Magyar Ujság, 1871. július (5. évfolyam, 148-173. szám)
1871-07-11 / 156. szám
156-ik szám. Kedd, 1871. július 11. V. évfolyam. Szerkesztőségi iroda: Lipótutcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. _ Kiadó-hivatal: Lipót utcza 11. sz. földszint. Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közlemény, u. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények. POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egész évre .... 20 frt — kr. Félévre...................10 „ — „ Negyedévre . . . 5 „ — „ Egy hónapra ... 1 „ 70 „ Egyes szám ára 6 kr. Hirdetési dij: 8 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 12 kr.; többszörinél 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilttér : 5 hasábos petitsor 25 kr. A „Magyar Újság“ ára egy évre . . 20 forint — kr. félévre ... 10 „ — „ évnegyedre . 5 „ — „ egy hóra . . 1 „ 70 „ Az előfizetési pénzek A „MAGYAR UJSÁG“ kiadóhivatalához (Pesten, Lipót utcza 11. sz.) intézendők. Az előfizetést legczélszerűbben postautalványnyal eszközölhetni. Adakozás. Az 1848/49-iki rokkant honvédek menházára adakoztak: Apátfalva község elöljárósága Csanádmegyében.....................2 frt 40 kr. Ráczkeve város községe . . 200 „ — „ Szentesi gazdálkodó ifjúság Posta János által . . . . . 41 „ — „ átvettem Vidats János, menház bizottsági elnök. Pest, július 10. A franczia nemzetgyűlés a választások befejezte után munkálkodását zavartalanul folytatja. Úgy látszik azonban, hogy azon ujjmutatás, melyet a reaktionárius párt a megyékben lefolyt választások eredménye által nyert, egészen nyomtalanul tűnt el s nem birta e párttal megértetni, hogy a helyzet hátrányukra jelentékenyen megváltozott. A legitimitás néhány régi hive a legelkopottabb tervekkel lépnek fel, amint ez a hírlapi cautio vita alkalmával eléggé kitűnt. Az egyik a nemzeti becsületet teljes épségben fen akarja tartani s a visszatolást azzal kezdeni meg, hogy az idegeneknek Francziaországban való tartózkodását rendkívüli uton megadóztatja, a másik a pápát a Vatikánban a hozzá nem méltó kötelékeiből az által akarja kiszabadítani, hogy az Orleans szűz szentté avatását kérje tőle. Az ily esztelenség szomorú színben tünteti fel a jelenlegi versaillesi gyülekezet parlamenti műveltségi fokát. A lapok közük azon levelet, melyet Thiers a pápához irt s melyet jul. 28-án Harcourt nyújtott át. Thiers levelének Harcourt gr. azon értesítése szolgált indokául, mely szerint a pápa készül Rómát elhagyni, és Francziaországba menni. Thiers e szándék valósítása esetén azt hiszi, hogy a fogadtatás meg fogna ugyan felelni a franczia népnek a pápa iránt tanúsított ragaszkodó szeretetének, de Thiers e terv valósítása előtt kötelesnek érzi magát a felelősségnél fogva, melyet e dolog maga után vonhatna, néhány megjegyzést terjeszteni a pápa elé. Tekintve azt, hogy a rend ügye általában mindenütt veszélyeztetve van, és kihívó megrázkódtatásokat mindenesetre kerülni kell, Francziaországnak is mint a többi hatalmaknak el kell fogadni Olaszország egyesítését. Jólehet Francziaország legfőbb szerencséjének tartaná menhelyet adni a catholicismus fejének, mégis félő, hogy a pápa vallási jellegének fénye csorbulást szenvedne, ha elhagyná a vatikánt. Olaszországnak akkor oka lenne neheztelni a pápa iránt tanusított vendégszeretetért s csak nehezítené Francziaország helyzetét. A pápa Francziaországban sohasem foglalhatná el azon állást, mely neki az olasz parlament által elfogadott garantia törvényben biztosittatott. Francziaországban a pápa az általános törvény hatalma alatt állana. — Thiers végül tudatja, hogy Francziaország, Olaszország s a pápa között a kibékítést megkísérlendi. Párisban az elfogatatok még mindig tartanak. Az utóbbi időben a miveit osztályból, különösen számos orvos fogatott el. A „Siécle“ szerint senki sem biztos az iránt, hogy este lefeküdvén, reggel az árulkodások folytán nem fog-e a rendőrség által fölkeltetni, hogy börtönbe vitessék. A gyártulajdonosok panaszkodnak, hogy legjobb munkásaiktól fosztatnak meg s ha ez így tart, az alig megkezdett munkát kénytelenek lesznek megszüntetni. A németek üldözése újra megkezdetett . Párisban a Helder kávéházban nagy verekedés volt, mely alkalommal számos német súlyosan megsebesült. A versaillesi nemzetgyűlés június 6-iki ülésében elhatározta, hogy a Notre-Dame templomban emlékszobrot kell felállítani a legyilkolt kezeseknek. Ezen szoborra minden legyilkolt kezes neve fog vésetni. Ehez képest a hivatalos lap egy névlajstromot tesz közzé, mely a kezesek neveiből van összeállítva, s felhívja a közönséget, hogy a névlajstrom teljessé tételére mindenki küldje be utánadatait. A berlini kabinet nagy figyelemmel kíséri az „Internationale“ működéseit. Bismarck bg — írják a „Bob.“-nak Berlinből — egészen oly ember, hogy saját tapasztalatait a másokon észleltekkel gyarapítsa, de az „Internationale“val komolyan veszi a dolgot. Erősítik, hogy a birodalmi kanczellár Jules Favre ismeretes körirata után a commune okairól több kabinethez, melyek közül különösen a bécsit és pétervárit emelik ki, jegyzékeket intézett volna, melyekben a communistikus titkos szövetségek veszélyes voltáról Jules Favre-rel egészen megegyezőleg nyilatkozik és ajánlja a kormányoknak, hogy a commune tagjaival amennyiben azok az országban találtatnának, ne politikai, hanem közönséges bűntettesek gyanánt járjanak el. Az orosz czár legközelebbi ittléte alatt is reá vitte volna Bismarck a beszédet az „Internationale“ veszélyeire. Mondják, hogy a czár egyetértett ugyan vele, de megjegyzé, hogy ő maga e tekintetben Oroszország részéről egészen nyugodt, mire Bismarck így válaszolt: Sire, bátor vagyok kétségbe vonni, hogy helyesen cselekszik,és a nagyon meglepett uralkodónak igen részletes leleplezéseket tett volna e veszélyes szövetségnek Oroszországban való elterjedtsége felett. Mi Németországot illeti, azon véleményben vannak, hogy a párisi gyújtogatók elvtársai itt kedvezőtlen talajra találnak ugyan, de ott, hol befészkelni akarják magukat, igen egyszerűen fognak elbánni velük. A spanyol miniszterválság megszűnt s a cortes most a budget tárgyalását zavartalanul tovább folytatja. A botrányok azonban még mindig megújulnak. Nemrégiben Nocedal képviselő az olasz király személyét vonta a vitába s sértőleg nyilatkozott felőle s ezért az elnök által rendreutasittatott, mint a majom a dióval, próbálgatják időnkint feltörni is, de mert vagy a foguk gyenge hozzá, vagy a dió héja igen kemény, — legtöbbször megelégesznek azzal, hogy — zörögtetik. Ez volt Börne véleménye a németekről ; a mai világ azonban, legalább a mi világunk nem ilyen szigorú irántuk. Sőt ellenkezőleg — hogy, hogy nem született ez a fölfogás, forrását nem keressük —nálunk többé-kevésbé uralkodó fogalom az, hogy Európa jövője s azon nagy politikai és társadalmi forradalom sikere, mely az emberiséget czéljához elvezérleni fogná, a német faj kezében van a körülmények, avagy a gondviselés által elhelyezve. Átalában megszoktuk hallani, hogy a legpraktikusabb gazdasági eszközöket Angliából, a legszebb politikai theóriákat pedig Németországból kapjuk.Szinte jóslatszerűn hangzik már a mi nyelvünkön ez az állítás: Francziaország mindig csak kezd, de ha egyszer Németország elkezdett valamit, ez aztán be is fogja fejezni. Sietünk megjegyezni, hogy ez a vélemény nem az „új Németország“ keletkezte óta kapott ugyan lábra, de intenzivitásából sem az apró fejedelmi pálczikáknak egy hatalmas, bunkós jogarrá történt összeolvasztása, sem a Francziaország ellen Sedan után intézett hódító hadjárat által nem veszített, hanem csak nyert a pillanatnyi sikert bálványozói előtt. Ez egyébiránt természetes kifolyása a helyzetnek. Az európai politika jelenleg a felvonások közti idejét éli. Mind Német, mind Francziaország előtt legördült a függöny, eltakarván a szemek elől a véget ért felvonások izgalmas zárjeleneteit. A közönség, mely elég szerencsés volt e nagy történeti drámánál a néző szerepét vinni, szórakozik, a látottakon és hallottakon kérődzve, combinálva, de ámbár a „színlap“ az utolsó felvonást hirdette, nem hagyja el a színkört. Érzi hogy a felvonásnak be kell következnie, a csomónak meg kell oldatnia, tudja hogy a színfalak mögött a szereplők sem el nem nyugodtak határaikon, sem kétségbe nem estek a dolgok kimenetelének reménytelenségén, hanem lázas készülődést fejtenek ki, hogy a megkezdett s közepéig föltárt nagy darabot a drámai igazság legeslegutolsó fokáig elvigyék. Ily körülmények közt igen természetes, hogy a politikai theóriák, melyek közé a német népnek e vélelmezett szerepe is tartozik, háttérbe szorulnak. Sőt nem kis meglepetéssel kell bevallanunk, e legutóbbi nagy bábom, bennünket, ámuló közönséget olyasmiről győzött meg, amit eddig a tapasztalás A kokárdák vidám tarkasága eltűnt, a haza elveszté ünnepélyes külsejét s mindinkább hadias szint öltött. Oda lenn a római sánczoknál már megdördültek az ágyuk és aztán egymásután alakultak az uj nemzeti zászlóaljak. Nemsokára egy szózat menydörgött a haza minden területén: „Előre honvéd!“ És a honvéd előre szegte szuronyát és rohant a mennydörgő halálnak szemközt és véres babérokat aratott még a vesztett csatákban is. Hős diadalában, az volt veszteségében is, és egy régen elnyomott, elfeledett nemzetnek világhírt, soha el nem múló dicsőséget tudott kivívni. Följegyzé Clio a nagy hazafi nevét, ki Czeglédtől Debreczenig, Szolnoktól Szegedig járt kelt, mint egy Cherub, lelkesítő szózatának láng pallosával és megteremté a magyar honvédhadsereget. Hasztalan nyúltak kíméletlen kezekkel e nagy ember homlokához, opportunitás emberei, hogy letépjétek a babérkoszorút, mit a haza font neki: azt a három kiáltást, melyek szabadságharczunk jelszavai lettek, — egybeforrasztva irta föl a történelem múzsája : „Előre honvéd! . . éljen a haza! . . A harmadik kiáltás az ő neve volt . . Mikor e hármas kiáltás már igen sünnén hangzott, midőn a bánságban már folyt a vér s a horvátok betörtek; midőn a nemzet belátta, hogy a béke szép reménye, — melyet a magasztos lelkű miniszterelnök táplált, — csak illusió s a valóság szigorú szózata győzni vagy halni szólít, akkor a vén táblabiró leült asztalához s egy rövid levélben haza hivta fiát a székvárosból. Nem csinált belőle titkot, családjának közepette, vendégei körében irta meg a levelet, hanem hogy mit akar fiával itthon, azt nem mondta meg senkinek, nem is kérdezte senki, mert ebben az időben az eddig kedélyes, zajos kedvű Mártonfy nagyon komoly hallgatag emberré lett, ilyen kedélyhangulatban pedig nem volt tanácsos fürkésző kérdésekkel belekötni. A jelenlévők azt hitték, hogy értik és megből kiindulva lehetetlennek tartottunk, hogy t. i. a siker nem mindig, vagy legalább nem föltétlenül mindig hódítja meg a gondolkozásmódot. Íme itt a csattanós példa e tekintetben, itt van Francziaország. Az egyesült német hadak erejének túlsúlya, csatlakozva dynastikus ármánynyal, gyávasággal és belvillongással a földre teperték. A békefeltételek nemcsak egyes szükséges tagjaitól fosztották meg, de közhiedelem szerint elvették tőle azon anyagi eszközöket is, melyektől megfosztva a megtorlás lehetősége a közeljövőben ábrándszerűnek tűnt föl . Berlin diadalmámorban úszva ünnepelte győzelmét, mázsálta a behajtott rémletes sarezot, Európa nyugatáról északra plántálta a végzetes „gloire“-t, és akik azt hitték, hogy az új német birodalom regenerációja egyet jelent Francziaország jelentőségének, befolyásának megsemmisítésével, mégis igen nagyon csalódtak. A siker kétségtelenül itt van, de Európa szeme mégis nem ide, hanem Francziaországra néz. Berlinben van az anyagi, de Versaillesben van az erkölcsi erő, s hogy e kettő közül melyik bilincselje magához a rokonszenvvel együtt Európa népeinek reménykedését is, e fölött, hála istennek, nem pörpatvarkodunk. A pótválasztásoknak kimenetele Francziaországban eloszlatott minden kétséget az iránt, hogy Francziaország tanult az eseményekből, s határozottan azon ösvényre lépett, mely a tartós jövőhez és egy népnek valódi rendeltetéséhez elvezetni fog. Épen most olvassuk azt a mulatságos manifestumot, melylyel Chambord gróf alkalmasint örökre búcsút vesz Francziaországtól, hol számára és czinkos társai számára nincs hely. Kétségkívül hasonlót tesz a többi praetendens is, nem tartván tanácsosnak a becsületes köztársaság méltó és lesújtó haragját fejére vonni le — s ha egyszer Francziaország szép szerével megszabadult e „jó barátaitól“, ellenségeivel majd csak elbánik. Ily körülmények közt hova hamarabb be kell látnia a német törvényhozásnak, hogy az egységes Németország fegyverei által kivívott siker és a német nép természetes missiója közt az egyensúly meg van zavarva, s ezt a testvéries közeledéssel és a népjogok fejlesztésével kellene kiegyenlítenie. Ennek útja pedig nem az Oroszországgal való kaczérkodás, hanem egészen más. A „Fliegende Blätter“ egyik legutóbbi száma egy igen jó illustrált adomát közölt. Egy német havcros, valahol a párisi sánczokban átázva, átfázva éhesen elaludt. Almában Páris egyik nagy vendéglőjében találta magát. Persze hogy ételt kért először is. A pinezér franczia udvariassággal azt kérdezte tőle: Meleg, avagy hideg beafstecket kíván-e? Meleget, felelte az átfázott harczos. „De arra várni kell“ — jegyezte meg a pinczér. „Se baj, majd várok“ — felelte a katona. Várt aztán, és várt a meleg beafsteckre, míg egy puskalövés kíméletlenül szét nem fosztotta kellemes álomképleteit . „Himmeldonnerwetter“ — káromkodott a német, megdörzsölve szemeit — mért nem kértem azt a beafstecket hidegen!“ Vigyázzon a német nép, hogy ez az anekdota ne legyen rá nézve — politikai prófétia! Hollós László. Azon „néhány szó“-ra vonatkozólag melyet a „Magyar Újság“ múlt pénteki számában a „Pester Lloyd“-hoz intéztem , ennek érdemes szerkesztőétől Fálk Miksától a következő levelet vettem ma: Tisztelt barátom! Csak tegnap — hazatértem után — láttam lapodnak múlt pénteki számát, mely nem rendíti meg abbeli elhatározásomat, hogy a szóban álló tárgyról lapomban nem nyilatkozom, de a köztünk fennálló és általam nagyrabecsült barátságos viszonynál fogva mégis arra indít, hogy legalább privatim mondjam el neked hallgatásom okát. — Én ugyanis tárgy nélkülinek tartom az egész vitát, miután, legalább az én tapasztalásom szerint, az a germanizáció, melyről ti szóltok és mely, ha léteznék, méltán nyugtalanítaná minden magyar ember kedélyét, sehol nem vehető észre. Itt, születvén, életem első 20 évét itt töltöttem és így itt széles ismerettségem van; 20 évi távollét után visszatérve, egyetlen egy családot sem találtam, mely azelőtt magyar volt és azóta németté lett volna, hanem százakat tudnék megnevezni, kik azóta németekből magyarokká lettek. Az idősebbek többé-kevésbbé megtanulták nyelvünket, a fiatalok pedig tökéletesen bírják és beszélik. Én tehát ily értelemben vett elnémetesedést sehol nem látok. Ha mégis Pestnek némileg idegenes jelleme van, ez nem onnan van, mintha itt a magyar elem apadt volna, hanem mert a nem-magyar elem szaporodott. Mióta világvárossá kezdünk átalakulni, a lakosok száma átalában szaporodott, és e szaporodásban a nem-magyar elemnek nagyobb része van, mint a magyarnak. Miért van ez igy, és miért kellett igy lennie — szemben azon sok idegen tőkével, uj vállalattal stb. — azt te csak oly jól tudod mint én. Azt hiszem, hogy ezen legújabb jövevények, ha megkedveltetjük velük új hazájukat, nemsokára csak úgy fognak megmagyarosodni, amint megmagyarosodtak azok, kik — mint mondom — 20 év előtt még németek voltak. Ez az én szerény nézetem és azért nem látok okot olyasmi ellen harcsolni, ami legalább az én tapasztalásom szerint tényleg nem létezik. Ami a „Pester Lloyd“-ot illeti, én ezt a lapot nem alapítottam, hanem átvettem úgy amint volt — németül. Van-e szükség ezen és a többi német lap létezésére, annak eldöntése nem engem illet, ámbár nem hallgathatom el, hogy a mi ezer meg ezer embernek kell, tán mégsem A HULLÁMOK KÖZT. Regény két kötetben. Irta CSENGE? GUSZTÁV. — Első kötet. — (8. folytatás.) Az ősi kuni. Elmúlt a tél, kivirult a föld s egy nemzet nagyratörő reménye kezdett fölvirulni az uj tavasz mosolyában. Az 1847-iki országgyűlésen élethalál-tusát vívott az ellenzék a maradó párttal s a nemzet remény és kétség között várta az elhatározó harcz eredményét, a nagy eszmék diadalát. A vén táblabiró, — ki szintén megvívta harczát a megyében, az ellenzéki követjelölt érdekében, — feszült figyelemmel kisérte az országgyűlés folyamát; föl-fölrándult Pozsonyba s ilyenkor mindig derülten, mosolygó arczczal tért haza; s ha itthon egy-egy lézengő conservativ bus magyarba ütközött, azt úgy lemenydörögte, hogy a valóságos menykecsapástól sem ijedt volna meg annyira. A pozsonyi izgalom nőttön nőtt. Az 1847-iki év vége felé már az egész hazában elterjedt az a titkos forróság, mi az arczokon rózsákat fakasztott s a szemekből villámokat lövelt. Csak egy gyújtó szikra kellett, hogy a forrongó melegség nyilvános lángra lobbanjon s egy általános hazafiui lelkesedésbe törjön ki. E szikra kipattant egy költőnek tüzvilágából s egy országot gyújtott föl vele. Emlékeztek-e még martius idusára ? . . . ... Az ősz táblabiró sietve nyitott be labába. Arcza ragyogott, ajka reszketett, midőn övéit üdvözlé. Szemeit egy pár égő könycsepp homályositotta el, mig reszkető kezével egy nemzeti szinti papírlapot lobogtatott. — Pestről jövök. Adjátok ide azt a világot . . . nem látok. Szeretteim! imádkozni fogunk . . . jettek hozzám . . . hozsannát zengjünk az egek urának. És olvasni kezdé a költeményt... Talpra magyar! hí a haza! . . . De szava elakadt; a túláradt érzelem elfojtá hangját s e némán, könyezve nyujtá át a lapot Bertának. A kedves lányka szolid lágy hangon kezdé olvasni a sorokat és mig olvasott, halavány arcza lángolni kezdett . . . hangja mindig rebegebbé vált, végre midőn az eskü szavaihoz ért, könyei reáfolytak a lapra, nem birta tovább olvasni, zokogva nyujtá a lapot Idának; de a szép özvegy sem tudta azt tovább olvasni, könyekre fakadt és nyujtá tovább. így vándorolt a lapocska kézről kézre, igy hatottak lángoló sorai szívről szívre, mig végre azon vették észre magukat, hogy egymás szivére borulva egy szent öröm édes könyeit sírják. Magyarok Istene! te láttad akkor nemzetedet . . . Fogod-e még egyszer ily mennyei öröm könyei között látni ? . . . Te tudod a jövőt, a te gondviselő karjaid kormányozzák e nemzet életét .. . És én parányi része a dicső egésznek mit tegyek? . . . Várok és reméllek ... és szivem fájó szeretettel mereng a magasztos múltakon. Nemsokára azután villámgyorsan futotta át a hazát egy név : Gróf Battyányi Lajos, első magyar felelős miniszterelnök . . . És e név után több-több fényes név kezdett hangzani. Mind nagyhili,népszerű férfiak, „mind hit és hazafi“, de egy sem oly fényes, egy sem oly szivet gyújtó, mint az, melyet a történet lapjára aranybetűkkel fog följegyezni Clio . . . A nemzet ujongott örömében. Oh ki bírná e deliriummal határos állapotot leirni ? . . . Oh csak csalódni ne kellene soha! . . . A lázas ujongó öröm lassanként lecsillapodott . . . komoly aggodalmas hírek kezdtek szállongani mindenfelé. Elborult a fényes nap s vészes, villámterhes felhők borították be egünket, bocsátották neki a titkos gondolatot, mit szemébe mondani nem mertek. „A székvárosban nagyban foly a honvédtoborzás, Kálmán Mártonfynak egyetlen fia, félti az öreg úr a fiút, hazahozatja, hogy valamibe bele ne keveredjék.“ Ez volt a titkos gondolat, ezt hitték a család tagjai is, még Ida is, ki különben ritkán érte félre atyja néma tetteit. Csak Berta csóválta fejét e suttogások ellenében és mosolygott, szemei pedig titkos tűzben égtek. És mikor a kedves lányka ilyen csendes, néma ellenzéket képezett a vélemény ellenében, mikor úgy fejét rázta, szemei ragyogtak és arcza mosolygott, akkor olyan szép volt! Kálmán megjött komoran, levertem Erőltetett volt a mosoly arczán, midőn övéit megölelte s egész lényén meglátszott, mennyire roszul érzi magát itthon, ilyen ifjan, ilyen ép egészséges testtel s ilyen lángoló, lelkesedni tudó szívvel.. . Az öreg úr épen szobájában volt, mikor Kálmán a viszontlátás üdvözletein átesett; mert rohamos volt az, sokan voltak együtt. Ebben az időben olyan helyre szoktak gyűlni az emberek, hol valami tekintélyes ember volt a társaságok központja, Mártonfy pedig annak a vidéknek, mely elveit követő, valóságos oraculuma volt. Kálmánt csak Berta nem üdvözlő, szerényen vonult félre, mintha nem is óhajtana a haza jött fiú szemébe tűnni, szerencséjére ez nem is vette őt észre, sokkal szórakozottabb volt, semhogy arra ügyelt volna, hogy kit nem ölelt meg ? kit nem üdvözölt ? Az öreg úr szobájának ajtaja fölnyilt s Mártonfy csendesen lépett be a társaság közé. Meglepetve tekintett rá mindenki. A vén táblabiró legdrágább öltönyében, a Mártonfyak ősi pompájában jelent meg közöttük. Komoly, ünnepélyes arczczal ereszkedett le kárszékébe s maga elé vite fiát. Síri csend állt be. Senki sem tudta, mi fog következni, csak Berta arcza volt átszellemülve. Fejével bólintott s mintegy önmagának suttogta : — Úgy van... úgy van... úgy legyen! A méltóságos tekintetű öreg végre megszólalt: — Egyetlen fiam, szeretett Kálmánom! Egy komoly beszélgetésre hívtalak haza. Elhatározó lesz az mind reád, mind reánk nézve, azért óhajtom hogy szavaimat jól átgondold és ha meggyőződésed az enyémmel egyezik, teljesítsd minek teljesítésére most fölszólítalak. — Fiam! az ősiség jogait eltörölte a múlt országgyűlés és egyenlővé téve a népet azokkal, kik eddig kiváltságosak voltak. Te e kiváltságos osztály gyermeke vagy; de tagja egy oly családnak, melynek kiváló tulajdonsága volt a hazát mindenek fölött szeretni és megérteni a kor intő szavát. Büszke lehetsz azért őseidre az ősiség megszűnte után is, mert azok magasztos emlékezete nem csak a tied, hanem egyszersmind a hazáé is. Első ősöd Márton vitéz Hunyady János oldalán harczolt, a várnai ütközetben megmenté az ország zászlaját mint közvitéz s Hunyadinak utat nyitott egy jancsárcsapaton keresztül. A rigómezeiütközetben már mint nemes és három falu birtokosa dandárparancsnok volt s Hunyady életét mente meg. A nándorfehérvári küzdelemben már mint zászlós ur harczolt, ott is esett el busz sebbel borítva a zászló védelmében az eldöntő roham alkalmával. Idősb fia, ki a mártonfalvi várat épitteté, hű bajnoka volt a Hunyady háznak, Szilágyi pártján, a királyválasztási mozgalmak idején, Mátyás oldalán a cseh rablók és törökök ellen. Márton vitéz ifjabb fiától származik azon ág, melynek utolsó tagja Farkas. Ezen ág is több jeles hőst adott a hazának; de lassan kint elválván a mienktől, külön családot alkotott s külön története van, Márton vitéz idősb fia, a te ősöd, Mátyás halála után, bár egyike volt a gazdag főuraknak, nem osztá azok véleményét, kik Ulászlót akarták királynak, hogy — mint mondák, üstökét kezükben tarthassák. Mártonfy a derék Corvin Jánosért harczolt s Ulászlót csak akkor ismerte el királynak, midőn ennek koronáztatása alkalmával a koronát maga János herczeg vitte a gyáva király előtt. (Folyt. küv.) A felvonások között. Börne mondotta egyszer honjairól, hogy szeretnek az eszmékkel játszani.