Magyar Ujság, 1873. április (7. évfolyam, 75-99. szám)

1873-04-19 / 90. szám

egyenlő kezdvezményben részesítette s illetőleg egyenlően sújtotta volna a vállalkozókat. De en­nek hiányában a rendszertelenség annyiféle bajt, visszaélést idézett elő, hogy most már alig bír­juk magunkat kellően tájékozni a bajok okai s orvoslása iránt. A keleti pálya iránti panaszokat s károkat már legalább a nagyjából ismerjük. Ez esetben kétséget sem szenved, hogy a hiba vagy vét­kesség súlya, habár ebben a kormány hanyag­sága s a részvényesek tájékozatlansága osztozik is — főkép az építő-vállalkozókra háramlik. Más esetekben azonban, mint ezt már szin­tén említők, az építőtársulatok lépnek fel oly mérvű panaszokkal s illetőleg követelésekkel, melyek alapján mint érintők 40—50 milliónyi kárpótlás van kérdésbe helyezve: egyrészt az államkormány, másrészt a részvényesek ellené­ben s nem lehetlen, hogy ezen óriási összeg a per­költségekkel tetemesen növekedni fog és hogy nem a vállalkozó­ társulatok lesznek a veszte­sek, hanem a részvényesek és az állam. Csupán egy pályarészletről mondják az ava­tottak, hogy nincs baja, panasza. Ez az alföldi vasút, melynek kamatbiztosítéka jóval maga­sabb, mint mennyi épen elég lett volna. Maga­sabb s a részvényesek meg lehetnek vele elé­gedve, mert az építkezést a kormány kezdte, ol­csó napszámokkal, az ínségesekkel s mintegy 16 mértföld majdnem bevégzett földmunkát bocsá­tott át, mondhatni potom­ áron a társulatnak. Az állam tehát vagy nagyon sokat, vagy na­gyon keveset adott a vállalkozóknak, mert a kor­mány nem készített volt határozott építészeti tervezetet s most már mindinkább kiderül, hogy ott, hol kevesebbet adott, mint mennyi elég lett volna, t. i. a forgalmi eszközöknél egy a minisz­teri törvényjavaslatban kijelölt mértékig: a hiá­nyokat utólagosan kell pótolnia, míg más hiá­nyokra nézve, melyek ott is keletkeztek, hol elég bőkezű volt, az állam perbe keveredett, mi ma­gát az állam hitelét is csökkenti, az államsegély­nek pedig hasznát nem találjuk sem a részvé­nyesek, sem a vasutak, hanem legfelebb az ala­pítók, tervezők javára szolgálóknak. Eme egyenetlen eljárást előidézte, mint emlí­tek, elsőrendben a kormány eljárásában mutat­kozó rendszertelenség, de egyszersmind azon átalános rohamos eljárás, mit a tervezők, alapí­tók, vállalkozók, építkezők követtek , sőt követett a törvényhozás is, a­mennyiben hanyatthomlok szavazta meg a tökéletlen tervezeteket. Természetes, hogy nem menthetjük az elha­­markodásból keletkezett hibák miatt kivált az építőtársulatokat, melyek egy-egy tekintélyes névnek hódolván, elmulasztották felülvizsgálni vagy némely részben újra dolgoztatni ki a terve­ket, holott jól tudhatták, hogy azon nagynevű urak, kik főkép csak azért alapítottak Vállalato­kat Vipcri T­arntrin minél napisukb hnasinna­l túl­adhassanak, nem állott érdekükben a vállalatok minden akadályait, minden bajait előlegesen fel­tárni. Az 1868— 72. évek között vállalkozott társu­latok közül a közelebbi (gömöri 15% mfrnyi) vasút építése végett nem pályázott egy sem, mi tanúsítja, hogy mindannyijoknak van némi ba­juk vagy van panaszuk, melyeket aligha lehet jóvá tenni jelentékeny áldozatok nélkül. Némely társulat, némely nagyobb baj elosz­latása iránt köztudomás szerint a kormánynyal régóta alkudozásokat folytat, s folytatnak más­részről az igazgatóságok a részvényes társulatok­kal és a kormánynyal. A kassa oderbergi igazgatóság, melynek nem mindennapi botrányos viszonyokat kellett ren­deznie, mondják már kiegyezett részvényesei­vel is. Ezen eljárást azonban nem helyeselhetjük. A vasútépítésnél keletkezett bajok országos jelen­tőségűek, melyek mérvét s kiegyenlítési módo­zatait az országgyűlésnek s az ország közvélemé­nyének tudomásra kell juttatni. A törvényhozás és az ország közvéleménye, mely ily országos ügyekben általában érdekelve van, méltán követelheti, hogy a vasútépítések körül történt rendszernélküli eljárásból s roha­mos építkezésből keletkezett utóbajok minőségé­ről s azon áldozatokról, melyeket azok helyre­hozása igényel, az ezek iránt felelős kormány kellő tájékozást — részletes kimutatást s illető­leg számadást adjon. — Pe­dig az ultra párt hive, ki Mihály herczeg idejében Bel­­grádból és azért volt eltávolítva. Boskovits Sztoján, közoktatásügyér, Risztics után az új minisztérium legjellemzőbb egyénisége. Alig két hete, hogy a „P. N.“és utána a többi hazai lapok is mutatványt hoztak az új közoktatatásü­gyér világtörté­netéből, mely az újvidéki szerb gymnasium felsőbb osztá­lyaiban, mig nem b. Majthényi betiltá előadatott. A kit biztosnak e könyv elleni föllépését nem annyira az ab­­ban nemzetünkre szórt féktelen szitkok, mint inkább és azon nyiltan kifejezett törekvés idézte elő, hogy a hor­­vátoknak, szerbeknek és bolgároknak délszláv állam­­szöv­etség alakítására kell törekedniük, a­mi Magyar­­ország integritásának megsértése nélkül, természetes, hogy lehetetlen. Boskovits Sztoján úr könyve II. köte­tének előszavában a VI. oldalon be is vallja , hogy a mondott eszme megvalósításához kíván járulni könyve által ő is. Politikai programmja tehát világos. De bemutathatjuk őt még egy más, nem kevésbé érde­kes oldaláról is. Midőn 1868-ban Mihály herczeg meg­gyilkoltatása után Ászt Nándor kormánybiztoskép Új­vidékre kiküldetett, hogy a fejedelem gyilkosok itteni részeseit nyomozza, Joannovits Vladimirnek, ki akkor az országgyűlésen időző Miletits helyett a „Zasztavá“-t szerkesztő, bebörtönöztetésekor elkobzott iratai közt Boskovits Sztoján egy promemoriája találtatott. — Egy helyit igy hangzik ez emlékirat: — Testvérek ! Mihály herczeg pártján bírja a polgárokat, a katonaságot és az egész ország bizalmát. Hirlapilag nem vagyunk ké­pesek őt népszerűtenné tenni s eltávolítani; drastiku­­sabb eszközökhez kell tehát nyúlnunk.“ — Két hó­napra epromemoria kelte után Mihály herczeg meg volt gyilkolva. íme, ilyen az új belgrádi cabinet. Végül tudósítanom kell még önt, hogy Marinovi­­csot, a senatus elnökét, kit ez alkalomból a táviratok emlegettek is,háromszor kérte fel Milán herczeg cabinet alakítására; de minthogy ő arra csupán oly föltét alatt volt hajlandó vállalkozni, hogy Risztics kizárat­tassék, e terv meghiúsult. — Az uj szerb kabinet, Zimonyból ápril 14-ről ír­ják nekünk: Kilencz napi vajúdás után a belgrádi uj kormány tegnap végleg megalakult Jellemezzük an­nak tagjait egyenként, nem lesz érdektelen a magyar olvasóra. Risztics János bölcsésztudor, a minisztertanács elnöke s külügyér, mint volt kormányzó és miniszter sokkal ismertebb, semhogy reá ezúttal szót kellene vesztegetnünk. Blaznovácz halála után átalános volt a vélemény, hogy ha az új kabinet alakítását Milán her­­czeg ő rá bízza, válót mond önkényt a kizárólag szerb érdekű, conservativ politikának. Már most a jövő van hivatva e vélemény megerősítésére vagy megc­áfo­­lására. Tuczakovits Jakab, belügyér, egészen egyszerű polgár, ki nevét is alig tudja leírni. Mint eddigi bel­grádi praefectus a szerb kormánynak mindenben kész eszköze volt s ugyanazért az utolsó skupstina alelnö­­kévé is ő tétetett. Lazarovits Márkó, igazságügyér, ki jogi tanulmá­nyait Németországban végzé, s a Karagyorgyevits per tárgyalása alkalmával Pesten quasi a szerb kormány képviselője volt. Ez idő alatt élénk levelezést folyta­tott a belgrádi „Jedinstvo“-ban, leginkább Andrássy gróf ellen. A „Jedinstvo“ Riszits orgánuma, Jovanovics Panta, pénzügyér, Risztits teremt­ménye. Lesjanin Milivoj, közmunkaügyi miniszter, min­den politikai színezet nélkül. Alimpics Ranko, hadügyér, szerb törzstiszt, min­ MAGYAR UJLAtt 1878. ÁPRILIS 19. — Nagy Károly altábornagy kineveztetésére a „Hon“ következőket jegyzi meg : „A hivatalos lap mai száma Nagy Károly altábornagy honvédfőparancsnok­­sági adlatussá való kinevezését közli; a hir tehát, mely ez állás be nem töltéséről szólt, ezáltal tényleg alapta­lannak bizonyul. Eltekintve most ez állás betöltésének vagy be nem töltésének pro és contra vitatható kérdé­sétől, Nagy Károly altábornagy kinevezőt nem tartjuk szerencsés választásnak. A kinevezett altábornagy múltja egy­általán nem alkalmas arra, hogy uj állásá­ban bizalmunkkal kisérjük. Nagy Károly altábornagy ur, magyar származása daczára, osztrák­abb érzelmű, mint a legtisztább vérű osztrák generális. Az altábor­­n­gy ur schwarzgelb érzelmeinek illustrálásául legyen elég csak annyit említenünk, hogy 1849-ben, mint pa­rancsnok az osztrák hadseregben, hazája ellen küzdött és saját szülővárosát, Komáromot lövette. Készséggel elhiszszük, hogy az altábornagy­ ur érzelmei azóta vál­tozhattak, azt azonban egyáltalában nem vagyunk haj­landók elhinni, hogy az altábornagy urban az osztrák soldatesca a­ teljesen kifejlett alkotmányos érzületnek engedett volna helyet. Ily körülmények közt, ha újabb „félreértések“ fognak fölmerülni, természetesnek fog­juk találni. Mi azonban bízunk a főparancsnok úrban s a honvédelmi miniszterben, a­kik bizonyára nem fogják megengedni, hogy a fák az égbe nőjjenek.“ A legégetőbb kérdés. Melyik az ? Mindenki el fogja találni: a nevelés kér­dése. Elmondják, írnak sokan a nevelésről, némely ki­tűnő lények annak is szánják egész értéket és mégis úgy állunk, hogy ha a tanításrendszer nálunk meg nem vál­tozik, elveszünk, elveszünk kérlelhetlenül. A­ki ezen állítást túlzottnak hiszi, jöjjön csak el Erdélybe és vegye szemügyre a legelső falut. Mily­en­ség, mily rettenetes nyomor mindenütt, ilyenkor külö­nösen, mikor a hosszú télen minden elfogyott és még semmi sem terem, éhhalállal küzd minden kunyhó, és semmi mód valamit szerezni, mindenütt egyforma nyo­mor, semmi ipar, semmi közlekedés. Nyáron, mikor bőség volt, nem állottak ellen a zsidó korcsmáros csábításainak, ki minden háztól 20- 30ért tiszta jövedelmet húz, a­he­lyett, hogy dolgozni mentek volna, a korcsmába köl­tötték el kevés szerzeményöket, most is tehát a zsidó­hoz fognak fordulni segítségért, ki aztán utolsó csepp vérekig kiszilja őket 5-6, sőt 800 °­ C-tólira adván köl­csön a pénzt. így történik, hogy némely falu, melynek csak három évvel ezelőtt 60 — 70 szarvasmarhából álló csordája volt, ma alig számlál 6—8 gazdát, kinek még van egy egy darabja. Másutt a falusiak még egy öt föl­det se bírnak, mind a zsidó kezébe került. Kívánja-e most a vizsgálódó a rettenetes állapot okát tudni, menjen el azon nyomorult, ronda házikó felé, mely iskola névvel van megtisztelve. Nyisson be! — Mit lát­ott ? Ha tavasz van, majdnem üresen fogja találni. A tanító jól bezárta az öt hat gyermeket, kik felgyűltek hozzá, kiadta, hogy egynéhány betűt vagy mondatot leírjanak, maga pedig elment, földjét kapálni. Szerencse, ha visszaj­övet jó kedvében van s keményen meg nem veri tanitványait, kik unalmokban sok csínta­­lanságot is követhettek el. Télen pedig, mikor a mezei munkák megszűntek, és a tanítónak valami különös elfoglaltatása nincs, hall­gassuk csak meg, hogy tanít?— A legjobban rendezett falusi iskolában, különösen ha a várostól kissé távol esik, hány év kell míg egy szerencsétlen gyermek meg­tanul kissé olvasni, írni, mennyi unalom és verés árán; hallgassuk csak, hogy mondja el kátéját, és a legjobb esetben egy kis magyar történetet: szóról-szóra, riká­csoló egyforma hangon darálja el, egy árva szót sem értve abból a­mit mond. Ilyen az iskola. Innen ered min­den rész, ez az egyedüli kútfeje e borzasztó nyomornak, és ha nem változik, ez fogja vesztünket okozni. És ez nem túlzás. Lehet, hogy kevés belátású egyének, kik egész éltöket egy helyt töltötték és jobbról nincs kép­zetük, azt fogják ellenvetni, miszerint az iskola soha sem volt jobb, talán még roszabb is lehetett, s mégis élünk. De érkezzék valaki külföldről, oly országból, mely századunk fejlődésének színvonalán áll, iszonyodva fogja tekinteni, ezen a középkor legsötétebb korszaká­ból fenmaradt rendszert, azaz rendszerhiányt. Fájda­lommal fogja látni, milyen nálunk az iskola, az a szent hely, hol a haza fogadja be fiait és egész életökre nyújtja nekik a szellemi eledelt. Az iskola, melynek menhelynek kellene lenni, hol a gyermeknek meg kel­lene tanulni először hazáját ismerni, szeretni, annak jó­téteményeit érezvén, hol meg kellene ismerkednie pol­gári, családi kötelességeivel, hol egész életére fogalma­kat kellene szereznie az örök igazságokról, minden szép és nagyról, mely lelkét, szivét, emelheti. Éltető mennyei eledel helyett, melynek egész életen kellene irányadóul szolgálnia, unalommal tartják a legszárazabb, kegyet­lenebb, haszon nélkülibb unalommal, éltető meleg sze­retet helyett veréssel. Az, ki ezt mind tapasztalandja, bizonyára el fogja mondani, hogy mostani haladási korszakunkban, hol minden nemzet óriási léptekkel indul a tökéletesedés felé, azon nemzet, mely így elmarad, veszve van. Ne higgjük, hogy elég néhány kitűnő egyén buzgó működése, önfeláldozása, az csak egy maroknyi föld, a folyton növekedő vitái ellen, a­mit el kell érnünk oly sok, hogy az egész nemzetnek kell felállnia, hogy azt kivívja, egyeseknek hangja, tettei, elvesznek a puszta­ságban. Keveset módosítani, javítani itt-ott, annyi mint semmi. A­ki keveset kíván elérni, az rendesen semmit sem ér el. Csak azok tesznek valamit, kik a lehetetlent tűzték ki maguknak czélul. Ébredjen végre fel álomkarjából a nemzet, és igyekezzék, ne a művelt népek nyomába lassan-Lassan törekedni, de azokat még túl is haladni. — Őrültség, fogják mondani némelyek. — Miért ? A magyar nép, még eredeti nép, roppant életerővel bír, miért nem ér­hetne el nagy dolgokat, ha egy akarattal, összetett erő­vel működnék. Egy akarat, egyesülés, ezek azon sza­vak, melyek varázserővel bírnak korunkban, és melyek nélkül tehetetlenek vagyunk. Álljanak össze mind­azon kitűnő lények, kik je­lenleg hazánkban ernyedetlen buzgalom­mal küzdenek a nevelés terén, és kössék meg a tanítási szent szövetséget, mely mint a delej magához kell, hogy vonzzon gazdagot szegényt, főurat, munkást, lángeszet, egyszerűt, minden pártot, minden rangot, minden osztályt, minden tehetséget. Kezdje meg ezen szövetség a valódi testvériséget, gyönyörű harmóniát idézvén elő a lant különféle húrjaival. Francziaországban létezik egy ilyen forma egyesü­let, la ligue de l’erteignement, mely napról napra terjed és óriás hatással bír. Tagja lehet még az is, ki csak tíz krajczárt (5 sou-t) fizet egy éven, és körében buzgón terjeszti a tanulási eszméket. Kiszámíthatlan mennyit tett már ezen egyesület. Könyveket nyomtat a nép számára, könyvtárakat alapít minden faluban. A mi teendőnk azonban még sokkal nagyobb. Nekünk iskolákat kell legelőbb alapítanunk, valódi iskolákat, azoknak keserű paródiái hülyébe, melyek most léteznek. Oly iskolákat, melyekben embereket, polgárokat neveljenek, nem pedig hol nyomorítják a józan, becsületes nép gyermekét. Törüljék el, küszö­böljük ki a középkori tanításrendszert egész országunk­ból, legyen a tudománya gyermek előtt nem holt betű, melynek egész életében semmi hasznát nem veszi; de élő, éltető, egész létét megragadó ige, mely életébe szövődik. Ha a kormány nem teszen és talán nem is tehet eleget, nyisson a tanítási szövetség szabad isko­lákat, melyek az országé lesznek, és neveljen ott embereket. Tanítsanak ott felsőbb módon röviden, ve­lősen mindent, olvasáson és íráson kívül, mind, azt mire egyszer szüksége lehet a nép emberének, de min­dent népiesen, a legbajosabbat is egyszerűn. Számtant, hogy rendbe tudja egykor tartani birtokát és ne hagyja magát rászedni a csalók által, földmivelést, hogy jobban tudja földjeit művelni. Történetet, hogy korán megta­nulja hazáját szeretni, és fogalma legyen hazája iránti kötelességeiről. Földiratot, hogy igaz, helyes képzete le­gyen hazájáról és a világról. Természettudományokat, hisz ő van leginkább összeköttetésben a természettel, neki legszükségesebb annak titkait érteni. Jogot, hogy jogait tőle meg ne vonhassák. Egészségtant, a­mennyi neki kell, hogy gyermekeit oktalan ne nyomorítsa, és az állatokat is tudja gyógyítni a legközönségesebb esetek­ben. Erkölcstant, nem szárazon, holt betűt, de szivét, lelkét, eszét tagh­ot, ínkapu gyanomtilag, mint elméle­tileg, mert a néptanító lesz a jövőkor papja, vagyis in­kább apostola, mely minden szépre, nagyra, jóra kell, hogy buzdítson. Zenét, mert Isten mindenkit megál­dott hanggal és semminek sincs nemesítőbb hatása. Mind­ezt egyszerűen, népiesen. A középkor min­den egyszerű tudományt úgy össze szeretett bonyolí­tani, hogy ahoz igen kevesen juthattak, mi ellenkezőleg a legösszetettebb tudományokat is egyszerűsíteni igyek­szünk, hogy mindinkább elterjedhessenek. De ha azt akarjuk, hogy a szabad iskola tanítója lelkiismeretesen, buzgalommal teljesítse kötelességét, nem kell, hogy ő maga és családja éhhalállal küzdjön. Legyen neki rendes, biztos fizetése. Hatszáz forint évenként. Ezért tanítson három-négy órát naponként. (Igen rosz ha a gyermek falun egész napot tölt iskolá­ban, többet azért nem tanul, csak unja magát és idejét tölti. Három óráig összeszedheti magát és örömmel ta­nul, ezt gyakorlatból lehet tapasztalni.) Este pedig gyűjtse maga körül a felnőtteket és igyekezzék reájuk is hatni. Gyakoroljon ezen egyesület az egész hazában oly morális pressiót, hogy oly faluban, melyben gazdag földesúr lakik, az vállalja magára a szabad iskola ala­­pítását, oly falu hol csak szegények laknak, a megyétől nyerjen ily iskolát, és ha ez sem teheti, állítson ott a szövetség maga erejéből egyet. Nőjjön napról-napra e szövetség hatásköre, igye­kezzék a felsőbb iskolákra is hatást gyakorolni, jeles írók mutassák meg mennyit árt ott is a középkori ta­nítás­mód. A­helyett, hogy kiküszöböljék az egyete­mekből a latin és görög nyelveket, melyek a művelő­déshez okvetlenül szükségesek, tanítsák úgy, hogy a gyermekek tízszer kevesebb erővel tanulhassák meg. (Francziaországban is próbálták a régi nyelvek elr mel­­lőztetését, újra kénytelenek lettek elővenni.) Buzdítsa fel a társulat annyira a gazdag magány­­zókat, hogy összeállva új felsőbb iskolákat alapítsanak, mint lesznek Görögországban hol egy báró Sina már­vány palotát épített görög polytechnikum számára, melyet egy miga állít ki. A hogy teszen minden nem­zet, mely elveszni nem akar. Ki volna képes a nevelésnek roppant hatását ki­számítani. A nevelésre szánt pénz, százszorosan hozza be kamatját. Egy nagy író mondta: „a politika legelébb is ne­velésből áll, másodszor nevelésből, harmadszor újra ne­velésből. A legjobb törvény, a legjobb alkotmány mit ér, ha a nép nincs előkészítve arra, hogy tisztelje, sze­resse a törvényt. Francziaországban, a nagy forradalomkor, midőn a szomszéd népek mind a szabadságért küzdő franczia nemzetre estek, mikor 14 serget kellett előteremteni, pénzt a mezítláb és fegyvertelenül határok felé rohanó ifjú önkénytesek öltöztetésére és felfegyverzésére, mégis találtak a francziák időt az új közoktatási törvény­ek behozatalára. Legelébb is a legalsóbb és legfelsőbb ta­nítást rendszerezték, mert érezték, hogy a nélkül veszve vannak. Ekkor varázsoltalak elő, az ágyudörgés és puska ropogások közt, az école Centrele, école Nor­male, école Polytechnique, école des Arts et Métiers. A leghírnevesebb tudósok, néptanítók lettek. Nemzet­nek semmi sem lehetetlen. Fogjunk tehát hozzá mi is. Lepjük el hazánkat ál­dást szóró intézetekkel. Kitűnő egyes embereink nem hiányzanak, de el vannak szigetelve, fogjanak mind ke­zet, teremtsék elő a pénzt, mely nélkül a legszebb tör­vények is csak puszta szó, mivel végrehajtani teljes le­hetetlen. Egyleteink is vannak ugyan, némelyek buzgón működnek, de ott is váljon tiszta honszeretet vezérel-e mindenkit. Ha önfeláldozási szellem uralkodnék, ha az sarkalná az egyéneket, a társaság nem lenne oly kis­szerű, mert az önfeláldozásba az a gyönyörű van, hogy minél többet áldozunk, annál többet nyerünk, annál in­kább közeledünk Istenhez. Már­pedig mostani társasá­gunk mind inkább sülyed, kisszerű érdekek, kisszerű gondolatok foglalnak el mindenkit, a láthatár mind összébb szorul, úgy hogy a­ki szabadabb levegőhöz szokott, majd megfulad a szűk korlátok közt. Adjanak kitűnő embereink új irányt ez egész tömegnek, úgy hogy együtt tartva, egy akarattal küzdjenek, maguk­kal fogják ragadni az egész társaságot, akkor aztán él­tünk biztosítva lesz és azon hősök, kik 48-ban a hazáért, szabadságért áldozták véröket, ha most feltámadnának, ráismernének hazájukra és nem tagadnának meg ben­nünket. Hosszufalva, apr. 12-én 1873. Gerando Antonina. A magyar­­telekadóból. Bécs, ápril 16-án. A közös ügyek tárgyalására kiküldött magyar or­szágos bizottság pénzügyi albizottsága jelentése a kö­zös pénzügyminisztérium 1874-ben előterjesztett költ­ségvetése tárgyában. A közös pénzügyminisztérium által a közös ügyek tárgyalására kiküldött országos bizottsággal kötött elő­terjesztések a következők : 1) Az osztrák magyar monarchia közös állam­­háztartásának előirányzata az 1874. közigazgatási évre, és az ahoz csatolt, különösen a pénzügyminisztériumra és közös főszámszékre vonatkozó költségvetési előirány­zat, és az e tárgyakkal összefüggő felvilágosítások és észrevételek. 2) Válasz az 1873-dik évi közösügyi költség­­vetés tárgyalásakor a bizottság által hozott határoza­tokra. 3) A közös minisztérium előterjesztése az 1873. év első félévre drágasági pótlékra vonatkozólag. 4) Az osztrák-magyar monarchia közös államház­tartásának az 1871-dik évre közös főszámszék által megvizsgált zárszámadásra, valamint a közös állam ki­adásainak kezelési számadása 1872. évre. A) Az albizottság ezen feladat­körébe eső tárgyak közül először is a közös pénzügyminisztériumnak az 1874. évre szóló első költségvetési irányzatát vette tárgyalás alá, melynek 3. czime alatt 175,167 forint van előirányozva. A közös pénzügyminisztérium költségvetésének e­gy három czimét illetőleg az albizottság nézetei a kö­vetkezőkben terjesztetnek elő. Ugyanis a személyes járandóságok , szemben az 1873. évre engedélyezett járandóságokkal, 36,812 többlettel irányoztatnak elő, mely költségemelke­dés az illetmények új szabályozásából ered. E szerint az állandóan alkalmazott összes hivatalnokok 10 rangosztályba soroztatván , az eddigi lakbérilletmé­nyek működési illetőleg szolgálati pótlékokkal cse­réltetnek fel úgy, hogy a 4 felső rangosztály számára működési pótlékok — a többi rangosztályok részére pedig szolgálati pótlékok rendszeresítése, az elsőknek fennmarad igényük a természetbeni lakásra, az utóbbi­aknak azonban ez esetben a szolgálati pótléknak csak fele szolgáltatók ki. A miniszterek két rangosztály, az osztályfőnökök hasonlólag rangosztályba soroztatnak, az udvari vagy miniszteri tanácsosoknál veszi az 5-ik rangosztály kezdetét. Az albizottság eltekintve ezen új rangosztály felállításától, mely a közös ügyek tárgyalására kikül­dött országos bizottság által már több ízben nyilvání­tott azon akaratának, hogy a közös főszámszék elnöke a miniszterekkel koordinált állást foglaljon el, egyáta­­lában meg nem felel, a személyes járandóságoknak az illetmények újbóli szabályozásából eredő emelését el nem fogadhatja, minek folytán a központi vezetés czíme alatt igényelt 20.525 forintnyi, a központi pénz­tárnál 5288 frtnyi,a számosztálynál 10.999 frtnyi több­letet törlendőnek véleményezi. Az albizottság ezúttal a tervezett szabályozás tü­zetes bírálatába nem bocsátkozik, egyszerűen hivatko­zik a magyar államháztartás jelen állapotára, pénzügyi viszonyainak kényszerítő hatalmára, melynek kérlelhet­­len befolyása alól magát az országos bizottság sem von­hatja el, az albizottság ily jelentékeny és nem is okvet­len szükséges költségemelés megszavazásának felelős­ségét jelenleg el nem vállalhatván, azt annál kevésbé tartja elfogadhatónak, miután a magyar országgyűlés, tekintve és méltányolva a pénzügyi viszonyokat, saját tisztviselőinek fizetései emelését megtagadni kényte­len volt. E szerint az albizottság a személyes járandósá­gokra nézve megtartja az 1873-ik évre engedélyezett tételeket, s ennek nyomán a központi vezetésnél az első 12 tétel alatt összesen előirányzott 90,250 frt helyett 69,725 frt; II. czim, a központi pénztárnál az első 6 té­tel alatt előirányozott 27,100 helyett 19,812 frt; III. czim, a számosztálynál az első 5 tétel alatt előirányzott 35,798 frt helyett 24,799 frtot elfogadásul ajánlja. A dologi kiadásoknál megszavazásra ajánlja az előirány­zott összegeket. E szerint lesz az I. czim alatt 111,026 helyett 90,051 frt, a II. czim alatt 25,942 frt helyett 20,654 frt, a III. czim alatt 38,199 helyett 27,200 frt megszavazandó. Közös nyugdíjak. IV. czim. A közös külügy­minisztérium nyugdíjai rendes szükségletéül előirányoz­­tatik 292,950 frt, rendkívüli szükségletül 1050 frt. Az albizottság tekintettel a nyugdíjasok személy­zetében történt változásokra, azok névjegyzékét tétel­­ről-tételre átvizsgálván, a fent kitett összeget megsza­­vazandónak véleményezi. V. czim,„Katonai özvegyek és árvák nyugélvezményei“ előirányoztatók 1.208.000 fo­rinttal; VI. czim „tengerészeti nyugdijak“ előirányoz­­tatik 34.000 frttal; VII. czim „a katonai és tengerészeti központi számvevőség hivatalnokai és szolgái, valamint az azok özvegyei és árváinak nyugélvezményei“ előirá­­nyoztatik 133 ezer frttal. VIII. czim „közös pénzügy­minisztérium nyugdijai“ előirányoztatók 2500 frttal; IX. czim­ „közös főszámszék nyugdijai“ előirányoztatók 8900 frttal, az albizottság mindezen czímeket változat­lanul elfogadásra ajánlja. Fedezetül előirányoztatók 4422 frt, 1245 frttal több,mint 1873-ra, azon okból, mert az illetmények sza­bályozása folytán a szolgálati díjak is nagyobb mennyi­ségben előreláthatólag fognának befolyni. Miután az albizottság ezen szabályozást nem vélte megszavazandónak, a fedezet fejében csak 3180 frtot ajánl megszavazásra. A főszámszék szükségletei fedezésére előirányozta­­tik 128,855 frt. Ezen költségvetés 1. 2. és 3.czímeinél előirányzott fizetési többletnek törlése iránt előadott okoknál fogva az albizottság a főszámszék tisztviselői illetményének szabályozását sem fogadhatván el — ebből 25,160 frtot törlendőnek, és ekként 103,695 forintot megszavazna-

Next