki lap keretébe nem is illenek. Kiválóan szeretnek foglalkozni a magasabb politikával, a helyi érdekű kérdéseket pedig, melyek fejtegetésével vannak hivatva hatni, egészen agyonhallgatják. Az iskolaügy, a társadalmi egyenlőség és felvilágosodottság, mind oly dolgok, melyekkel minél többet kellene foglalkozzok. Ne törekedjenek arra, hogy a megye vagy vidék határain túl, melynek érdekeit képviselni vállalkoztak, bámultassanak, hanem igyekezzenek az illetőknél nélkülözhetetlen családtaggá válni, s helyi viszonyaikról oly kis lapot adni, hogy a fővárosi sajtónak forrásul szolgálhassanak, mert hisz ez épen egyik hivatásuk, hogy a vidéki mozzanatokat magukba foglalva, a központba vezető csatornát képezzék. A vidéki lapok feladata szép és fontos, mert mint az olvasó közönséghez legközelebb állók, a közművelődés s egyenlőség terjesztésében ők az előőrsök. A népköltészet gyöngyeit napfényre hozni, szintén a vidéki lapok által eszközölhető legkönnyebben, s pedig tudjuk, ha ez évről-évre nem történik, későbben mily nehezen eszközölhető. Ha ez után haladnak, úgy nemcsak életüket biztosítják, hanem az általános haladásnak is erős támogatói lesznek. KÜLFÖLD. Olaszországi hírek. Nápoly, június 20. Ma a tengerészeti kiállításról kezdett jelentésemet félbe kell szakítanom, hogy a pápai jubileumról szóljak, mely nálunk, heves délieknél majdnem észrevétlenül folyt le. Ez valószínűleg a már többször bebizonyodott tétel következménye, miszerint a katholikus hit buzgósága a Rómától való távolsággal nő. Itt a violaszinű tarlatannal diszített, és kivilágított templomokban mentek véghez az áldozások. A nápolyi érsek-bibornok pásztorlevélben szólította fel a hiveket, hogy a szent oltárhoz közeledjenek és ez emlékezetes napot ünnepeljék meg. Ezen pásztorlevél sokkal hoszszabb, mintsem kivonatban közölhetném, átolvasván azonban nagyon épültem rajta. Irálya félig scholasticus, félig mystikus és ha közölné lapjában, nagyon különösen venné ki magát. E levélből oly dolgokat lehet tanulni, melyekről az előtt fogalommal sem bírtunk, mint, hogy isten szelleme hétféle és hogy e napon nemcsak kétszáz millió katholikus reszketett az örömtől, hanem ezer és ezer millió lélek, melyek a föld felületén léteznek.“ — Ez úgy hiszem, oly uj népismei adat, melyet a tudósok örömmel fognak tudomásul venni. Különben a szent szűz a hívek buzgóságának fenntartására uj csodát művelt. A salettai istenanya arcra izadtsággal borittatott. Négy csepp, mindegyik oldalon kettő e csodakép tanúbizonyságául jegeczedve maradt meg rajta. E kép a belföldi istenanyák nagy hátrányára mindig nagyobb imádtatásnak örvend. Érsekünk még Rómába utazása előtt hódolt e csodálatos képnek. Néhány nappal azelőtt sokkal jelentékenyebb csoda híre keringett itt, mely Berlinben Vilmos császár családjában történt. Itt közlöm a híreket, melyek a nép közt elterjedtek. Győzelmes Vilmosnak születése óta egy nyomorult és tehetlen leánya volt. Egy éjjel savoyai Mária Christina, II. Ferencz volt nápolyi király anyja, kit az egyház nemrég a szentek közé sorolt, megjelent a herczegnő szobájában és azt mondá neki: „Kelj fel.“ — De asszonyom — Igaz! — szólt elmerengve Ida, — tegnapelőtt itt kellett volna már lennie. Ezért a hanyagságért megszidom. — Talán csak nem haragudott meg valamiért ? szólt aggódva Mártonfyné. — De aligha meg nem haragudott! — felesé Mártonfy. — Kedves fiam uramnak nem lesz könnyű mesterség ezt a magyar farkast megszelidíteni. — Ah ne bántsátok az én báránykámat! — szólt közbe Ida, — jobban ismerem én, nem fog farkaskodni. — Ki az, ki az ? — kérdé az őrnagy, — ki az, kit egyszerre farkasnak és báránynak neveznek? . . . Rég hallok már emlegetni valami farkast és bárányt. . . Károly! ön nekem e különös tüneményről még nem is szólt, pedig nevezetes egyén lehet a háznál. Károly! — kaczagott most az őrnagy, a merengő hadnagy vállára ütve, — hol van ön ? Ez önrerezzenve hirtelen kérdé: — Tessék? —• Jöjjön ön vissza Tündérországból fiatal barátom, ide közénk és mentse magát: miért nem szólt nekem a családnak egy előttem még ismeretlen tagjáról ? — A háziak föltették önről, hogy megismertette őt velem, azért úgy beszéltek róla, mint akit ismerek, én pedig rösteltem kérdezősködni. De most szégyenszemre bevallom az ön hanyagságát. Ki ez a családtag? — Az nem tagja a családnak . — szólt komoran Károly. — Hanem ? . .. — Az a kegyencz !