Magyar Ujság, 1872. szeptember (6. évfolyam, 199-223. szám)

1872-09-12 / 208. szám

f — Nem­régiben a „Corresponded Bureau“ egy londoni táviratot közölt, mely szerint a magyar kormány által a magyar bank fölállí­tására vonatkozólag Londonban kezdett tár­gyalások sikertelenek maradtak. A magyar kisebbségben van, s ha többségre akar jutni, miként már említem, szövetkezésekre van szük­sége az országgyűlésen s az országban is. A szövetkezés két felé lehetséges, jobbra is balra is, a Deák-vagy a negyvennyolc­as párttal, és nemzetiségekkel. A Deákpárttali szövetkezésnek feltételeiről, az e végre igénylett elvi engedményekről már szólottam, de vájjon azt vélik-e önök, hogy a 48 as párttali szövetkezés nem kivánna-e pár­tunktól elváldozatot? Kivánna igenis, és súlyosat. Nem veszem egyátalában kétségbe a 48-as párt tagjainak jó szándékát, csak tényeket sorolok fel. Mi a közös ügyek, vagy közösen érdeklő vi­szonyok létezését mindig elismertük, a 48-as párt azoknak létezését tagadja. Mi az 1867-ik esztendei kiegyezés tör­vényességét elismertük, a 48 as párt ezt korábban legalább tagadta s talán tagadja most is. Mi nem elleneztük a hozott törvények vég­rehajtását, a delegatióba való be vagy be nem lépést, nem pártkérdésnek, csupán egyéni elha­tározás kérdésének jelentettük ki, a 48-as párt tőlünk e részben is különbözőleg vélekedett, az újoncz- és adó­ajánlást, a költségvetéseket tár­gyalta, de nem szavazta meg. A Reform kérdéseiben is nem egyszer talál­­koztunk ezen pártnak oly indítványaival, me­lyeket hazánk kulturális és egyéb viszonyaira, vagy épen nem, vagy jelenleg még alkalmaz­hatnak nem véltünk. Sok egyenet is lehetne e tekintetben még felsor­olni, de ezeknek felemlítése is elég arra, amit most kimutatni kívánok, hogy a 48-as párttali szövetkezés is kívánna pártunktól sok és nevezetes elvi áldozatokat. Ismételve bocsánatot kérek ezek után önök­től, hogy becses figyelmüket már oly sokáig veszem igény­be, de elkerülhe­tlennek tartottam mindazoknak elmondását, amiket felemlítettem azért, hogy e képen indokolva jelentsem ki, hogy az általam említetteknek alapján a Deák­­párt­ban kiegyezésnek eszméjét elfogadhatónak tartom; azon esetre azonban, ha e kiegyezés nem sikerül, megmaradok ellenzéki állásom­ban ; de egy éni meggyőződésem szerint köz­jogi oppositiómat az említett elvek keretén túl nem­ telj­esethetem ki. Nem csinálok illusiót magamnak: nem vé­­lem, hogy a deákpárt elfogadja mindazokat, amiknek elfogadását a pártok közötti kiegye­zésnek lete­i­netese . egett szükségesnek tar­tok ; valaszmű, hogy a Deák és kormánypárt pivz. egyhiesi tagjainak többsége a közelebb ny­ert gy­őzelembe vetett bizalommal, hidegen Utasn­apuja vissza legnevezetesebb részeit an­nak, amit létesíteni kívánok; vannak azonban ezen partnak szétszórva bar, az ország külön­böző vidékein, de nagyszámú hazafias érzésű, jeles és jellemes tagjai, s én nem tehetek le azon reményr­ől, hogy hatást gyakorland ezek­re, az általam mondottaknak törvényessége, gyakorlatiassága, méltányossága, s a béke olaj ága, meget az országnak a pártok kie­gyezése meghozna ; ez hatás visszahatást szü­­lenn a központra is, s előbb-utóbb az ország­gyűlés folyama alatt, vagy talán csak a köze­­lebbi választásoknál fgy­elmeztetni fogja az illetéket, hogy a nemzet tudja, kinek kell in­nenis tulajdonítania, ha nem élvezheti a par­lamenti tör­vény­hozás várva-várt gyümölcseit. De nem kecsegtetem magamat azzal sem, hogy önök tisztelt barátaim! magukévá te­gyek most azon nézeteket, melyeket bölcs bi­­rálatuk alá terjesztettem; mert ismerem őszin­te és buzgó ragaszkodásukat mindazon kellé­kekhez, melyeket a haza önállásának és függetlenségének biztosítására megkíván­tatoknak vennek, s magamról ítélve tudom, hogy mily fájdalmas érzést okozana önök keblében, ha ezen kellékek bármelyikéről a körülmények kényszerűsége által késztet­ve , bármikor lemondani lesznek kényte­lenek. Nem is teszek azért ez alkalommal semmi inditványt; határozzanak önök a mai tanács­kozásnak napirenden lévő kérdéséről, pártunk jövő állásáról saját bölcs belátásuk szerint, s ha ennek folyt­án kérdik tőlem, hogy tehát mert szólaltam fel, megmondom okát en­nek is. Nyilatkoztam azon általános képviselői kö­telesség érzeteiről, mely szerint mindegyikünk megtenni tartozik azt, amiért ide küldetett, nyáran kimondani tartozik meggyőződéseit, ha nem is mindig az országgyűlésen pártja vé­leményével szemben, de mindig, és bizonyo­san ezen teremben, hol a pártnak véleménye képződik. Nyilatkoztam lelkiismeretem megnyugtatá­sár­t, mely az élet ezerféle viszontagságai kö­zött csak kötelességeink bi teljesítésének ön­tudatából menthető. Nyilatkoztam az őszinteség követelménye szerint, mely szemben becses bizalmuknak azon nyilvánításával, melylyel engemet ezen elnöki székre tett meghívással legközelebb megtiszteltek, viszont nekem is kötelességem­mé teszi, hogy alkalmat nyújtsak önöknek, meg­ismerkedni azon nézetekkel, melyeket a haza közügyeire nézve magaméinak vallok. Végre pedig az ember hite az ő menyorszá­ga ; nem bírok vérmes reményekkel, de lehe­tetlennek még­sem tartom, hogy azok, miket ez alkalommal elmondottam, előbb utóbb, az országgyűlés folyama alatt, vagy azután mégis szolgáltathatnak alkalmat az országos pártok­nak a hazára nézve kívánatos kiegyezésére; s ha e hitemben is csalatkozom, mi történik ?én, miként mondani szokták, a mai napon lejár­tam magamat; súlyos esemény ez úgy a ma­gán-, mint a nyilvános életben, de mega­dással viselendőm el azt is, tiszta öntudatában azon meggyőződésemnek, hogy a haza iránti kötelességet teljesítettem. Tegnapi számunkban „fentartással“ közöltük azon passust, mely, nem tud­juk tévedésbül-e vagy szán­t szándékosan Ghyczy nyilatkozatából kimaradt, s melynek értelm­e az volt, hogy ő a j­e­­len kormányt s különösen an­nak fejét veszélyesnek tartja a hazára. Ma már minden fentartás nélkül positive mondhatjuk, hogy e Passus Ghyczy által csakugyan ki lett ejtve s reméljük is, hogy a történelmi hűség kedvéért utólagosan beszédébe az illető helyre be fogja iktatni. A „Hon“ és az „Ellenőr“ tiltakoznak a De­ákkör azon föltevése ellen, mintha a balközép­nek egy határozata állna fenn, mely szerint a delegatióba résztvenni nem akar. Más szóval meg akarják értetni a jobboldal­lal, hogy csak válaszszon közülök, majd akad a ki megy. Most már igazán eldanolhatja magáról a balközép, hogy: Már mi nálunk igy köszönnek : Adjon isten engem kendnek. — Érdekes, hogyan mentegetődzik Lónyay. Az „Ellenőr„ után lapunkban is közlött Ghy­czy levelére, melyre Lónyainak egy üzenete adott alkalmat, a magyar és német nyelvű kormánypárti lapok, nyilván magától Lónyay­­tól vett értesülés szerint, a levélváltás történe­tét igy adják elő: Lónyay gróf néhány héttel ezelőtt több jobb­oldalt s egy ellenzéki lap szerkesztőjét kérette magához a végett, hogy őket egy, a pártállás­sal össze nem függő politikai kérdésben infor­málja. Azon coniversatióban, mely a miniszter­elnök s az ellenzéki napilap szerkesztője közt folyt, szóba jött az is, hogy Gnyczynek fontos politikai eszméi vannak a pártok közeledésére vonatkozólag, a­mely körülmény különben már Gnyczy választási programosbeszédéből is ismeretes volt. Időközben a miniszterelnök tuzséri jószágára utazott. Visszatérte más, az országgyűlés meg­nyitását megelőző napok egyikén, Gayczy megérkezése előtt megjelent a miniszterelnök­nél azon jobboldali hírlapíró, kiről Gayczy levelében megemlékezik.E jobboldali hírlapíró azt mondta, h­ogy azon baloldali lapszerkesztő, kiről fentebb szólítunk, nem találkozhatik a miniszterelnökkel, mivel épen fürdőre utazik, de ő általa azt szemi neki, hogy czélszerű len­ne, ha Ghyczy megérkezése után a miniszter­elnökkel szólana. Ez üzenetre a miniszterelnök azt a választ adta az érintett baloldali lap­szerkesztő számára, hogy az országgyűlés kez­detén Ghyczy Kálmán őt, mint régi barátját meg szokta látogatni, s ha ezúttal is szeren­cse­­telne látogatásával, kész lenne e látogatást viszonozni; s vele részletesen szólam; minde­nek felett azonban óhajtaná,hogy azon esetben, ha politikai tárgyról kívánna értekezni, a ta­lálkozás Deák Ferencznél történnék, s a mi­niszterelnek késznek ny­­atkozott Deáknál meg­jelenni, ha erre a nap és óra meghatároztatik. Énben állt a miniszterelnök nyilatkozata, mire aztán a közzétett levél érkezett. Kitű­nik ebből, hogy mennyire alaptalan az „Elle­­utu" nozdc­ucuj­e, a tieigy a kerdeses Ugyueu a kezdemenyezes nem a miniszterelnök részéről történt. — A kormánypárt igazmondásával szörnyen meg van akadta. Mimién áron tisztára akar­ják mosni Lónyayt, hogy nem ő kezdeményezte a lusiót; a hivatalos, félhivatalos nyilatkoza­toknak se vége se hosszú, s amint egy ily nyi­latkozat nagy gonddal meg van szerkesztve s a közönség elé bocsájtva, előáll az ellenfél egy másik nyilatkozattal, amelyben valótlan­­n­ak mondja az oly szépen kidolgozott dol­gokat, így jártak a hivatalosok mai is. A kormány­párti lapok reggeli számában megjelenik a Ló­nyay tisztázására vonatkozó közlemény, s íme a „Hon“ még az nap esti lapjában egy c­áfo­­latot közöl, melylyel Jókai Mór távirati után a Balaton mellől semmisíti meg a kormánypárt szándékát. Jókai c­áfolata így hangzik: „Útközben olvasom a jobboldali lapok közle­mény­ét. Erre nézve kijelentem, hogy az ellen­zéki szerkesztő, kit Lónyay hivatott, én voltam; beszéltünk külpolitikára vonatkozó napi kérdés­­ről. Kaas nekem Lónyaytól semmi szenetet nem hozott, sem tőlem Lónyayhoz semmi ize­netet nem vitt, sem Ghyczy Pestre érkezte s Lónyayhoz irt levelének kelte közti idő alatt velem sehol nem találkozott.“ Már most Lónyayn van a sor, hogy „folytad­­ása következzék“! / tr MAGYAR ÚJSÁG 1872. SZEPTEMBER 12. — A horvát képviselők kört alakítottak s erről a Deákkört a következő sorokban érte­sítették : „Horvátország és Szlavóniának a közös ma­gyar országgyűlésen levő képvselői, tekintettel hazájuk külügyeire, mindenekelőtt egy horvát­­szlavón club alakítását tartották szükségesnek. E club feladata az, hogy minden kérdés fe­lett, mely Horváth-Szlavónországot különösen illeti, gondosan őrködjék. E kérdésekben a club oly orgánumnak tartja magát, mely álta a Deákkör Horváth-Szlavonország óhajait és törekvéseit megtudhatta. Minden más közös kérdésben a horvát-szlavón club a Deákkörrel solidárisan fog eljárni. A horvát-szlavón club határozatát annak el­nöksége fogja a Deákkörrel tudatni. A horvát-szlavón club Pesten, (Nádor ven­déglő.) Lovag Smaics elnök, Zivkovics Jován és Mihalovics Károly alelnökök, Muzler József, jegyzők. — Ny­ilatkozat. Folyamodtam a sajtó­­birósághoz, hogy miután azon vad, melyet én lapom I.­ev Janianus 6-diki szam­ában a kor­mány ellen felhoztam, s mely vannak követ­keztében l.ha u­j­ra a sajtótól vent szék ele idéz­tettem, — sokkal súlyosabb, mintsem hogy azt el­eszetesem altal csakugyan könnyeden elüt­ni lehetne; s mely ügy nemcsak a kormányt s engemet, ne az egesz országot ér­dekli, miután a kormány legtöbb tagját osztatlan pénzke­zeléssé­ vndolja, — hogy tehát kitűnjek, men­nyire igaz állításom, és mennyire némig a na­gyon rövid határidőt hosszabbítsak meg, s a törvényszéki tárgyalást f.­hó tit­káról, novem­ber első napjára tegyek át, illet al van nekem az altat arra, hogy magamat a kellő adatok­kal (­melyek egyrészét a külföldről kellene be­szereznem) ellátván, mint vádlott, a védelmi eszközöknek birtokában lehessek. — Mely ké­relmemnek azonban e sajtótörvényszék nem adott helyet. Előre is nyilatkoztatom tehát, hogy én a sajtóbíróságnak ezen eljárását tör­vénytelennek és méltánytalannak tartom,(miu­tán az igazság és törvény úgy kívánja, hogy a bizonyítékok beszerzésére meg enmináns eseteknél is idő engedtessék) s egy rész­ről azt is hiszem, miként ezen járás egyedül azért történik így, mert a kor­mány fél a világ­osságtól, s magát más után, azaz : elítéltetek­, m altal akarja tisztáztatni Kijelentem tehát, hogy haszontalan védelem­mel se magamat, sem pedig a közönséget fá­rasztani nem fognám, ha azzal nem fonoznám a közvéleménynek; különben ezen bírósági ön­kény ellen másutt keresek orvoslást, mely nia­­ott is megtagadtatnék: hát tűröm, amit az igazság kimondásáért az igazságszolgáltatás nyakamra mer. Kelt Pesten szept. i1-ben 1872. Tóvölgyi Titusz: Közgazdasági reformok. A trónbeszéd nem nyújt tiszta hatá­rozott fogalmakat azon közgazdasági reformokról, melyeket igér. Állítja, hogy a 65—68-iki egyezmény „megadta a nemzetnek a módot mind szellemi, mind anyagi jólléte kifejté­sére.“ Pedig dehogy adta, hiszen épen ezen kiegyezés tette minden főbb mozzanat­ ! kormány e hrit hivatalos lapjában úgy igye­kezett megc­áfolni, hogy tiltakozólag kijelenti, hogy az illetékes körök az afféle törekvésekről mit sem tudnak. Úgy látszik, hogy az „illetékes körök“ nem tartották elégségesnek tiltakozásukkal hitelt nyerhetni, minek folytán jónak látták, habár kissé későn is, a londoni sürgöny keletkezésé­nek állítólagos történetét előadni. E dolog történetére vonatkozólag a „Pesti Napló“ az „illetékes körök“-ből vett értesülés folytán a következőket írja: „Egy pesti ur­bán járt Londonban, s „a ma­ga szakállára“ alkudozásokat kezdett egy ma­gyar nemzeti bank ügyében. Ez az ur azon czélból, hogy vele szóba álljanak, azt állitá, hogy ő a magyar kormány megbízottja, pedig erre semmi joga sem volt, mert a kormány e tárgyalásokról mit sem tudott. Ez az ur aján­lataival megbukott s innen eredhetett ama lon­doni sürgöny.“ E néhány sornyi közlemény a dolgot még rejtélyesebbé teszi. Mert ha már akadt olyan ember, ki megbízatás nélkül saját szakállára mert ily nagy dologba fogni, minek hallgatja el a „P. N.“ azon pesti úr nevét, mert hát Ló­nyay is kán járt Angliában , nem csoda, ha sokan azt hiszik, hogy az a pesti ur a minisz­terelnök volt. Az azonban tény,hogy az az„ur“ajánlataival megbukott. Jó volna tudni, hogy egy meg nem bízott ur, mily ajánlatokat mert tenni csak úgy a maga „szakállára?“ Különben a „Corres Bureau“ egy bécsi lap által fölszóllíttatván, hogy a bankügyben köz­lött távirat hitelességét a magyar kormány de­­mentisával szemben igazolja, a következő, több tekintetben érdekes vallomást tartalmazó nyilatkozatot küldé az illető bécsi lapnak: „E tárgy kellő méltatása tekintetéből bátrak vagyunk megjegyezni, hogy az illető közle­ményt az eléggé hiteles londoni és berlini Reu­ter-Wolf-féle távirda hivataltól kaptuk. Csak­is az említett távirdaügynökségek hitelessége s minden­n­ás alap s értesülés nélkül tettük köz­zé a szóban forgó közleményt. Publicistikai szempontból sokkal érdekesebbnek tartottuk, hogysem azt az itteni lapoknak meg ne küld­jük. Hiteles jellegről itt ép oly kevéssé lehet szó, mint mind a mást, általunk közzétett lavla­toknál.“ A „ Correspond­ent Bureau“ e nyilatkozatá­val eléz­eri, hogy közleményei nem hitele­sek, s mint ilyenek, a közlésre sem érde­mesek, m­ert nem lehet még csak sejteni sem, hogy melyik távirata nem czeloz arra, hogy a közönség létre vezettessek. Hogy VMI1-B K7.tik.seg egy oly künegro, mely közleményeinek hitelességét maga is tagadja, de ezekért a magas dijat a lapoktól és magá­nosoktól mégis föl­veszi, úgy hisszük, hogy arra csak az lehet a leihet, hogy nincs szükség. A közönség érdeke megkívánja, hogy a fő­városban egy oly tavimus közeg legyen, mely közleményeinek hieiességéért felelősséget is tudjon vállalni. E dolog eléggé fontos arra, hogy már egy­szer valami tenenjéek is. Ezt a kozoncég ér­deke követeli, ban függővé közgazdasági életünket a bécsi urak akaratától, olyannyira, hogy a reformnak, tulajdonkép ezen kiegyez s zés megváltoztatásán kell előbb-utóbb­i kezdődnie. Függővé tette Bécstől az u. n. kie­­­­gyezés közgazdaságunk életfeltételeit,­­ mozgalmait főkép az­által, hogy ha vi­­l­­ágosan meg nem tagadta is, de tényleg­­ megvonta tőlünk az önálló pénzügyet. Lehetlenné tette a közjólét tényezőjé­hez kellő rendes pénzforgalmat. Meg­vonta, vagy nagy drágán oly feltételek­hez kötötte a forgó pénzt, melyek Ma­gyarország önállását, a magyar nemzet léterét aláássák, művelődését és vagyo­­noskodását akadályozzák. Ennélfogva teljes lehetlenséggé vált az, hogy a Bécsből nyert pénzforrások hazai iparunk s kereskedelmünk felvi­rágzására s mi ennek létfeltétele „önál­lósítására“ szolgáljanak. De nem is áll­hat önlábaira a századok óta elnyo­mott magyar ipar s kereskedelem a szá­zadok óta ápolt, a külföldön is ked­vezményekben részesített s itthon sok­kal olcsóbb pénzzel dolgozó osztrák ipar s kereskedelem ellenében. Ezt a lefolyt 5 év tanúsítja. Tanúsítja főkép az által, hogy mindaz, mi nálunk azóta keletkezett, épült, mozog és fejlődik, mind „idegen“ pénzen keletkezett s Bécsnek vagy más idegeneknek jöve­delmezik — azaz habár Magyarorszá­gon ütötte fel sátrát, mind nem a mienk. Függővé tette a bécsiek kegyeitől az említett kiegyezés mindazon jelenté­kenyebb közgazdasági tényezőt, mely­nél fogva az ipar s kereskedelem a me­zei gazdászat javára kölcsönösen dol­goznék. Függővé tette a mezőgazdásza­­ti ipart, a szeszfőzést, czukorfőzést, a len, kender s gyapjú­ipart. Sőt most már kiveszik a bécsiek kezeinkből pénzere­jük túlsúlyánál fogva, még a nyerster­mény és sertés­kereskedést is, mikép ezt ismét a tények mutatják. Függővé tette az osztrák államférfiak akaratától az említett kiegyezés saját bányászatunk emelését, a só szabad el­­árusítását, a szén - vas­ termékek ol­csóbb szállítását, mert hiszen néhány bécsi társulat kiváltságos kezeiben van szállítási vonalaink kulcsa. Az általuk megállapított árszabályzástól az újabb vasutak sem merészelnek jelentékenyen eltérni, a só elárusítása iránt pedig már országgyűlésünk sem rendelkezhetik önállólag. Függőben s korlátozva van összes közlekedési s kereskedelmi hálózatunk kifejlődése, sőt közgazdaságunk minden mozgalma, az osztrák kényuralom alatt alapított s megszilárdult vállalatok, ki­váltságok, szerződések, intézmények ál­tal, melyeknek khinai falakká emelésé­ben 60—80—100 évre kihalók, szor­­galmatoskodtak a bécsi urak, kivált midőn látták, hogy az absolut uralom napjai megszámlálják. Ezen szerződé­sek revisiója lenne most a tulajdonké­­peni reform egyik első teendője. Eme leigázott állapotban a trón­­beszéd azzal vigasztal , hogy a múlt országgyűlés megvetette az ipar egységes szabad fejlődésének alap­ját. Holott, az hogy valamely törvé­nyünk az osztrák birodalmi törvények­kel „egységes“ — épen nem biztosítéka a szabadságnak. Sőt a törvény hiában hárít el a köztevékenység elől egyné­mely akadályt, hanem engedi meg, hogy önállólag, önerejéből létesítse azon intéz­ményeket, melyek köz kifejlődéséhez nélkülözhetlenek. Vigasztal továbbá a trónbeszéd, hogy rendszeres bánya és törvényjavaslatot fog előterjeszteni. De természetesen, mindezt a mostani „egységes“ alapon, miszerint mint említők, saját bányater­mékeink elárusításának feltételei is a bécsi kormány beleegyezésétől függe­nek. Vigasztal, hogy erdészeti viszonyain­kat is szabályozni fogja. De hogyan ? A felvidéken lekoppasztott hegyek beülte­tése most már több pénzbe kerülne, mint ha a készletet a határőrvidékről vásá­rolnánk. A határőrvidéki erdőket a kö­zös hadügyér árusítja el­­ idegenek­nek. Ott is sok szép erdő elpusztult már. Dalmátország erdőségei pedig százados pusztítás után végkép kivesztek. Az ot­­tani sziklák most már beültethetlenek Az alföldi homokpuszták beültetéséhez vi­szont országos segély kellene. Ily viszonyok közt, felette szükséges volna, hogy : „a rendes pénz- és érték­forgalom, az ipar és kereskedelem érde­keinek megfelelőleg biztosíttassák“, — mikép ezt a trónbeszéd csakis mint va­lami pium desideriumot érinti. De épen az elősorolt viszonyok tör­­vényesítése tette lehetlenné Magyaror­szágon a „rendes“ pénz- és érték-for­galmat. Lehetlenné tette a „rendes“ pénz és érték-forgalmat maga az államháztartás, mely a forgópénz nagy részét Bécsbe küldi, meddő katonai kiadásokra hasz­nálja fel, miszerint annak forgalma az ipar és kereskedelem érdekeinek meg nem felelhet. Ily különös közgazdasági s államház­tartási viszonyok közt, midőn t. i. a köz­gazdaság életnedve a szomszéd ország­ból szivárog hazánkba a bankár urak nyereményi vágya folytán, s ugyancsak Bécsbe megy vissza, sőt államadóssági kamatok fejében onnan Nyugateurópa fővárosába vitetik ki javarésze, hiában kívánja vagy követeli a trónbeszéd, hogy e forgalom az ipar s kereskedelem érde­keinek megfelelőleg „biztosíttassék.“ Mert e biztosítást csakis a közös ügyek, a közös államháztartás megszüntetése által lehetne elérni. Vagyis első rendben épen azon kérdések megoldását kellene munkába venni, melyekre a trónbeszéd azt mondja, hogy már elintézték. A trónbeszéd tehát nincs tisztában közgazdasági érdekeink kérdéseinek megoldásával, annyival inkább nincs, mert a bank ügyét csak így mellékesen érinti, holott e nélkül hasztalan törekvés az áru és érték-forgalom rendszeresí­tése. E nélkül közgazdasági életünk mozgalmaiban nem lehet reform, sőt ál­­landósíttatik a rendetlenség s Magyar­­ország folyvást zárva nyitva marad az osztrák üzérek önkényes iázsákmánylá­­sának. Kubinyi Lapu: Lukács Ignácz emlékezete. Nádudvar, szept. 6. Pár nap előtt kísértük örök nyugalmára a nádudvari választókerület 48 as elvű képvi­selőjét, Lukács Ignácz urat. Váratlan, és ezen azért is volt oly igen megdöbbentő hatása. Augusztus 28-án meg együtt társalogtunk ka­szinónkban, melynek elnöke, éltető lelke ő volt. Nyájasan szorított velünk búcsúra ke­zet, mondván, miként pár nap múlva induland Pestre, hogy elfoglalja képviselői székét, s ott legyen az elő szervezkedésen, saját pártja a 48-as kór gyülthelyén. Ki hitte volna, hogy e kézszontás utolsó búcsúra nyújtott jobbja volt a földi életre annak, kinek megválasztatását 33 ezer lélek egyhangú nyilatkozata eszkö­zölte , örömriadása kísérte, s véletlen halálát ugyanannyi szív gyászolja I S ime azon éjsza­kán hirtelen támadttüdö-szélhüdés 4 nap alatt kioltá hasznos életét I Rövid életrajzát adni a boldogultnak, réz­­szint megbízatásom, részint az elhunyt iránti legőszintébb tiszteletem késztet: Lukács Ignácz — testvérre a forradalmi honvéd-tüzérezredes Lukács Dienesnek, ki Nádudvaron 1808. halt meg; Lukács Márton­nak Zarándmegye főorvosának, és Lukács La­josnak a „jelenkor“ dolgozó társának, ki az 1836. évi nevezetes pozsonyi országgyűlésen a „Lovasi­ leje­zerben“ szer­epelt, s a 40-es években halt meg — született 1808-ban Nagy­­váradon. Derek, s köztiszteletben álló szülei: Lukacs Marton és Kosuthan Johanna — több gyermekeik közt — , benne is korán észrevé­­ven a szép tehetséget, komoly tudományok­­hozt hajlamot: előbb ugyan helyben Nagyv­váradon, majd Kassán, s végre Pesten adtak foglalkozást rejlő tehetségeinek, nagyra törő lelkének. Hajlamai a mérnöki pályára vitték a szép tehetségű s nagyreményű ifjút; erre szentelte hazánk fővárosában, úgy az egye­temen, mint magánfoglalkozásaiban minden idejét; azonban édes­atyjának 1830-ban be­következett betegsége máskép határozott sorsa felett, — s ez időtől fogva et előbb ugyan Bi­­harmegyében — Bucsán, — majd ls­ti. óta Náduuvaron látjuk, mint kitűnő gazdászt mű­ködni, föltűnni, s az egész vidék, — sőt a tá­voli szaki és fiúk ügyeimét is — maga iránt fölébreszteni. Nemes jellemét, munkás becsületességét csak­hamar igény­be vette a nagy­közönség, s már a forradalom előtt tevékeny szerepet ját­szott a megyei közéletben, hol oly sokszor lett szükség bölcs tapintatára a tanácskozások­nál, szak­avato­ttságára a megyei igazgatásnál, mérnöki hajlama és képzettségére a Tiszasza­­bályozásnál, melynek alföldi egész vonala a legnagyobb ártéren részint elkészítését, ré­szint fentartását neki köszönheti. Az 1840-ik évtől fogva nemes lelkét, sze­relmét és boldogságát hozza mindvégig a leg­­gyöngédebb szeretettel kapcsolt hasonló ma­gas miveltségű­ nejével, Novák Katalinnal osz­totta meg, kivel Nagyváradon lépett a feniit évben házas életre. Boldog szövetségük egyet­len fiókban Dezsőben áldatott meg, ki most egyedüli vigasztalása a keservben megtört lelkű nőnek. Honfiúi meleg érzelmének a forradalomban volt legelső alkalma nyilatkozni, a szabol­csi nemz­etőrök szervezésénél, a Máramaros vidékén történt csatározásoknál, s azután is mindvégig ugyanazon hazafiús szeretetet, bá­torságot és áldozatkészséget látjuk­­ benne kitűnni. De ami a minden tekintetben nemes lélek­nek legfényesebb oldala: az azon bátorság, honfiúi lelkesültség volt, melylyel a forrada­lom üldözött férfiait fogadá, és saját koczkáz­­tatással védelmezé . Laza valóságos gyűl­­és; menhelye jön a hazában hazátlanoknak; sok ismert fényes nevek, sok ismert, és névtelenül bujdosott honfiak, — azok közt Rónay Jáczint — tanúskodnak arról, mit tett Lukács Ignácz azokért, kik­­ nála kerestek menhelyet, s nyertek baráti meleg szivet. Az 1854 dik év folytán — miután atyját már a 10-es években elveszté — újabb csa­pás érte, elvesztvén szeretett édes anyját is, kinek gyermekeiért bűn dobogó szive az i­­nak egymás,utáni elvesztését el nem viselheti , vén, megtört fájdalmában. — Halálát 10gyér.

Next