Magyar Ujság, 1873. január (7. évfolyam, 1-25. szám)
1873-01-03 / 2. szám
Péntek. Szerkesztői iroda: Egyetem-utcza 4-ik szám. II. emelet. (de intésend) a lap szellemi részét illeti minden közlemény. Kéziratok a levelek viasza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Egyetem-utcza 4-ik szám. földszint. (de intézandő a lap anyagi részét illető minden közlemény, n. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények. 1. szám. VII. évfolyam, ■— 1873. január 3. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben házhoz küldve. Egy évre . 16 írt. — kr. Fél évre . 8 » — » Negyed évre 4 » — » Egy hónapra 1 » 40 » Egyes szám 6 kr. Hirdetési dij: kilencz hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többszöri 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Nyílt tér: négy hasábos petitsor 30 kr. (GYORS-POSTA) POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, j a n a o r 2. Politikai szemle. A német sajtó Gramont levelével foglalkozik, melyet alább egész terjedelmében közlünk. A porosz lapok azt bizonyítgatják, hogy bármit mond is Gramont, az most már nem szolgálhat okul, hogy a jelenleg Ausztria és a német birodalom közt létező viszony, melyet barátságosnak mondalak megzavartathassék. Mutatványul közöljük a ,,Nord. Alig. Ztg.“-nak Gramont levelére vonatkozó és következő sorait: „Közönyünk és ellenszenvünk ilyen elévült vádak és gyanúsítások iránt talán nem lenne oly határozott, ha bennünk a bizalom a mai Ausztria-Magyarország barátságos érzelmei s Németországgal való állandó egyetértése iránt oly erős gyökeret nem vert volna. Retrospektív szemlélődések oly idők felett, midőn a viszony még nem volt, hasztalanok, de egyszersmind veszélytelenek is;roszul és károsan csak akkor hathatnának, ha bizalmatlanság léteznék : minket a bizalom lelkesít . Az új franczia követ a pápai széknél, Corceles, a követségi állás elfoglalása előtt megkérdezteté Antonellitől, várjon kineveztetése a pápának tetszeni fog-e s a bibornok igenlő feleletére múlt pénteken Rómába ment, hogy a pápa kedvező nyilatkozatáról s netáni egyéb kívánalmairól értesüljön. Corcelles a Vatikánban kedvelt egyéniség, amit kétségkívül nagyban emel, hogy Remusat sógora. A „Licele“ értesülése szerint a franczia pénzügyminisztérium intézkedett, hogy a negyedik milliárd havonkénti 200 milliós részletben lefizethető legyen. A porosz kormány értesítetett, hogy a fizetés az év első öt havának közepén fog teljesíttetni. Az olasz király ma a parlament küldöttségét fogadta, és köszönetet mondott a parlamentnek a kormány iránt tanúsított támogatásáért. A kamara elnöke kéri a királyt, hogy jobban kímélje egészségét, mire a király válaszolá, hogy törekvése oda van irányozva, hogy Olaszország egysége és szabadsága minden veszély ellen biztosíttassék. A román kamara megszavazta az 1873. évi költségvetés kiigazítását, mely 13 millió többletet mutat fel, mely összeg a vasúti évi törlesztések fedezésére fog szolgálni. Az indítvány, miszerint parlamentbizottság küldessék ki annak megvizsgálására, vájjon a vasúti vonalak építése folytatandó-e, élénk vita után az osztályokhoz utasittatott. — A senatue elveté a kamara által már elfogadott törvényt a hadi bér felemeléséről. — A kamarák ma, a karácsonyi ünnepek idejére elnapolták magukat. A román hivatalos lap tegnapi számában közzé teszi a fejedelem jóváhagyását, a két bukaresti pályaudvart összekötő vaspályának az állami biztosítékba való felvételét illetőleg. Az angol bányászoknak tegnapra hirdetett munkaszünetelése nem határoztatott el véglegesen. Míg a spanyol lapok azt jelentik, hogy a kormány az Egyesült Államok elnökének ajándékozandó diszkardot a toledói fegyvergyárban megrendelő, addig Cubából New Yorkon át jelentik, hogy a felkelés újra kitört, mégpedig nagy eredménynyel, mert a kormánycsapatok két izbeni támadása visszavezetett. A török kormány a hadsereg létszámát 100.000 emberre szándékozik leszállítani, mi által nagymérvű megtakaritás eszközöltetik. Egy decz. 23-káról kelt porosz kabinetrendelet az államminiszteriumban való elnökléssel a legidősb minisztert ruházza föl. Ezúttal, hír szerint, Roon gróf neveztetett ki az államminiszterium elnökévé. A MAGYAR ÚJSÁG TÁRCZAJA. — Pest, 1873. január 2. — Fracasse kapitány. Regény a XVII-ik századból, melyben a nagy forradalom óta egészen eltűnt franczia világ megismertetik. Irta Gautier Théophile. Francziából fordította G. T. Antii. Folytatás.) Ezen fal, mely most nem volt látható a túlságosan megnőtt fák miatt, a kert végét képezte ezen a felén. Tovább a landesok nyúltak el alacsony és szomorú látkörükkel, reménytelen hangáikkal. Visszatérve a kastély felé, ennek túlsó része látszott, még romladozóbb és szétdúltabb állapotban, mint az eleje, melyet már leírtunk; e hely utolsó urai legalább a külszint kívánván megtartani, arra fordítottak volt minden erejöket. Az istállóban, hol húsz ló kényelmesen elfért volna, szegény sovány gebe, melynek kiálló csontjai hegyeket képeztek, szedett üres válóból nehány szalmaszálat hosszú sárga fogaival, néha néha az ajtó felé fordítván szemét, mely mélyen be vala esve és melynek szemgödrében a montiolueun-i egerek se kapták volna még a legkisebb parányi zsírt. A kutyaól előtt az egyetlen kutya szundikált igen sovány bőrben, melyen kieresztett izmai határozatlan vonalakat képeztek; annyira megszokta volt a magányt, hogy lemondott minden őrködésről, és nem ügyelt többé, mint ahogy azt még az alvó kutyák is tenni szokták, a legkisebb neszre. Mikor az ember alakba akart jutni, legelébb is iszonyú lépcsőzetre akadt, melynek karfája domború faoszlopokat képezett. Az egész lak két emeletből állott. A lépcső kőből volt az első emeletig, a másodikig pedig téglából és fából. A falon a nyirkosság által felemésztett szürke festések, gazdag építészet domborműveit látszottak utánozni, a fényhomály és távlat segítségével. Még ki lehetett rajta venni egymásután következő Herkuleseket, melyek czifra koronázó párkányt tartottak fen, honnan kereken lugast képező szőlőlevél-füzér hattak, melyek egyszersmind rettentők és nevetségesük is Ehettek. Semmi sem szomorúbb az igy elfelejtett képmásoknál puszta szobák falain, a föld alatt már régen elenyészető alakoknak félig eltörölt másolatánál. Ezen festett kisértetek igy épen hozzáillő lakói voltak e keserv, s magányra kárhoztatott laknak. Valódi lények igen élénkeknek tetszettek volna e kihalt házban. A terem közepén körtefa asztal volt felállitva, melyet az idő már feketévé festett; csigásdad lábait a szú annyira összerágta, háborítatlanul folytatván néma munkáját, hogy azon ezer meg ezer kis lyuk egymást érte. Finom szürke porréteg, melyre az ujjal betűket lehetett volna rajzolni, borította az asztalt, bizonyítván, hogy ritkán téríttetik meg. Két, faragásokkal ellátott pohárszék, ugyanoly fából mint az asztal, alkalmasint egyszerre vétettek jobb időkben, a terem két oldalán állottak, üres deszkáikon nyomorúságosan diszelgett néhány páratlan üvegdarab, csorbult porczellánok és Bernard Palissy-féle két vagy három falusi életből merített tárgyakat utánzó tálak. Ezek zöld alapon domborműben angolnákat, halakat, tengeri csigákat ábrázoltak. Öt vagy hat, bársonynyal behúzott székből, melyek hajdan pirosak lehettek, de melyeket az idő és a sok használat kétes barnává változtatott, mindenütt kiállott a tömszőr a kelme festésein és repedésein, páratlan, hiányos lábaikon sántán lógtak, mint a harcz után visszatérő megsebesült bajnokok. Szellemeket kivéve, nem lett volna tanácsos valakinek azokra leülni, ezen ülőhelyek alkalmasint azonban csak az ősök tanácskozása alkalmával használtattak, midőn kilépve kereteikből, helyet foglaltak a használatlan asztal körül , és képzelt vacsora mellett beszélgettek családjuk hanyatlásáról a hosszú téli estékkor, melyek oly alkalmasak a kisértetek gyülekezetére. Ezen teremből egy más kisebbe jutott az ember, melynek verdure-nek nevezett flandriai fali szőnyeg ékítette falát. De nehogy ezen szó valamely ide nem való fénynek képzetét támassza az olvasó lelkében. Ezen szőnyeg szinehagyott volt, kopott és rongyos ; a kifejlett varrások nagy hézagokat képeztek és némely helyt a szőnyegdarabok csak egy szál által tartattak még össze, vagy a szokás erejénél fogva maradtak együtt. Rajta a szintelen fák egyfelől sárgák voltak, másfelől kékek. A gém, mely egy lábon állott a káka közt, nagyon sokat szenvedett volt a molytól. A flamandi tanya komlóval benőtt kútjával alig látszott már, és a sápadt vadász arczából, ki vadkacsokat vadászott, már csak a veres ajak és fekete szr tartotta még meg színét, alkalmasint tartósabb szinű volt ott a szőr, mint másutt. A szél szabadon járt a fal és ezen ereszkedett szőnyeg közt és kétes hullámzásokat idézett elő. Hamlet, a dániai herczeg, ha ezen szobában beszélgetett volna, kirántandja kardját, megsebesítvén Poloniust és az kiáltja „egér!“ Ezer kis zaj, a magánynak észrevehetlen moraja, zaklatták füleit és eszét azon látogatónak, ki elég merész volt addig behatni. Hol a kiéhezett egerek rágcsáltak néhány szőrszálat a szőnyeg fonalán, hol a férgek fúrták át a gerendákat mint megannyi kis reszelők , amiglen a halál időmutatója ütötte az órákat a fal fatáblázatain. Néha egyik vagy másik bútor hirtelen recsegni kezdett, mintha a megunatkozott magány izeit nyújtaná ki, a benlevőknek akaratlan ideges felrezzenést okozván. Oszlopos ágy, melynek virágos függönyei minden ráncznál el voltak vágva, és melynek zöld és fehér lombozatjai ugyanazon sárgás színben vegyültek, foglalta el a terem egyik szögletét. Senki sem merte volna e függönyt félrevonni, félvén, hogy megette valamely oda guggolt lárvára akad, vagy pedig a fehér lepedőn megpillant valamely hegyes orrt, kiálló arczcsontokkal, összekulcsolt kezekkel és kinyújtott lábakkal, mint azon szobroké, melyeket a sírokra szokás tenni; annyira természetfölöttinek tetszik mindjárt azon tárgy, mely az emberek számára van készítve és honnan az ember hiányzik. Azt is lehetett volna hinni, hogy egy megigézett herczegnő, mint a Belle au bois dormant, alussza ez ágyon százados álmát; de a redek eüritek és rejtelmesek voltak arra és minden szerelmi, vagy más nyájas eszmétől távol tartották a vizsgálódót. (Folytatása köv.) Gramont leleplezései. Jelentéktelen egyének szóbeszédét agyonhallgatni nemcsak a kormányférfiaknak, hanem egyéb jóhírű s tekintélyes embereknek is szabad, sőt többnyire illő is. De egy nagy ország külügyminiszterének, ha mindjárt megbukott is, határozott állításait, mi több: adatait, bizonyítványait hallgatással mellőzni senkinek, még volt osztrák „birodalmi kancellároknak“ és nagyköveteknek sem lehet, anélkül, hogy hallgatásuk megismerésnek tekintessék. Ez lévén meggyőződésünk, mi Gramont hg. állításait a francziáknak osztrák részről tett ígéretet illetőleg valódiaknak vagyunk kénytelenek elfogadni. Mégpedig nem csupán erkölcsi támogatásról, közbejárásról volt ezek szerint szó, a mint azt Beust gróf védelmezői elhitetni akarnák, hanem egyenesen fegyveres segítségről, a mit az osztrák-magyar külügyér levelének a Gramont herczegében — melyet alább közlünk — előforduló eme szavai kétségen felől emelnek: „és hogy (Francziaország) fegyvereinek sikeréhez a lehetőség határai között hozzájárulni fogunk.“ A „lehetőség határai“ egyebek között valószínűen azt jelentvén, hogy ha a segélynyújtásban Oroszország nem fog tettleg megakadályoztatni Egyébiránt annál többet, mint amennyit a körülmények megengednek, Napóleon sem kívánhatott az osztrák-magyar kormánytól. Az ígéret, tehát megvolt, meg az illetékes közegtől. Várjon az osztrák-magyar külügyér a magyar kormány tudtával s beleegyezésével tette-e, még eddig eléggé kiderítve nincs. A „Kölni Újság“ pesti leveléből — melyet olvasóink alább szintén találnak — azt kell következtetni, hogy arról a magyar minisztérium s különösen annak elnöke Andrássy gróf mitsem tudott, s a mikor a beavatkozás szándékáról értesült, azonnal ellene mondott annak a legerélyesebb módon. Ha ez így van, akkor a magyar miniszterelnököt nemcsak semmi szemrehányás, hanem inkább dicséret illeti. Annál súlyosabb felelősséggel tartozik ellenben az akkori közös külügyér, hogy ily roppant horderejű, a monarchia lételét koczkáztató actio előkészítésébe a magyar kormány előleges beleegyezése nélkül mert bocsátkozni. S mutatja ez egyszersmind azon biztosítékok elégtelenségét, melyeket az 1867. XII. tcz. arra nézve nyújt Magyarországnak, hogy róla nélküle nem fognak határozni Bécsben, s mutatja annak szükségét, hogy ne csak bel- hanem külpolitikánk is egészen saját kezeinkben legyen. A veszedelem elmúlt, és főleg azért, mert a francziák vereséget vereségre szenvedvén, őrültség lett volna még Becsttől is a győztes német hadak ellen támadólag lépni fel, de nem múlt el a könnyelműen vétkes osztrák-magyar volt külügyérre nézve a törvényes felelősség. Azért, hogy egy nagy és baráti nemzet szerencsétlenségének közvetve ő is oka, a lélekismeret s a történelem ítélőszéke előtt fog felelni, ereszkedett le. Itt ott kilátszott a szinevesztett és az esővíz nagylelkűségéből ismeretlen szigetekkel elázott ég. A Herkulesek közt büszkélkedtek festett fülkékben, római császárok mellszobrai és a történet más nevezetes emberekéi. Azonban ez mind oly határozatlan, oly hervadt, oly elromlott, oly eltűnt volt, hogy inkább valamely festmény árnyékának, mint valóságos festménynek lehetett volna nevezni és inkább szavak árnyékával leírni, a közönséges szavak igen lényegesek lévén erre. Ezen üres kaliczka viszhangjai csak csodálkozva hangoztatták már vissza az emberi léptek zaját. Zöld függönyös ajtó, melynek redői megsárgultak volt és már csak nehány szegen csüngtek, melyekről még az arany is lekopott, nagy terembe vezetett, mely hajdan ebédlőül szolgálhatott, azon mesés időkben, a mikor még ettek ezen puszta lakban. Nagy gerenda választotta ketté azt a menyezetet, mely festett csíkokkal volt diszitve, most a portól és soha nem háborgatott pókhálóktól alig látszó kék földön. Az ószerű kandalló felett őzagancsok és vadászkürtök voltak láthatók, és a falon füstös képek, melyek mellvasas kapitányokat ábrázoltak, mellettök levő, vagy apródok által tartott sisakjaikkal; sötét fekete szemeket szegeztek a látogatóra, meghaltnak látszó képeikben csak a szemek lehelvén még életet. Mellettök függtek fekete bársonyba öltözött urak, fejek körül fenálló kikeményített gallérral, mint megannyi ezüst tálra helyezett szent Jánosfejek, továbbá a divatu ruhába öltözött özvegyasszonyok, rettentőek halványságuk miatt, és a festékek felbomlása következtében, emberevő cápák és más szörnyek alakját véve fel. Ezen festmények, melyek vidéki mázolók által festettek volt, a munka barbársága miatt is különös és rettentő tekintettel birtak. Némelyek ráma nélkül függtek, mások elkopott és megveresedett arany kerettel valának ellátva. Mindenik szegletén hordta a család czimerét és a leábrázolt személy évei számát; de bár volt légyen ez nagy vagy kis száma, nem létezett nagy különbség azon sárgán világított fejek közt,ahol az árnyék szénfeketeségű volt és mely füsttel és porral volt belepve. Ezen képek közt kettő vagy három, melyek penészszel voltak benőve, felbomlásnak indult holttest szint vettek fel és bizonyították, hogy ezen vitéz nemes faj utolsó ivadéka nem sokat törődött ősei képeivel. Este, a lámpa kétes fényénél ezen néma csarnok lakói megannyi kísértetekké váltak,e hogy a magyar kormány tudtán kívül oly roppant fontosságú diplomatikai lépésre szánta el magát, hogy az úgynevezett osztrák-magyar monarchiát a népek akarata ellen s készületlenül háborúba sodorni késznek mutatkozott, háborúba a hatalmas Porosz- sőt az egész Németország ellen, azért törvényes felelősséggel tartozik a két ország képviseletének. Képviseletének ? Nem! Csak a delegátióknak, melyek hogyan teljesítették eddigelé tiszteket, fájdalom, eléggé látták, s amelyek — félő — azt jövőre sem fogják hatályosabban teljesíteni, új próbákat szolgáltatván arra nézve, hogy — valamint maguk a közös ügyek — úgy az ezek tárgyalására rendelt bizottságok is, azonkívül hogy Magyarország önállóságát csorbítják, még szűkre szabott törvényes rendeltetésüknek sem képesek megfelelni. A történelem s a lélekismeret ítéletével is fenyegettük feljebb a volt külügyminisztert. Mert ha csak a háború megüzenése illetőleg kitörése után tesz vóla a franczia császárnak ígéretet, akkor legalább azzal vigasztalhatná magát, hogy a tűz meggyújtásában s az ez által okozott pusztításban része nem volt. De több mint valószínű, sőt Gramont leveléből bizonyos, hogy ájul. 20-ki levelet, melyben a segélyigéret foglaltatik, más hasontartalmu akár írott, akár csak szóbeli nyilatkozat előzte meg. Az idézett levélben ugyanis ezt írja Beust Metternichnek: Tessék annálfogva ő felsége (Napoleon) és miniszterei előtt ismételni, stb. amint hogy Gramon herczeg nem is mulasztja el megjegyezni, „hogy Metternich herczeg utasításaihoz képest mindig ezt mondogatta.“ Nem tartozik reánk s nem akarjuk — legalább ezúttal — megbírálni, mennyire jogosította az osztrák-magyar külügyér ígérete a franczia császárt a háborúra Poroszország ellen, annyi azonban bizonyos, hogy azon felelősséget, mely ezt — Napóleont — saját nemzete s a világ előtt terheli, nem kis mértékben enyhíti. S ha a diplomaták fennakadnak is azon, hogy egy volt külügyminisztru ily bizalmas természetű közülményt napfényre hozott,mások alighanem mentségül fogják tekinteni egy azt, hogy ezáltal nem csak saját magáról, hanem egykori uráról is a legsúlyosabb felelősséget legalább részben elhárította, más meg azt, hogy két évig hallgatott és csak akkor szólalt meg, mikor a mostani franczia kormány feje a parlamenti vizsgáló bizottság előtt határozottan azt állította, hogy az osztrák segítségről való hír hazugság volt. Ezt egyébiránt, végezzék el az illetők maguk között, mi ez eseményből egyrészt a volt osztrákmagyar külügyér törvényes feleletre vonását követeljük — másrészt a közös ügyek és delegátiók káros voltát újólag bebizonyítva látjuk. Gramont levele Daruhoz. Érdekes Gramont azon levele, melyet Daru grófhoz, mint a szept. 4-ki bizottság volt elnökéhez czímezve irt, melyben védi önmagát s vádolja Beustot. A levél igy hangzik: „Elnök úr! Van szerencsém önnek megküldeni decz. 9-iki levelemet, melyben én Thiers úrnak az enquet bizottság előtt tett nyilatkozataival saját visszaemlékezéseimet állítottam szemben. A lapokban közölt eme levél néhány nap óta nagy polémiát idézett elő. Én részemről csak nagy nehezen vagyok képes megítélni ezen discussiónak szenvedélyes jellemét. Nem-e Francziaország érdekében van az, kimutatni, hogy Francziaország iránt Ausztria 1870-ben nem volt rokonszenves? Vagy tán azon szomorú következtetésre kell-e jönnünk, hogy Francziaországban csak a pártkérdések bírnak azon kiváltsággal, hogy a polgárok szenvedélyességét idézzék elő? Abban legalább igazat fognak nekem adni, hogy e vitát nem én idéztem elő. Több mint két év óta hallgattam és egészen azoknak engedtem a tért, kik engem megtámadni akartak. Arra, hogy felszólaljak, Thiers nyilatkozatának kellett megjelenni, s a közönségnek oly állításokkal előállani, melyek alkalmasak arra, hogy tévútra vezessék. Az államfőnek e szokatlan közbejövetele egy kivételes helyzetet teremtett, melyért én elutasítok magamtól minden felelősséget,és mely reám nézve új kötelmeket szabott. És mit tettem én erre ? elővettem papírjaimat és azokban kerestem az igazságot, hogy ezt szembe állítsam a hamis állításoknak. Mint a tartózkodás barátja, mit az enquête-bizottságban is eléggé tanúsítottam, megszakítom ugyan a csendet, melyre élénk és tiszteletreméltó kérések köteleztek, de én csak azt mondom, hogy azt hiszem, hogy meggyőződést fogok előidézni a dolgok történetéről. Ez helyes mérvben sikerült is nekem, amit eléggé mutatnak a minden felől hozzám érkező és előttem ép oly tiszteletre méltó mint becses bizonyítások. Másfelől látok komoly embereket, kik át vannak hatva a vágytól, hogy az igazságot a maga teljes valóságában az egymásnak ellenmondó állításokból kifürkészszük. Miután meg kell lenni, önhöz fordulok, elnök úr, kinek pártatlan lelkét becsülni tanultam és önhöz intézem kiegészítő nyilatkozatomat, melylyel eddig tartózkodó voltam. Én nem akarok sem szellőztetni, sem polemizálni, hanem egyszerűen csak a tények előadására szorítkozom. Én soha sem állítottam, hogy a bécsi kabinet örömmel nézte az 1870-diki háború kitörését; még kevésbé mondhattam azt, hogy minket a háborúra ösztönözött. Sőt ellenkezőleg, meg vagyok győződve, hogy e háború kitörése által fájdalmasan lepetett meg. Én Ausztriával való viszonyunkról a háború előtt nem beszéltem soha és ön látni fogja, hogy e kérdésről absolute hallgatni fogok. Én ezt még hosszú ideig alkalmasnak és helyesnek fogom találni. De azt állítom, hogy a bécsi kabinet nekünk az 1870-diki háborúra támogatását ígérte és megmaradok ez állításom mellett bizonyítékokkal támogava azt, szemben az ellenkező állításokkal, melyeket Thiers nyilatkozatában használt, származzanak azok akár tőle egyenesen, akár azon személyektől, kiket ő hozott színre (qu’il a misen scéne). A tények következők : 1870. júl. 23-kán, tehát jóval a hadüzenet után, felkeresett engem a külügyi minisztériumban az osztrák nagykövet és kormányától két sürgönyt adott át nekem, melyek mind a ketten július 20-káról voltak keltezve, kért engem, hogy azokról tudomást vegyek és nálam hagyta lemásolás végett. E sürgönyök egyike, mely közzétételre volt szánva.