Magyar Ujság, 1872. február (6. évfolyam, 25-48. szám)

1872-02-21 / 41. szám

megy a Z on­et sir eme­reibe, lefy egy önálló tank m­eg­állapit­ás­ára mulhatlanul szük­séges, hogy előbb a valuta állitassék helyre , megragadta nagy mohón az alkalmat és legott ki lett adva a jelszó : nem lehet gondolni egy önálló magyar bankra, mielőtt a valuta helyreállítva nincs. Ebbe fájdalom bele­mentek, s most azt mondja a pénzügyminiszter úr: mi igen­is akarunk magyar önálló bankot, de miután el van ismerve, hogy annak előfeltétele, a v­aluta helyreállítása, tehát beszéljünk egye­­ő­re csak erről. De hát kérdem, ha komo­­yan akarja az önálló magyar bankot, mert kerüli oly gondosan a határozati javaslat ennek meg nevét is; mikép lehet azt meg­magyarázni, hogy az eszköz miatt kihagya­­tik a czél ? Azt mondjuk mért igtassunk törvénybe olyasmit, minek ma úgy sem bí­runk testet adni ! Idézni fogok egy példát az újabbkori történelemből, mely lehetetlen, hogy ez érvet tökéletesen meg ne c­áfolja. 1861-ben mártius 27-én, midőn Rómában még a franczia hadsereg volt, az a franczia hadsereg, mely Olaszországot létrehozta,Ca­­voni,ki azt hiszem, legalább is annyira értette az opportunitás kérdését mint a mi kormány­­férfiaink, maga indítványozta a palament­ben, hogy a törvényhozás mondja ki, hogy: „Roma capitale d’Italia“-Róma Olaszország fővárosa. Vájjon lehetett-e akkor testet adni ez eszmének? lehetett e erőszakkal kiker­getni azon barátot, ki neki életet adott? Nem, de azért ő mégis szükségesnek látta, hogy a nemzeti akarat törvényesítve le­gyen , mert a nemzet érezte, hogy ez léte­lének egyik fő feltétele, tudta, hogy Róma nélkül az egység nem nyugszik szilárd ala­pon, és azért szükségesnek látta, a terv ki­vitelének módjától eltekintve, törvénybe igtatni, hogy Róma Olaszország fővárosa. Ebben uraim igen fontos alkotmányos elv van megtestesítve. Nem­régiben ol­vastam egy angol auctorban, egy igen helyes definitiót az alkotmányos államról, azt mondja ugyanis igen egyszerű vi­lágos előadással, mnt rendesen szoktak írni az angolok, az alkotmányos államnak megvan a maga morális organismusa ép úgy mint az embernek; áll két főelem­ből: az akarat és tettből; az akarat az alkotmány, a tett a végrehajtás; más szavakkal: egyik oldalon van a nép, a nemzet, a­mely nyilvánítja akaratát. — a másik oldalon a tett , a végrehajtás, azaz a kormány, tehát valamint az em­berben az akarat megelőzi a tettet, szük­séges, hogy a nemzet nyilvánítsa előbb óha­ját, hogy azután a kormány e nyomon jár­jon.­­ Legyen tehát, törvénykönyvünkbe ik­tatva az, hogy a magyar nemzet akar ön­álló nemzeti bankot. De miután önök ezt semmiképen nem akarják bele­tenni a ha­tározati javaslatba, jele hogy azt végrehaj­tani nincs is szándékukban, jele, hogy az önálló magyar bankot elejteni óhajtja kor­mány. Hogy miért óhajtja ezt elejteni? erre megvallom nem szívesen felelek , de itt nincs titkolódzásnak helye; nekünk kötelessé­günk, hogy nyíltak legyünk egymás iránt, és tudjuk, hogy miben áll a dolog. Van ugyan annak természetes oka, mely köze múltunkban fekszik. Azon férfiak, kik a 67-es egyezményt aláírták, c­élszerűnek tartják, hogy Magyarország sorsa miné több és több kötelékkel főzessék öszsze Austriával. Ez természetes consequentiája az első lépésnek. De tartok tőle, hogy van még egy másik ok is, és itt kérni fogom s­t. miniszterelnök urat, legyen szíves szava­imnak némi figyelmet adni. Én nem vagyok hajlandó hinni azon híreket, melyek határo­zottan állítják, hogy ámbár nincs törvénybe igtatva semmi kötelezettsség részünkről az osztrák nemzeti bank irányában, léteznek mégis más természetű kötelezettségek. Nem én mondom, hanem mondotta az enquéte bizottságban egy oly egyén, kinek szavait lehetlen figyelembe nem venni, mondotta az osztrák nemzeti bank vezértitkára. És mi­dőnezen szavakat kimondotta, nem egészen világosan ugyan, de mégis megértetvén hogy valami kötelezettség-féle létezik, a bi­zottsági tagok,­­ úgy tudom Trefort képv,­nr is jelen volt, némi felvilágosítást kértek. Erre Lucam­ur hivatkozott az osztrák pénziloyi miniszter egy levelére, mely levél később hozzá is csatoltatott ez enquête ok­mányaihoz. Miután úgy hiszem ezen levél nem igen ismeretes a magyar közönség előtt engedje meg a t. ház, hogy azt felol­vassam : ,,Abschrift einer Note Sr. Excellenz des k. k. Finanzministers Brestei an Seine Ex­zellenz den Herrn Bank-Gouverneur anno 7. März 1870. Zt. 406. F. M. Mit der geschätzten Note vom 29. Jänner l. J. Zt. 608. haben Eure Excelenz den Wunsch ausgesprochen, es möge der Natio­nalbank mitgetheilt werden, ob zwischen Oesterreich und Ungarn Vereinbarungen getroffen werden sind, die auf die pricile­­girte Oesterreichische Nationalbank Bezug­nehmen, und berahenden Falles möge der­selben der Woh­laut dieser Vereinbarungen bekannt gegeben werden. Ich beehre mich Eurer Excelenz hierüber Folgendes mitzu­­theilen. Eine, die prichlegirte Oesterreichische Nationalbank betreffende förmliche Verein­barung ist in den „Stipulationen“ enthalten die zwischen dem k. k. Finanzminiszterium und dem königlich ungarischen Finanzmi­nisterium Über die prowisorische Verseilung des Finanzdienstes unterm 8. März 1867. abgeschlossen wurde. In diesen Stipulationen (Punkt 18.) ver­pflichtete sich der königlich ungarische Finanzminister: „Die (damals) bestehenden Rechtsver­hältnisse der Nationalbank, bis die im Sinne des landtaglichen Commissions-Operates diesfalls vertragsmässig festzustellenden Be­stimmungen geregelt sein werden, weder auf administrativen noch auf legislativem Wege zu beh­ren.“ Im September 1867. wurden über die Behandlung der im Sinne des XII. Gesetz­artikels vom J. 1867. dem gemeinschaftli­­esen Einvernehmen vorbehaltenen Gegen­stände, zwischen den beiderseitigen Ministe­rien wiederhalte Berathungen gepflegen. Uber deren Ergebniss protokollarische Auf­zeichnungen vorliegen. Aus der Einsicht der Letzteren ist mir bekannt, dass das königlich ungarische Ministerium sich verbindlich machte insolange nicht im gemeinschaftli­chen Einverständnisse neue gesetzliche Be­stimmungen Uber das Bank- und Zettelwe­sen getroffen sein würden, die Privilegial­­rechte der oesterreichischen Nationalbank in Ungarn unter der Bedingung zu wahren, dass die Nationalbank die dortlands für nö­thig erachteten Filialen errichte, dieselben entsprechend dot­re, und Vorschüsse auf Effekten bei der Reichshäfften leiste. Eine dem Sinne nach hiermit vollkommen übereinstimmende Erklärung des Herrn kö­niglich ungarischen Finanzministers ist in unterm 8. April 1868. an mich gerichteten Note erhalten.“ Ez nagyon szomorúan, nagyon világosan szól. Itt tehát már nem gyanúról van szó, hanem tényről.A magyar kormány, illetőleg a magyar pénzügyminiszter a magyar tör­vényhozásnak megkérdezése nélkül köte­lezte magát megakadályozni azt, hogy ad­ministrative, de sőt legislativ után is válto­zás történjék. Más szóval, a pénzügymi­niszter akkor amúgy négyszem­közt egy kis „coup d‘état“-t vitt végbe, a­mennyiben megsemmisítettnek nyilvánította a törvény­­hozás jogát és később azt ismételve meg­erősítette. Nagyon örvendek, hogy a t. pénzügyminiszter úr erre mosolyog, mert ez azon reményre jogosít fel engem, hogy vá­laszában e documentumot meg fogja c­á­­folni. Ha azonban ezt tenni nem lesz képes, akkor ezen mosoly nagyon szomorú. (He­lyeslés balfelől.) Te hát! Ámbár a tárgy nagyon komoly, vagy tán épen azért mert nagyon komoly, nem fog ártani ezen komolyságot egy perezre félbeszakítani és egy ámbár talán kissé tri­viális hasonlattal illustrálni azon állapo­tot, melyet a kormány nekünk teremt. Kép­zeljünk egy embert, ki éveken át egy idegen családhoz megy kosztra. A koszt nagyon rosz, rendetlen, épen akkor kap legkeve­sebbet mikor legéhesebb, azon felül az árt is kénye kedve szerint szabja meg a csa­lád. A betegség tovább halad, az egyén kezd tanácskozni egygyel mással. Végse gyomor bajba esik, mely napról napra sú­lyosabbá válik. Tanácskozik orvosokkal. Ezek azt mondják neki: első dolog váljék meg a koszttól, mert máskép elpusztul. Ekkor fogad magának egy szakácsot és megbízza, hogy tegyen előintézkedéseket arra, hogy állítson föl kandallót saját há­zában, hogy önálló konyhával bírjon, hogy ételét a maga gyomrához képest készíttesse. Várja a szakács műveletét. Egy két hónap elmúlik, a gyomorbaj halad, és a szakács nem mutatkozik. Végre eljön a nagy nap, akkor előáll a szakács s azt mondja : Uram sok nehézséggel jár az önálló konyha. Ha igazán jó konyhát akar, kell angol spar­­hert, masinás nyárs s mit én tudom mit ad még elé, roppant nehézségeket hozván fel a külön konyha fölállítására nézve — sok idő kell ahhoz. Az ember felkiált: „de ez alatt én elpusztulok.“ „Nem uram," — feleli a szakács — „találtam egy jó módot rá, hogy se önálló konyha ne kell­jen, se önnek ne kelljen oda mennie a csa­ládhoz. Én úgy intézkedtem, hogy az ebédet ide fogják hozni.“ (Derültség a szélsőbalol­dalon.) Mi a teendője az ilyen embernek ? nem marad más, mint felmondani a kosztot minden áron, és elcsapni a szakácsot. (Tet­szés a szélső baloldalon.) Áttérek arra, miből önök fő kérdést akar­nak csinálni, t. i. a valuta kérdésére, s egy­szersmind meg lesz magyarázva, miért nem fogadhatom el Ghyczy képviselő­társam ha­tározati javaslatát. Én te­hát a­nélkül, hogy itten elméletekbe bocsátkoznám, azt mon­dom, hogy az kétségbe vonhatlan, hogy jó solid bank alapítására kívánatos nagyon, hogy először a valuta rendezve legyen. Eh­hez nem kell nagy államtudomány, ez vilá­gos, mert utóvégre a valuta helyreállítása annyit tesz, mint az adósságok kifizetése. Hanem valamint elismerem, hogy a pénzér­ték helyreállítása igen nagy szükség, semmikép nem fogadhatom el conditio sine qua non kép,és ebben, elég hivatkoznom arra, mit mondottak a szakértők egyenként, a­mit bevall maga a többség is, bevall maga a bizottság jelentése, midőn azt mondja: „ha azonban ily egyesség t. i. a bécsi kor­mánynyal nem jöhetne létre, vagy súlyos feltételek és a jog és méltányosság szem­pontjából nem igazolható áldozatok köve­téseinek , a törvényhozásnak kötelessége, nem várva be a valuta kérdésének rendezé­sét, fejleszteni a hazai kereskedelmet és ipart, és kielégíteni annak igényeit“; hoz­zá­teszi: „hogy a jegybank létesíthető, az iránt egyértelemben voltak szakértőink és kereskedelmi és iparkamaráink.“ Hozzá­teszi nagy bölcsen : „Igazolja ezt az oszt­rák nemzeti bank fennállása“. Tehát feles­leges, hogy én bizonyítsam be, mikor ma­ga a többségi vélemény világosan kimondja hogy az nem sine qua non-ja,ami oly termé­szetes is, hogy azt senki sem fogja kétségbe vonni. Igen helyesen mondta Faik képv,­társunk, hogy a valuta helyreállítását decretálni nem lehet, mert ha ma a perez nagyon alkal­masnak látszik is, holnap a legkisebb ese­mény miatt már lehet, hogy nem az. És az­után te­hát ne ámítsuk magunkat legalább pénzügyekben, mint a­hol a számok szólnak. Megvallom, daczára azon szép pénzügyi terv­nek, melyet Horn J. barátom tegnap benyúj­tott, én a valuta helyreállítását nem látom könnyű dolognak. Megvallom, nem hiszem hogy rövid idő alatt is, kedvezvén a körül­mények, keresztül lehetne vinni. Hogy a lehe­tetlenség meglegyen, azt nem állítom,hanem nagyon nehéz dolog a valuta helyreállítása. Csak vegyük a dolog practicumát. A magán­ember kezdi észlelni,hogy az általa kibocsáj­­tott papírokért, váltókért oly nagy escomp­­te-ot kell fizetni; azon kezd gondolkozni, mikép állítsa helyre hitelét, és a felett, hogy váltóiért minél kevesebb, a lehető legcse­kélyebb részt legyen kénytelen fizetni. Ter­mészetesen azt fogja mondani, első dolog, miért fizetek oly nagy escompte-ot? mert miután váltóimhoz, pénzügyi állásomhoz csekély a bizalom akkor, ha kifizetném adósságaimat, természetesen hitelem helyre­állana és akkor bizonyos, hogyha p. o. most fizetek 12%-ot, —­ fizetek majd 6-ot, menyiért minden jó kereskedő kap. Ámde miképen fizesse ki adósságát, ha pénze nincs? Iparkodnia kell jövedelmét szaporítania. — Ugyebár nem látunk mást ? ha csak nem akarja adósságát újabb adóssággal kifizet­ni, jövedelmét szaporítania kell. Mivel sza­porítja az állam saját jövedelmét? Adókkal. Az adó minálunk mindenki belátja, oly fo­kon áll már hogy azt emelni nem lehet, tehát emelni kell az adó képességet. — De mivel emeljük ezt? emeljük az adó­képessé­get az által, hogy fejlesztjük az ipart és ke­reskedelmet és a földmivelést. De mivel emeljük az ipart, kereskedelmet és föld­­mivelést? Pénzzel. Erre megint tőke kell. De minekünk tőkénk nincs, úgy­hogy to­vább menvén ezen következtetésekben oda­­­jutunk, hogy arra, miszerint a valuta­­­helyreállítassék, első feltétel, hogy állítsunk­­ egy magyar jegybankot, azért hogy pén­zünkről, pénzünk forgalmáról szabadon ren­delkezhessünk. Ez az első dolog, a második pedig, hogy ne feledjük el azt, a­mit többen mondottak és a mi fájdalom a törvénybe van igtatva, hogy a mi valutánkat csak­is a birodalmi tanácsban képviselt országok kormányával és törvényhozásával egyetér­tésben rendezhetjük, és itt megint egy meg­jegyzést kell tennem. Többen mondották, könnyű, hogy mi megosszuk az adósságot. Igaz, hogy a 67-es törvények olyan szé­pek, hogy azokból mindent ki lehet silabi­­zálni, de ne feledjük, hogy a 15-ik tör­­vényc­ikk szerint úgy áll a dolog, hogy az összes államadósság mindkét félt terheli mindkét jótállása alatt áll. Kettőn áll a vásár. Ne méltóztassanak tehát elhinni, hogy ha mi elosztjuk a függő államadóssá­got, s mi azt mondjuk, hogy kifizetjük a 100 milliót, a másik fél, a hitelező olyan könnyen reá áll, mert egészen más az, ha a 400 milió mind a két fél által biztosítva van, mintha az egyik fél elvállalja a kisebb részt és rajta marad a nagyobb a másikon, kiben nincsen talán annyi hitele épen azon osztrák nemzeti banknak, mint mi bennünk. És feltéve, hogy mindezen nehézségeket le lehetne küzdeni, feltéve hogy mindkét fele a monarchiának deficittel dolgozik, daczára a rész­akaratnak, a­mely a túlsó oldalon mindig lesz az ellen, hogy mi önálló bank­kal rendelkezzünk, daczára annak, hogy nekünk együttesen kell működnünk, s hogy ez mind sikerül, tudjuk, hogy a valuta helyreállítása, vagyis az agronak meg­szüntetése, mégis csak bizalmi, mégis csak hitelkérdés, ezt pedig egy esemény két nap alatt feldúlhatja. Láttuk 1859-ben, hogy az osztrák valuta minden műtétei nélkül helyre állni kezdett, s nem volt nagyobb különbség mit l°/o- Néhány hónappal azon­ban ismét volt 40%- Ez megtörténhetik ná­lunk is. Ha mi tehát a főczélt melyet a nem­zet elérni akar, feltételezzük oly más elő­feltételtől, mely nem tőlünk függ, ez any­­nyit tesz, hogy mi lemondunk magáról a főczélról. (Helyeslés a szélső­baloldalon.) Öszefoglalom az eddig mondottakat. Ha­tározottan nem fogadhatom el, sőt vissza kell utasítanom lelkem egész erejéből Tre­fort Ágoston képv. urnak határozati javas­latát, melyben épen az ellenkező van, mint a­mit a t. miniszter úr mondott, mert az a czél, a főczél, a­melyet ő maga bevall, nagy gondosan kerülve van, a­mely ismét azt mutatja, hogy azok, a­kik azon határo­zati javaslatot elfogadják, meg akarják aka­dályozni azt, hogy törvényesítve legyen a magyar nemzetnek azon akarata. (Helyes­lés a szélső­baloldalon) hogy önálló magyar jegybank létesüljön. Ez a czélja, tehát azt elutasítom. De nem fogadhatom el Ghyczy Kálmán­t. képviselő­társunknak határozati javasla­tát sem (Halljuk) és pedig azért nem, mert feltételül, múlhatlan előfeltételül állítja oda a valuta helyre­állítását a­mi által eszközt nyújt a kormánynak, magát a czélt a végtelenségig elodázni. Ez a fő, mint csakugyan látjuk is, hogy a t. miniszter úr kapott rajta és azt mondá: jól van tehát, előbb a valutát fogjuk helyre­állíta­ni, mert a nélkül jelenleg nem fogunk fel­állíthatni önálló magyar bankot. A külön­vélemény, mely igen­is határozottan, helye­sen kitűzi a czélt, azt mondja: „utasíttatik a kormány, hogy törvényjavaslatot egy önálló magyar bank felállításáról minél előbb terjesszen be. Ez tökéletesen megfelel azon czélnak, mely a törvényhozás szemei előtt lebegett akkor, midőn a bizottságot kiküldötte (he­lyeslés a szélső baloldalon) ez megfelel a magyar nemzet akaratának és azonkívül előnynyel is bír a kormányra nézve, hogy nem köti meg kezét, sokkal kevésbé mint a Trefort határozati javaslata, mert még azt sem írja elő, hogy előbb állítsa helyre a va­lutát. Indikálja neki a czélt épen úgy, mint a miniszter kívánja, a kormányra bízván annak megvalósítását, a mi nem is a mi dolgunk. Azért pártolom a különvéleményt. (Helyeslés a szélsőbal felől.) Engedje meg a t. ház, hogy befejezőleg egy rövid észrevételt tegyek Zsedényi J. képv.­társunk beszédére. Nagy köszönettel vettem beszédének elejét, mennyiben az őszinteséget nagyra tudom becsülni. Ő szólott legőszintébben a túlsó oldalon. Kimondotta, hogy vannak bizonyos irány­zatok a pénzügyi viszonyokra vonatkozó eszmék rendezésében, melyek mint axiómák felállítva, többek által minden vizsgálat­­ nélkül elfogadtatnak és magukat annyira be­fészkelik az összes gondolkozásba, hogy az igazság kiderítése végtelenül akadályozva van. Olyan szerinte bolond axióma az, me­lyet Simonyi is felhoz, mondván, hogy pénz és hitelügyünk szilárd megalapítása és füg­­g­etlenítése mindenekelőtt egy önálló ma­gyar banktól függ. Tehát ő bevallja, hogy ez oly axióma, mely itt minden vizsgálat nélkül elfogadtatik t. i. az, hogy önálló bank szükséges, hanem azt mondja, hogy a valuta helyreállítása és azzal összefüggő magyar bank felállítása áldozatokba fog­­ kerülni, bár senki sem kezeskedheti be, hogy­­ siker koronázandja a törekvést és az áldo­­­­zatok kárba nem vesznek. Tehát ő nagyon­­ őszintén szól, midőn fölveszi ugyan ürügyül a valuta helyreállításának kérdését, de tu­­lajdonkép azt mondja, hogy ezt sem fog­juk tenni, a fő czél pedig az, hogy elejtsük az önálló bank felállítását. (Igaz, igaz­ a szélső­baloldalon). De valamint mindig be­csülni tudom az őszinteséget, engedje meg a t. képviselő úr kimondanom, hogy ez szomorú jelensége a mi korunknak, és azon erkölcsi állapotnak, melyben vagyunk, mi­dőn egy képviselő, egy törvényhozó mint­egy kigúnyolja az önállóság utáni törek­vést ; ez roppant visszaélésre mutat. (He­lyeslés balfelől). Idézte Horn képviselő úr, hogy Európá­nak legkisebb országai el vannak látva önálló bankokkal s fel is sorolta azokat tegnap számszerint. Engedje meg a t. ház, hogy az idézetteket egygyel pótoljam, melyre nagyon kérem a t. ház figyelmét (Halljuk !) mert oly országot fogok idézni, melynek történetében fájdalom roppant nagy és szomorú hasonlat van amiekkel. Egy or­szág, melyet Horn képv.­ár nem említett meg, mely igen jól el van látva bankokkal, sőt a melyet a bankrendszer mintájául lehet felállí­tani: Scotia — Ismerjük mindnyájan Sko­­tia történelmét, tudjuk hogy hatalmas ön­álló királyság vol, tudjuk hogy Skotia 3 ízben megmentette Angolországot. S mi történt aztán vele ? Létrejött egy közös ügy, melyet nagyon jól tanulmányozhattak azok a­kik mi nálunk hozták be a közös ügyet. Ott is volt, valamint nálunk 67-es bizottság , náluk 32-es bizottság. Itt 30%, ott 40 % volt a quota? Tehát tökéletes copiája, s mi történt Sko­tával, mi történt azzal a közös­ ügyes pak­­tummal, hogy Skotia, az a szép önálló, nagy, régi királyság, mely 150 esztendővel létezett a magyar királyság előtt, úgy le­tűnt a politikai világról, beleolvadt az an­gol királyságba és az­zal együtt képez egy nagy monarchiát, Nagy-Britaniát és úgy , mint mi képezünk egy nagy ausztriai biro­dalmat. Macaulay, a­ki igen élénk színekkel festi Skotia történetének utolsó szakát, azt mond­ja: majdnem megfoghatatlan, mily rövid idő alatt jöhetett létre ez a nagy esemény. H­a Skotia múltját tanulmányozzuk, aztán foly­tatja: két dolog az, a­mi megmagyarázza: az utolsó skót parlament rettenetes servilis­­mussa és a nemesség corruptiója. (Úgy van! szélső balfelöl) s lefesti rettenetes színek­kel, hogy tette lehetővé a parlament kis­­lelkűsége, és a nemesség romlottsága, hogy Angolország pénzen vásárolhatta meg a skót nemzetet. Mi hála istennek még nem jutottunk el egész az utolsó lépcsőig. Ne menjünk előre oly rohamosan, mert ha így megyünk előre, minálunk nem egy század­ba, hanem csak egy évtizedbe fog kerülni, hogy elpusztuljunk, s hogy ez legyen az utolsó magyar parlament. Mert mi sokkal rohamosabban megyünk előre, mert az a Skotia, melynek servilismussát, corruptió­­ját a történetíró oly fekete színekkel festi, annyira még sem sülyedt volt, hogy meghunyászkodjék az anyagi téren is és átengedje pénzügyét idegen államnak , a nem habozott pénzrendszerét önálló alapra fektetni. Bár miként mondják önök, hogy ez csak kísérlet, ha nem sikerül, más térre fo­gunk lépni. Bátor vagyok a próféta szerepét játszani, (Derültség jobbfelől) s kimondom előre, ha ezen tárgyalások be lesznek fe­jezve, nem fog beletelni néhány hét vagy legfölebb néhány hónap s azt fogjuk halla­ni, hogy az egyesség az osztrák nemzeti bankkal létrejött, azaz hogy létrejött a po­litikán kívül egy nemzetgazdászati kö­zös ügy. Mindezeknél fogva felkérem a t. házat, hogy ne siessünk, ne tegyük meg elhamar­kodva a borzasztó lépést, melynek ily nagy következményei lesznek, é­s megvallom, mintsem elfogadva lássam a Trefort képvi­selő úr által beadott határozatos javaslatot, daczára annak, hogy mindenki bevallja, hogy a jelen állapot tarthatlan, inkább sza­vaznék a mellett, hogy maradjunk meg ideiglenesen ezen állapotban, mert legalább nem lesz törvényesítve a közös ügyes pénz­ügy az osztrákokkal. Pártolom Simonyi Ernő különvéleményét. (Helyeslés a szélső­balon) Elnök: Szólásra senki sem lévén fölír­­va a javaslattevők tartanak zárbeszédet. Simonyi Ernő: A házszabályok 123-ik §-a így szól: „Az első szó illeti a bizottsági előadót, vagy ennek nem létében az indít­ványozót; utána a kissebbségi előadó, vagy a különvélemény, illetőleg az ellenindít­­vány beadója szólhat.“ Én ezt azért emlí­­tem fel te­hát, hogy constatáljam azt, mi­szerint itt most más lényeges indítvány nincs, mint a különvélemény, mert a bi­zottságnak beadott véleménye nem létezik. E sz­erint te­hát a vita befejeztetvén, meg fogja nekem engedni, hogy különvélemé­nyemnek további támogatására és fentartá­sára néhány szót mondjak , és néhány ész­revételt tegyek azokra, melyek ennek elle­nében fölhozattak a vita folyama alatt. (Halljuk!) Mindenekelőtt Zsedényi t. képv. úr elő­adására igen röviden egy pár észrevételt akarok tenni. Épen előttem szólott Helfy t. barátom felemlítette Zsedényi t. képviselő úrnak azon állítását, hogy vannak bizonyos eszmék, bizonyos irányzatok, melyek any­­nyira elfogják az eszméket, hogy az igaz­ságot egészen elfedik, s hivatkozott arra, hogy Magyarországban ezen irányzatok egyike az, a­melynek én adtam kifejezést különvéleményemben és beszédemben, és a­mely abból áll, hogy pénz és hitelügyünk megállapítása és függetlensége mindenek­előtt egy önálló magyar jegybankrendszer létesítését feltételezi. Horn azt mondja, hogy a bankjegy sem a hitelt nem alapítja, sem nem szilárdítja, hanem a már fennálló hitel­nél fogva lehetővé teszi azt, hogy azon pénzkészlet, mely az országban forogna, nem szükségeltetik, hanem külkereskedésre használtathatik. Megvallom te­hát, hogy a hitelnek és a bankjegy rendeltetésének ezen tulajdonsága igen antiquált fogalom. A mai világ egészen mást ért a bankjegy és mást hasonló forgalmi eszközök alatt, s most abban minden nemzetgazdász meg­egyez, hogy bankjegyet csinálni annyit tesz, mint a hitelt sokszorozni. A bankjegy a hi­telnek legelső és legfőbb eszköze. Ezen hitel nem az, a­melyet úgy látszik Zsedényi képv. ur ért a hitel alatt, mert az, hogy t. i. egyes embernek van-e hitele vagy nincs, egészen más. Azon hitel, a­melyet a bankjegy kibocsájtása van hivatva szapo­­rítni, ez azon hitel, mely többet tett a nem­zetek vagyonának és jólétének sokszorozá­­sára, mint a világ valamennyi bányater­melése összesen ; e hitel ép oly viszonyban áll a pénzhez, mint a minőben állanak a gőz- és vasutak a régi szekerezés és a régi lóháton járáshoz. Az tehát, hogy a bank nem teremti meg a hitelt, egyáltalában nem áll. Igenis megteremti, de megengedem azt, hogy túlságos bankjegyeknek kibocsájtása oly visszaélés,mely ismét calamitásokat idéz­het elő. De ép ezért, mert ez így van, azért szük­séges, hogy a bankrendszer szabályoztas­­sék, bizonyos törvényeknek, bizonyos sza­bályoknak legyen alá­vetve, szükséges, hogy az olyan legyen, melybe az illető or­szág törvényhozásának, az illető ország kor­mányának legyen befolyása. Ezért kívánjuk mi azt, hogy Magyaror­szág szabadíttassék fel egy oly bank műkö­désétől és befolyásától, a­melyre törvény­­hozásunknak semmi befolyása, semmi joga sincs, a­melyre kormányunknak semmi ha­tósága ki nem terjed. Zsedényi képvo úr azután még azt mon­dotta beszédében, hogy az osztrák nemzeti bank már rég Maria Therezia alatt kezdő­dött, midőn 12 millió forintot kiadott. Meg­vallom azt, hogy ezen históriai taglalgatást, hogy nagy erőt­ adna azon indítványnak, melyet támogatott, nem találom, hanem miu­tán mégis felhozta, megemlítem, hogy itt is, — majdnem egy fél századdal tévedés­ben van. — Nem Mária Therézia alatt alkottatott az első bécsi bank, hanem ala­­pittatott 1714-ben G-ik Károly császár alatt, midőn az úgynevezett „Bankalitaets-Acte“ bocsáttatott ki. Már előbb 1704-ben küldöt­te ki I. József császár Lichtenstein hercze­­get, Moos herczeget és másokat egy bank­­bizottság alkotására, a­kik megbizatták, hogy adjanak be tervet, mely szerint egy bankot lehetne felállítani, mert már akkor állíttatott fel az, hogy a kormány szükségé­nek fedezését csak egy bank képes eszkö­zölni. A terv soká vitattatott is, különösen a kamarai elnökök, a­kik kezelték az állam jövedelmeit, akadályozták annak létrejöve­­telét, de végtére mégis 10 év múlva az úgy­nevezett Bank­alitäts- Ordnung által létrejött, melyet nem Mária Therezia, hanem VI. Ká­roly bocsátott ki, és 1771-ben Mária There­zia alatt 12 milliót bocsátott ki a bécsi nem­zeti bank. Ezt voltam bátor előadni a histó­riai adatok helyreigazítására. A túlsó oldalról, de noha mindkét oldal­ról, helyesléssel és tetszéssel találkozott Wahrmann beszéde. Méltóztassanak meg­engedni, hogy erre is néhány észrevételt tegyek. Először is azon kezdé, hogy kiemeli e kérdés nagy fontosságát, mert a „bankkér­dés sikeres megoldásától nemcsak hazánk anyagi jóléte függ, de fölfogása szerint an­nak politikai jelentősége és hatalmi állása Európában, sőt függ némileg önállósága és szabadsága is. Te­hát, én magam is egyet­értek vele, azt mondom: igenis állami exis­­tenciánk nemcsak anyagilag, hanem politi­kailag is e kérdésnek mi módoni megoldásától függ és hogy mily helyet fog Magyarország elfoglalni azon crisis alkalmával, mely hogy előbbutóbb Európában be fog következni, kétséget nem szenved senki előtt, — az szintén attól függ, mert csak ha Magyaror­szágnak rendezett pénzügye lesz, leszünk képesek e crizissel úgy szembeszállani,hogy nemzeti önállásunk ne fenyegettessék. Én is igen nagy fontosságú kérdésnek, nagyfon­­tosságú politikai kérdésnek tekintem ezt. Azt mondja Wahrmann úr, hogy a poli­tikai kérdéseknél sokszor nem az a döntő, miképen intéztetnek el, hanem az, hogy mikor. Én azt hiszem, hogy minden kérdés­nél igen nagy fontosságú az, hogy miként döntetik el, mert azt hiszem, hogy a fő kér­dés mindig az, hogy miként döntetik el, és másodrendű az a kérdés, hogy mikor. Igaz, hogy qui cito dat bis dat, de ki nunquam dat, az bizony sem egyszer, sem kétszer nem ad. Azon kérdés, hogy mikor döntetik el, sokszor szintén nagy fontosságú, de an­nak fontossága, hogy mikér döntetik el, legelső és legfőbb tekintet marad. De kiindulva abból, hogy mikor döntetik el, azt hiszem hogy ha a legalkalmasabb időpontnak egy politikai kérdés megoldá­sára azt a perczet tartjuk, melyben a döntő körök minden oldalról annak megoldására törekednek, akkor a szóban levő kérdés megoldására kedvezőbb, alkalmasabb per­czet mint a mai alig található, mert nincs párt, mely e kérdésnek megoldását ne köve­telné, nincs osztály, mely azt nem óhajtaná, nincs érdek mely azt ne sürgetné. Ebben is tökéletesen egyetértek vele, hanem meg nem foghatom, mily logikai következtetés­sel vonták, ebből azon következtetést, hogy mind­ezek daczára nem kell a bankkérdést megoldani, nem kell a bank­kérdést kedve­zően megoldani, a­mint azt Magyarország önállása és függetlensége megkívánja, ő ezt szóval motiválja, hogy a bankkérdés megoldása által mindenki mást ért, hogy a bécsi bank saját egyedáruságának és bank­­dinastiájának biztosítását kéri. Meglehet, én magam is hiszem, hogy egy részvénytár­­sulat a maga érdekét tekinti a legfőbbnek, és abban a maga szempontjából igaza van. Hanem Wahrmann képviselő úr aztán ezt mondotta „a nagy tömeg és, ez­által termé­szetesen a magyar nemzet zömét érthette, mely se nem bankár, sem a pénzüzletekkel nem foglalkozik, — tehát tulajdonkép a magyar nemzet zömét értette — a nagy tö­meg mindezekkel keveset törődik. A valuta rendezése előtte vesszőparipa, bankprivilé­­gium vagy szabad bankrendszer akadémiai elmefuttatás, ő csak azt az egyet érti, hogy nincs hitele és azon igen könnyen vél se­­­­gíthetni s azért igen tetszenék neki egy ön­álló magyar független bank állapítása, mely semmiből teremtetnék és semmire alapított bankjegyeket teremtene, ezen sem­mire állapított banjegyeket megint oly váltók leszámítolása után adná mindenkinek, amely váltók semmiből keletkeztek. Már kérem alá­­van,a magyar nemzet zöme nem oly együgyű, nem oly részlelkű, hogysem ilyen tervekre számítana, hogy sem ilyen czéljai volnának. (Helyeslés szélső­balon.) A magyar nemzet zöme igaz, hogy financiális kérdésekkel nem foglalkozik és meglehet, hogy a valuta re­­ductiójához, hogy a bankprivilégium, vagy bankrendezéshez nem sokat ért, de hogy ő oly váltókra akarna pénzt felvenni, a­me­lyek sohasem fizettetnek, melyeknek semmi alapja nincsen, ezen gúnyt a magyar nemzet zöme bizonyosan visszautasítja. (Élénk he­lyeslés szélső balon. Csanády Sándor : Rá­galom !) Egyesek igen is vannak nemcsak Magyarországban, hanem az egész világon mindenütt, a­kik ilyen nyomorult üzleteket csinálnak, de ezt a nép tömegére, a nép zömére ráfogni nézetem szerint méltatlanság. Azt mondotta továbbá Wahrmann képv. úr, hogy fentartható-e azon viszony, mely­ben jelenleg Magyarország a bankkal áll, köthető-e vele oly végleges egyezség, mely Magyarországra nézve hasznos és üdvös lenne (Wahrmann Mór közbeszól: „Ezen alapon“). A hivatalos lapból olvastam. (Wahrmann: Tehát ott e szó kimaradt). Ezen kérdésekre határozottan nemmel felel, tehát azt mondja, hogy Magyarország­nak azon viszonya, melyben ma van a bécsi bankkal, fen nem tartható, azt mondja, hogy oly egyezség a bécsi bankkal nem köthető, mely Magyarországra nézve üdvös és hasz­nos lenne, és mégis azzal végzi be, hogy Trefort képv. úr határozati javaslata értel­mében a kormány kössön szerződést a bécsi bankkal. Már ha én meg vagyok győződve, hogy a bécsi bankkal nem köthető oly szer­ződés, mely Magyarországra nézve hasznos és üdvös legyen, akkor én ezen szerződés megkötését ajánlani nem fogom és, furcsa, ő mégis ilyen javaslatot tesz, melyről tudja, hogy Magyarországra nézve hasznos és üd­vös nem lehet, és azt mondja, hogy a­mit én a különvéleményben ajánlok, az veszé­lyezteti az ország existenciáját. Azt mondja Wahrmann képviselő úr. Én őszintén megmondom, hogy nem vagyok ta­lán oly hős, mint Simonyi Ernő képviselő­társam, szeretnék én is Cato lenni, de nem azon alapon: fiat justitia, pereat patria! nem akarom az ország végromlását eszkö­zölni az által, hogy elhamarkodva járjunk el e kérdés megoldásában.“ Megvallom, hogy ha ez nem phrazis akart lenni, ha­nem csak a „fiat justitia, pereat mundus“ mondatnak variatióját akarta a képviselő úr előadni, akkor oly ráfogás, melyet nekem igen komolyan és határozottan kell viszsza­­utasítanom. Nekem soha olyan czéljaim nem voltak, melyek az országot veszedelembe döntenék, ha tehát ő azt akarja állítani, hogy én oly tervvel állottam elő, mely a ha­zát veszedelembe akarja dönteni; ezt a leghatározottabban és komolyan visszauta­sítom és el nem fogadom, ha pedig phra­­sist akart csinálni, akkor azt mondom neki, hogy nem helyes ha az ember politikai el­lenfelére olyasmit fog, mi megbocsáthatlan bűn. Én nem gyanúsítom sem Wahrmann képviselőt, sem a jobboldal egy szónokát sem akarata és törekvése jó szándékában. Soha sem vádolom, hogy a hazát veszélybe akarták dönteni, érvekkel érvek ellen har­­czolok, ily alaptalan gyanúsításokkal fel­lépni egyáltalán helyesnek nem tartom. Ezeket láttam szükségesnek megjegyezni Wahrmann képv. úr beszédére. A pénzügyminiszter úr beszédének ele­jén érezte, hogy mentségre van szüksége, hogy a kormány részéről nem szóllott, ő mentegette hallgatását, különösen akkor, midőn több oldalról felszólíttatott, hogy adja elő a kormány nézetét. Azt mondja, hogy hiszen ő csak helyesen cselekedte,hogy először meghallgatta, hogy az indítványozó kifejtse indítványát, az indítványozó és a határozati javaslatot vele együtt aláírók megmondják véleményüket s támogassák az alapot, melyen a határozati javaslatot beterjesztik s azután az ellen indítványozó s annak barátai mondják el nézetüket, ak­kor fog ő végre szólani. Ez nem parlamen­táris kormány által elfoglalhatni szokott állás. Igen szép, szerény eljárás a pénzügy­miniszter úrtól, mikor azt mondja, hogy ha nekem rész néven veszik, hogy nyitva állok a túl­oldalról jövő capatitationak is, arról nem tehetek, de valóban erre nem számí­tottam. Igen szép és szerény tőle, hogy itt tanulni akar, és mikor a kérdést tanulmá­nyozta, akkor szólt. Csakhogy ez miniszter­hez nem illő állás. Helyes, ha egy fiatal képviselő azt mondja, ne előbb tanulni aka­rok, hadd legyen egy kis tapasztalásom, hadd lássam miként kezeltetnek e kérdések óvatottabb régibb tagok által, akkor szó­lok majd hozzá. Ha így akar tenni, akkor ne vállalkozzék a kormányra. Mikor az em­ber kormányra vállalkozik , akkor azt mondja, én vezetni akarok , a­ki pe­dig vezetni akar, az formáljon magának minden nevezetes tárgyban , különösen ilyen nagy fontosságú életkérdésben, véle­ményt, mielőtt a törvényhozás elé jön. Ez szokás minden parlamentben, ezért nevezik a minisztérium szószólóját az angol képvi­selőházban a ház vezérének, mert az annyit jelent, hogy míg ő a minisztériumnak tagja, azaz míg a többség által támogattatik, ad­dig ő bízik magában, hogy az ő nézetén ne­tán indulván a többség,ő vezeti a többséget, a többség pedig igen természetesen a házat. Ez tehát a háznak vezére. Ilyen véleményt, ilyen nézeteket kellene itt is a kormánynak előterjeszteni. Ha aztán a többség osztja e nézeteket, igen természetesen ők is fogják a házat vezetni, mert nézetük fog a többségre vonatkozólag hatni. De az, hogy a miniszter azt mondja, előbb majd meghallom mit mondanak, a többség úgy is velem fog sza­vazni, ez kérem nem parlamentáris kor­mányhoz, nem egy miniszterhez illő eljárás. És itt egyszersmind kimondom azt is, hogy nem parlamentáris kormányhoz illő eljárás az sem, hogy a miniszterek némán üljenek, mikor a legfontosabb kérdések tárgyaltat­nak és a legfontosabb és a legnevezetesebb érveket c­áfolatlanul hagyják. Itt vannak többen, kik felszólaltak. Előadta tegnap és tegnapelőtt Horn képviselőtársam nézeteit ezen bankkérdésben, kifejtett theóriákat,né­zeteket, melyeket oszthat valaki vagy nem, hanem az tőle meg nem tagadható, hogy azokat sok szakavatottsággal mély tudo­mán­ynyal adta elő, és az általa itt felhozott érvektől egyetlen egyre még felelni sem tar­totta méltónak a kormánynak egy tagja sem. Igen felelt Falk képviselő úr néme­lyekre, de felelt inkább úgy, hogy derült­séget ébresszen a házban, hogy néhány életet csináljon, a­mi sikerült is senki,­­ de hogy komolyan egyetlen egy ér­vet is megc­áfolt volna, az nem áll. Mi­kor egy parlamentben egy nevezetes kérdés megvitattatik, azt kívánom, hogy egyetlen egy komoly érv, mely felhozatott se marad­jon c­áfolatlanul, mert ha c­áfolatlanul ma­rad, daczára az ily felhozott érvnek mégis határozatot hozni, törvényt alkotni nem sza­bad. Ha mi nem vagyunk képesek tökéle­tesen indokolni valamely álláspontot, azt törvénybe iktatni nem szabad, ha csak­ugyan a nemzet, az ország érdekeit tartjuk szem előtt. A parlamentarismusnak első kelléke, a parlamentáris kormánynak első kötelessége az, hogy minden komoly érvet, mely a parlamentben felhozatott valamely nagy kérdésben, c­áfoljon meg mielőtt in­dítványt tesz vagy határozatot pártol, mely azzal ellenkezik. Ez nálunk nem szokás. Nálunk a miniszter, csakhogy a gyakorlat­ból ki ne jöjjön, ülve marad, hallgat végtől végig és mikor mindenki kibeszélte magát, akkor tudva, hogy már senki felelni nem fog, beszél a­mi neki tetszik, és azután hát­ra néz, és azt mondja szavazzunk. (Derült­ség balfelől). Megvallom nem elégszem meg azzal, hogy ezen kérdésben csupán a pénz­ügyminiszter úr szólalt fel, még akkor is, ha a pénzügyminiszter tisztán kimondotta volna, mi a kormánynak ezen kérdésben állása,­­ mert azt meg nem mondotta. Én azt mondom, hogy ez oly fontos kér­dés, hogy az összes kormánynak, hogy a kormány több tagjainak és mindenekfelett a miniszterelnök nézetét óhajtottam volna, ismerni annyival inkább,mert a miniszterel­nök úgy is, mint pénzügyminiszter sokáig működött itten, és működött mint pénzügy­miniszter Bécsben és a financziális kérdése­ket a bankügyben eddig tett intézkedéseket ő kezdette meg, ő vett részt az első alkudo­zásokban, ő tette meg az első lépéseket, ő volt az alkudozásoknál a közvetítő, ő ismeri tehát az egész ügy természetét, és ő adhat legtöbb felvilágosítást. Különben is minisz­terelnök úrnak nem lehet oly különös ellen­szenve ezen bankkérdésekről beszélni, hi­szen minduntalan azt olvassuk, hogy vagy Bécsbe ment a bankárokkal alkudozni, vagy ha visszajön onnan, egész sereg ban­kár követi őt Pestre, a képviselőház folyo­sói tele vannak bankárokkal, az egész vá­ros tele van bankárokkal. Azt hiszem, e kérdésben ő lett volna a legcompetensebb ember, ő részben felvilágosítást adhatott volna, miután mondom a bankkérdésben az első alkudozásokban ő vett részt és ő volt főtényezője; tőle megvárhatjuk, hogy a bank MAGYAR ÚJSÁG 1872. FEBRUÁR 21.

Next