Magyar Ujság, 1871. november (5. évfolyam, 251-275. szám)

1871-11-08 / 256. szám

yek egykrént szolgáltak alapul mindkét inter­­pell­ációnak. Az első állítás az, hogy a magyar kormány mint olyan, beavatkozott egy lajtántúli kérdésbe és abban a közbíró szerepét vette át. Erre nézve bátor vagyok válaszolni, hogy én nem a magyar kormány nevében, hanem mint a korona egyik tanácsosa vettem részt a tanácskozásban, nem döntő szavazattal, még kevésbé mint közbíró, hanem a tárgy természe­téhez képest, mely közös volt, csatlakoztam a közös minisztérium álláspontjához, melyet tel­jesen helyesnek kellett elismernem. Ez oly tény, melyet senki sem fog kétségbevonhatni. Midőn erre hivatkozom kijelentem, hogy semmi fon­tosságot sem tulajdonítok annak, hogy a ma­gyar kormány nevében vettem-e részt, vagy mint a korona tanácsosa, csak a tényállást kí­vántam constatálni. Szólottam a magam saját nevében, mert nem láttam külön magyar, ha­nem egy közös kérdést, de volt jogom szólani a magyar kormány nevében. A 2-ik állítás, melyre a t. képviselő urak interpellációjukat alapítják, az, hogy a válság, melybe én beleavatkoztam, tisztán ausztriai bel­ügyi kérdés volt. Ez állítás az egyedüli fontos, mert ez döntő az iránt, vájjon helyesen jártam-e el, akár mint a korona tanácsosa általában, akár mint a ma­gyar kormány képviselője vettem részt a tanács­kozásban. Ezen állításra nézve van szerencsém kije­lenteni, hogy azon álláspont, melyet én a kö­zös minisztériummal együtt elfoglaltam, nem volt egyéb, mint az, hogy azon szerződési erő­vel biró törvények, melyeket egyrészről a ma­gyar korona országai, másrészről ő felsége többi országai és tartományai elfogadtak — és ő fel­sége szentesített — és melyek a birodalom két részének egymáshozi viszonyát befelé — és állását kifelé szabályozzák, melyeket az egész világ ilyeneknek ismert el: nem hozhatók két­ségbe sem utólagos jóváhagyás sem föltételek­hez kötött elismerés által; (Helyeslés jobbfelől) és igy nem vonhatók ma ez, holnap amaz or­szággyűlés hatáskörébe, ha nem akarjuk a mo­narchia szétbomlását előidézni. Ez volt az álláspont, melyet a közös minisz­térium elfoglalt, és melyhez én teljes határozott­sággal csatlakoztam, amint tetszik, akár a ma­gam, akár a magyar kormány nevében. De ez nem lajthántali belügyi, nem magyar, nem cseh, hanem törvényeink értelmében világosan a mo­narchia két része közti közös kérdés. (Helyeslés jobb felől.) És már most kérdem, ha én ezt nem teszem, váljon nem több joggal mondhatta vol­­na-e az ellenzék, mit már többször hallottunk : „mi ezen törvényeket nem szeretjük és nem sze­rettük, elleneztük, még lehetett, de tiszteletben tartjuk, mióta törvény­erőre emelkedtek, és ime a kormány oly gyenge, annyira befolyásnélküli, hogy azon törvényeket nem képes tiszteletben tartatni, melyeket saját maga hozott.“ És kér­dem, nem több joggal következtette volna-e az ellenzék akkor, mint azt teszi ma, hogy a mos­tani közjogi alap fentartható lévén, azt mással kell felcserélni? Én ezzel, tisztelt ház, bebizonyítván azt, hogy tévesek azon állítások, melyekre a tisztelt képviselő urak interpellációikat alapíták, vilá­gos, hogy ezzel együtt megszűnnek az azokból vont következtetések is, és így itt be is zárhat­nám válaszomat, ha Debreczen városa 1. képvi­selője nem intézett volna hozzám egy kérdést, melyre válaszolni kötelességemnek tartom, már azért is, mert a házszabályok értelmében, a ház a vitától ellévén zárva, nem szeretném, hogy a közvélemény azon benyomás alatt maradjon, mintha a választ e kérdésre akár a ház, akár a kormány kerülni akarná. (Halljuk ! Halljuk !) A kérdés így hangzik : nem gondolom­­ én időszerűnek, hogy a túlsó rész bonyodalmainak itteni következményei kikerülése végett a perso­nal unió alapjára áttérjünk ? Erre határozott válaszom az, miszerint általában nem hiszem, hogy a personal unióra való áttérés bármi okból akár most, akár máskor hasznos vagy szüksé­ges legyen (Nyugtalanság balfelöl. Halljuk ! Halljuk!) de legkevésbé azon okokból, melyek­kel azt a t. képviselő úr támogatta. (Halljuk!) Igyekezni fogok ezt bebizonyítani, mielőtt azonban ezt tenném, legyen szabad néhány ál­­lános megjegyzéseket tennem a persona!­unió fogalmára nézve. (Halljuk!) T. hát ! Én általában azon nézetben vagyok, miszerint felette bajos meghatározni, hol vég­ződik a personal unió és hol kezdődik a real­­unió. Az újon alakult német szövetség tagjai kö­zött vannak államok, melyek között personal unió sem létezik, mert külön dynastiákkal bír­nak, és még­is sokkal több közös ügyeik van­nak, mint az osztrák-magyar monarchia két részének, mert közös sereg, közös vámszövet­ség, közös vasúti rendszer mellett még mind­ezekre nézve közös törvényhozásuk is van, a mi törvényeink szerint pedig a delegációk törvény­hozási joga határozottan ki van zárva. Általában azon nézetben vagyok, hogy min­den oly politika, mely egy jelszó körül forog, rendesen meddő szokott maradni, és azon stá­diumot jelzi, midőn az emberek nem tudják,hogy mit kívánnak tulajdonképen és ezt rejtik egy jelszó mögé. Legyen szabad egy példát idéznem. Midőn a német államok a régi szövetség bo­nyolódott és folytonos összeütközést előidéző for­mái között mozogván, egy életre valóbb alakot kerestek, de nem tudták, hol találják, a pártok jelszavakban kerestek menedéket. Évtizedeken keresztül számtalan beszédeket tartottak, vastag könyveket írtak a felett, váljon a német szövetség államai, Staatenbund vagy Bundes­staatot képeznek e együtt ? Mindnyájan emlékszünk arra is, hogy a vita a szomszéd ál­lamokra, melyek egy erős Németországot nem akartak, eléggé kielégítő volt, Németország egyesítését azonban épen nem mozdította elő. Most végre gyakorlati államférfiak más után megalakíták azon államot, mely Európa egyik legnagyobb hatalmává nőtte ki magát, és senki sem kérdi, váljon ezen szövetség Staatenbund vagy Budes­staat természetével bir­ e ? beérik azzal, hogy a czélnak megfelel. (Élénk tetszés a jobboldalon.) Így volt ez nálunk is,­­ addig mig Magyar­­országnak jogi formái voltak ugyan, de azokat érvényesíteni nem tudta, az ország minden pártja csakis a jogi formák körül mozgott, mig 1867-ben megköttetett azon egyesség, mely most a monarchia két részének egymáshoz vi­­zonyát rendezi. A különbség a mi ellenzékünk és a német tudósok között csak az, hogy azok addig mo­zogtak a jelszavak terén, míg a megoldás nem létezett, a mi ellenzékünk pedig akkor fordul a jelszavakhoz,midőn ez már meg van. Mi engem illet, én nem kérdem, hogy a vi­szonyra, mely a birodalom két része között fennáll, melyik jelszó illik jobban, a persona­ unió vagy real unió; elég az, hogy tudom, hogy e viszony helyes, mert sem többet sem keveseb­bet közös ügynek nem ismer el, mint a­mire mindkét résznek szüksége van, hogy az egész szövetség a czélnak megfeleljen. (Helyeslés a jobboldalon) hibás volna, ha több ügyet tenne közösnek és hiba volna, ha kevesebbet. Hogy ez így van, bizonyítja azon körülmény, hogy nem csak a magyar, hanem a másik rész delegációja is szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy a gya­korlat által sem több sem kevesebb a közösség­be föl ne vétessék, mint amit a törvény határoz. Ezért a theoria kedvéért tehát a personal unió terére áttérni, mely sem több önállást, sem kevesebb terhet,hanem legfeljebb, mint be fogom bizonyítani, nehezebb formákat vonna maga után — sem helyesnek, sem czélirányosnak nem hiszem. (Helyeslés a jobboldalon). És most előre bocsátván általánosságban a personal unió feletti nézeteimet, részletesen fo­gom indokolni, miért nem tartanám időszerűnek a jelenlegi jogi alapot elhagyni és a personal unió alapjára térni át. (Halljuk.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani viszony helyébe, a personal unióra térni át, mert ez­által egyike sem volna megoldva azon kér­déseknek, melyek ma a lajtántúli nehézségek okait képezik, és következményeikben — a­mint a tisztelt képviselő úr mondotta, — mi reánk is veszélyt hozhatnak,­­hanem csak azon egyedüli intézmény volna megszün­­tettetve, melyet a cseh országgyűlés funda­­mentál pontjai sem ellenzenek elvileg — és melyhez a monarchia minden népei ragaszkod­nak, t. i. a delegátiók és a közös minisztérium és igy ezáltal egy nehézség sem volna megold­va — hanem egy új kérdés volna felállítva Magyarország részéről, és pedig olyan, melyben a magyar ellenzéken kívül az egész monarchia — követelésünkkel egyenes ellentétben állana. (Helyeslés jobbfelől.) Nem hiszem, hogy időszerű volna a personal unióra vagy bármely más új jogalapra áttérni, mert a mostani jogviszony megszüntetése, és annak helyébe egy uj viszony megállapítása kétségen kívül csak úgy jöhetne létre, mint lét­rejött a mostani, t. i. mindkét résznek bele­egyezésével.­­ Ebben van mindkét rész garan­­ciája. Szükséges volna tehát, hogy előbb a két minisztérium egy ily új alap felett megegyezzék, azt a két rész törvényhozása elé terjeszsee, az ott elfogadtassák, és aztán a korona szentesíté­sét megnyerje. Már most én azt állítom, hogy oly új jogviszonyt, melyet ezen az útán a két rész által el lehetne fogadtatni, nevezze azt a t. képviselő úr personál uniónak vagy másnak,sem én nem ismerek, sem a t. képv. ur vagy pártja addig felmutatni nem tudott, és föltalálni nem is fog, legkevésbé pedig, midőn az egyik szer­ződő fél illetékessége annak egyes országgyűlé­sei által kétségbe vonatik. Nem hiszem, hogy időszerű volna a mostani kölcsönös egyezségen alapuló közjogi állapotot mással akarni felcserélni, mert a­mint az egy részről kétségbe vonatik, kétségbe fog vonatni igen sok oldalról, amint ezt az utolsó események különböző mozzanatai csak igen­is tisztán mu­­tatják.(Helyeslés jobbfelől.) Nem hiszem, hogy időszerű volna, a perso­nal unió terére átlépni, a czélból, hogy oly eset, mint a mostani, melyet a t. képviselő úr veszé­lyes praemissának nevez, t. i., hogy a két rész miniszterei együtt tanácskoznak, és ez által az egyik miniszter a másik fél ellenszenvét magára és mintegy az általa képviselt országra vonja, jövőben kikerülhették, mert ha a personal unió terére lépünk, épen az ellenkező fogna történni. (Halljuk) Be fogom bizonyítani. Azon törvények értelmében, melyek ma a monarchia két része közti viszonyt szabályoz­zák, a közös ügyeket közös miniszterek kezelik, kik ott nem egy állam, hanem mindkét fél ér­dekét képviselik. A közös ügyek felett döntenek a delegátiók, melyekben a monarchia mindkét fele képviselve van. Meg­lévén így a fóruma azon érdekeknek, melyek a birodalom mindkét fele között közösek, ő felsége mindkét kormá­nya külön-külön és egymástól függetlenül kor­mányoz és igy döntő erejű­ közös tanácskozmány a két minisztérium között csak akkor szükséges, ha az alaptörvények módosításáról van szó.­­ Egészen máskép állana, ha a t. képviselő úr né­zete szerint a közös minisztérium és a delegátíó feláldoztatnék a personal unió formáinak. Én nem tudom, hogy képzeli magának a t. képvi­selő úr a personal unió alapján levő viszonyt , de azt hiszem,úgy mint azt ő és elvbarátai a 67- dik évben a kisebbségi véleményben formuláz­­ták, d­e formulatióban az, a­mi most rendkívü­­lileg, kivételesen történik csak, rendes perma­nens állapottá válnék. (Halljuk) Legyen szabad ezen állításom bebizonyítására ezen javaslatnak néhány pontját felolvasni. Ezen javaslat egyik pontja így szól: „a ma­gyar korona országainak és ő felsége többi országai és tartományainak minisztériumai köl­csönös értekezés folytán elkészítik az egyér­telmű javaslatokat és azokat, vagy ha meg­egyezni nem tudtak volna, az eltérő javasla­tokat és az azokra vonatkozó észrevételeket és ellenészrevételeket mindenik az illető, tör­vényhozás elé terjeszti.“ Meghatározza azután, hogyan tárgyaltatnék e javaslatot, a két országgyűlés által, a­mely complicált eljárás a mostani delegációk működé­sét pótolná, és végre azt mondja: „azon rend­kívüli esetben pedig, ha a magyar országgyű­lés és ő felsége többi országai és tartományai erre jogosított törvényhozó testülete között egyetértés ily módon sem jött volna össze, min­denik felterjeszti megállapodását a közös fejedelem elé, ki is mindkét minisztérium meg­hallgatása után az egyiket vagy a másikat az eltérő pontokra nézve is szentesítheti, mely eset­ben az által­ánosan kötelező erejűvé válik.“ — Ezután mondatik: „a külügyekre nézve a közös fejedelem az oldala mellé rendelt magyar minis­ter és többi országai és tartományai hasonló mi­nistereinek tanácsával él. Tehát e szerint az országgyűlések tárgya­lása előtt és után a két minisztériumnak együtt kell tanácskoznia, de miután a differentiákat kénytelenek az országgyűlések elé vinni,­­ és miután továbbá, ha így sem jön létre az egyez­ség, a két minisztérium ismétt közös tanácsko­zása után ő felsége döntene ezen törvények szerint; azon hálátlan közbírói szerepet, melyet helyesen jellemzett beszédjében a tisztelt képvi­selő úr, nem egy miniszter vagy minisztérium vinné és azon két­oldalú keserűség, melyet az ily döntő szó, a közbenjáró bíróra hárítani szo­kott, nem egy miniszter vagy minisztériumra, hanem egyenesen a koronára esik, és miután a a két minisztérium az első stádiumban az illető törvényhozásokhoz tartoznék fellebezni, ezek pe­dig különösen parlamentáris minisztérium mellett valószínűleg illető minisztériumuk pártjára áll­nának : a gyű­lölség nem egyes miniszerek közt maradna, hanem a törvényhozások állíttatnának egymással szemközt úgy mint ez most kivétele­sen ministerek között történhetik. (Helyeslés jobbfelől). Akkor nem lehetne segíteni egy minister elbo­csátásával, hanem perczenként két rész, vagy ha túl a foederatív eszme létesíttetnék, a sok rész közti harcz fenyegetné a monarchiát. (Helyeslés jobb felől.) De ebből még az is következik, hogy ha a personál­unió — úgy amint a tisztelt ellen­zék formulázta azt, és amint azt formulázni más­kép nem lehet, vétetnék a közös viszonyok alap­jául, akkor a két minisztériumnak folytonosan együtt kellene ülnie, a koronának mindig a döntő bíró gyűlöletét kellene viselnie (Helyeslés jobbfelől.) és azon eset, mely most csak az alap­törvények változtatása szempontjából jöhet elő és melyből most sérelmet lát Debreczen városa képviselője permanenssé válnék annyira, hogy a két rész minisztériuma nem székelhetne egyik Bécsben, a másik Pesten, hanem együtt kellene ülniök vagy Bécsben, vagy Pesten. (Helyeslés jobb felöl. Nevelés balról.) No már most meg fog bocsájtani nekem Debreczen város 1. képvi­selője, ha én ily eredményekkel szemben nem hiszem hogy időszerű volna bonyodalmak kike­rülése végett, a personal unió alapjára áttérni. (Tetszés jobb felől.) De van még egy ok, magyar szempontból fontosabb minden egyébnél, miért nem volna czélszerű azt tenni, és ez az, hogy ha Magyar­­ország maga kívánná megváltoztatni azon köz­jogi állapotot, mely midőn egyrészről alkalmas­nak bizonyult a két rész közti legnehezebb kér­dések megoldására és az összes birodalmat nagy catastrophák után újjá tudta alakítani, másrész­ről annyi idő után Magyarországot ismét fontos tényezőként vezette be az európai népek sorá­ba : — akkor többet veszítene mint bármely más érdekelt fél — mert az egész világ két­ségbe esnék Magyarország politikai érettsége felett. (Élénk ellenmondás balfelől. Igaz ! ügy van­­ a jobboldalon.­ Összevonva a mondottakat, a personal unióra való áttérés által azt, amit Debreczen város képviselője akar, elérni nem lehet. Van egy mód, egyetlenegy, kikerülni azt, hogy — egyes bonyodalmak, egyes megoldandó kérdések az egész monarchiát veszélyeztessék — és ez rendíthetlen ragaszkodás a fenálló jog­alaphoz. Ezt ajánlom a baloldalnak. (Felkiáltá­sok : Köszönjük ! Nem szorultunk rá. Halljuk !) Ez érdekében van nem csak Magyarországnak, hanem a birodalom minden népének egyformán, mert csak úgy teljesíthetők az egyes részek kí­vánságai az egész veszélyeztetése nélkül, ha elismertetik minden oldalról, hogy a monarchia alap­törvényei kérdésbe nem hozhatók. Ez volt álláspontom a korona tanácsában és ez állás­pontom itt; ennél tovább nem terjedt és nem fog terjedni. Helfy Ignácz: Engedje meg a t. ház,hogy megjegyzéseimben , melyeket teendő vagyok, ugyanazon rendet kövessem, melyet a t. minisz­terelnök úr követett, midőn interpellátiomra a feleletet megadni szíves volt. Legelőször is álláspontomat méltóztatott megtámadni vagyis csodálkozását fejezni ki a fe­lett, hogy én mint 48-as párti vagyis mint szél­­sőbali képviselő azon álláspontra léptem, melyen a tisztelt miniszterelnök úr áll és hogy daczára annak, hogy ismételve és ismételve hirdetem, miszerint Magyarország az 1867-ki egyezmény folytán tartománynyá sülyedt, mégis annyi fon­tosságot tulajdonítok a kormánynak vagy annak egyik tagjának, hogy még a monarchia másik felének sorsa felett is döntő szóval bírjon. Én nagyon örvendek, hogy ezen alkalommal oly nagy szolgálatot tehettem a miniszter úrnak hogy mintegy álláspontját ez­úttal helyeseltem, de köszönettel ezért nem tartozik nekem, mi­után nagyon is bőségesen viszonozta e szolgála­tot becses feleletével, melylyel tökéletesen meg­erősítette azon álláspontot, melyen én és elvtár­saim állunk. Tudjuk te­hát, hogy évek óta, azon pereztől fogva, melyben az 1867-iki egyezmény létre­jött, egy főkérdés van, mely bennünket két táborra oszt — a közjogi alap kérdése. Mi folyton vi­tattuk és bebizonyítottuk, miszerint ez alapon haladni nem lehet, ezen alapon sem belü­gyein­­ket nem rendezhetjük, mert a legfontosabb kér­dések fölött nem ezen törvényhozó testület és nem is ezen kormány dönt; kimutattuk to­vábbá, hogy még akkor is, ha mi magunk ren­­dezhetnők ügyeinket, lehetten volna ez alapon haladnunk, mert miután a 28 §-ban, mely a dualizmust állítja föl, ki van mondva, hogy a lajthántúli tartományok, népek, s nemzetek a monarchiának egy fele részét képezik, s mi a másik felét, ez­által oly vegytani műtétet vittünk azaz vittek végbe önök, melynél elfeledték te­kintetbe venni a különböző alkatrészek külön­böző természetét, a magyar országgyűlés s mintegy önkényüleg dedlarálta, hogy német­, cseh, illír, sat, egy nemzet, és Magyarország egy másik nemzet. Előre mondottuk, hogy ezen alapon lehetet­len megmaradnunk, mert a legelső alkalommal, mihelyt ama túlsó félnek egyik alkatrésze mo­zogni fog, mi kénytelenek leszünk azonnal tett­­leg közbe lépni, más szóval nem elég, hogy sa­ját magunknak osztrákjaivá lettünk, kénytelenek leszünk a csehek és a többi nemzeteknek is oszt­rákjai lenni. (Igaz, úgy van­ a szélső bal felől.) A tisztelt kormány és jobboldal ezt határo­zottan tagadta és bebizonyító, hogy ezen egyezmény folytán Magyarország csakugyan visszanyerte önállóságát és mint ezentúl mi jó szö­vetségesek fogunk a monarchia másik felével együtt élhetni. És mi történt most ? a miniszterelnök úr mind­járt válaszának elején azt mondja, hogy nem tisztán osztrák ügy az, melybe beavatkozott, h­a­­nem közösügyi kérdés, s ez okból kénytelen volt beavatkozni. Már tisztelt ház! ha igaz az, hogy mi nem vagyunk tartomány, hanem egészen ön­álló ország, mi közünk ahhoz, a­mi a Lajthán túl történik ? ha pedig csakugyan úgy van, hogy mihelyt a túlsó félen valami kérdés merül fel, azonnal kénytelenek vagyunk beavatkozni, mert azonnal megtámadva látjuk saját alkotmányun­kat, akkor tehát világos, hogy a mi tanunk az igazi, nem pedig a miniszterelnök úré, mely azt hirdeti, hogy Magyarország önálló ország. (He­lyeslés balfelöl.) Azt méltóztatott mondani, hogy csodálatos dolog, hogy én saját elveimmel és hirdetett ta­naimmal ellentétben — magam bevallom mi­szerint a magyar kormány nemcsak saját sorsunk felett dönt, hanem befolyása van még a túlsó oldal ügyeire is. Hiszen mi azt régóta mondjuk, és épen abban jeleztük mindig a veszélyt, hogy bizonyos eventualitások alkalmával a magyar kormány kénytelen lesz a túlsó fél ügyeibe avatkozni, ami jogot fog majd adni egy osztrák miniszterelnöknek, hogy viszont a mi ügyeinkbe avatkozzék. (Úgy van­ balfelől.) Ez tehát ré­szemről nem ellentét, hanem ellenkezőleg igen természetes logika. De térjünk át magára a dolog lényegére. Én megvallom megvártam volna a miniszterel­nök úrtól, hogy ne érte volna be ezen — noha meglehetősen érdekes elmefuttatással — hanem alaposan megismertette volna a házzal, hogy tulajdonképen mi és minő volt azon rész, me­lyet a magyar kormány, illetőleg ennek képvi­selője a túlsó oldal ügyeiben vett. E részben semmit sem tudunk, mert a miniszter­elnök úr csak annyit méltóztatott mondani, hogy az tisz­tán közös ügyes kérdés volt s ennél fogva kénytelen volt véleményét a mérlegbe venni. Mindnyájan ismerjük a cseh felirati javaslat szövegét; tudjuk miként e feliratnak mindjárt elején ki van mondva, hogy tiszteletben kíván­ják tartani Magyarország jogait. Tehát az ma­gában nem ok a beavatkozásra , de talán volt más ok és erre óhajtók reflektálni. Engedje meg a t. ház, hogy néhány szóval juttassam eszébe a t. kormánynak és a t. jobb­oldalnak, hogy melyek voltak azon fő érvek, melyekkel a nemzet egy jó részével a 67-es egyezményt elfogadtaták. Két fő érv volt: az egyik az, hogy mi gyenge kis nemzet vagyunk, minélfogva saját lábunkon meg nem állhatván, szükséges, hogy más valakire támaszkodjunk; a a másik főérv volt az „orosz mumus.“ Azt mond­ták ugyanis, hogy miután mind saját hazánk­ban, mind a monarchiában úgy is már sok a szláv faj, hátunk mögött pedig ott van a szláv eszmének hatalmas képviselője, ez képzi tehát a legnagyobb veszélyt, mely Magyarországot fe­nyegeti : a panszlavismus.E két főérvvel bátorta­­lanították Magyarországot, ezzel puhították meg a nemzet egy részét, beleöntve a félelmet. Ezen két érv — ámbár némi alapját a magam részé­ről sem tagadhatom — engem félelemmel nem tölt el. Igaz, nem tagadhatom, mert hisz számok bizonyítják, hogy kis nemzet vagyunk, de jól tu­dom,hogy a nemzeteket nem számok szerint szok­ták mérlegelni, hanem lelkesedési képességük szerint. Volt idő- és nem régen, midőn csekély számunk daczára nagy nemzetként állottunk Eu­­rópa színe előtt (igaz! szélső bal felöl) ma szörnyű kis nemzet vagyunk. Úgy­szintén nem tagadha­tom, azt, hogy hátunk megött van a hatalmas orosz , hanem ebből nem következik az, hogy félni kell. Mert abból, hogy már egyszer bejött hazánkba az orosz, nem következik, hogy félni kell tőle, mert mikor valaki valakit megbotoz, nem a botra fog haragudni, hanem arra, a­ki a botot kezelte. (Úgy van , balfelöl.) Tehát mondom e két érvnek alapja van, ámbár minket nem riaszt vissza. De önöknek, kik főképen eb­ből csináltak hatalmas fegyvert, micsoda po­litikai irányt jelöl ki e két érv? » Abból, hogy kis nemzet vagyunk, természe­tesen az következik, hogy sokkal inkább, mint más nemzet, óvakodnunk kell attól, hogy ok­­nélkül ellenségeket csináljunk magunknak. (He­lyeslés a baloldalon.) A másik érvből, hogy félnünk kell a pan­­szlávismustól, az következik, hogy kövessünk el mindent, kerüljünk mindent, a­mi okot szolgál­tathat arra, hogy ezen félelmes kísértet sírjából kiszálljon. És ime mit látunk ! kik a félelem tanait hir­detik, azokkal ellenkező politikát követnek. Nem hiszem, hogy legyen e háznak egy tag­ja is, a­ki meg volna lepve az által, a­mi ma Csehországban történik. Erre el lehettünk ké­szülve, ne feledjük, hogy midőn önök megkötöt­ték az egyezményt, ez az 1866-os háború után volt, a lombard-velenczei amputatio után. Ak­kor már könnyű volt a calculus, maradt a mo­narchia 2-ik felében tíz millió szláv és 6 m.német. Azt tehát minden politikus előre láthatta, hogy az lehetelen, hogy ily nagy többség fel ne ébredjen, és ne kívánjon magának legalább is annyi önállóságot, amennyivel bír Magyarország. Előre lehetett látni, hogy különösen Csehország, mely már a múltban bebizonyította tartósságát, nem fog engedni oly könnyen, mint amilyen könnyen engedtünk mi, és előre lehetett lát­ni, hogy közép Európa legcompactabb szláv ál­lama nem fogja beérni azzal, hogy a túlsó rész­nek egy részecskéje legyen. De önök mindezzel mit sem gondolnak és csak ellenünk ingerült e fajt. Ha valaha utol találná érni Magyarországot az a csapás, hogy beteljesedjék rajta az, mivel önök mindig ijesztgettek, ha megérnék, hogy Magyarországban az oroszt lássuk, a történelem kénytelen lenne följegyezni, hogy e katastrop­­hát a kormánynak ezen politikája idézte elő. (Ellenmondás a jobboldalon), s azon képvise­lők, a­kik az ily politikát megéljenzik. (He­lyeslés baloldalon.) A miniszterelnök úr hihetőleg egyetért velem arra nézve, hogy érdekünkben fekszik, hogy Csehország ne vágyakozzék Oroszországhoz. Ebben mindnyájan egyetértünk.De mit gondol a miniszterelnök úr ? mikor valószínűbb, hogy ily beolvadási vágy ébredjen egy nemzetben? akkor ő, midőn neki megengedtetik, hogy önállóságát, nemzeti szellemét szabadon, önállóan fejleszsze, vagy midőn arra akarják kényszeríteni, hogy más államtestbe olvadjon ? — Bizonyos, ha én szláv volnék és két ily rész közül kellene válasz­tanom, az­az beolvadni egy idegen vagy rokon­fajba, mindenesetre választom a rokonfajt. (He­lyeslés a baloldalon.) Tehát Magyarországnak érdekében van, hogy Csehország minél tágabb önkormányzattal bírjon, s vele jó barátságban legyünk. Én nem akarom a tisztelt háznak türelmét továbbra is fárasztani (Halljuk!) miután úgy hiszem, bebizonyítottam, milyen rendkívüli ve­szélyeket hozhat hazánkra a kormány politi­kája, s az alap, mely annak irányt szab, Ö fön­tartom magamnak, hogy e tekintetben indít­ványt nyújtsak be a háznak, összhangzatban azzal, melyet már a múlt ülésszak alatt Irányi Dániel barátom benyújtott, t. i. hogy a XII. t. ez. revisie alá vetessék, miután most világosan kitűnik, a miniszter­elnök vallomása szerint is, hogy az alap, melyen állunk, olyan, hogy akarva nem akarva kénytelenek vagyunk mások ügyeibe avatkozni. De bár miként gon­dolkozzék is a ház egyik vagy másik oldala, azt hiszem, hogy egyre nézve egyet­értünk, és ez az, hogy ez oly rendkívüli fontos, életbe vágó kérdés, miszerint minden esetre kívánatos, hogy ahhoz ne csak egy két interpelláló szóljon, hanem legyen alkalma­ hozzá­szólni a ház mindegyik oldalának. Én ennélfogva fölkérem a t. házat, hogy e kérdésnél ne érje be a puszta tudomás­vétellel, hanem legyen szíves tárgya­lására külön napot kitűzni. (Helyeslés a bal oldalon.) Tisza Kálmán. (Halljuk.) T. képviselőház! (Halljuk !) Nem tagadom, hogy sok tekintetben nehéznek találom a helyzetet, amelyben vagyok, mert az igen tisztelt miniszterelnök úr, a­mit egyébiránt nem hogy megrovással fogadnék, de elismeréssel fogadok — oly nagy fontosságú tárgyakat érintett az imént elmondott átgondolt beszédében, hogy azok ellenében rögtönözve nyilatkozni, mindenesetre némi nehézséggel jár. Bocsánatot kell kérnem a t. háztól, ha talán épen amiatt hosszasabb leszek s ha nem fejthe­tem ki nézeteimet úgy amint akarnám. Én a magam részéről megkísértem s bízom abban, hogy bármily gyenge legyen is eszméimnek rögtönzött kifejtése, az azokban rejlő igazság utat fog magának törni. Én előre bocsátom, hogy valamint akkor, midőn interpellációmat tet­tem, úgy ezen alkalommal is ahhoz, hogy Cseh­­országnak követelései jogosak, alaposak vol­tak-e, szólani egyátaljában nem kívánok, mert én egyátaljában nem tartanám a magam felfo­gása szer­int helyén levőnek, hogy akár egyik akár másik félre nézve pártállást foglaljak el. Egyet pedig határozottan nyilvánítok egyénileg saját magam nevében, s ez az egy az, hogy Ma­gyarországnak történelmi fejlése alapján meg­állapított jogait nem akarom soha és semmi szín alatt sem egyik, sem másik oszt. provincziai jogviszonyaival összehasonlítani (Balfelöl he­lyeslés.) mert azokat mindenekfelett óriásilag felülálltan látom. (Balfelöl helyeslés. Halljuk.) Áttérve az igen tisztelt miniszterelnök úr felele­tére, ő azt nyilvánítja, hogy ő úgy vett részt a ta­nácskozmány­okban,mint a koronának egyik taná­csosa , azonban arra nem fektet súlyt, hogy így-e vagy pedig úgy mint magyar miniszterelnök. Nem fektet pedig súlyt, mint monda, azért, mert nem áll az interpellációk azon második feltevése, hogy itt Ausztria belügyeiről lett volna szó, mi­után itten oly ügyekről volt szó, melyek a kie­gyezést érintették, ennélfogva az ő beleszóllása bármelyik minőségben minden esetre csak jogo­sult lehetett. Én tisztelt ház, arról meg vagyok győződve minden félreértések kikerülése végett nyilvání­tom , hogy a korona bármely tanácsosának, ha a fejedelem tőle tanácsot kér, ezt megadni lehet sőt kell is. Interpellációmban én épen a hi­vatalos részvételre fektettem a fősúlyt, a magyar miniszteri minőségben a közös miniszteri tanács­ban részvételre oly ügyben, mely meggyőződé­sem szerint Ausztriának belügye. Ha nem azon minőségben vett részt az igen tisztelt miniszter­­elnök úr, sajnálom hogy eziránt a közvéleményt, melyet nemcsak az iránta ellenszenvvel viseltető orgánumok is azon hírrel tartottak, természete­sen a felfogás és a következtetés, hogy egészen más lévén, a­hogy a közös minisztertanácsban a magyar miniszterelnök adta a döntő szót; saj­nálom, hogy fel nem világosította. Azonban ha nem fektetett rá súlyt, hogy minő minőségben vett részt, abban fekszik az ok, hogy azt nem tette. A­mi már a második kérdést illeti, hogy bel­ügye volt-e az Ausztriának vagy nem, azt tar­tom, hogy abban az interpellációknak, hogy bel­ügye volt, tökéletesen igazukt volt, csakhogy volt olyan belügye, mely a jelen közjogi alapnál fogva visszahatásában érdekelte Magyarországot is, és épen ezért (egy jobboldali nevet) nagyon örülök, ha a képviselő urat mulattatja előadásom . . . Mondom épen azért nem a miniszter­elnököt támadtam, nem az ő eljárását roszaltam, mert magam is azon meggyőződésben voltam, hogy a beavatkozás ez esetben a közjogi alap okvet­len kifolyása volt, hanem roszaltam a közjogi alapot, mely e helyzetet előidézte (He­lyeslés, mozgás jobbról) Megjegyzem még, hogy kérdéseim egyikére a t. miniszter­elnök úr nem méltóztatott válaszolni, nem ugyanis arra, hogy hiszi-e, hogy a jelen alapon szemben az Ausz­triában létező mozgalmak s bonyodalmakkal, Magyarország alkotmányos életének folytonos­ságát biztosítni lehet ? (Andrássy : Hiszem !­ Megengedem, hogy a miniszterelnök úr hiszi, én nem hiszem és meg vagyok arról győződve, hogy nem messze van az idő, mely már egypár­­szor közel volt, hogy épen azon tárgyakra néz­ve, melyeket a jelen kiegyezkedési alap a dele­­gációk elé utasít, lehetlen lesz az alkotmányos tárgyalás, s remény­em hogy midőn e felöl a tények meg fogják győzni miniszter­elnök urat, tán mégis majd együtt fognak i­gyekezni jobb biztosabb alapot teremteni (Andrássy Gyula gr. tagadólag int) ha még akkor sem, azt csak saj­nálni tudoma. Miniszter­elnök úr áttért ezután a personál unió kérdésére. Elmondotta igen helyesen, hogy a personál uniót és egyáltalában reál és personál uniót többfélekép lehet érteni; felfogta például azt, hogy Németországban, melynek némely király­ságai külön dinastiákkal is bírnak, melyeknél tehát personál unió nincs sokkal több közös ügy van, mint mennyi van nálunk, hol pedig a feje­delem személye egy és ugyanaz. Tökéletesen igazsága van, de azt kérdem, azt tűzte-e ő po­litikai feladatául, politikai czéljául, amit azok az általa igen méltán megdicsért praktikus po­litikusok ? Azt, hogy egység álljon elő, vagy azt, hogy legyen ugyan egy fejedelem, de legyen két állam. (Élénk helyeslés balon, zaj.) Ha azt tűzte ki feladatául, akkor igen alaposan hivat­­kozhatik azon példákra, de ha nem azt tűzte ki, akkor oly eljárási módot nem ajánlhat nekünk követendőnek, mely mód egészen más czélok elérésére törekszik (Andrássy: nem is ajánlot­tam.) Azt mondá az igen tisztelt miniszterelnök úr, hogy a­mely politika jelszavak körül forog, az meddő politika, és hivatkozott példákra mind Németországból mind hazánkból, hogy midőn aztán az idő elérkezik, a jelszavakat el- MAGYAR ÚJSÁG, 1871. NOVEMBER 8.

Next