Magyar Ujság, 1871. július (5. évfolyam, 148-173. szám)

1871-07-11 / 156. szám

156-ik szám. Kedd, 1871. július 11. V. évfolyam. Szerkesztőségi iroda: Lipótutcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtat­nak el. _ Kiadó-h­ivatal: Lipót­ utcza 11. sz. földszint. Ide intézendő a lap anyagi ré­szét illető minden közlemény, u. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények. POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben ház­hoz hordva. Egész évre .... 20 frt — kr. Félévre...................10 „ — „ Negyedévre . . . 5 „ — „ Egy hónapra ... 1 „ 70 „ Egyes szám ára 6 kr. Hirdetési dij: 8 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 12 kr.; többszörinél 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér : 5 hasábos petitsor 25 kr. A „Magyar Újság“ ára egy évre . . 20 forint — kr. félévre ... 10 „ — „ évnegyedre . 5 „ — „ egy h­óra . . 1 „ 70 „ Az előfizetési pénzek A „MAGYAR UJSÁG“ kiadó­hivatalához (Pesten, Lipót utcza 11. sz.) intézendők. Az előfizetést legczélszerű­bben pos­tautalvány­nyal eszközölhetni. Adakozás. Az 1848/49-iki rokkant honvédek menhá­­zára adakoztak: Apátfalva község elöljárósága Csanádmegyében.....................2 frt 40 kr. Ráczkeve város községe . . 200 „ — „ Szentesi gazdálkodó ifjúság Posta János által . . . . . 41 „ — „ átvettem Vidats János, menház bizottsági elnök. Pest, július 10. A franczia nemzetgyűlés a választások befe­jezte után munkálkodását zavartalanul folytatja. Úgy látszik azonban, hogy azon ujjmutatás, me­lyet a reaktionárius párt a megyékben lefolyt választások eredménye által nyert, egészen nyomtalanul tűnt el s nem birta e párttal meg­értetni, hogy a helyzet hátrányukra jelentéke­nyen megváltozott. A legitimitás néhány régi hive a legelkopottabb tervekkel lépnek fel, amint ez a hírlapi cautio vita alkalmával eléggé ki­tűnt. Az egyik a nemzeti becsületet teljes épség­ben fen akarja tartani s a visszatolást azzal kezdeni meg, hogy az idegeneknek Francziaor­­szágban való tartózkodását rendkívüli uton megadóztatja, a másik a pápát a Vatikánban a hozzá nem méltó kötelékeiből az által akarja kiszabadítani, hogy az Orleans szűz szentté ava­tását kérje tőle. Az ily esztelenség szomorú szín­ben tünteti fel a jelenlegi versaillesi gyülekezet parlamenti műveltségi fokát. A lapok közük azon levelet, melyet Thiers a pápához irt s melyet jul. 28-án Harcourt nyúj­tott át. Thiers levelének Harcourt gr. azon ér­tesítése szolgált indokául, mely szerint a pápa készül Rómát elhagyni, és Francziaországba menni. Thiers e szándék valósítása esetén azt hiszi, hogy a fogadtatás meg fogna ugyan fe­lelni a franczia népnek a pápa iránt tanúsított ragaszkodó szeretetének, de Thiers e terv való­sítása előtt kötelesnek érzi magát a felelősség­nél fogva, melyet e dolog maga után vonhatna, néhány megjegyzést terjeszteni a pápa elé. Tekintve azt, hogy a rend ügye általában mindenütt veszélyeztetve van, és kihívó megráz­kódtatásokat mindenesetre kerülni kell, Fran­­cziaországnak is mint a többi hatalmaknak el kell­ fogadni Olaszország egyesítését. Jólehet Francziaország legfőbb szerencséjének tartaná menhelyet adni a catholicismus fejének, mégis félő, hogy a pápa vallási jellegének fénye csor­bulást szenvedne, ha elhagyná a vatikánt. Olasz­országnak akkor oka lenne neheztelni a pápa iránt tanusított vendégszeretetért s csak nehezí­tené Francziaország helyzetét. A pápa Francziaországban sohasem foglal­hatná el azon állást, mely neki az olasz parla­ment által elfogadott garantia törvényben biz­tosittatott. Francziaországban a pápa az álta­lános törvény hatalma alatt állana. — Thiers végül tudatja, hogy Francziaország, Olaszor­szág s a pápa között a kibékítést megkísér­­lendi. Párisban az elfogatatok még mindig tarta­nak. Az utóbbi időben a miveit osztályból, kü­lönösen számos orvos fogatott el. A „Siécle“ szerint senki sem biztos az iránt, hogy este le­feküdvén, reggel az árulkodások folytán nem fog-e a rendőrség által fölkeltetni, hogy bör­tönbe vitessék. A gyártulajdonosok panaszkod­nak, hogy legjobb munkásaiktól fosztatnak meg s ha ez így tart, az alig megkezdett munkát kénytelenek lesznek megszüntetni. A németek üldözése újra megkezdetett . Pá­risban a Helder kávéházban nagy verekedés volt, mely alkalommal számos német súlyosan megsebesült. A versaillesi nemzetgyűlés június 6-iki ülé­sében elhatározta, hogy a Notre-Dame templom­ban emlékszobrot kell felállítani a legyilkolt ke­zeseknek. Ezen szoborra minden legyilkolt ke­zes neve fog vésetni. Ehez képest a hivatalos lap egy névlajstromot tesz közzé, mely a keze­sek neveiből van összeállítva, s felhívja a kö­zönséget, hogy a névlajstrom teljessé tételére mindenki küldje be utánadatait. A berlini kabinet nagy figyelemmel kíséri az „Internationale“ működéseit. Bismarck bg — írják a „Bob.“-nak Berlinből — egészen oly ember, hogy saját tapasztalatait a másokon észleltekkel gyarapítsa, de az „Internationale“­­val komolyan veszi a dolgot. Erősítik, hogy a birodalmi kanczellár Jules Favre ismeretes kör­irata után a commune okairól több kabinethez, melyek közül különösen a bécsit és pétervárit emelik ki, jegyzékeket intézett volna, melyek­ben a communistikus titkos szövetségek veszé­lyes voltáról Jules Favre-rel egészen megegye­­zőleg nyilatkozik és ajánlja a kormányoknak, hogy a commune tagjaival amennyiben azok az országban találtatnának, ne politikai, hanem közönséges bűntettesek gyanánt járjanak el. Az orosz czár legközelebbi ittléte alatt is reá vitte volna Bismarck a beszédet az „Internationale“ veszélyeire. Mondják, hogy a czár egyetértett ugyan vele, de megjegyzé, hogy ő maga e te­kintetben Oroszország részéről egészen nyugodt, mire Bismarck így válaszolt: Sire, bátor va­gyok kétségbe vonni, hogy helyesen cselekszik,é­s a nagyon meglepett uralkodónak igen részletes leleplezéseket tett volna e veszélyes szövetség­nek Oroszországban való elterjedtsége felett. Mi Németországot illeti, azon véleményben vannak, hogy a párisi gyújtogatók elvtársai itt kedve­zőtlen talajra találnak ugyan, de ott, hol be­fészkelni akarják magukat, igen egyszerűen fog­nak elbánni velük. A spanyol miniszterválság megszűnt s a cor­­tes most a budget tárgyalását zavartalanul to­vább folytatja. A botrányok azonban még min­dig megújulnak. Nem­régiben Nocedal képvi­selő az olasz király személyét vonta a vitába s sértőleg nyilatkozott felőle s ezért az elnök ál­tal rendreutasittatott, mint a majom a dióval, próbálgatják idő­n­­kint feltörni is, de mert vagy a foguk gyenge hozzá, vagy a dió héja igen ke­mény, — legtöbbször megelégesznek az­zal, hogy — zörögtetik. Ez volt Börne véleménye a németek­ről ; a mai világ azonban, legalább a mi világunk nem ilyen szigorú irántuk. Sőt ellenkezőleg — hogy, hogy nem szüle­tett ez a fölfogás, forrását nem keressük —nálunk többé-kevésbé uralkodó fogalom az, hogy Európa jövője s azon nagy po­litikai és társadalmi forradalom sikere, mely az emberiséget czéljához elvezérleni fogná, a német faj kezében van a körül­mények, avagy a gondviselés által elhe­lyezve. Átalában megszoktuk hallani, hogy a legpraktikusabb gazdasági eszkö­zöket Angliából, a legszebb politikai th­eó­­riákat pedig Németországból kapjuk.Szinte jóslatszerűn hangzik már a mi nyelvün­kön ez az állítás: Francziaország mindig csak kezd, de ha egyszer Németország elkezdett valamit, ez aztán be is fogja fe­jezni. Sietünk megjegyezni, hogy ez a vé­lemény nem az „új Németország“ kelet­­kezte óta kapott ugyan lábra,­­ de in­­tenzivitásából sem az apró fejedelmi pál­­czikáknak egy hatalmas, bunkós jogarrá történt összeolvasztása, sem a Franczia­ország ellen Sedan után intézett hódító hadjárat által nem veszített, hanem csak nyert a pillanatnyi sikert bálványozói előtt. Ez egyébiránt természetes kifolyása a helyzetnek. Az európai politika jelenleg a felvo­nások közti idejét éli. Mind Német, mind Francziaország előtt legördült a függöny, eltakarván a szemek elől a véget ért fel­vonások izgalmas zárjeleneteit. A közön­ség, mely elég szerencsés volt e nagy történeti drámánál a néző szerepét vinni, szórakozik,­­ a látottakon és hallotta­kon kérődzve, combinálva, de ámbár a „színlap“ az utolsó felvonást hirdette, nem hagyja el a színkört. Érzi hogy a felvonásnak be kell következnie, a cso­mónak meg kell oldatnia, tudja hogy a színfalak mögött a szereplők sem el nem nyugodtak határaikon, sem kétségbe nem estek a dolgok kimenetelének reményte­lenségén, hanem lázas készülődést fejte­nek ki, hogy a megkezdett s közepéig föl­tárt nagy darabot a drámai igazság le­geslegutolsó fokáig elvigyék. Ily körül­mények közt igen természetes, hogy a politikai theóriák, melyek közé a német népnek e vélelmezett szerepe is tartozik, háttérbe szorulnak. Sőt nem kis meglepetéssel kell beval­­lanunk, e legutóbbi nagy bábom, ben­nünket, ámuló közönséget olyasmiről győzött meg, a­mit eddig a tapasztalás­ A kokárdák vidám tarkasága eltűnt, a haza elveszté ünnepélyes külsejét s mindinkább ha­­dias szint öltött. Oda lenn a római sánczoknál már megdör­dültek az ágyuk és aztán egymásután alakultak az uj nemzeti zászlóaljak. Nemsokára egy szó­zat menydörgött a haza minden területén: „Előre honvéd!“ És a honvéd előre szegte szuronyát és ro­hant a mennydörgő halálnak szemközt és véres babérokat aratott még a vesztett csatákban is. Hős diadalában, az volt veszteségében is, és egy régen elnyomott, elfeledett nemzetnek vi­lághírt, soha el nem múló dicsőséget tudott ki­vívni. Följegyzé Clio a nagy hazafi nevét, ki Czeg­­lédtől Debreczenig, Szolnoktól Szegedig járt kelt, mint egy Cherub, lelkesítő szózatának láng pallosával és megteremté a magyar honvédhad­sereget. Hasztalan nyúltak kíméletlen kezekkel e nagy ember homlokához, opportunitás emberei, hogy letépjétek a babérkoszorút, mit a haza font neki: azt a három kiáltást, melyek szabad­ságharczunk jelszavai lettek, — egybeforrasztva irta föl a történelem múzsája : „Előre honvéd! . . éljen a haza! . . A harmadik kiáltás az ő neve volt . . Mikor e hármas kiáltás már igen sünnén hangzott, midőn a bánságban már folyt a vér s a horvátok betörtek; midőn a nemzet belátta, hogy a béke szép reménye, — melyet a ma­gasztos lelkű miniszter­elnök táplált, — csak illusió s a valóság szigorú szózata győzni vagy halni szólít, akkor a vén táblabiró leült aszta­lához s egy rövid levélben haza h­ivta fiát a szék­városból. Nem csinált belőle titkot, családjának kö­zepette, vendégei körében irta meg a levelet, hanem hogy mit akar fiával itthon, azt nem mondta meg senkinek, nem is kérdezte senki, mert ebben az időben az eddig kedélyes, zajos kedvű Mártonfy nagyon komoly hallgatag em­berré lett, ilyen kedélyhangulatban pedig nem volt tanácsos fürkésző kérdésekkel belekötni. A jelenlévők azt hitték, hogy értik és meg­ből kiindulva lehetetlennek tartottunk, hogy t. i. a siker nem mindig, vagy legalább nem föltétlenül mindig hódítja meg a gondolkozásmódot. Íme itt a csattanós példa e tekintet­ben, itt van Francziaország. Az egye­sült német hadak erejének túlsúlya,­­ csatlakozva dynastikus ármánynyal, gyá­vasággal és belvillongással a földre te­­perték. A békefeltételek nemcsak egyes szükséges tagjaitól fosztották meg, de közhiedelem szerint elvették tőle azon anyagi eszközöket is, melyektől meg­fosztva a megtorlás lehetősége a közel­jövőben ábrándszerű­nek tű­nt föl . Ber­lin diadalmámorban úszva ünnepelte győ­zelmét, mázsálta a behajtott rémletes sarezot, Európa nyugatáról északra plán­tálta a végzetes „gloire“-t, és akik azt hitték, hogy az új német birodalom rege­­nerációja egyet jelent Francziaország je­lentőségének, befolyásának megsemmi­sítésével, mégis igen nagyon csalódtak. A siker kétségtelenül itt van,­­ de Európa szeme mégis nem ide, hanem F­rancziaországra néz. Berlinben van az a­ny­agi, de Versaillesben van az er­kölcsi erő, s hogy e kettő közül me­lyik bilincselje magához a rokonszenvvel együtt Európa népeinek reménykedését is, e fölött, hála istennek, nem pörpatvar­­kodunk. A pótválasztásoknak kimenetele Fran­cziaországban eloszlatott minden kétsé­get az iránt, hogy Francziaország tanult az eseményekből, s határozottan azon ösvényre lépett, mely a t­a­r­t­ó­s jövőhez és egy népnek valódi rendeltetéséhez el­vezetni fog. Épen most olvassuk azt a mulatságos manifestumot, melylyel Chambord gróf alkalmasint örökre búcsút vesz Franczia­­országtól, hol számára és czinkos társai számára nincs hely. Kétségkívül hason­lót tesz a többi praetendens is, nem tart­ván tanácsosnak a becsületes köztársa­ság méltó és lesújtó haragját fejére von­ni le — s ha egyszer Francziaország szép szerével megszabadult e „jó bará­taitól“, ellenségeivel majd csak elbánik. Ily körülmények közt hova hama­rabb be kell látnia a német törvényho­zásnak, hogy az egységes Németország fegyverei által kivívott siker és a német nép természetes missiója közt az egyen­súly meg van zavarva, s ezt a testvéries közeledéssel és a népjogok fejlesztésével kellene kiegyenlítenie. Ennek útja pedig nem az Oroszországgal való kaczérkodás, hanem egészen más. A „Fliegende Blätter“ egyik leg­utóbbi száma egy igen jó illustrált ado­mát közölt. Egy német havcros, valahol a párisi sánczokban átázva, átfázva éhe­sen elaludt. Almában Páris egyik nagy vendéglőjében találta magát. Persze hogy ételt kért először is. A pinezér franczia udvariassággal azt kérdezte tőle: Meleg, avagy hideg beafstecket kí­­ván-e? Meleget, felelte az átfázott har­czos. „De arra várni kell“ — jegyezte meg a pinczér. „Se baj, majd várok“ — felelte a katona. Várt aztán, és várt a meleg beafsteckre, míg egy puska­lövés kím­életlenül szét nem fosztotta kellemes álomképleteit . „Himmeldonnerwetter“ — káromkodott a német, megdörzsölve szemeit — mért nem kértem azt a beaf­stecket hidegen!“ Vigyázzon a német nép, hogy ez az anekdota ne legyen rá nézve — politikai prófétia! Hollós László. Azon „néhány s­z­ó“-ra vonatkozó­lag melyet a „Magyar Újság“ múlt pén­teki számában a „Pester Lloyd“-hoz in­téztem , ennek érdemes szerkesztőétől Fálk Miksától a következő levelet vet­tem ma: Tisztelt barátom! Csak tegnap — hazatértem után — láttam lapodnak múlt pénteki számát, mely nem ren­díti meg abbeli elhatározásomat, hogy a szóban álló tárgyról lapomban nem nyilatkozom, de a köztünk fennálló és általam nagyrabecsült ba­rátságos viszonynál fogva mégis arra indít, hogy legalább privatim mondjam el neked hallga­tásom okát. — Én ugyanis tárgy­ nélkülinek tartom az egész vitát, miután, legalább az én tapasztalásom szerint, az a germanizáció, mely­ről ti szóltok és mely, ha léteznék, méltán nyug­talanítaná minden magyar ember kedélyét, sehol nem vehető észre. Itt, születvén, életem első 20 évét itt töltöttem és így itt széles ismerettségem­ van; 20 évi távollét után visszatérve, egyetlen egy családot sem találtam, mely azelőtt magyar volt és azóta németté lett volna, hanem száza­kat tudnék megnevezni, kik azóta németekből magyarokká lettek. Az idősebbek többé-kevésbbé megtanulták nyelvünket, a fiatalok pedig töké­letesen bírják és beszélik. Én tehát ily értelem­ben vett elnémetesedést sehol nem látok. Ha mégis Pestnek némileg idegenes jelleme van, ez nem onnan van, mintha itt a magyar elem apadt volna, hanem mert a nem-magyar elem sza­porodott. Mióta világvárossá kezdünk átalakul­ni, a lakosok száma átalában szaporodott, és e szaporodásban a nem-magyar elemnek nagyobb része van, mint a magyarnak. Miért van ez igy, és miért kellett igy lennie — szemben azon sok idegen tőkével, uj vállalattal stb. — azt te csak oly jól tudod mint én. Azt hiszem, hogy ezen legújabb jövevények, ha megkedveltetjük velük új hazájukat, nemsokára csak úgy fognak meg­­magyarosodni, a­mint megmagyarosodtak azok, kik — mint mondom — 20 év előtt még néme­tek voltak. Ez az én szerény nézetem és azért nem látok okot olyasmi ellen harcsolni, a­mi legalább az én tapasztalásom szerint tényleg nem létezik. Ami a „Pester Lloyd“-ot illeti, én ezt a la­pot nem alapítottam, hanem átvettem úgy amint volt — németül. Van-e szükség ezen és a többi német lap létezésére, annak eldöntése nem en­gem illet, ámbár nem hallgathatom el, hogy a mi ezer meg ezer embernek kell, tán még­sem A HULLÁMOK KÖZT. Regény két kötetben. Irta CSENGE? GUSZTÁV. — Első kötet. — (8. folytatás.) Az ősi kuni. Elmúlt a tél, kivirult a föld s egy nemzet nagyratörő reménye kezdett fölvirulni az uj ta­vasz mosolyában. Az 1847-iki országgyűlésen élethalál-tusát vívott az ellenzék a maradó párttal s a nemzet remény és kétség között várta az elhatározó harcz eredményét, a nagy eszmék diadalát. A vén táblabiró, — ki szintén megvívta har­­czát a megyében, az ellenzéki követjelölt érde­kében, — feszült figyelemmel kisérte az ország­gyűlés folyamát; föl-fölrándult Pozsonyba s ilyenkor mindig derülten, mosolygó arczczal tért haza; s ha itthon egy-egy lézengő conservativ bus magyarba ütközött, azt úgy lemenydörögte, hogy a valóságos menykecsapástól sem ijedt volna meg annyira. A pozsonyi izgalom nőttön nőtt. Az 1847-iki év vége felé már az egész hazában elterjedt az a titkos forróság, mi az arczokon rózsákat fa­kasztott s a szemekből villámokat lövelt. Csak egy gyújtó szikra kellett, hogy a forrongó me­legség nyilvános lángra lobbanjon s egy általá­nos hazafiui lelkesedésbe törjön ki. E szikra kipattant egy költőnek tüzvilágából s egy orszá­got gyújtott föl vele. Emlékeztek-e még martius idusára ? . . . ... Az ősz táblabiró sietve nyitott be la­bába. Arcza ragyogott, ajka reszketett, midőn övéit ü­dvözlé. Szemeit egy pár égő könycsepp homályositotta el, mig reszkető kezével egy nemzeti szinti papírlapot lobogtatott. — Pestről jövök. Adjátok ide azt a vilá­got . . . nem látok. Szeretteim! imádkozni fo­gunk . . . jettek hozzám . . . hozsannát zengjünk az egek urának. És olvasni kezdé a költeményt... Talpra magyar! hí a haza! . . . De szava elakadt; a túláradt érzelem el­­fojtá hangját s e némán, könyezve nyujtá át a lapot Bertának. A kedves lányka szolid lágy hangon kezdé olvasni a sorokat és mig olvasott, halavány arcza lángolni kezdett . . . hangja mindig rebegebbé vált, végre midőn az eskü szavaihoz ért, könyei reáfolytak a lapra, nem birta tovább olvasni, zokogva nyujtá a lapot Idának; de a szép özvegy sem tudta azt tovább olvasni, könyekre fakadt és nyujtá tovább. így vándorolt a lapocska kézről kézre, igy hatottak lángoló sorai szívről szívre, mig végre azon vet­ték észre magukat, hogy egymás szivére bo­rulva egy szent öröm édes könyeit sírják. Magyarok Istene! te láttad akkor nemzete­det . . . Fogod-e még egyszer ily mennyei öröm könyei között látni ? . . . Te tudod a jövőt, a te gondviselő karjaid kormányozzák e nemzet éle­tét .. . És én parányi része a dicső egésznek mit tegyek? . . . Várok és reméllek ... és szi­vem fájó szeretettel mereng a magasztos múl­takon. Nemsokára azután villámgyorsan futotta át a hazát egy név : Gróf Battyányi Lajos, első magyar felelős miniszterelnök . . . És e név után több-több fényes név kezdett hangzani. Mind nagyhi­li,népszerű férfiak, „mind hit és hazafi“, de egy sem oly fényes, egy sem oly szivet gyújtó, mint az, melyet a történet lapjára aranybetűkkel fog följegyezni Clio . . . A nemzet ujongott örömében. Oh ki bírná e deliriummal határos állapotot leirni ? . . . Oh csak csalódni ne kellene soha! . . . A lázas ujongó öröm lassanként lecsillapo­dott . . . komoly aggodalmas hírek kezdtek szállongani mindenfelé. Elborult a fényes nap s vészes, villámterhes felhők borították be egünket, bocsátották neki a titkos gondolatot, mit sze­mébe mondani nem mertek. „A székvárosban nagyban foly a honvédto­borzás, Kálmán Mártonfynak egyetlen fia, félti az öreg úr a fiút, hazahozatja, hogy valamibe bele ne keveredjék.“ Ez volt a titkos gondolat, ezt hitték a csa­lád tagjai is, még Ida is, ki különben ritkán érte félre atyja néma tetteit. Csak Berta csó­válta fejét e suttogások ellenében és mosoly­gott, szemei pedig titkos tűzben égtek. És mikor a kedves lányka ilyen csendes, néma ellenzéket képezett a vélemény ellenében, mikor úgy fejét rázta, szemei ragyogtak és arcza mosolygott, akkor olyan szép volt! Kálmán megjött komoran, levertem Erőlte­tett volt a mosoly arczán, midőn övéit megölelte s egész lényén meglátszott, mennyire roszul érzi magát itthon, ilyen ifjan, ilyen ép egészsé­ges testtel s ilyen lángoló, lelkesedni tudó szív­vel.. . Az öreg úr épen szobájában volt, mikor Kál­mán a viszontlátás üdvözletein átesett; mert rohamos volt az, sokan voltak együtt. Ebben az időben olyan helyre szoktak gyűlni az emberek, hol valami tekintélyes ember volt a társaságok központja, Mártonfy pedig annak a vidéknek, mely elveit követő, valóságos oraculuma volt. Kálmánt csak Berta nem üdvözlő, szerényen vonult félre, mintha nem is óhajtana a haza jött fiú szemébe tűnni, szerencséjére ez nem is vette őt észre, sokkal szórakozottabb volt, semhogy arra ügyelt volna, hogy kit nem ölelt meg ? kit nem üdvözölt ? Az öreg úr szobájának ajtaja fölnyilt s Már­tonfy csendesen lépett be a társaság közé. Meglepetve tekintett rá mindenki. A vén táblabiró legdrágább öltönyében, a Mártonfyak ősi pompájában jelent meg közöttük. Komoly, ünnepélyes arczczal ereszkedett le kárszékébe s maga elé vite fiát. Síri csend állt be. Senki sem tudta, mi fog következni, csak Berta arcza volt átszellemülve. Fejével bólintott s mintegy önmagának sut­togta : — Úgy van... úgy van... úgy legyen! A méltóságos tekintetű öreg végre megszó­lalt: — Egyetlen fiam, szeretett Kálmánom! Egy komoly beszélgetésre hívtalak haza. Elhatározó lesz az mind reád, mind reánk nézve, azért óhajtom hogy szavaimat jól átgondold és ha meggyőződésed az enyémmel egyezik, teljesítsd minek teljesítésére most fölszólítalak. — Fiam! az ősiség jogait eltörölte a múlt országgyűlés és egyenlővé téve a népet azokkal, kik eddig kivált­ságosak voltak. Te e kiváltságos osztály gyer­meke vagy; de tagja egy oly családnak, melynek kiváló tulajdonsága volt a hazát mindenek fölött szeretni és megérteni a kor intő szavát. Büszke lehetsz azért őseidre az ősiség megszűnte után is, mert azok magasztos emlékezete nem csak a tied, hanem egyszersmind a hazáé is. Első ősöd Márton vitéz Hunyady János oldalán harczolt, a várnai ütközetben megmenté az ország zász­laját mint közvitéz s Hunyadinak utat nyitott egy jancsárcsapaton keresztül. A rigómezei­­­üt­közetben már mint nemes és három falu birtokosa dandárparancsnok volt s Hunyady életét mente meg. A nándorfehérvári küzdelemben már mint zászlós ur harczolt, ott is esett el busz sebbel borítva a zászló védelmében az eldöntő roham alkalmával. Idősb fia, ki a mártonfalvi várat épitteté, hű bajnoka volt a Hunyady háznak, Szilágyi pártján, a királyválasztási mozgalmak idején, Mátyás oldalán a cseh rablók és törökök ellen. Márton vitéz ifjabb fiától származik azon ág, melynek utolsó tagja Farkas. Ezen ág is több jeles hőst adott a hazának; de lassan kint elválván a mienktől, külön családot alkotott s külön története van, Márton vitéz idősb fia, a te ősöd, Mátyás halála után, bár egyike volt a gazdag főuraknak, nem osztá azok véleményét, kik Ulászlót akarták királynak, hogy — mint mondák, üstökét kezükben tarthassák. Mártonfy a derék Corvin Jánosért harczolt s Ulászlót csak akkor ismerte el királynak, midőn ennek koro­­náztatása alkalmával a koronát maga János herczeg vitte a gyáva király előtt. (Folyt. küv.) A felvonások között. Börne mondotta egyszer hon­jairól, hogy szeretnek az eszmékkel játszani.

Next