Magyar Ujság, 1873. január (7. évfolyam, 1-25. szám)

1873-01-03 / 2. szám

Péntek. Szerkesztői iroda: Egyetem-utcza 4-ik szám. II. emelet. (de intésend) a lap szellemi részét illeti minden közle­mény. Kéziratok a levelek viasza nem adatnak. — Bérmentetlen le­velek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Egyetem-utcza 4-ik szám. földszint. (de intézandő a lap anyagi részét illető minden közle­mény, n. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli pa­naszok és a hirdetmények. 1. szám. VII. évfolyam, ■— 1873. január 3. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy hely­ben házhoz küldve. Egy évre . 16 írt. — kr. Fél évre . 8 » — » Negyed évre 4 » — » Egy hónapra 1 » 40 » Egyes szám 6 kr. Hirdetési dij: kilencz hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többszöri 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Nyíl­t tér: négy hasábos petitsor 30 kr. (GYORS-POSTA) POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, j a n a o r 2. Politikai szemle. A német sajtó Gramont levelével foglalkozik, melyet alább egész terjedelmében közlünk. A porosz lapok azt bizonyítgatják, hogy bár­mit mond is Gra­­mont, az most már nem szolgálhat okul, hogy a jelenleg Ausztria és a német birodalom közt létező viszony, me­lyet barátságosnak mondalak megzavartathassék. Mu­tatványul közöljük a ,,Nord. Alig. Ztg.“-nak Gramont levelére vonatkozó és következő sorait: „Közönyünk és ellenszenvünk ilyen elévült vádak és gyanúsítások iránt talán nem lenne oly határozott, ha bennünk a bizalom a mai Ausztria-Magyarország barátságos érzelmei s Németországgal való állandó egyetértése iránt oly erős gyökeret nem vert volna. Retrospektív szemlélődések oly idők felett, midőn a vi­szony még nem volt, hasztalanok, de egyszersmind ve­szélytelenek is;­roszul és károsan csak akkor hathat­nának, ha bizalmatlanság léteznék : minket a bizalom lelkesít . Az új franczia követ a pápai széknél, C­o­r­c­e­­­les, a követségi állás elfoglalása előtt megkérdezteté Anto­­nellitől, várjon kineveztetése a pápának tetszeni fog-e s a bibornok igenlő feleletére múlt pénteken Rómába ment, hogy a pápa kedvező nyilatkozatáról s netáni egyéb kívánalmairól értesüljön. Corcelles a Vatikán­ban kedvelt egyéniség, a­mit kétségkívül nagyban emel, hogy Remusat sógora. A „Licele“ értesülése szerint a franczia pénzügy­minisztérium intézkedett, hogy a negyedik milliárd havonkénti 200 milliós részletben lefizethető legyen. A porosz kormány értesítetett, hogy a fizetés az év első öt havának közepén fog teljesíttetni. Az olasz király ma a parlament küldöttségét fo­gadta, és köszönetet mondott a parlamentnek a kor­mány iránt tanúsított támogatásáért. A kamara elnöke kéri a királyt, hogy jobban kímélje egészségét, mire a király válaszolá, hogy törekvése oda van irányozva, hogy Olaszország egysége és szabadsága minden veszély ellen biztosíttassék. A román kamara megszavazta az 1873. évi költ­ségvetés kiigazítás­át, mely 13 millió többletet mutat fel, mely összeg a vasúti évi törlesztések fedezésére fog szolgálni. Az indítvány, miszerint parlamentbizottság küldessék ki annak megvizsgálására, vájjon a vasúti vonalak építése folytatandó-e, élénk vita után az osz­tályokhoz utasittatott. — A senatue elveté a kamara által már elfogadott törvényt a hadi bér felemeléséről. — A kamarák ma, a karácsonyi ünnepek idejére elna­polták magukat. A román hivatalos lap tegnapi számában közzé teszi a fejedelem jóváhagyását, a két bukaresti pálya­udvart összekötő vaspályának az állami biztosítékba való felvételét illetőleg. Az angol bányászoknak tegnapra hirdetett mun­kaszünetelése nem határoztatott el véglegesen. Míg a spanyol lapok azt jelentik, hogy a kormány az Egyesült­ Államok elnökének ajándékozandó disz­­kardot a toledói fegyvergyárban megrendelő, addig Cubából New­ Yorkon át jelentik, hogy a felkelés újra kitört, még­pedig nagy eredménynyel, mert a kormány­csapatok két izbeni támadása visszavezetett. A török kormány a hadsereg létszámát 100.000 emberre szándékozik leszállítani, mi által nagymérvű megtakaritás eszközöltetik. Egy decz. 23-káról kelt porosz kabinetrendelet az államminiszteriumban való elnökléssel a legidősb mi­nisztert ruházza föl. Ezúttal, hír szerint, Roon gróf neveztetett ki az államminiszterium elnökévé. A MAGYAR ÚJSÁG TÁRCZAJA. — Pest, 1873. január 2. — Fracasse kapitány. Regény a XVII-ik századból, melyben a nagy forra­dalom óta egészen eltűnt franczia világ megismertetik. Irta Gautier Théophile. Francziából fordította G. T. Ant­ii. Folytatás.) Ezen fal, mely most nem volt látható a túlságosan megnőtt fák miatt, a kert végét képezte ezen a felén. Tovább a landes­ok nyúltak el alacsony és szomorú látkörükkel, reménytelen hangáikkal. Visszatérve a kastély felé, ennek túlsó része látszott, még romladozóbb és szétdúltabb állapotban, mint az eleje, melyet már leírtunk; e hely utolsó urai legalább a külszint kívánván megtartani, arra fordítottak volt minden erejöket. Az istállóban, hol húsz ló kényelmesen elfért volna, szegény sovány gebe, melynek kiálló csontjai hegyeket képeztek, szedett üres válóból nehány szalmaszálat hosszú sárga fogaival, néha néha az ajtó felé fordítván szemét, mely mélyen be vala esve és melynek szemgöd­rében a montiolueun-i egerek se kapták volna még a leg­kisebb parányi zsírt. A kutyaól előtt az egyetlen kutya szundikált igen sovány bőrben, melyen kieresztett iz­mai határozatlan vonalakat képeztek; annyira meg­szokta volt a magányt, hogy lemondott minden őrkö­désről, és nem ügyelt többé, mint a­hogy azt még az alvó kutyák is tenni szokták, a legkisebb neszre. Mikor az ember a­lakba akart jutni, legelébb is iszonyú lépcsőzetre akadt, melynek karfája domború faoszlopokat képezett. Az egész lak két emeletből ál­lott. A lépcső kőből volt az első emeletig, a másodikig pedig téglából és fából. A falon a nyirkosság által fel­emésztett szürke festések, gazdag építészet dombormű­­veit látszottak utánozni, a fényhomály és távlat segítsé­gével. Még ki lehetett rajta venni egymásután következő Herkuleseket, melyek czifra koronázó párkányt tartot­tak fen, honnan kereken lugast képező szőlőlevél-füzér hattak, melyek egyszersmind rettentők és nevetségesük is Ehettek. Semmi sem szomorúbb az igy elfelejtett képmásoknál puszta szobák falain, a föld alatt már régen elenyészető alakoknak félig eltörölt másolatánál. Ezen festett kisértetek igy épen hozzáillő lakói voltak e keserv, s magányra kárhoztatott laknak. Valódi lények igen élénkeknek tetszettek volna e kihalt házban.­­ A terem közepén körtefa asztal volt felállitva, me­lyet az idő már feketévé festett; csigásdad lábait a szú annyira összerágta, háborítatlanul folytatván néma munkáját, hogy azon ezer meg ezer kis lyuk egymást érte. Finom szürke porréteg, melyre az ujjal betűket lehetett volna rajzolni, borította az asztalt, bizonyítván, hogy ritkán téríttetik meg. Két, faragásokkal ellátott pohárszék, ugyanoly fá­ból mint az asztal, alkalmasint egyszerre vétettek jobb időkben, a terem két oldalán állottak, üres deszkáikon nyomorúságosan diszelgett néhány páratlan üvegda­rab, csorbult porczellánok és Bernard Palissy-féle két vagy három falusi életből merített tárgyakat utánzó tálak. Ezek zöld alapon domborműben angolnákat, hala­kat, tengeri csigákat ábrázoltak. Öt vagy hat, bársonynyal behúzott székből, me­lyek hajdan pirosak lehettek, de melyeket az idő és a sok használat kétes barnává változtatott, mindenütt ki­állott a tömszőr a kelme festésein és repedésein, párat­lan, hiányos lábaikon sántán lógtak, mint a harcz után visszatérő megsebesült bajnokok. Szellemeket kivéve, nem lett volna tanácsos valakinek azokra leülni, ezen ülőhelyek alkalmasint azonban csak az ősök tanácsko­zása alkalmával használtattak, midőn kilépve kereteik­ből, helyet foglaltak a használatlan asztal körül , és képzelt vacsora mellett beszélgettek családjuk hanyat­lásáról a hosszú téli estékkor, melyek oly alkalmasak a kisértetek gyülekezetére. Ezen teremből egy más kisebbe jutott az ember, melynek verdure-nek nevezett flandriai fali szőnyeg ékítette falát. De nehogy ezen szó valamely ide nem való fény­nek képzetét támassza az olvasó lelkében. Ezen szőnyeg szinehagyott volt, kopott és rongyos ; a kifejlett varrá­sok nagy hézagokat képeztek és némely helyt a sző­nyegdarabok csak egy szál által tartattak még össze, vagy a szokás erejénél fogva maradtak együtt. Rajta a szintelen fák egyfelől sárgák voltak, másfelől kékek.­ A gém­, mely egy lábon állott a káka közt, nagyon so­kat szenvedett volt a molytól. A flamandi tanya kom­lóval benőtt kútjával alig látszott már, és a sápadt va­dász arczából, ki vadkacsokat vadászott, már csak a veres ajak és fekete sz­r­ tartotta még meg színét, al­kalmasint tartósabb szinű volt ott a szőr, mint másutt. A szél szabadon járt a fal és ezen ereszkedett szőnyeg közt és kétes hullámzásokat idézett elő. Hamlet, a dá­niai herczeg, ha ezen szobában beszélgetett volna, ki­rántandja kardját, megsebesítvén Poloniust és az kiáltja „egér!“ Ezer kis zaj, a magánynak észrevehetlen moraja, zaklatták füleit és eszét azon látogatónak, ki elég me­rész volt addig behatni. Hol a kiéhezett egerek rágcsál­tak néhány szőrszálat a szőnyeg fonalán, hol a férgek fúrták át a gerendákat mint megannyi kis reszelők , a­miglen a halál időmutatója ütötte az órákat a fal fatáb­lázatain. Néha egyik vagy másik bútor hirtelen recsegni kezdett, mintha a megunatkozott magány izeit nyúj­taná ki, a benlevőknek akaratlan ideges felrezzenést okozván. Oszlopos ágy, melynek virágos függönyei minden ráncznál el voltak vágva, és melynek zöld és fehér lombozatjai ugyanazon sárgás színben vegyültek, foglalta el a terem egyik szögletét. Senki sem merte volna e függönyt félrevonni, félvén, hogy megette vala­mely oda guggolt lárvára akad, vagy pedig a fehér le­pedőn megpillant valamely hegyes orrt, kiálló arczcson­­tokkal, összekulcsolt kezekkel és kinyújtott lábakkal, mint azon szobroké, melyeket a sírokra szokás tenni; annyira természetfölöttinek tetszik mindjárt azon tárgy, mely az emberek számára van készítve és honnan az ember hiányzik. Azt is lehetett volna hinni, hogy egy megigézett herczegnő, mint a Belle au bois dor­mant, alussza ez ágyon százados álmát; de a redek eüritek és rejtelmesek voltak arra és minden szerelmi, vagy más nyájas eszmétől távol tartották a vizsgá­lódót. (Folytatása köv.) Gramont leleplezései. Jelentéktelen egyének szóbeszédét agyonhall­gatni nemcsak a kormányférfiaknak, hanem egyéb jóhírű s tekintélyes embereknek is szabad, sőt többnyire illő is. De egy nagy ország kül­ügyminiszterének, ha mindjárt megbukott is, ha­tározott állításait, mi több: adatait, bizonyítvá­nyait hallgatással mellőzni senkinek, még volt osztrák „birodalmi kancellároknak“ és nagyköve­teknek sem lehet, a­nélkül, hogy hallgatásuk megismerésnek tekintessék. Ez lévén meggyőződésünk, mi Gramont hg. állításait a francziáknak osztrák részről tett ígé­retet illetőleg valódiaknak vagyunk kénytelenek elfogadni. Mégpedig nem csupán erkölcsi tá­mogatásról, közbejárásról volt ezek szerint szó, a mint azt Beust gróf védelmezői elhitetni akar­nák, hanem egyenesen fegyveres segítségről, a mit az osztrák-magyar külügyér levelének a Gramont herczegében — melyet alább közlünk — előforduló eme szavai kétségen felől emelnek: „és hogy (Francziaország) fegyvereinek sikeréhez a lehetőség határai között hozzájárulni fogunk.“ A „lehetőség határai“ egyebek között valószí­nűen azt jelentvén, hogy ha a segélynyújtásban Oroszország nem fog tettleg megakadályoztatni Egyébiránt annál többet, mint a­mennyit a kö­rülmények megengednek, Napóleon sem kíván­hatott az osztrák-magyar kormánytól. Az ígéret, tehát megvolt, meg az illetékes kö­zegtől. Várjon az osztrák-magyar külügyér a ma­gyar kormány tudtával s beleegyezésével tette-e, még eddig eléggé kiderítve nincs. A „Kölni Újság“ pesti leveléből — melyet olvasóink alább szintén találnak — azt kell kö­vetkeztetni, hogy arról a magyar minisztérium s különösen annak elnöke Andrássy gróf mitsem tudott, s a mikor a beavatkozás szándékáról ér­tesült, azonnal ellene mondott annak a legerélye­sebb módon. Ha ez így van, akkor a magyar miniszterel­nököt nemcsak semmi szemrehányás, hanem inkább dicséret illeti. Annál súlyosabb felelősség­gel tartozik ellenben az akkori közös külügyér, hogy ily roppant horderejű, a monarchia lételét koczkáztató actio előkészítésébe a magyar kor­mány előleges beleegyezése nélkül mert bocsát­kozni. S mutatja ez egyszersmind azon biztosíté­kok elégtelenségét, melyeket az 1867. XII. tcz. arra nézve nyújt Magyarországnak, hogy róla nélküle nem fognak határozni Bécsben, s mutatja annak szükségét, hogy ne csak bel- hanem kül­politikánk is egészen saját kezeinkben legyen. A veszedelem elmúlt, és főleg azért, mert a francziák vereséget vereségre szenvedvén, őrült­ség lett volna még Be­csttől is a győztes német hadak ellen támadólag lépni fel, de nem múlt el a könnyelműen vétkes osztrák-magyar volt külügyérre nézve a törvényes felelősség. Azért, hogy egy nagy és baráti nemzet szerencsétlenségének közvetve ő is oka, a lélekis­­meret s a történelem ítélőszéke előtt fog felelni, ereszkedett le. Itt ott kilátszott a szinevesztett és az esővíz nagylelkűségéből ismeretlen szigetekkel elázott ég. A Herkulesek közt büszkélkedtek festett fülkékben, római császárok mellszobrai és a történet más neveze­tes emberekéi. Azonban ez mind oly határozatlan, oly hervadt, oly elromlott, oly eltűnt volt, hogy inkább va­lamely festmény árnyékának, mint valóságos festmény­nek lehetett volna nevezni és inkább szavak árnyéká­val leírni, a közönséges szavak igen lényegesek lévén erre. Ezen üres kaliczka viszhangjai csak csodálkozva hangoztatták már vissza az emberi léptek zaját. Zöld függönyös ajtó, melynek redői megsárgultak volt és már csak nehány szegen csüngtek, melyekről még az arany is lekopott, nagy terembe vezetett, mely hajdan ebédlőül szolgálhatott, azon mesés időkben, a mikor még ettek ezen puszta lakban. Nagy gerenda választotta ketté azt a menyezetet, mely festett csíkok­kal volt diszitve, most a portól és soh­a nem háborgatott pókhálóktól alig látszó kék földön. Az ószerű kandalló felett őzagancsok és vadászkürtök voltak láthatók, és a falon füstös képek, melyek mellvasas kapitányokat ábrázoltak, mellettök levő, vagy apródok által tartott sisakjaikkal; sötét fekete szemeket szegeztek a látoga­tóra, meghaltnak látszó képeikben csak a szemek lehel­vén még életet. Mellettök függtek fekete bársonyba öltözött urak, fejek körül fenálló kikeményített gallér­ral, mint megannyi ezüst tálra helyezett szent János­­fejek, továbbá a divatu ruhába öltözött özvegyasszo­nyok, rettentőek halványságuk miatt, és a festékek fel­bomlása következtében, emberevő c­ápák és más ször­nyek alakját véve fel. Ezen festmények, melyek vidéki mázolók által festettek volt, a munka barbársága miatt is különös és rettentő tekintettel birtak. Némelyek ráma nélkül függtek, mások elkopott és megveresedett arany kerettel valának ellátva. Mindenik szegletén hordta a család czimerét és a leábrázolt személy évei számát; de bár volt légyen ez nagy vagy kis száma, nem létezett nagy különbség azon sárgán világított fejek közt,a­hol az árnyék szénfeketeségű volt és mely füsttel és porral volt belepve. Ezen képek közt kettő vagy három, melyek penészszel voltak benőve, felbom­lásnak indult holttest szint vettek fel és bizonyították, hogy ezen vitéz nemes faj utolsó ivadéka nem sokat törődött ősei képeivel. Este, a lámpa kétes fényénél ezen néma csarnok lakói megannyi kísértetekké váltak­,e hogy a magyar kormány tudtán kívül oly roppant fontosságú diplomatikai lépésre szánta el magát, hogy az úgynevezett osztrák-magyar monarchiát a népek akarata ellen s készületlenül háborúba sodorni késznek mutatkozott, háborúba a hatalmas Porosz- sőt az egész Németország ellen, azért törvényes felelősséggel tartozik a két ország képviseletének. Képviseletének ? Nem! Csak a delegátióknak, melyek hogyan tel­jesítették eddigelé tiszteket, fájdalom, eléggé lát­­ták, s a­melyek — félő — azt jövőre sem fogják hatályosabban teljesíteni, új próbákat szolgáltat­ván arra nézve, hogy — valamint maguk a közös ügyek — úgy az ezek tárgyalására rendelt bizott­ságok is, azonkívül hogy Magyarország önálló­ságát csorbítják, még szűkre szabott törvényes rendeltetésüknek sem képesek megfelelni. A történelem s a lélekismeret ítéletével is fe­nyegettük feljebb a volt külügyminisztert. Mert ha csak a háború megüzenése illetőleg kitörése után tesz vóla a franczia császárnak ígéretet­, akkor legalább azzal vigasztalhatná magát, hogy a tűz meggyújtásában s az ez által okozott pusz­tításban része nem volt. De több mint valószínű, sőt Gramont leve­léből bizonyos, hogy ájul. 20-ki levelet, mely­ben a segélyigéret foglaltatik, más hasontar­­talmu akár írott, akár csak szóbeli nyilatkozat előzte meg. Az idézett levélben ugyanis ezt írja Beust Metternichnek: Tessék annálfogva ő fel­sége (Napoleon) és miniszterei előtt ismételni, stb. a­mint hogy Gramon herczeg nem is mu­lasztja el megjegyezni, „hogy Metternich herczeg utasításaihoz képest mindig ezt mondogatta.“ Nem tartozik reánk s nem akarjuk — leg­alább ezúttal — megbírálni, mennyire jogosí­totta az osztrák-magyar külügyér ígérete a fran­czia császárt a háborúra Poroszország ellen, annyi azonban bizonyos, hogy azon felelősséget, mely ezt — Napóleont — saját nemzete s a világ előtt terheli, nem kis mértékben enyhíti. S ha a diplomaták fennakadnak is azon, hogy egy volt külügym­inisztr­u ily bizalmas természetű közü­l­ményt napfényre hozott,mások alighanem ment­ségül fogják tekinteni egy azt, hogy ez­által nem csak saját magáról, hanem egykori uráról is a legsúlyosabb felelősséget legalább részben elhá­rította, más meg azt, hogy két évig hallgatott és csak akkor szólalt meg, mikor a mostani fran­czia kormány feje a parlamenti vizsgáló bizott­ság előtt határozottan azt állította, hogy az oszt­rák segítségről való hír h­a­z­u­g­s­ág volt. Ezt egyébiránt, végezzék el az illetők maguk között, mi ez eseményből egyrészt a volt osztrák­magyar külügyér törvényes feleletre vonását követeljük — másrészt a közös ügyek és delegá­­tiók káros voltát újólag bebizonyítva látjuk. Gramont levele Daruhoz. Érdekes Gramont azon levele, melyet Daru gróf­hoz, mint a szept. 4-ki bizottság volt elnökéhez czímezve irt, melyben védi önmagát s vádolja Beustot. A levél igy hangzik: „Elnök úr! Van szerencsém önnek megküldeni decz. 9-iki levelemet, melyben én Thiers úrnak az enquet­ bizottság előtt tett nyilatkozataival saját vissza­emlékezéseimet állítottam szemben. A lapokban közölt eme levél néhány nap óta nagy polémiát idézett elő. Én részemről csak nagy nehezen vagyok képes megítélni ezen discussiónak szenvedélyes jellemét. Nem-e Francziaország érdekében van az, kimutatni, hogy Francziaország iránt Ausztria 1870-ben nem volt rokonszenves? Vagy tán azon szomorú következtetésre kell-e jönnünk, hogy Francziaországban csak a párt­kérdések bírnak azon kiváltsággal, hogy a polgárok szenvedélyességét idézzék elő? Abban legalább igazat fognak nekem adni, hogy e vitát nem én idéztem elő. Több mint két év óta hall­gattam és egészen azoknak engedtem a tért, kik engem megtámadni akartak. Arra, hogy felszólaljak, Thiers nyilatkozatának kellett megjelenni, s a közönségnek oly állításokkal előállani, melyek alkalmasak arra, hogy tévútra ve­zessék. Az államfőnek e szokatlan közbejövetele egy kivé­teles helyzetet teremtett, melyért én elutasítok ma­gamtól minden felelősséget,­és mely reám nézve új kötel­meket szabott. És mit tettem én erre ? elővettem papírjaimat és azokban kerestem az igazságot, hogy ezt szembe állít­sam a hamis állításoknak. Mint a tartózkodás barátja, mit az enquête-bizott­­ságban is eléggé tanúsítottam, megszakítom ugyan a csendet, melyre élénk és tiszteletreméltó kérések köte­leztek, de én csak azt mondom, hogy azt hiszem, hogy meggyőződést fogok előidézni a dolgok történetéről. Ez helyes mérvben sikerült is nekem, amit eléggé mutatnak a minden felől hozzám érkező és előttem ép oly tiszteletre méltó mint becses bizonyítások. Másfelől látok komoly embereket, kik át vannak hatva a vágytól, hogy az igazságot a maga teljes való­ságában az egymásnak ellenmondó állításokból kifür­­készszük. Miután meg kell lenni, önhöz fordulok, elnök úr, kinek pártatlan lelkét becsülni tanultam és önhöz inté­zem kiegészítő nyilatkozatomat, melylyel eddig tartóz­kodó voltam. Én nem akarok sem szellőztetni, sem polemizálni, hanem egyszerűen csak a tények előadására szorít­kozom. Én soha sem állítottam, hogy a bécsi kabinet öröm­mel nézte az 1870-diki háború kitörését; még kevésbé mondhattam azt, hogy minket a háborúra ösztönözött. Sőt ellenkezőleg, meg vagyok győződve, hogy e háború kitörése által fájdalmasan lepetett meg. Én Ausztriával való viszonyunkról a háború előtt nem beszéltem soha és ön látni fogja, hogy e kérdésről absolute hallgatni fogok. Én ezt még hosszú ideig al­kalmasnak és helyesnek fogom találni. De azt állítom, hogy a bécsi kabinet nekünk az 1870-diki háborúra támogatá­sát ígérte és megmaradok ez állításom mellett bizo­nyítékokkal támoga­va azt, szemben az ellenkező állí­tásokkal, melyeket Thiers nyilatkozatában használt, származzanak azok akár tőle egyenesen, akár azon személyektől, kiket ő hozott színre (qu’il a misen scéne). A tények következők : 1870. júl. 23-kán, tehát jóval a hadüzenet után, felkeresett engem a külügyi minisztériumban az osztrák nagykövet és kormányától két sürgönyt adott át ne­kem, melyek mind a ketten július 20-káról voltak kel­tezve, kért engem, hogy azokról tudomást vegyek és nálam hagyta lemásolás végett. E sürgönyök egyike, mely közzétételre volt szánva.

Next