Magyar Ujság, 1872. január (6. évfolyam, 1-26. szám)
1872-01-03 / 1. szám
Szerda, Szerkesztei Iroda: Lipót-utcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadó-kivrattal: Lipót-utcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közlemény, u. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények.__________________ POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. VI. évfolyam. 1872. január 3. XIofiasetéan Ax kre vagy helyien házhe ne ovasz évre . . _ _ „ Ívre .............................. frt — kr. j^vre'..................... » - h . hon**». .......................5 „ — Egyes lQkr. Hirdetési díj i ' ----^ 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr.; többszörinél 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilttér: H hasábos petitsor 25 kr. Pest, január 2. A távirda meghozta az újév alkalmával elmondott szokásos üdvözleteket. Mióta Bonaparte Lajos a politikai térről leszoríttatott, Európa egy meglepetéstől lett megfosztva, melyet a francziák egykori császárja hatalmának erősbítésére mintegy a jövendőbe való látással hangoztatott trónjáról. . Az idei újévi üdvözletek semmit mondók, puszta szavak, de nem is lehet várni, hogy egyik másik külmonarcha Bonaparte szerepét akarná játszani, mert annak útja is Chiselhurstba vezetett. Az osztrák császár a képviselőház elnökét és alelnökét fogadó és azon reményét fejezi ki, hogy az adók tovább szedésére vonatkozó törvény az idén gyorsan fog elintéztetni. Gráczból jelentik, hogy Zweiger püspök az év végén tartott heves beszédében a liberálisoknak fia vallási kérdésekben való maguk tartásáról szólott. A liberalizmus Ádám és Éva vétkéből eredt szerencsétlenség. A jezsuiták elleni gyűlölet merénylet isten ellen. A pápai csalatkozhatlanság nélkül az egyház húsz évig sem állhatna fönn. Isten az egyház ellenségeit meg fogja fenyíteni. Csak egyéb bajuk ne legyen. A „Dziennik Polski“ szerint a galicziai delegátiónak helyzete a határozattal szemközt bajos, mert az, jól megjegyezve, ma már többé nem az országgyűlés indítványa. Különben még két dolog sajnálatos. Először hogy Zyblikiewicz csak néhány hó előtt fogadta a lengyelek nevében a Hohenwartféle reichsrath bizottsági javaslatot és másodszor, hogy a galicziai delegáltak maguk adták föl a resolutiót. Ennélfogva lengyelek mint kétértelmű politikusok jelennének meg, kik elv nélkül ma többet, holnap kevesebbet követelnek. A helyzet az által, hogy a lengyelek ma egy párttal szövetkeznek, mely ellen Hohenwarth alatt a csehekkel küzdöttek, nagyon nehézzé vált. Elvégre Zyblikiewicz és Grocholski egy ízben már megmutatták, mit tudnak és a resolutió védelme ennélfogva sajnálandó leend. Thiers és a nemzetgyűlés elnöke kölcsönös látogatást tettek egymásnál. A beszélgetés igen szívélyes volt, de szónoklatok nem tartottak. Később számos, minden pártárnyalatú képviselő fogadtatott a köztársaság elnöke által. A beszélgetés rohamában a képviselők szerencsét kívántak az elnöknek, azon élénk óhajt fejezvén ki,hogy békülékeny politikáját siker koronázza. Az orleanistikus képviselők biztosították Thierst odaadásukról és tiltakoztak minden, a hít által az utolsó kamarai vita alkalmával nekik tulajdonított politikai hátsó gondolat ellen. Egészben véve a mai fogadtatás kitűnő benyomást tett. — Goutaut-Biron marquis követ kedden Berlinbe fog utazni. — Egy bécsi lapnak állításai a franczia terület teljes odahagyása iránti alkudozásokra vonatkozólag az „Agence Havas“ szerint helytelenek, hasonló alkudozások a negyedik fél milliárd teljes lefizetése előtt valószínűtlenek volnának. Littré megválasztatása következtében Dupanloup püspök mint az akadémia tagja, beadta lemondását. A lapok közzéteszik Desannaux, szélsőjobboldali képviselőnek egy levelét, melyben tagadja, mintha a legitimisták legújabb szavazatukkal az orleansi herczegek ellen nem nyilatkoztak volna. A levél mondja, inkább a köztársaság, mint az orleansok. Valótlan, hogy Thiers tegnap Orloff, orosz nagykövetet fogadta; ez még nem érkezett Versaillesbe. Az enquête-bizottság kihallgatta ma Grammont herczeget. Azon hír, mely szerint a római franczia követ, Harcourt gróf elszólíttatott volna, teljesen alaptalan. Az „Avenir National“ helyesli Thiers szándékát, Bismarck sürgönyére felelni, és hozzá teszi: A jövő fogja megmondani, ki óvta meg méltóságát és kötelességét jobban, a szerencsétlen nemzet-e, mely reeriminatio nélkül elvállal minden áldozatot, hogy a hadi kárpótlást megfizethesse, vagy a győző, mely egy személyes ildomtalanságból okot vesz egy legyőzött nép ellen, sokkal a háború után a leggyalázatosabb vádakat emelni. Thiers új év napján az egész diplomatiai kart fogadta, azonban beszédet nem tartott. Az olasz király parancsára a fősegéd egy tiszt kíséretében a vaticánba ment, hogy a pápának a király nevében szerencsét kívánjon. A tábornokot Antonelli fogadta, ki tudtára adá, hogy a pápa őt rosszullét miatt nem fogadhatja, ő azonban közölni fogja a pápával a király szíves üzenetét. Antonelli kéri Procormo grófot, hogy vigye meg a pápa köszönetét és Antonelli tisztelete kifejezését a királynak. A miniszterek, főméltóságok és számos küldöttségek újévi fogadtatása alkalmával a király azon óhajt fejezte ki, hogy az államhatalmak egyetértése, mely a nemzeti egység létesítéséhez kiválólag hozzájárult, továbbra is fen fog tartatni. Az új spanyol kabinet nem kevésbé fél a kortestől, mint előde. Sagasta ennek következtében a kamrák egybehivását jan. 20-ra elhalasztotta, rövidlátó „ki hitte volna“-t kiált és véletlenről beszél. Amióta Kossuth Lajos eme szavakat leírta (1869-ki januárban), a történelem logikája bebizonyította, mily nagy igazság rejlik bennök. Hányszor mondták már el azóta III. Napóleon, IX. Pius, és mások, hogy: ki hitte volna! Az emberi ész józan számítás alapján előre láthatja, hogy bizonyos tények mily eredményeket fognak előidézni ; de hogy mikor fogja a történelem logikája ez eredményeket érlelésre hozni, azt senki sem tudhatja. Azért jósolgatni mi sem akarunk arról, hogy vájjon mit hord az 1872-ks év méhében, vájjon a béke olajágával fog-e végig vonulni sima pályáján, vagy őseink példájára véres kardot villogtatni egyik vagy másik országban? Az előjelek békére mutatnak. Európának legfőbb államai átmeneti stádiumban vannak, összes erejöket belügyeik rendezésére vagy szilárdítására kel összpontositaniok. A kezdeményező szerepet vitt Francziaország alig kezd magához térni, még alig volt elegendő ideje sebeinek mélységét megmérni s a gyógyszereket végkép megállapitani. Külháborura egyhamar nem gondolhat. Németország oly rögtön lett hatalmassá és gazdaggá, hogy alig volt még elegendő ideje milliárdját megszámlálni s hatalmának súlypontját megállapítani. Oly óriási testté fejlődött, hogy elhelyezkedésére alig lehet elegendő egy esztendő. Kisebb mérvben bár, de hasonló kedvező körülmények késztetik Olaszországot immár befejezett tervséntesítési művének rendezésével és szilárdításával foglalkozni. Háborút óhajtani neki sincs érdekében. Még kevésbbé lehet ezt várni Angliától, a béke e makacs őrétől, mely azon felül most sociális kérdéseinek megoldásával van elfoglalva, melyek immár oly mérvet öltöttek, hogy a kormányférfiak összes működését veszik igénybe. S mit mondjunk az örökösen átmeneti állapotban levő Ausztriáról? e „nagyhatalomnak“ czímzett haosról, mely mint a mesebeli hősök, koronkint uj uj alakban mutatja be magát, Európának? Kinek merne ő háborút üzenni, midőn tudja, hogy addig és mig nem mozog, mert mihelyt lábra akarna állani, azonnal széthullnak lényének alkatrészei. Igazán nevetséges, ha az ember meggondolja, hogy egy milliónyi hadsereg tartatik fenn a népek bárgyúsága által avégett, hogy Ausztria nagyhatalomnak látszassák! Mert hogy nem az, azt épen e roppant haderő bizonyítja, melylyel más állam csodákat mivelne, holott Ausztria kezében nem egyéb mint két épen azok számára, akik őt táplálják s akik elég őrültek rá támaszkodni! Az orosz nagyban készül ugyan, de mi sem jogosít fel azon föltevésre, hogy támadó háborúra készül. Az orosz igen jól tudja, hogy bárhol támadna, nem csupán egy hatalommal állna szemben. Készül, mert látja, érzi, hogy ellene készülnek. Nem az osztráktól fél, korántsem fél az új német nagyhatalomtól, mely könnyen vetemedhetik azon gondolatra, miszerint politikai fölényének biztosítása okvetlenül követeli, hogy az északi colossussal megmérkőzzék. Ami meg is történhet, de alig oly hamar. A valószínűségi számítás tehát oda mutat, hogy 1872. a békeszerető polgárok esztendeje lesz. Csak minálunk magyaroknál lesz élet-halál harcz. Igenis, élet-halál harcz; ilyennek nevezhetjük az ez évben végbemenendő átalános választásokat. A legpusztítóbb háború nem ejthetne nemzetünk testén oly nagy, oly mételyező sebet, mint a minő ejtetnék rajta akkor, ha a jelenleg uralkodó osztrák-magyar párt újból többséget nyerne. Nincs példa rá a történetben, hogy nemzetet szurony s ágyúval pusztítottak volna ki; az elsatnyulás, a hitvesztés saját erejében, az önmega* 1 • • • . X , WWW UV/1U Ullux l/ilu v VWMll» teket. Ily sorsra akar-e jutni a magyar nemzet? e kérdés felett fognak dönteni az 1872-ki választások. Tartomány vagy állam legyünk- e ? magyarok vagy osztrákok?— Ez lesz az élet-halál harcz. Készülődjünk rá minden erőnkkel. Ne tartsuk szem előtt az ellenség sokaságát, hanem csak az ügy szentségét és győzni fogunk. És a magyar történelem geniusa arany betűkkel fogja bejegyezni az 1872-iki év számát. Fölötte e két szó fog ragyogni: nemzeti függetlenség! Tőled függ, magyar nép, hogy ez úgy legyen. Helfy Ignácz. — Bécsben a horvátokkal folytatott tágyalásoknak első része befejeztetett. A horvát nemzeti pártiak nyilatkozatukat tegnap délután, az unionisták pedig ma reggel nyújtották át. A nyilatkozatok részleteiről még mit sem hallani, így állván a dolgok, ma vagy holnap minisztertanács fog tartatni. Lónyay a tárgyalások eddigi menetével nagyon meg van elégedve. Mint írják nekünk, Lónyay igen ügyesen föl tudta használni a horvát vasútügyet, hogy a horvátokat engedékenységre bírja. A határőrvidéki erdők kérdésének végleges elintézése a politikai dolgokkal szintén összeköttetésbe hozatat. A MAGYAR ÚJSÁG TÁRCZÁJA. — 1872. január 2. — A monsummanoi gyógybarlang. Kedves szerkesztő barátom ! Alig szükséges mondanom, hogy az idecsatolt hozzám intézett levél nem volt a nyilvánosságra szánva. Létrejöttének oka egyszerűn egy honfitársunk csuzos baja, mely tudomására lévén Turin bölcsének — mint Szemere Miklós egyik költeményében Kossuthot elnevezi — ő szenvedő embertársa iránti meleg részvétének kivánt kifejezést adni, midőn tulajdon tapasztalása után, a monsummanoi gyógybarlangot ajánló honfitársunknak mint arcanumot csúzos baja elhárítására. Mily kevéssé volt Kossuth hajlandó megadni az engedelmet még október 2-án megírt vázlata közzétételére, eléggé kiviláglik november 28-diki erre vonatkozó levelének következő passusából: „Lássa ön, nem szeretném ha az emberek azt hinnék, hogy én fitogtatni akarom tudálékosságomat. — Ha irok, azért írok, mert tollam alá jő, s időmet tölti; nem azért, hogy olvassák. Lássa ön, ha néha tisztába akarok jönni valamely természeti tünemény analysisével hát iveket összeírok, mert én írva gondolkozom legkönynyebben, aztán mikor megírtam, elolvasom egy párszor, rámondom, hogy igy van bizár — aztán a tűzbe vetem. Mennyit dobtam már igy oda! Hát miért ne tenném ? A föld majd csak elforog a maga sorjában, mig annyira öszsze nem zsugorodik, hogy a vis attractiva túlsúlyra vergődve, belecseppenti a napba. „Nekem bizony nagy vigasztalóm a természettudomány, hanem vigasztalóm a magam számára s nem parádé lovam a publikum időtöltésére. Betölti az a maga idejét nélkülem is.“-----És ha daczára idegenkedésének Kossuth még is engedett kérésemnek, ez főleg azon körülménynek köszönhető, mivel meggyőztem őt arról, hogy a monsummanoi gyógybarlang leírásának közzététele emberbaráti szempontból kívánatos; mert az igy tudomására jutván a közönségnek, sok szenvedő hazánkfia indíttatva érezheti magát a jótékony barlanghoz elzarándokolni, hogy ott megroncsolt egészségét visszaszerezhesse. Ha aztán Turin bölcsének rendkívüli szellemétől megvilágítva a csupán körvonalakban ecsetelt monsummánoi és appennini természet is vonzó, eleven képpé domborult ki, ez új bizonysága az ő mesteri elbánásának az eszmékkel és dolgokkal; s mig egy részről ily olvasmány öregbiti élvezetünket, másrészről megkettőzteti csodálatunkat változatos értelmi productiói iránt azon férfiúnak, ki tolla vagy nyelve bűvös hatalmával képes még a csekély mindennapias tárgyat is tartós érdekkel és becsesen felruházni. Pest, 1871. deczember 31-kén. Mednyánszky Sándor. .——V Turin, okt. 2. 1871. —------Sajnálattal értesültem, hogy H. ur fej csurban szenved. Mondja meg kérem neki szives üdvözletem átadása mellett, hogy ránduljon ki nyolcz napra Monsumanoba (Toscana, a Lucca-Pisai völgyben, közel Pistoiához) , biztosítom, hogy nyolcz napon át egy-egy órát töltve Nancini-Giusti ar „La Grotta“ nevű gyógyintézetének természetes Tepidariumában, csúzától (ha csakugyan csúz, s nem valami más természetű baj, például nem köszvény, mert ezen enyhít, de meg nem gyógyítja) tökéletesen megmenekszik. — A hajlamot természetesen el nem veheti, azt nem teheti, hogy valaki ne legyen igen fogékony a meghűlésre: arról tehát nem állok jót, hogy új meghűlés új csúzt nem hoz elé, s a monsummánd látogatást nem kellene időnként ismételnie, de azt egész bizonyossággal mondani merem, hogy a meglevő csúztól, ha még oly erős súly idült is, megmenekszik. Mintegy 25—30 éve, hogy ezt a csodás barlangot kőfejtés közben véletlenül felfedezték. Azóta ezer meg ezer ember használta s nem volt reá eset — soha — de csak egyetlen egy eset sem, hogy csak beteg ember meg ne gyógyult volna Monsummanoban. Gyakran már három négy nap elég a gyógyulásra, voltak esetek, hogy két mankón koczogott be nagy kinosan a beteg s negyed napra elhányta mankóit s hetykén ugrándozva hagyta el a csodatevő „Grottát.“ Nyolcz napnál hosszabb cura nagyon ritkán kell, 15 napnál hosszabb soha és „never one single failure, not one ! never !!“ Engem is megkínzott a fejcsúz hónapokon át, irtózatosan. Fejem annyira officiálva volt, hogy a legkisebb köhintés, tüszentés vagy csak agy hangosabban kiejtett szó is a légrezgést az Eustachianus csőn agyvelőmig propagálva abban oly kinos concussiót idézett elő, hogy azt gondoltam bele kell bolondulnom. Majd ismét változat okáért, fülembe fészkelte magát s kiállhatlan fúlnyilalások közt süket voltam heteken át. Majd megdagadt arczom, ajkaim,mintha egy darázs raj mart volna össze. Majd ismét állkapczámba, fogaimba vette magát. Bel sok álmatlan éjét kellett fel s alá kóvályogva töltenem, bőgve a kintól, mint Marsyas, a szerencsétlen flótás bőghetett, midőn Apollo bicskával nyúzta. Eh bien ! Orvosom tanácsára elmentem Monsummanóba, s nyolcz napon át egy-egy órát ülve kellemes, kényelmesen abban a csoda szép Grottában, az én átkozott csatom tökéletesen el lett seperve, mondom , elseperve a szó szoros értelmében. Aztán nincs a gyógyprocedura legkisebb kellemetlenséggel is összekötve. Felölt az ember magára illem kedvéért egy hosszú asszony inget, papucsot bűz lábára, s bemegyen a stearingyertyákkal kivilágított barlangba , ott leül kényelmesen s beszélget, ha társaságba van, vagy ha (mint én szoktam, ki irtózom a társaságtól) korán reggel megyen be, hogy egyedül legyen, mutatja magát a szebbnél szebb, fantasticusnál fantasticusabb alakú stalactitek és stalagnitek bámulásával, s mintegy tíz percznyi ülés után elkezd az ember izzadni (fogalmam sem volt az ily tenger izzadás tehetségéről) de ez teljességgel nem kellemetlen, mert nincs hőséggel, vértolulással összekötve. Au contraire, az ember igen kellemesen jól érzi magát, (ez általánostapasztalás) annyira, hogy órákig szeretne az ember benmaradni, ha az orvos ki nem kergetné az embert, azon intéssel, hogy a túl sok gyengit. Aztán megtörölgetik az embert lepedőkkel, beburkolják flaneltakarókba, hogy kijövet meg ne hűljön s vagy zuhanyt vészén, ha szereti (mint én, de a viz nem hideg) s felöltözvén sétálni megyen, vagy lefekszik, hogy kellemes szendergés közt lassan elmúljék az izzadás. Aztán eszik, iszik a mit s a mennyit tetszik (már persze abból a mi van) s nyolczad napon útra kél ezuz nélkül. Hogy minek tulajdonható ezen csodás Tepidarium bámulatos hatása ? Azt édes mester uram az ember bizonyosan nem tudhatja, mint az iskolás gyerek mondá, midőn azt kérdezte tőle a mester, hogy ki teremtette a világot ? A temperatura nem magyarázza, mert az a Grotta legmelegebb osztályában sem több 32—34° centigrádnál; kün gyakran melegebb van. A lég analysissa szintúgy nem magyarázza, mert a belső lég a külsőtől nem igen különbözik. A szokott arányban találja az ember az atmosphericus jég szokott alkatrészeit, egy parányi azote felesleggel, s oly infinitesimalis szénsav vegyülékkel, aminél minden szükaterában vagy gyűlés teremben sokkal több van. Aztán a különös az, hogy nincs élőlény a barlangban, még csak gomba sem, — sem a szárazon, sem a vizben,mert viz is van benne; itt ott nagyon mély, tömve fantastikus szalagnite sziklákkal — a viz langy, de pár fokkal alantabb áll hőmérséke, mint a légé úgy hogy nem a viz párolgás okozza a lég melegét, hanem inkább a lég melegíti a vizet , melylyel egyébiránt a látogatónak semmi dolga.) Ha legyet vagy szúnyogot talál az ember magán behozni, az zsong egy kicsit, aztán megdöglik, s mégis a gyertyák oly vndoran égnek , mint csak kivárni lehet. Nincs a láng körül semmi udvar , az ember pedig mondhatatlanul könnyen lélekzik benne. S az is furcsa, hogy soha sem láttam benne a gyertyalángot meglobogni, semmi nyoma a légjáratnak , mégis midőn a fizető vendégek lejárták a magukét s a Grotta délután két órától ötig a szegényeknek adatik át, a kik között a tulajdonos 80 ingyen jegyet szokott kiosztani) ezek a sok foghagyma szaggal, meg mindazon bűzzel, mely a nem épen tiszta olasz népet kisérni szokta, annyira megtöltik a Grotta legét, hogy valóságos pestilentialis jelleggel bir ; de azért midőn másnap reggel 6—7 óra közt bementem a Grottába, melyet persze nem lehet szellőztetni, a bűznek, rész szagnak még csak hire sem volt, s a levegő oly üde, tiszta, kedves volt, hogy az ember csak úgy nyelte. No hiszen ezt az utóbbi tüneményt nézetem szerint megmagyarázza a víz, minthogy tudva van, miszerint a víz saját terméjű gázmennyiséget absorbeál, hanem e gyógyhatás eredetét az eddigi vizsgálók nem tudták kimagyarázni, mert mindig csak a vegybontással bíbelődtek. Én meg is mondtam nekik, hogy dobják a falhoz lombikjaikat, s forduljanak a physicához, és vegyék elő a villany és delej mérőket, mertelőttem a vidék geológiai tüneményei világossá teszik, hogy ott a vulcanicus erők vannak még activitásban a zöld kéreg hypogéne rétegeiben, s a villanydelejes tünemények vizsgálatában kell a dolog nyitját keresni. Ha még egyszer oda vetődöm, majd utánna nézek én a szükséges kellékekkel felfegyverkezve. Pedig ha élek tavaszig, kétszer sem mondom, hogy még egyszer meg nem teszem az utat, melyet most tettem. (Vasúton mentem Monsummanoig s onnan Speziáig, de vissza nem vasúton, hanem Sarzanótól keresztül vágtam Pontremolinak Pármáig a borzasztó sivatagok mellett mind geológiai s mineralogiai, mind botanicai tekintetben minden várakozásomat messze tulszárnyalón érdekes Appennineken). A tömérdek művészeti és archaeologiai kincseket Luca della Robbiának terra cottáitól kezdve (Pistoiában), Carrara világkiállításszerüen gazdag szobor világán, s Lucca archeológiai kincsein keresztül a Pisai Cathaedrálig, görbetornyáig, csoda zengzetes Baptisteriumáig, s a maga nemében egyetlen Campo Santójáig; és a Speziai tengeröbölnek s a Porto Venere-i szikla csúcsnak tündériesen szép kilátásait nem is említve ; soha még geológiai, mineralógiai szüvészeti csekély ismereteimből annyi élvezetet nem merítettem, mint ezen utamban. — Pedig nem külön kocsin utazván az Appenineken keresztül, nem állottam meg mindenütt, ahol szemem egy-egy természeti nevezetességen megakadt, s még füvészeti fektetetben is csak úgy sebbel-lábbal kapkodtuk útfélről a pompás Echinos Ritro, Carlina Acaulis , Helychrysum Stathas, Echium Italicum, Kentrophyllum lanatum, Bonjeania hirsuta, Pallenis spinosa, stb. stb. példányait, melyek az Alpeseken gyűjtött havasi növényeimmel kis gyüjteménykémnek igazi becset adnak. Aztán meg geológiai tekintetben ez a vidék a teremtés munkájának egy valóságos nyitott könyve, melynek olvasásához a hieroglyphek alphabetjét maga a teremtő véste be egyik oldalon az órniocén, más oldalon a Oolite korszakbeli ásatagokba; a nem metamorphisált hegyrészek elporladozó mészrétegeiből óriási csontvázak gyanánt kitornyosuló Ophiolitek trapp szikláiba, a Monte Albanoi kialudt vulkánok tömörüléseibe ; a Carrarai márványhegyek alapját képező gránit dionite stb. tömegekbe,melyeknek plutonicus hatása alatt a közönséges oolite mészkő szobrász márványnyá czukrosodott; s a nem metamorphisált vidék calcairjában most is látható kovács gömböcskék, a legfinomabb sacharoide márvány gyomrában gyémánt szépségű s keménységű quartz prismákká jegeczesednek,melyek átlátszóként a legtisztább ablak üveg.(pompás ily példányt vájtak ki számomra egyik Carrarai márvány bányában, melybe felmásztam.) Ez az egész teremtési alphabet oly tisztán áll még az oly gyönge tudományos szem előtt is mint az enyém, hogy mondhatom önnek : elképzelhetem, hogy jelen voltam, midőn a „great Architect“ egy-egy új emeletet rakot itt azon palotából. lynek neve: „Creation, the work of which fill going on ,“ s melynek egy nagyon érts tégla darabja maga a monsummanói czuku’süveg hegy. Szinte látom, mintha szemem láttára történnék, miként emelkedett az Albánél kialudt vulkánok talapjaiban még most is munkáló, s a szomszéd Monte-Cutiui-i ásványfonásokban nyilatkozó vulcanicus erők által kifejtett gőzök feszerése alatt. Hanem hát hadd ne kalandozzanak „gondolatim barna verebei“ , (mint szegény Beöthy szokta volt mondani) ezt a kalandozást is csak azért engedtem meg magamnak, hogy H. urnak, kit jeles terrezet tudósnak hallok, egygyel több ösztönt adjak Monsummánóba menni — csazától megszabadulni. Az a jótékony,,La Grotta“rendesen ugyan nyárszakán szokott látogattatni, de néhány szoba télen is rendben tartatik akadható vendégek számára. Ha kívántatik egy egyszerű felszólításra minden felvilágosítással örömest szolgál az intézet főorvosa. Cavaliere Odoardo Turchetti, ki télen át Florenezben lakik s kit ház szám nélkül is megtalálott a levél.----- Kossuth, 1872. Múlt számunkban szemlét tartottunk a lefolyt év főbb eseményei felett. Vessünk egy rövid pillantást azon prospectivákra, melyekkel az uj év beköszönt. A jóslás minden dologban igen nehéz, de legnehezebb a politikában; erről bőségesen tanúskodnak a jelenkor eseményei, melyek közül legyen elég felemlítenünk e hármat, hogy Európának tegnapi dictatora, III. Napóleon, ma tehetetlen száműzött; a tegnapi porosz király ma a világ legtakansabb császárja; a középkori hatalom utolsó maradványa, IX. Pius, ki tegnap még nagy makacson hangoztatá a „non possumus“-t, ma a Vatican ablakaiból látja a háromszinű zászlót, mely templomtornyok tetejéről hirdeti az olasz nép újjászületését. „A történelem logicája néha sokat vesztegel, néha egy perez alatt századokat lép, oly nagyokat lép, hogy a Magyarország önállósága s függetlensége. Nemrégiben láttam két képet, melyeken nem annyira a művészet bűbája, mint a színezés sajátszerű kiemelkedése ragadta meg a figyelmet. Az egyiken Krisztus köntöse felett vetettek koczkát. A koczkavető egy rőt szakállu, a haszonvágy duzzadozik ajkain, ez pislog ki szemeiből. Milyen eredeti alak, soha nem feledem el. A másik kép Krisztus megfeszítését ábrázolja. Ott van ama rőt szakállu is, midőn kiáltja: „ha isten fia vagy, szállj le a keresztről.“ Az eszme nagy képviselőjének megfeszített szenvedésteli alakjával szemben, a brutális rőt szakállu, gúnyos felkiáltással, mily élénk ellentétet képez. Az eszme, az emberiség nagy eszméje, már akkor a természet méhében volt, jövendő nagysága bizonyos, s a rőt szakállu vad állatiassága, miként gúnyolja ki! E képet idézte emlékembe, egyik pesti lapnak az 1871-dik év legutolsó péntekjéről kelt számának olvasása. Kossuthról szól benne, Magyarország önállósága s függetlensége halhatatlan eszméjének képviselőjéről, megtestesült alakjáról, midőn végig olvastam, úgy tetszett, minmna ama feledhetlen rőt szakállu rikácsolása csendült volna meg fülemben. „Ha isten fia vagy, szállj le a keresztről“; úgy tetszett, mintha ama rőt szakállu koczkadobásának csörrenését hallanám, a köntös felett . . . Sokat gondolkodtunk felette, átkutatva Európa népei törekvéseinek irányát, s úgy találtuk, hogy nincs nép Európában, mely önállóságának kiküzdésében ne találná jövendő szabadságának biztosítását, kezdve a nagy néptörzsektől le Európa parányait képező nemzetiségekig. Sőt még azon népek is, melyek fölött a történelem mint sirkant emelkedik, hatalmasan ápolják keblükben majdnem a hantok alól előtörő önállóság csiráit. Ott van a lengyel nép, minden tette az önállóság nagy eszméjére van irányozva. — Galiczia, ha a körülménynél fogva sokszor az opportunitás köpenyébe burkolódzik is; de e köpeny alatt mint egy szentséget őrzi végczélját, melyet tudásként nem árul el, sem meg nem tagadt i. nemzeti önállóságát. Ott van a szerb, román, századokon át török rabszolga, s most nemzeti függetlensége ernyedetlen küzdelméért Európa tiszteletét birja. De szükségtelen e felett sokat beszélni : a népek önállósági törekvése egy Krisztusi eszme, mely a keblekben él, s melynek egyes rendithetlen képviselőit, csak a rőt szakállu koczkavetők haszonleső önzése gúnyolhatja. Magyarország? Hát van-e magyar, kinek szivében a hazaszeretet szikrája teng, ki hazája önállóságát s függetlenségét ne akarná? Van-e hon földén egy, embernek nevezhető lény, ki ennek levegőjét szívja, földének áldásait élvezi, ki ezért hálából azt akarná józan észszel, hogy e hon idegen érdekek nyomorult vámfizetőjévé legyen? Egy szóval van-e Magyarországnak joga az önállóság nagy eszméjét tenni minden igyekezete végczéljává? Van-e joga az eszmét, mely Európa népeinek közös eszméje, cultusa főtárgyává emelni? Megtörtént 1867-ben, hogy az eszme idegen érdekek alá rendeltetett, hogy az eszme felfeszittetett s a köntös felett koczka vettetett. Azt hiszik-e a koczkavetők,hogy az eszme már most meg van halva, midőn ők gúnyosan kiálthatják a száműzetés keresztjére feszittethet: „ha isten fia van a keresztről“. Sőt mi több, még koczkát is vetettek a szent örökség felett? Persze ők nem tudják s nem hiszik, hogy a kit felteszi ten* jjijtzél, mert teirámanou, s .* nagy -cü^uAji renyithetlen apostolok hirdetik, — őrködő nemzőnk hatalmas segélyével az örök diadalra. Hát megengedjük, hogy az 1867 emberei között sok van, kiket inkább a jóakarat s jóhiszeműség vezérelt lépéseikben, s kik épen a haza önállósági eszméjének véltek szolgálatot tenni, midőn mintegy átmenetül, vagy inkább kisegítő eszközéül ragadták meg a 67-es kiegyezést, azon reményben, hogy mint a magyar szokta mondani — majd jó lesz ebből. Valószínű, hogy ezek önmagukban, érzik is már a keserű szemrehányást. Megengedjük, hogy ismét sokat vannak, kik a tisztán nem látás miatt — hiszen világunk oly zavaros, kö-