Magyar Ujság, 1872. szeptember (6. évfolyam, 199-223. szám)
1872-09-12 / 208. szám
f — Nemrégiben a „Corresponded Bureau“ egy londoni táviratot közölt, mely szerint a magyar kormány által a magyar bank fölállítására vonatkozólag Londonban kezdett tárgyalások sikertelenek maradtak. A magyar kisebbségben van, s ha többségre akar jutni, miként már említem, szövetkezésekre van szüksége az országgyűlésen s az országban is. A szövetkezés két felé lehetséges, jobbra is balra is, a Deák-vagy a negyvennyolcas párttal, és nemzetiségekkel. A Deákpárttali szövetkezésnek feltételeiről, az e végre igénylett elvi engedményekről már szólottam, de vájjon azt vélik-e önök, hogy a 48 as párttali szövetkezés nem kivánna-e pártunktól elváldozatot? Kivánna igenis, és súlyosat. Nem veszem egyátalában kétségbe a 48-as párt tagjainak jó szándékát, csak tényeket sorolok fel. Mi a közös ügyek, vagy közösen érdeklő viszonyok létezését mindig elismertük, a 48-as párt azoknak létezését tagadja. Mi az 1867-ik esztendei kiegyezés törvényességét elismertük, a 48 as párt ezt korábban legalább tagadta s talán tagadja most is. Mi nem elleneztük a hozott törvények végrehajtását, a delegatióba való be vagy be nem lépést, nem pártkérdésnek, csupán egyéni elhatározás kérdésének jelentettük ki, a 48-as párt tőlünk e részben is különbözőleg vélekedett, az újoncz- és adóajánlást, a költségvetéseket tárgyalta, de nem szavazta meg. A Reform kérdéseiben is nem egyszer találkoztunk ezen pártnak oly indítványaival, melyeket hazánk kulturális és egyéb viszonyaira, vagy épen nem, vagy jelenleg még alkalmazhatnak nem véltünk. Sok egyenet is lehetne e tekintetben még felsorolni, de ezeknek felemlítése is elég arra, amit most kimutatni kívánok, hogy a 48-as párttali szövetkezés is kívánna pártunktól sok és nevezetes elvi áldozatokat. Ismételve bocsánatot kérek ezek után önöktől, hogy becses figyelmüket már oly sokáig veszem igénybe, de elkerülhetlennek tartottam mindazoknak elmondását, amiket felemlítettem azért, hogy e képen indokolva jelentsem ki, hogy az általam említetteknek alapján a Deákpártban kiegyezésnek eszméjét elfogadhatónak tartom; azon esetre azonban, ha e kiegyezés nem sikerül, megmaradok ellenzéki állásomban ; de egy éni meggyőződésem szerint közjogi oppositiómat az említett elvek keretén túl nem teljesethetem ki. Nem csinálok illusiót magamnak: nem vélem, hogy a deákpárt elfogadja mindazokat, amiknek elfogadását a pártok közötti kiegyezésnek leteinetese . egett szükségesnek tartok ; valaszmű, hogy a Deák és kormánypárt pivz. egyhiesi tagjainak többsége a közelebb nyert győzelembe vetett bizalommal, hidegen Utasnapuja vissza legnevezetesebb részeit annak, amit létesíteni kívánok; vannak azonban ezen partnak szétszórva bar, az ország különböző vidékein, de nagyszámú hazafias érzésű, jeles és jellemes tagjai, s én nem tehetek le azon reményről, hogy hatást gyakorland ezekre, az általam mondottaknak törvényessége, gyakorlatiassága, méltányossága, s a béke olaj ága, meget az országnak a pártok kiegyezése meghozna ; ez hatás visszahatást szülenn a központra is, s előbb-utóbb az országgyűlés folyama alatt, vagy talán csak a közelebbi választásoknál fgyelmeztetni fogja az illetéket, hogy a nemzet tudja, kinek kell innenis tulajdonítania, ha nem élvezheti a parlamenti törvényhozás várva-várt gyümölcseit. De nem kecsegtetem magamat azzal sem, hogy önök tisztelt barátaim! magukévá tegyek most azon nézeteket, melyeket bölcs birálatuk alá terjesztettem; mert ismerem őszinte és buzgó ragaszkodásukat mindazon kellékekhez, melyeket a haza önállásának és függetlenségének biztosítására megkívántatoknak vennek, s magamról ítélve tudom, hogy mily fájdalmas érzést okozana önök keblében, ha ezen kellékek bármelyikéről a körülmények kényszerűsége által késztetve , bármikor lemondani lesznek kénytelenek. Nem is teszek azért ez alkalommal semmi inditványt; határozzanak önök a mai tanácskozásnak napirenden lévő kérdéséről, pártunk jövő állásáról saját bölcs belátásuk szerint, s ha ennek folytán kérdik tőlem, hogy tehát mert szólaltam fel, megmondom okát ennek is. Nyilatkoztam azon általános képviselői kötelesség érzeteiről, mely szerint mindegyikünk megtenni tartozik azt, amiért ide küldetett, nyáran kimondani tartozik meggyőződéseit, ha nem is mindig az országgyűlésen pártja véleményével szemben, de mindig, és bizonyosan ezen teremben, hol a pártnak véleménye képződik. Nyilatkoztam lelkiismeretem megnyugtatásárt, mely az élet ezerféle viszontagságai között csak kötelességeink bi teljesítésének öntudatából menthető. Nyilatkoztam az őszinteség követelménye szerint, mely szemben becses bizalmuknak azon nyilvánításával, melylyel engemet ezen elnöki székre tett meghívással legközelebb megtiszteltek, viszont nekem is kötelességemmé teszi, hogy alkalmat nyújtsak önöknek, megismerkedni azon nézetekkel, melyeket a haza közügyeire nézve magaméinak vallok. Végre pedig az ember hite az ő menyországa ; nem bírok vérmes reményekkel, de lehetetlennek mégsem tartom, hogy azok, miket ez alkalommal elmondottam, előbb utóbb, az országgyűlés folyama alatt, vagy azután mégis szolgáltathatnak alkalmat az országos pártoknak a hazára nézve kívánatos kiegyezésére; s ha e hitemben is csalatkozom, mi történik ?én, miként mondani szokták, a mai napon lejártam magamat; súlyos esemény ez úgy a magán-, mint a nyilvános életben, de megadással viselendőm el azt is, tiszta öntudatában azon meggyőződésemnek, hogy a haza iránti kötelességet teljesítettem. Tegnapi számunkban „fentartással“ közöltük azon passust, mely, nem tudjuk tévedésbül-e vagy szánt szándékosan Ghyczy nyilatkozatából kimaradt, s melynek értelme az volt, hogy ő a jelen kormányt s különösen annak fejét veszélyesnek tartja a hazára. Ma már minden fentartás nélkül positive mondhatjuk, hogy e Passus Ghyczy által csakugyan ki lett ejtve s reméljük is, hogy a történelmi hűség kedvéért utólagosan beszédébe az illető helyre be fogja iktatni. A „Hon“ és az „Ellenőr“ tiltakoznak a Deákkör azon föltevése ellen, mintha a balközépnek egy határozata állna fenn, mely szerint a delegatióba résztvenni nem akar. Más szóval meg akarják értetni a jobboldallal, hogy csak válaszszon közülök, majd akad a ki megy. Most már igazán eldanolhatja magáról a balközép, hogy: Már mi nálunk igy köszönnek : Adjon isten engem kendnek. — Érdekes, hogyan mentegetődzik Lónyay. Az „Ellenőr„ után lapunkban is közlött Ghyczy levelére, melyre Lónyainak egy üzenete adott alkalmat, a magyar és német nyelvű kormánypárti lapok, nyilván magától Lónyaytól vett értesülés szerint, a levélváltás történetét igy adják elő: Lónyay gróf néhány héttel ezelőtt több jobboldalt s egy ellenzéki lap szerkesztőjét kérette magához a végett, hogy őket egy, a pártállással össze nem függő politikai kérdésben informálja. Azon coniversatióban, mely a miniszterelnök s az ellenzéki napilap szerkesztője közt folyt, szóba jött az is, hogy Gnyczynek fontos politikai eszméi vannak a pártok közeledésére vonatkozólag, amely körülmény különben már Gnyczy választási programosbeszédéből is ismeretes volt. Időközben a miniszterelnök tuzséri jószágára utazott. Visszatérte más, az országgyűlés megnyitását megelőző napok egyikén, Gayczy megérkezése előtt megjelent a miniszterelnöknél azon jobboldali hírlapíró, kiről Gayczy levelében megemlékezik.E jobboldali hírlapíró azt mondta, hogy azon baloldali lapszerkesztő, kiről fentebb szólítunk, nem találkozhatik a miniszterelnökkel, mivel épen fürdőre utazik, de ő általa azt szemi neki, hogy czélszerű lenne, ha Ghyczy megérkezése után a miniszterelnökkel szólana. Ez üzenetre a miniszterelnök azt a választ adta az érintett baloldali lapszerkesztő számára, hogy az országgyűlés kezdetén Ghyczy Kálmán őt, mint régi barátját meg szokta látogatni, s ha ezúttal is szerencsetelne látogatásával, kész lenne e látogatást viszonozni; s vele részletesen szólam; mindenek felett azonban óhajtaná,hogy azon esetben, ha politikai tárgyról kívánna értekezni, a találkozás Deák Ferencznél történnék, s a miniszterelnek késznek nyatkozott Deáknál megjelenni, ha erre a nap és óra meghatároztatik. Énben állt a miniszterelnök nyilatkozata, mire aztán a közzétett levél érkezett. Kitűnik ebből, hogy mennyire alaptalan az „Elleutu" nozdcucuje, a tieigy a kerdeses Ugyueu a kezdemenyezes nem a miniszterelnök részéről történt. — A kormánypárt igazmondásával szörnyen meg van akadta. Mimién áron tisztára akarják mosni Lónyayt, hogy nem ő kezdeményezte a lusiót; a hivatalos, félhivatalos nyilatkozatoknak se vége se hosszú, s amint egy ily nyilatkozat nagy gonddal meg van szerkesztve s a közönség elé bocsájtva, előáll az ellenfél egy másik nyilatkozattal, amelyben valótlannak mondja az oly szépen kidolgozott dolgokat, így jártak a hivatalosok mai is. A kormánypárti lapok reggeli számában megjelenik a Lónyay tisztázására vonatkozó közlemény, s íme a „Hon“ még az nap esti lapjában egy cáfolatot közöl, melylyel Jókai Mór távirati után a Balaton mellől semmisíti meg a kormánypárt szándékát. Jókai cáfolata így hangzik: „Útközben olvasom a jobboldali lapok közleményét. Erre nézve kijelentem, hogy az ellenzéki szerkesztő, kit Lónyay hivatott, én voltam; beszéltünk külpolitikára vonatkozó napi kérdésről. Kaas nekem Lónyaytól semmi szenetet nem hozott, sem tőlem Lónyayhoz semmi izenetet nem vitt, sem Ghyczy Pestre érkezte s Lónyayhoz irt levelének kelte közti idő alatt velem sehol nem találkozott.“ Már most Lónyayn van a sor, hogy „folytadása következzék“! / tr MAGYAR ÚJSÁG 1872. SZEPTEMBER 12. — A horvát képviselők kört alakítottak s erről a Deákkört a következő sorokban értesítették : „Horvátország és Szlavóniának a közös magyar országgyűlésen levő képvselői, tekintettel hazájuk külügyeire, mindenekelőtt egy horvátszlavón club alakítását tartották szükségesnek. E club feladata az, hogy minden kérdés felett, mely Horváth-Szlavónországot különösen illeti, gondosan őrködjék. E kérdésekben a club oly orgánumnak tartja magát, mely álta a Deákkör Horváth-Szlavonország óhajait és törekvéseit megtudhatta. Minden más közös kérdésben a horvát-szlavón club a Deákkörrel solidárisan fog eljárni. A horvát-szlavón club határozatát annak elnöksége fogja a Deákkörrel tudatni. A horvát-szlavón club Pesten, (Nádor vendéglő.) Lovag Smaics elnök, Zivkovics Jován és Mihalovics Károly alelnökök, Muzler József, jegyzők. — Nyilatkozat. Folyamodtam a sajtóbirósághoz, hogy miután azon vad, melyet én lapom I.ev Janianus 6-diki szamában a kormány ellen felhoztam, s mely vannak következtében l.ha ujra a sajtótól vent szék ele idéztettem, — sokkal súlyosabb, mintsem hogy azt eleszetesem altal csakugyan könnyeden elütni lehetne; s mely ügy nemcsak a kormányt s engemet, ne az egesz országot érdekli, miután a kormány legtöbb tagját osztatlan pénzkezeléssé vndolja, — hogy tehát kitűnjek, mennyire igaz állításom, és mennyire némig a nagyon rövid határidőt hosszabbítsak meg, s a törvényszéki tárgyalást f.hó titkáról, november első napjára tegyek át, illet al van nekem az altat arra, hogy magamat a kellő adatokkal (melyek egyrészét a külföldről kellene beszereznem) ellátván, mint vádlott, a védelmi eszközöknek birtokában lehessek. — Mely kérelmemnek azonban e sajtótörvényszék nem adott helyet. Előre is nyilatkoztatom tehát, hogy én a sajtóbíróságnak ezen eljárását törvénytelennek és méltánytalannak tartom,(miután az igazság és törvény úgy kívánja, hogy a bizonyítékok beszerzésére meg enmináns eseteknél is idő engedtessék) s egy részről azt is hiszem, miként ezen járás egyedül azért történik így, mert a kormány fél a világosságtól, s magát más után, azaz : elítéltetek, m altal akarja tisztáztatni Kijelentem tehát, hogy haszontalan védelemmel se magamat, sem pedig a közönséget fárasztani nem fognám, ha azzal nem fonoznám a közvéleménynek; különben ezen bírósági önkény ellen másutt keresek orvoslást, mely niaott is megtagadtatnék: hát tűröm, amit az igazság kimondásáért az igazságszolgáltatás nyakamra mer. Kelt Pesten szept. i1-ben 1872. Tóvölgyi Titusz: Közgazdasági reformok. A trónbeszéd nem nyújt tiszta határozott fogalmakat azon közgazdasági reformokról, melyeket igér. Állítja, hogy a 65—68-iki egyezmény „megadta a nemzetnek a módot mind szellemi, mind anyagi jólléte kifejtésére.“ Pedig dehogy adta, hiszen épen ezen kiegyezés tette minden főbb mozzanat ! kormány e hrit hivatalos lapjában úgy igyekezett megcáfolni, hogy tiltakozólag kijelenti, hogy az illetékes körök az afféle törekvésekről mit sem tudnak. Úgy látszik, hogy az „illetékes körök“ nem tartották elégségesnek tiltakozásukkal hitelt nyerhetni, minek folytán jónak látták, habár kissé későn is, a londoni sürgöny keletkezésének állítólagos történetét előadni. E dolog történetére vonatkozólag a „Pesti Napló“ az „illetékes körök“-ből vett értesülés folytán a következőket írja: „Egy pesti urbán járt Londonban, s „a maga szakállára“ alkudozásokat kezdett egy magyar nemzeti bank ügyében. Ez az ur azon czélból, hogy vele szóba álljanak, azt állitá, hogy ő a magyar kormány megbízottja, pedig erre semmi joga sem volt, mert a kormány e tárgyalásokról mit sem tudott. Ez az ur ajánlataival megbukott s innen eredhetett ama londoni sürgöny.“ E néhány sornyi közlemény a dolgot még rejtélyesebbé teszi. Mert ha már akadt olyan ember, ki megbízatás nélkül saját szakállára mert ily nagy dologba fogni, minek hallgatja el a „P. N.“ azon pesti úr nevét, mert hát Lónyay is kán járt Angliában , nem csoda, ha sokan azt hiszik, hogy az a pesti ur a miniszterelnök volt. Az azonban tény,hogy az az„ur“ajánlataival megbukott. Jó volna tudni, hogy egy meg nem bízott ur, mily ajánlatokat mert tenni csak úgy a maga „szakállára?“ Különben a „Corres Bureau“ egy bécsi lap által fölszóllíttatván, hogy a bankügyben közlött távirat hitelességét a magyar kormány dementisával szemben igazolja, a következő, több tekintetben érdekes vallomást tartalmazó nyilatkozatot küldé az illető bécsi lapnak: „E tárgy kellő méltatása tekintetéből bátrak vagyunk megjegyezni, hogy az illető közleményt az eléggé hiteles londoni és berlini Reuter-Wolf-féle távirda hivataltól kaptuk. Csakis az említett távirdaügynökségek hitelessége s mindennás alap s értesülés nélkül tettük közzé a szóban forgó közleményt. Publicistikai szempontból sokkal érdekesebbnek tartottuk, hogysem azt az itteni lapoknak meg ne küldjük. Hiteles jellegről itt ép oly kevéssé lehet szó, mint mind a mást, általunk közzétett lavlatoknál.“ A „ Correspondent Bureau“ e nyilatkozatával elézeri, hogy közleményei nem hitelesek, s mint ilyenek, a közlésre sem érdemesek, mert nem lehet még csak sejteni sem, hogy melyik távirata nem czeloz arra, hogy a közönség létre vezettessek. Hogy VMI1-B K7.tik.seg egy oly künegro, mely közleményeinek hitelességét maga is tagadja, de ezekért a magas dijat a lapoktól és magánosoktól mégis fölveszi, úgy hisszük, hogy arra csak az lehet a leihet, hogy nincs szükség. A közönség érdeke megkívánja, hogy a fővárosban egy oly tavimus közeg legyen, mely közleményeinek hieiességéért felelősséget is tudjon vállalni. E dolog eléggé fontos arra, hogy már egyszer valami tenenjéek is. Ezt a kozoncég érdeke követeli, ban függővé közgazdasági életünket a bécsi urak akaratától, olyannyira, hogy a reformnak, tulajdonkép ezen kiegyez s zés megváltoztatásán kell előbb-utóbbi kezdődnie. Függővé tette Bécstől az u. n. kiegyezés közgazdaságunk életfeltételeit, mozgalmait főkép azáltal, hogy ha világosan meg nem tagadta is, de tényleg megvonta tőlünk az önálló pénzügyet. Lehetlenné tette a közjólét tényezőjéhez kellő rendes pénzforgalmat. Megvonta, vagy nagy drágán oly feltételekhez kötötte a forgó pénzt, melyek Magyarország önállását, a magyar nemzet léterét aláássák, művelődését és vagyonoskodását akadályozzák. Ennélfogva teljes lehetlenséggé vált az, hogy a Bécsből nyert pénzforrások hazai iparunk s kereskedelmünk felvirágzására s mi ennek létfeltétele „önállósítására“ szolgáljanak. De nem is állhat önlábaira a századok óta elnyomott magyar ipar s kereskedelem a századok óta ápolt, a külföldön is kedvezményekben részesített s itthon sokkal olcsóbb pénzzel dolgozó osztrák ipar s kereskedelem ellenében. Ezt a lefolyt 5 év tanúsítja. Tanúsítja főkép az által, hogy mindaz, mi nálunk azóta keletkezett, épült, mozog és fejlődik, mind „idegen“ pénzen keletkezett s Bécsnek vagy más idegeneknek jövedelmezik — azaz habár Magyarországon ütötte fel sátrát, mind nem a mienk. Függővé tette a bécsiek kegyeitől az említett kiegyezés mindazon jelentékenyebb közgazdasági tényezőt, melynél fogva az ipar s kereskedelem a mezei gazdászat javára kölcsönösen dolgoznék. Függővé tette a mezőgazdászati ipart, a szeszfőzést, czukorfőzést, a len, kender s gyapjúipart. Sőt most már kiveszik a bécsiek kezeinkből pénzerejük túlsúlyánál fogva, még a nyerstermény és sertéskereskedést is, mikép ezt ismét a tények mutatják. Függővé tette az osztrák államférfiak akaratától az említett kiegyezés saját bányászatunk emelését, a só szabad elárusítását, a szén - vas termékek olcsóbb szállítását, mert hiszen néhány bécsi társulat kiváltságos kezeiben van szállítási vonalaink kulcsa. Az általuk megállapított árszabályzástól az újabb vasutak sem merészelnek jelentékenyen eltérni, a só elárusítása iránt pedig már országgyűlésünk sem rendelkezhetik önállólag. Függőben s korlátozva van összes közlekedési s kereskedelmi hálózatunk kifejlődése, sőt közgazdaságunk minden mozgalma, az osztrák kényuralom alatt alapított s megszilárdult vállalatok, kiváltságok, szerződések, intézmények által, melyeknek khinai falakká emelésében 60—80—100 évre kihalók, szorgalmatoskodtak a bécsi urak, kivált midőn látták, hogy az absolut uralom napjai megszámlálják. Ezen szerződések revisiója lenne most a tulajdonképeni reform egyik első teendője. Eme leigázott állapotban a trónbeszéd azzal vigasztal , hogy a múlt országgyűlés megvetette az ipar egységes szabad fejlődésének alapját. Holott, az hogy valamely törvényünk az osztrák birodalmi törvényekkel „egységes“ — épen nem biztosítéka a szabadságnak. Sőt a törvény hiában hárít el a köztevékenység elől egynémely akadályt, hanem engedi meg, hogy önállólag, önerejéből létesítse azon intézményeket, melyek köz kifejlődéséhez nélkülözhetlenek. Vigasztal továbbá a trónbeszéd, hogy rendszeres bánya és törvényjavaslatot fog előterjeszteni. De természetesen, mindezt a mostani „egységes“ alapon, miszerint mint említők, saját bányatermékeink elárusításának feltételei is a bécsi kormány beleegyezésétől függenek. Vigasztal, hogy erdészeti viszonyainkat is szabályozni fogja. De hogyan ? A felvidéken lekoppasztott hegyek beültetése most már több pénzbe kerülne, mint ha a készletet a határőrvidékről vásárolnánk. A határőrvidéki erdőket a közös hadügyér árusítja el idegeneknek. Ott is sok szép erdő elpusztult már. Dalmátország erdőségei pedig százados pusztítás után végkép kivesztek. Az ottani sziklák most már beültethetlenek Az alföldi homokpuszták beültetéséhez viszont országos segély kellene. Ily viszonyok közt, felette szükséges volna, hogy : „a rendes pénz- és értékforgalom, az ipar és kereskedelem érdekeinek megfelelőleg biztosíttassák“, — mikép ezt a trónbeszéd csakis mint valami pium desideriumot érinti. De épen az elősorolt viszonyok törvényesítése tette lehetlenné Magyarországon a „rendes“ pénz- és érték-forgalmat. Lehetlenné tette a „rendes“ pénz és érték-forgalmat maga az államháztartás, mely a forgópénz nagy részét Bécsbe küldi, meddő katonai kiadásokra használja fel, miszerint annak forgalma az ipar és kereskedelem érdekeinek meg nem felelhet. Ily különös közgazdasági s államháztartási viszonyok közt, midőn t. i. a közgazdaság életnedve a szomszéd országból szivárog hazánkba a bankár urak nyereményi vágya folytán, s ugyancsak Bécsbe megy vissza, sőt államadóssági kamatok fejében onnan Nyugateurópa fővárosába vitetik ki javarésze, hiában kívánja vagy követeli a trónbeszéd, hogy e forgalom az ipar s kereskedelem érdekeinek megfelelőleg „biztosíttassék.“ Mert e biztosítást csakis a közös ügyek, a közös államháztartás megszüntetése által lehetne elérni. Vagyis első rendben épen azon kérdések megoldását kellene munkába venni, melyekre a trónbeszéd azt mondja, hogy már elintézték. A trónbeszéd tehát nincs tisztában közgazdasági érdekeink kérdéseinek megoldásával, annyival inkább nincs, mert a bank ügyét csak így mellékesen érinti, holott e nélkül hasztalan törekvés az áru és érték-forgalom rendszeresítése. E nélkül közgazdasági életünk mozgalmaiban nem lehet reform, sőt állandósíttatik a rendetlenség s Magyarország folyvást zárva nyitva marad az osztrák üzérek önkényes iázsákmánylásának. Kubinyi Lapu: Lukács Ignácz emlékezete. Nádudvar, szept. 6. Pár nap előtt kísértük örök nyugalmára a nádudvari választókerület 48 as elvű képviselőjét, Lukács Ignácz urat. Váratlan, és ezen azért is volt oly igen megdöbbentő hatása. Augusztus 28-án meg együtt társalogtunk kaszinónkban, melynek elnöke, éltető lelke ő volt. Nyájasan szorított velünk búcsúra kezet, mondván, miként pár nap múlva induland Pestre, hogy elfoglalja képviselői székét, s ott legyen az elő szervezkedésen, saját pártja a 48-as kór gyülthelyén. Ki hitte volna, hogy e kézszontás utolsó búcsúra nyújtott jobbja volt a földi életre annak, kinek megválasztatását 33 ezer lélek egyhangú nyilatkozata eszközölte , örömriadása kísérte, s véletlen halálát ugyanannyi szív gyászolja I S ime azon éjszakán hirtelen támadttüdö-szélhüdés 4 nap alatt kioltá hasznos életét I Rövid életrajzát adni a boldogultnak, rézszint megbízatásom, részint az elhunyt iránti legőszintébb tiszteletem késztet: Lukács Ignácz — testvérre a forradalmi honvéd-tüzérezredes Lukács Dienesnek, ki Nádudvaron 1808. halt meg; Lukács Mártonnak Zarándmegye főorvosának, és Lukács Lajosnak a „jelenkor“ dolgozó társának, ki az 1836. évi nevezetes pozsonyi országgyűlésen a „Lovasi lejezerben“ szerepelt, s a 40-es években halt meg — született 1808-ban Nagyváradon. Derek, s köztiszteletben álló szülei: Lukacs Marton és Kosuthan Johanna — több gyermekeik közt — , benne is korán észrevéven a szép tehetséget, komoly tudományokhozt hajlamot: előbb ugyan helyben Nagyvváradon, majd Kassán, s végre Pesten adtak foglalkozást rejlő tehetségeinek, nagyra törő lelkének. Hajlamai a mérnöki pályára vitték a szép tehetségű s nagyreményű ifjút; erre szentelte hazánk fővárosában, úgy az egyetemen, mint magánfoglalkozásaiban minden idejét; azonban édesatyjának 1830-ban bekövetkezett betegsége máskép határozott sorsa felett, — s ez időtől fogva et előbb ugyan Biharmegyében — Bucsán, — majd lsti. óta Náduuvaron látjuk, mint kitűnő gazdászt működni, föltűnni, s az egész vidék, — sőt a távoli szaki és fiúk ügyeimét is — maga iránt fölébreszteni. Nemes jellemét, munkás becsületességét csakhamar igénybe vette a nagyközönség, s már a forradalom előtt tevékeny szerepet játszott a megyei közéletben, hol oly sokszor lett szükség bölcs tapintatára a tanácskozásoknál, szakavatottságára a megyei igazgatásnál, mérnöki hajlama és képzettségére a Tiszaszabályozásnál, melynek alföldi egész vonala a legnagyobb ártéren részint elkészítését, részint fentartását neki köszönheti. Az 1840-ik évtől fogva nemes lelkét, szerelmét és boldogságát hozza mindvégig a leggyöngédebb szeretettel kapcsolt hasonló magas miveltségű nejével, Novák Katalinnal osztotta meg, kivel Nagyváradon lépett a feniit évben házas életre. Boldog szövetségük egyetlen fiókban Dezsőben áldatott meg, ki most egyedüli vigasztalása a keservben megtört lelkű nőnek. Honfiúi meleg érzelmének a forradalomban volt legelső alkalma nyilatkozni, a szabolcsi nemzetőrök szervezésénél, a Máramaros vidékén történt csatározásoknál, s azután is mindvégig ugyanazon hazafiús szeretetet, bátorságot és áldozatkészséget látjuk benne kitűnni. De ami a minden tekintetben nemes léleknek legfényesebb oldala: az azon bátorság, honfiúi lelkesültség volt, melylyel a forradalom üldözött férfiait fogadá, és saját koczkáztatással védelmezé . Laza valóságos gyűlés; menhelye jön a hazában hazátlanoknak; sok ismert fényes nevek, sok ismert, és névtelenül bujdosott honfiak, — azok közt Rónay Jáczint — tanúskodnak arról, mit tett Lukács Ignácz azokért, kik nála kerestek menhelyet, s nyertek baráti meleg szivet. Az 1854 dik év folytán — miután atyját már a 10-es években elveszté — újabb csapás érte, elvesztvén szeretett édes anyját is, kinek gyermekeiért bűn dobogó szive az inak egymás,utáni elvesztését el nem viselheti , vén, megtört fájdalmában. — Halálát 10gyér.