Magyar Ujság, 1871. november (5. évfolyam, 251-275. szám)
1871-11-08 / 256. szám
yek egykrént szolgáltak alapul mindkét interpellációnak. Az első állítás az, hogy a magyar kormány mint olyan, beavatkozott egy lajtántúli kérdésbe és abban a közbíró szerepét vette át. Erre nézve bátor vagyok válaszolni, hogy én nem a magyar kormány nevében, hanem mint a korona egyik tanácsosa vettem részt a tanácskozásban, nem döntő szavazattal, még kevésbé mint közbíró, hanem a tárgy természetéhez képest, mely közös volt, csatlakoztam a közös minisztérium álláspontjához, melyet teljesen helyesnek kellett elismernem. Ez oly tény, melyet senki sem fog kétségbevonhatni. Midőn erre hivatkozom kijelentem, hogy semmi fontosságot sem tulajdonítok annak, hogy a magyar kormány nevében vettem-e részt, vagy mint a korona tanácsosa, csak a tényállást kívántam constatálni. Szólottam a magam saját nevében, mert nem láttam külön magyar, hanem egy közös kérdést, de volt jogom szólani a magyar kormány nevében. A 2-ik állítás, melyre a t. képviselő urak interpellációjukat alapítják, az, hogy a válság, melybe én beleavatkoztam, tisztán ausztriai belügyi kérdés volt. Ez állítás az egyedüli fontos, mert ez döntő az iránt, vájjon helyesen jártam-e el, akár mint a korona tanácsosa általában, akár mint a magyar kormány képviselője vettem részt a tanácskozásban. Ezen állításra nézve van szerencsém kijelenteni, hogy azon álláspont, melyet én a közös minisztériummal együtt elfoglaltam, nem volt egyéb, mint az, hogy azon szerződési erővel biró törvények, melyeket egyrészről a magyar korona országai, másrészről ő felsége többi országai és tartományai elfogadtak — és ő felsége szentesített — és melyek a birodalom két részének egymáshozi viszonyát befelé — és állását kifelé szabályozzák, melyeket az egész világ ilyeneknek ismert el: nem hozhatók kétségbe sem utólagos jóváhagyás sem föltételekhez kötött elismerés által; (Helyeslés jobbfelől) és igy nem vonhatók ma ez, holnap amaz országgyűlés hatáskörébe, ha nem akarjuk a monarchia szétbomlását előidézni. Ez volt az álláspont, melyet a közös minisztérium elfoglalt, és melyhez én teljes határozottsággal csatlakoztam, amint tetszik, akár a magam, akár a magyar kormány nevében. De ez nem lajthántali belügyi, nem magyar, nem cseh, hanem törvényeink értelmében világosan a monarchia két része közti közös kérdés. (Helyeslés jobb felől.) És már most kérdem, ha én ezt nem teszem, váljon nem több joggal mondhatta volna-e az ellenzék, mit már többször hallottunk : „mi ezen törvényeket nem szeretjük és nem szerettük, elleneztük, még lehetett, de tiszteletben tartjuk, mióta törvényerőre emelkedtek, és ime a kormány oly gyenge, annyira befolyásnélküli, hogy azon törvényeket nem képes tiszteletben tartatni, melyeket saját maga hozott.“ És kérdem, nem több joggal következtette volna-e az ellenzék akkor, mint azt teszi ma, hogy a mostani közjogi alap fentartható lévén, azt mással kell felcserélni? Én ezzel, tisztelt ház, bebizonyítván azt, hogy tévesek azon állítások, melyekre a tisztelt képviselő urak interpellációikat alapíták, világos, hogy ezzel együtt megszűnnek az azokból vont következtetések is, és így itt be is zárhatnám válaszomat, ha Debreczen városa 1. képviselője nem intézett volna hozzám egy kérdést, melyre válaszolni kötelességemnek tartom, már azért is, mert a házszabályok értelmében, a ház a vitától ellévén zárva, nem szeretném, hogy a közvélemény azon benyomás alatt maradjon, mintha a választ e kérdésre akár a ház, akár a kormány kerülni akarná. (Halljuk ! Halljuk !) A kérdés így hangzik : nem gondolom én időszerűnek, hogy a túlsó rész bonyodalmainak itteni következményei kikerülése végett a personal unió alapjára áttérjünk ? Erre határozott válaszom az, miszerint általában nem hiszem, hogy a personal unióra való áttérés bármi okból akár most, akár máskor hasznos vagy szükséges legyen (Nyugtalanság balfelöl. Halljuk ! Halljuk!) de legkevésbé azon okokból, melyekkel azt a t. képviselő úr támogatta. (Halljuk!) Igyekezni fogok ezt bebizonyítani, mielőtt azonban ezt tenném, legyen szabad néhány állános megjegyzéseket tennem a persona!unió fogalmára nézve. (Halljuk!) T. hát ! Én általában azon nézetben vagyok, miszerint felette bajos meghatározni, hol végződik a personal unió és hol kezdődik a realunió. Az újon alakult német szövetség tagjai között vannak államok, melyek között personal unió sem létezik, mert külön dynastiákkal bírnak, és mégis sokkal több közös ügyeik vannak, mint az osztrák-magyar monarchia két részének, mert közös sereg, közös vámszövetség, közös vasúti rendszer mellett még mindezekre nézve közös törvényhozásuk is van, a mi törvényeink szerint pedig a delegációk törvényhozási joga határozottan ki van zárva. Általában azon nézetben vagyok, hogy minden oly politika, mely egy jelszó körül forog, rendesen meddő szokott maradni, és azon stádiumot jelzi, midőn az emberek nem tudják,hogy mit kívánnak tulajdonképen és ezt rejtik egy jelszó mögé. Legyen szabad egy példát idéznem. Midőn a német államok a régi szövetség bonyolódott és folytonos összeütközést előidéző formái között mozogván, egy életre valóbb alakot kerestek, de nem tudták, hol találják, a pártok jelszavakban kerestek menedéket. Évtizedeken keresztül számtalan beszédeket tartottak, vastag könyveket írtak a felett, váljon a német szövetség államai, Staatenbund vagy Bundesstaatot képeznek e együtt ? Mindnyájan emlékszünk arra is, hogy a vita a szomszéd államokra, melyek egy erős Németországot nem akartak, eléggé kielégítő volt, Németország egyesítését azonban épen nem mozdította elő. Most végre gyakorlati államférfiak más után megalakíták azon államot, mely Európa egyik legnagyobb hatalmává nőtte ki magát, és senki sem kérdi, váljon ezen szövetség Staatenbund vagy Budesstaat természetével bir e ? beérik azzal, hogy a czélnak megfelel. (Élénk tetszés a jobboldalon.) Így volt ez nálunk is, addig mig Magyarországnak jogi formái voltak ugyan, de azokat érvényesíteni nem tudta, az ország minden pártja csakis a jogi formák körül mozgott, mig 1867-ben megköttetett azon egyesség, mely most a monarchia két részének egymáshoz vizonyát rendezi. A különbség a mi ellenzékünk és a német tudósok között csak az, hogy azok addig mozogtak a jelszavak terén, míg a megoldás nem létezett, a mi ellenzékünk pedig akkor fordul a jelszavakhoz,midőn ez már meg van. Mi engem illet, én nem kérdem, hogy a viszonyra, mely a birodalom két része között fennáll, melyik jelszó illik jobban, a persona unió vagy real unió; elég az, hogy tudom, hogy e viszony helyes, mert sem többet sem kevesebbet közös ügynek nem ismer el, mint amire mindkét résznek szüksége van, hogy az egész szövetség a czélnak megfeleljen. (Helyeslés a jobboldalon) hibás volna, ha több ügyet tenne közösnek és hiba volna, ha kevesebbet. Hogy ez így van, bizonyítja azon körülmény, hogy nem csak a magyar, hanem a másik rész delegációja is szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy a gyakorlat által sem több sem kevesebb a közösségbe föl ne vétessék, mint amit a törvény határoz. Ezért a theoria kedvéért tehát a personal unió terére áttérni, mely sem több önállást, sem kevesebb terhet,hanem legfeljebb, mint be fogom bizonyítani, nehezebb formákat vonna maga után — sem helyesnek, sem czélirányosnak nem hiszem. (Helyeslés a jobboldalon). És most előre bocsátván általánosságban a personal unió feletti nézeteimet, részletesen fogom indokolni, miért nem tartanám időszerűnek a jelenlegi jogi alapot elhagyni és a personal unió alapjára térni át. (Halljuk.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani viszony helyébe, a personal unióra térni át, mert ezáltal egyike sem volna megoldva azon kérdéseknek, melyek ma a lajtántúli nehézségek okait képezik, és következményeikben — amint a tisztelt képviselő úr mondotta, — mi reánk is veszélyt hozhatnak,hanem csak azon egyedüli intézmény volna megszüntettetve, melyet a cseh országgyűlés fundamentál pontjai sem ellenzenek elvileg — és melyhez a monarchia minden népei ragaszkodnak, t. i. a delegátiók és a közös minisztérium és igy ezáltal egy nehézség sem volna megoldva — hanem egy új kérdés volna felállítva Magyarország részéről, és pedig olyan, melyben a magyar ellenzéken kívül az egész monarchia — követelésünkkel egyenes ellentétben állana. (Helyeslés jobbfelől.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a personal unióra vagy bármely más új jogalapra áttérni, mert a mostani jogviszony megszüntetése, és annak helyébe egy uj viszony megállapítása kétségen kívül csak úgy jöhetne létre, mint létrejött a mostani, t. i. mindkét résznek beleegyezésével. Ebben van mindkét rész garanciája. Szükséges volna tehát, hogy előbb a két minisztérium egy ily új alap felett megegyezzék, azt a két rész törvényhozása elé terjeszsee, az ott elfogadtassák, és aztán a korona szentesítését megnyerje. Már most én azt állítom, hogy oly új jogviszonyt, melyet ezen az útán a két rész által el lehetne fogadtatni, nevezze azt a t. képviselő úr personál uniónak vagy másnak,sem én nem ismerek, sem a t. képv. ur vagy pártja addig felmutatni nem tudott, és föltalálni nem is fog, legkevésbé pedig, midőn az egyik szerződő fél illetékessége annak egyes országgyűlései által kétségbe vonatik. Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani kölcsönös egyezségen alapuló közjogi állapotot mással akarni felcserélni, mert amint az egy részről kétségbe vonatik, kétségbe fog vonatni igen sok oldalról, amint ezt az utolsó események különböző mozzanatai csak igenis tisztán mutatják.(Helyeslés jobbfelől.) Nem hiszem, hogy időszerű volna, a personal unió terére átlépni, a czélból, hogy oly eset, mint a mostani, melyet a t. képviselő úr veszélyes praemissának nevez, t. i., hogy a két rész miniszterei együtt tanácskoznak, és ez által az egyik miniszter a másik fél ellenszenvét magára és mintegy az általa képviselt országra vonja, jövőben kikerülhették, mert ha a personal unió terére lépünk, épen az ellenkező fogna történni. (Halljuk) Be fogom bizonyítani. Azon törvények értelmében, melyek ma a monarchia két része közti viszonyt szabályozzák, a közös ügyeket közös miniszterek kezelik, kik ott nem egy állam, hanem mindkét fél érdekét képviselik. A közös ügyek felett döntenek a delegátiók, melyekben a monarchia mindkét fele képviselve van. Meglévén így a fóruma azon érdekeknek, melyek a birodalom mindkét fele között közösek, ő felsége mindkét kormánya külön-külön és egymástól függetlenül kormányoz és igy döntő erejű közös tanácskozmány a két minisztérium között csak akkor szükséges, ha az alaptörvények módosításáról van szó. Egészen máskép állana, ha a t. képviselő úr nézete szerint a közös minisztérium és a delegátíó feláldoztatnék a personal unió formáinak. Én nem tudom, hogy képzeli magának a t. képviselő úr a personal unió alapján levő viszonyt , de azt hiszem,úgy mint azt ő és elvbarátai a 67- dik évben a kisebbségi véleményben formulázták, de formulatióban az, ami most rendkívülileg, kivételesen történik csak, rendes permanens állapottá válnék. (Halljuk) Legyen szabad ezen állításom bebizonyítására ezen javaslatnak néhány pontját felolvasni. Ezen javaslat egyik pontja így szól: „a magyar korona országainak és ő felsége többi országai és tartományainak minisztériumai kölcsönös értekezés folytán elkészítik az egyértelmű javaslatokat és azokat, vagy ha megegyezni nem tudtak volna, az eltérő javaslatokat és az azokra vonatkozó észrevételeket és ellenészrevételeket mindenik az illető, törvényhozás elé terjeszti.“ Meghatározza azután, hogyan tárgyaltatnék e javaslatot, a két országgyűlés által, amely complicált eljárás a mostani delegációk működését pótolná, és végre azt mondja: „azon rendkívüli esetben pedig, ha a magyar országgyűlés és ő felsége többi országai és tartományai erre jogosított törvényhozó testülete között egyetértés ily módon sem jött volna össze, mindenik felterjeszti megállapodását a közös fejedelem elé, ki is mindkét minisztérium meghallgatása után az egyiket vagy a másikat az eltérő pontokra nézve is szentesítheti, mely esetben az általánosan kötelező erejűvé válik.“ — Ezután mondatik: „a külügyekre nézve a közös fejedelem az oldala mellé rendelt magyar minister és többi országai és tartományai hasonló ministereinek tanácsával él. Tehát e szerint az országgyűlések tárgyalása előtt és után a két minisztériumnak együtt kell tanácskoznia, de miután a differentiákat kénytelenek az országgyűlések elé vinni, és miután továbbá, ha így sem jön létre az egyezség, a két minisztérium ismétt közös tanácskozása után ő felsége döntene ezen törvények szerint; azon hálátlan közbírói szerepet, melyet helyesen jellemzett beszédjében a tisztelt képviselő úr, nem egy miniszter vagy minisztérium vinné és azon kétoldalú keserűség, melyet az ily döntő szó, a közbenjáró bíróra hárítani szokott, nem egy miniszter vagy minisztériumra, hanem egyenesen a koronára esik, és miután a a két minisztérium az első stádiumban az illető törvényhozásokhoz tartoznék fellebezni, ezek pedig különösen parlamentáris minisztérium mellett valószínűleg illető minisztériumuk pártjára állnának : a gyűlölség nem egyes miniszerek közt maradna, hanem a törvényhozások állíttatnának egymással szemközt úgy mint ez most kivételesen ministerek között történhetik. (Helyeslés jobbfelől). Akkor nem lehetne segíteni egy minister elbocsátásával, hanem perczenként két rész, vagy ha túl a foederatív eszme létesíttetnék, a sok rész közti harcz fenyegetné a monarchiát. (Helyeslés jobb felől.) De ebből még az is következik, hogy ha a personálunió — úgy amint a tisztelt ellenzék formulázta azt, és amint azt formulázni máskép nem lehet, vétetnék a közös viszonyok alapjául, akkor a két minisztériumnak folytonosan együtt kellene ülnie, a koronának mindig a döntő bíró gyűlöletét kellene viselnie (Helyeslés jobbfelől.) és azon eset, mely most csak az alaptörvények változtatása szempontjából jöhet elő és melyből most sérelmet lát Debreczen városa képviselője permanenssé válnék annyira, hogy a két rész minisztériuma nem székelhetne egyik Bécsben, a másik Pesten, hanem együtt kellene ülniök vagy Bécsben, vagy Pesten. (Helyeslés jobb felöl. Nevelés balról.) No már most meg fog bocsájtani nekem Debreczen város 1. képviselője, ha én ily eredményekkel szemben nem hiszem hogy időszerű volna bonyodalmak kikerülése végett, a personal unió alapjára áttérni. (Tetszés jobb felől.) De van még egy ok, magyar szempontból fontosabb minden egyébnél, miért nem volna czélszerű azt tenni, és ez az, hogy ha Magyarország maga kívánná megváltoztatni azon közjogi állapotot, mely midőn egyrészről alkalmasnak bizonyult a két rész közti legnehezebb kérdések megoldására és az összes birodalmat nagy catastrophák után újjá tudta alakítani, másrészről annyi idő után Magyarországot ismét fontos tényezőként vezette be az európai népek sorába : — akkor többet veszítene mint bármely más érdekelt fél — mert az egész világ kétségbe esnék Magyarország politikai érettsége felett. (Élénk ellenmondás balfelől. Igaz ! ügy van a jobboldalon. Összevonva a mondottakat, a personal unióra való áttérés által azt, amit Debreczen város képviselője akar, elérni nem lehet. Van egy mód, egyetlenegy, kikerülni azt, hogy — egyes bonyodalmak, egyes megoldandó kérdések az egész monarchiát veszélyeztessék — és ez rendíthetlen ragaszkodás a fenálló jogalaphoz. Ezt ajánlom a baloldalnak. (Felkiáltások : Köszönjük ! Nem szorultunk rá. Halljuk !) Ez érdekében van nem csak Magyarországnak, hanem a birodalom minden népének egyformán, mert csak úgy teljesíthetők az egyes részek kívánságai az egész veszélyeztetése nélkül, ha elismertetik minden oldalról, hogy a monarchia alaptörvényei kérdésbe nem hozhatók. Ez volt álláspontom a korona tanácsában és ez álláspontom itt; ennél tovább nem terjedt és nem fog terjedni. Helfy Ignácz: Engedje meg a t. ház,hogy megjegyzéseimben , melyeket teendő vagyok, ugyanazon rendet kövessem, melyet a t. miniszterelnök úr követett, midőn interpellátiomra a feleletet megadni szíves volt. Legelőször is álláspontomat méltóztatott megtámadni vagyis csodálkozását fejezni ki a felett, hogy én mint 48-as párti vagyis mint szélsőbali képviselő azon álláspontra léptem, melyen a tisztelt miniszterelnök úr áll és hogy daczára annak, hogy ismételve és ismételve hirdetem, miszerint Magyarország az 1867-ki egyezmény folytán tartománynyá sülyedt, mégis annyi fontosságot tulajdonítok a kormánynak vagy annak egyik tagjának, hogy még a monarchia másik felének sorsa felett is döntő szóval bírjon. Én nagyon örvendek, hogy ezen alkalommal oly nagy szolgálatot tehettem a miniszter úrnak hogy mintegy álláspontját ezúttal helyeseltem, de köszönettel ezért nem tartozik nekem, miután nagyon is bőségesen viszonozta e szolgálatot becses feleletével, melylyel tökéletesen megerősítette azon álláspontot, melyen én és elvtársaim állunk. Tudjuk tehát, hogy évek óta, azon pereztől fogva, melyben az 1867-iki egyezmény létrejött, egy főkérdés van, mely bennünket két táborra oszt — a közjogi alap kérdése. Mi folyton vitattuk és bebizonyítottuk, miszerint ez alapon haladni nem lehet, ezen alapon sem belügyeinket nem rendezhetjük, mert a legfontosabb kérdések fölött nem ezen törvényhozó testület és nem is ezen kormány dönt; kimutattuk továbbá, hogy még akkor is, ha mi magunk rendezhetnők ügyeinket, lehetten volna ez alapon haladnunk, mert miután a 28 §-ban, mely a dualizmust állítja föl, ki van mondva, hogy a lajthántúli tartományok, népek, s nemzetek a monarchiának egy fele részét képezik, s mi a másik felét, ezáltal oly vegytani műtétet vittünk azaz vittek végbe önök, melynél elfeledték tekintetbe venni a különböző alkatrészek különböző természetét, a magyar országgyűlés s mintegy önkényüleg dedlarálta, hogy német, cseh, illír, sat, egy nemzet, és Magyarország egy másik nemzet. Előre mondottuk, hogy ezen alapon lehetetlen megmaradnunk, mert a legelső alkalommal, mihelyt ama túlsó félnek egyik alkatrésze mozogni fog, mi kénytelenek leszünk azonnal tettleg közbe lépni, más szóval nem elég, hogy saját magunknak osztrákjaivá lettünk, kénytelenek leszünk a csehek és a többi nemzeteknek is osztrákjai lenni. (Igaz, úgy van a szélső bal felől.) A tisztelt kormány és jobboldal ezt határozottan tagadta és bebizonyító, hogy ezen egyezmény folytán Magyarország csakugyan visszanyerte önállóságát és mint ezentúl mi jó szövetségesek fogunk a monarchia másik felével együtt élhetni. És mi történt most ? a miniszterelnök úr mindjárt válaszának elején azt mondja, hogy nem tisztán osztrák ügy az, melybe beavatkozott, hanem közösügyi kérdés, s ez okból kénytelen volt beavatkozni. Már tisztelt ház! ha igaz az, hogy mi nem vagyunk tartomány, hanem egészen önálló ország, mi közünk ahhoz, ami a Lajthán túl történik ? ha pedig csakugyan úgy van, hogy mihelyt a túlsó félen valami kérdés merül fel, azonnal kénytelenek vagyunk beavatkozni, mert azonnal megtámadva látjuk saját alkotmányunkat, akkor tehát világos, hogy a mi tanunk az igazi, nem pedig a miniszterelnök úré, mely azt hirdeti, hogy Magyarország önálló ország. (Helyeslés balfelöl.) Azt méltóztatott mondani, hogy csodálatos dolog, hogy én saját elveimmel és hirdetett tanaimmal ellentétben — magam bevallom miszerint a magyar kormány nemcsak saját sorsunk felett dönt, hanem befolyása van még a túlsó oldal ügyeire is. Hiszen mi azt régóta mondjuk, és épen abban jeleztük mindig a veszélyt, hogy bizonyos eventualitások alkalmával a magyar kormány kénytelen lesz a túlsó fél ügyeibe avatkozni, ami jogot fog majd adni egy osztrák miniszterelnöknek, hogy viszont a mi ügyeinkbe avatkozzék. (Úgy van balfelől.) Ez tehát részemről nem ellentét, hanem ellenkezőleg igen természetes logika. De térjünk át magára a dolog lényegére. Én megvallom megvártam volna a miniszterelnök úrtól, hogy ne érte volna be ezen — noha meglehetősen érdekes elmefuttatással — hanem alaposan megismertette volna a házzal, hogy tulajdonképen mi és minő volt azon rész, melyet a magyar kormány, illetőleg ennek képviselője a túlsó oldal ügyeiben vett. E részben semmit sem tudunk, mert a miniszterelnök úr csak annyit méltóztatott mondani, hogy az tisztán közös ügyes kérdés volt s ennél fogva kénytelen volt véleményét a mérlegbe venni. Mindnyájan ismerjük a cseh felirati javaslat szövegét; tudjuk miként e feliratnak mindjárt elején ki van mondva, hogy tiszteletben kívánják tartani Magyarország jogait. Tehát az magában nem ok a beavatkozásra , de talán volt más ok és erre óhajtók reflektálni. Engedje meg a t. ház, hogy néhány szóval juttassam eszébe a t. kormánynak és a t. jobboldalnak, hogy melyek voltak azon fő érvek, melyekkel a nemzet egy jó részével a 67-es egyezményt elfogadtaták. Két fő érv volt: az egyik az, hogy mi gyenge kis nemzet vagyunk, minélfogva saját lábunkon meg nem állhatván, szükséges, hogy más valakire támaszkodjunk; a a másik főérv volt az „orosz mumus.“ Azt mondták ugyanis, hogy miután mind saját hazánkban, mind a monarchiában úgy is már sok a szláv faj, hátunk mögött pedig ott van a szláv eszmének hatalmas képviselője, ez képzi tehát a legnagyobb veszélyt, mely Magyarországot fenyegeti : a panszlavismus.E két főérvvel bátortalanították Magyarországot, ezzel puhították meg a nemzet egy részét, beleöntve a félelmet. Ezen két érv — ámbár némi alapját a magam részéről sem tagadhatom — engem félelemmel nem tölt el. Igaz, nem tagadhatom, mert hisz számok bizonyítják, hogy kis nemzet vagyunk, de jól tudom,hogy a nemzeteket nem számok szerint szokták mérlegelni, hanem lelkesedési képességük szerint. Volt idő- és nem régen, midőn csekély számunk daczára nagy nemzetként állottunk Európa színe előtt (igaz! szélső bal felöl) ma szörnyű kis nemzet vagyunk. Úgyszintén nem tagadhatom, azt, hogy hátunk megött van a hatalmas orosz , hanem ebből nem következik az, hogy félni kell. Mert abból, hogy már egyszer bejött hazánkba az orosz, nem következik, hogy félni kell tőle, mert mikor valaki valakit megbotoz, nem a botra fog haragudni, hanem arra, aki a botot kezelte. (Úgy van , balfelöl.) Tehát mondom e két érvnek alapja van, ámbár minket nem riaszt vissza. De önöknek, kik főképen ebből csináltak hatalmas fegyvert, micsoda politikai irányt jelöl ki e két érv? » Abból, hogy kis nemzet vagyunk, természetesen az következik, hogy sokkal inkább, mint más nemzet, óvakodnunk kell attól, hogy oknélkül ellenségeket csináljunk magunknak. (Helyeslés a baloldalon.) A másik érvből, hogy félnünk kell a panszlávismustól, az következik, hogy kövessünk el mindent, kerüljünk mindent, ami okot szolgáltathat arra, hogy ezen félelmes kísértet sírjából kiszálljon. És ime mit látunk ! kik a félelem tanait hirdetik, azokkal ellenkező politikát követnek. Nem hiszem, hogy legyen e háznak egy tagja is, aki meg volna lepve az által, ami ma Csehországban történik. Erre el lehettünk készülve, ne feledjük, hogy midőn önök megkötötték az egyezményt, ez az 1866-os háború után volt, a lombard-velenczei amputatio után. Akkor már könnyű volt a calculus, maradt a monarchia 2-ik felében tíz millió szláv és 6 m.német. Azt tehát minden politikus előre láthatta, hogy az lehetelen, hogy ily nagy többség fel ne ébredjen, és ne kívánjon magának legalább is annyi önállóságot, amennyivel bír Magyarország. Előre lehetett látni, hogy különösen Csehország, mely már a múltban bebizonyította tartósságát, nem fog engedni oly könnyen, mint amilyen könnyen engedtünk mi, és előre lehetett látni, hogy közép Európa legcompactabb szláv állama nem fogja beérni azzal, hogy a túlsó résznek egy részecskéje legyen. De önök mindezzel mit sem gondolnak és csak ellenünk ingerült e fajt. Ha valaha utol találná érni Magyarországot az a csapás, hogy beteljesedjék rajta az, mivel önök mindig ijesztgettek, ha megérnék, hogy Magyarországban az oroszt lássuk, a történelem kénytelen lenne följegyezni, hogy e katastrophát a kormánynak ezen politikája idézte elő. (Ellenmondás a jobboldalon), s azon képviselők, akik az ily politikát megéljenzik. (Helyeslés baloldalon.) A miniszterelnök úr hihetőleg egyetért velem arra nézve, hogy érdekünkben fekszik, hogy Csehország ne vágyakozzék Oroszországhoz. Ebben mindnyájan egyetértünk.De mit gondol a miniszterelnök úr ? mikor valószínűbb, hogy ily beolvadási vágy ébredjen egy nemzetben? akkor ő, midőn neki megengedtetik, hogy önállóságát, nemzeti szellemét szabadon, önállóan fejleszsze, vagy midőn arra akarják kényszeríteni, hogy más államtestbe olvadjon ? — Bizonyos, ha én szláv volnék és két ily rész közül kellene választanom, azaz beolvadni egy idegen vagy rokonfajba, mindenesetre választom a rokonfajt. (Helyeslés a baloldalon.) Tehát Magyarországnak érdekében van, hogy Csehország minél tágabb önkormányzattal bírjon, s vele jó barátságban legyünk. Én nem akarom a tisztelt háznak türelmét továbbra is fárasztani (Halljuk!) miután úgy hiszem, bebizonyítottam, milyen rendkívüli veszélyeket hozhat hazánkra a kormány politikája, s az alap, mely annak irányt szab, Ö föntartom magamnak, hogy e tekintetben indítványt nyújtsak be a háznak, összhangzatban azzal, melyet már a múlt ülésszak alatt Irányi Dániel barátom benyújtott, t. i. hogy a XII. t. ez. revisie alá vetessék, miután most világosan kitűnik, a miniszterelnök vallomása szerint is, hogy az alap, melyen állunk, olyan, hogy akarva nem akarva kénytelenek vagyunk mások ügyeibe avatkozni. De bár miként gondolkozzék is a ház egyik vagy másik oldala, azt hiszem, hogy egyre nézve egyetértünk, és ez az, hogy ez oly rendkívüli fontos, életbe vágó kérdés, miszerint minden esetre kívánatos, hogy ahhoz ne csak egy két interpelláló szóljon, hanem legyen alkalma hozzászólni a ház mindegyik oldalának. Én ennélfogva fölkérem a t. házat, hogy e kérdésnél ne érje be a puszta tudomásvétellel, hanem legyen szíves tárgyalására külön napot kitűzni. (Helyeslés a bal oldalon.) Tisza Kálmán. (Halljuk.) T. képviselőház! (Halljuk !) Nem tagadom, hogy sok tekintetben nehéznek találom a helyzetet, amelyben vagyok, mert az igen tisztelt miniszterelnök úr, amit egyébiránt nem hogy megrovással fogadnék, de elismeréssel fogadok — oly nagy fontosságú tárgyakat érintett az imént elmondott átgondolt beszédében, hogy azok ellenében rögtönözve nyilatkozni, mindenesetre némi nehézséggel jár. Bocsánatot kell kérnem a t. háztól, ha talán épen amiatt hosszasabb leszek s ha nem fejthetem ki nézeteimet úgy amint akarnám. Én a magam részéről megkísértem s bízom abban, hogy bármily gyenge legyen is eszméimnek rögtönzött kifejtése, az azokban rejlő igazság utat fog magának törni. Én előre bocsátom, hogy valamint akkor, midőn interpellációmat tettem, úgy ezen alkalommal is ahhoz, hogy Csehországnak követelései jogosak, alaposak voltak-e, szólani egyátaljában nem kívánok, mert én egyátaljában nem tartanám a magam felfogása szerint helyén levőnek, hogy akár egyik akár másik félre nézve pártállást foglaljak el. Egyet pedig határozottan nyilvánítok egyénileg saját magam nevében, s ez az egy az, hogy Magyarországnak történelmi fejlése alapján megállapított jogait nem akarom soha és semmi szín alatt sem egyik, sem másik oszt. provincziai jogviszonyaival összehasonlítani (Balfelöl helyeslés.) mert azokat mindenekfelett óriásilag felülálltan látom. (Balfelöl helyeslés. Halljuk.) Áttérve az igen tisztelt miniszterelnök úr feleletére, ő azt nyilvánítja, hogy ő úgy vett részt a tanácskozmányokban,mint a koronának egyik tanácsosa , azonban arra nem fektet súlyt, hogy így-e vagy pedig úgy mint magyar miniszterelnök. Nem fektet pedig súlyt, mint monda, azért, mert nem áll az interpellációk azon második feltevése, hogy itt Ausztria belügyeiről lett volna szó, miután itten oly ügyekről volt szó, melyek a kiegyezést érintették, ennélfogva az ő beleszóllása bármelyik minőségben minden esetre csak jogosult lehetett. Én tisztelt ház, arról meg vagyok győződve minden félreértések kikerülése végett nyilvánítom , hogy a korona bármely tanácsosának, ha a fejedelem tőle tanácsot kér, ezt megadni lehet sőt kell is. Interpellációmban én épen a hivatalos részvételre fektettem a fősúlyt, a magyar miniszteri minőségben a közös miniszteri tanácsban részvételre oly ügyben, mely meggyőződésem szerint Ausztriának belügye. Ha nem azon minőségben vett részt az igen tisztelt miniszterelnök úr, sajnálom hogy eziránt a közvéleményt, melyet nemcsak az iránta ellenszenvvel viseltető orgánumok is azon hírrel tartottak, természetesen a felfogás és a következtetés, hogy egészen más lévén, ahogy a közös minisztertanácsban a magyar miniszterelnök adta a döntő szót; sajnálom, hogy fel nem világosította. Azonban ha nem fektetett rá súlyt, hogy minő minőségben vett részt, abban fekszik az ok, hogy azt nem tette. Ami már a második kérdést illeti, hogy belügye volt-e az Ausztriának vagy nem, azt tartom, hogy abban az interpellációknak, hogy belügye volt, tökéletesen igazukt volt, csakhogy volt olyan belügye, mely a jelen közjogi alapnál fogva visszahatásában érdekelte Magyarországot is, és épen ezért (egy jobboldali nevet) nagyon örülök, ha a képviselő urat mulattatja előadásom . . . Mondom épen azért nem a miniszterelnököt támadtam, nem az ő eljárását roszaltam, mert magam is azon meggyőződésben voltam, hogy a beavatkozás ez esetben a közjogi alap okvetlen kifolyása volt, hanem roszaltam a közjogi alapot, mely e helyzetet előidézte (Helyeslés, mozgás jobbról) Megjegyzem még, hogy kérdéseim egyikére a t. miniszterelnök úr nem méltóztatott válaszolni, nem ugyanis arra, hogy hiszi-e, hogy a jelen alapon szemben az Ausztriában létező mozgalmak s bonyodalmakkal, Magyarország alkotmányos életének folytonosságát biztosítni lehet ? (Andrássy : Hiszem ! Megengedem, hogy a miniszterelnök úr hiszi, én nem hiszem és meg vagyok arról győződve, hogy nem messze van az idő, mely már egypárszor közel volt, hogy épen azon tárgyakra nézve, melyeket a jelen kiegyezkedési alap a delegációk elé utasít, lehetlen lesz az alkotmányos tárgyalás, s reményem hogy midőn e felöl a tények meg fogják győzni miniszterelnök urat, tán mégis majd együtt fognak igyekezni jobb biztosabb alapot teremteni (Andrássy Gyula gr. tagadólag int) ha még akkor sem, azt csak sajnálni tudoma. Miniszterelnök úr áttért ezután a personál unió kérdésére. Elmondotta igen helyesen, hogy a personál uniót és egyáltalában reál és personál uniót többfélekép lehet érteni; felfogta például azt, hogy Németországban, melynek némely királyságai külön dinastiákkal is bírnak, melyeknél tehát personál unió nincs sokkal több közös ügy van, mint mennyi van nálunk, hol pedig a fejedelem személye egy és ugyanaz. Tökéletesen igazsága van, de azt kérdem, azt tűzte-e ő politikai feladatául, politikai czéljául, amit azok az általa igen méltán megdicsért praktikus politikusok ? Azt, hogy egység álljon elő, vagy azt, hogy legyen ugyan egy fejedelem, de legyen két állam. (Élénk helyeslés balon, zaj.) Ha azt tűzte ki feladatául, akkor igen alaposan hivatkozhatik azon példákra, de ha nem azt tűzte ki, akkor oly eljárási módot nem ajánlhat nekünk követendőnek, mely mód egészen más czélok elérésére törekszik (Andrássy: nem is ajánlottam.) Azt mondá az igen tisztelt miniszterelnök úr, hogy amely politika jelszavak körül forog, az meddő politika, és hivatkozott példákra mind Németországból mind hazánkból, hogy midőn aztán az idő elérkezik, a jelszavakat el- MAGYAR ÚJSÁG, 1871. NOVEMBER 8.