Magyar Ujság, 1873. április (7. évfolyam, 75-99. szám)

1873-04-20 / 91. szám

r—— 91. t-^taaaBiaiM r mwpwíi wfiiirniMKwagwaBicrrgn Vasárnap. Szerkesztői iroda: agyetam-utcza 4-ik szám, II. emelet. Ide intézendő a lap ttzellem­i rrMist illető minden közle­mény. Kéziratok , levelek viasza nem adatnak. — Bém­entatlen le­tetek c­sak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-atoxa 4-ik »4», földszint. id. latirendt a lap anyagi rásmát illeti minden közle­mény, n. m. a*­eliflaeUss péni, • kiadás körüli pa­­nnaxok .s » hirdetmények. VII. évfolyam. GYORS-POSTA­J POLITIKAI ES NEMZETGAZDASZATI NAPILAP 1873. április 20. Előfizetési ár: Viriti re postán va­n­ ’• b. ' ’ ' Egy é­vi izliasrVUt tú r. Fél vre 8 * Neg,.eti étre. i . Egy Uiínai ra í­r E o­­ssáry 4 Hirdetési dij: Xii- nej h. v.i­roe pet tier egyssík­i hirdetés» 12 kr. többesen 9 sít. fély».;dij ■íiin.idij birl­tésért külön 80 kr. Nyilttér: négy hasábos tru­t-ttaor 30 kr. Figyelmeztetés MAGYAR ÚJSÁG“ czimu politikai és nemzetgazdászati napilap tárgyában. Azon t. ez. olvasóinkat, kiknek előfizetésök márczius hó végével lejár, — tisztelettel felkérjük, (hogy a la­pok küldetésében fenakadás ne történjék), sziveskedje­nek az előfizetést mielőbb megnyitani. Előfizetési feltételek április­­­tól kezdve: Évnegyedre (apr.— jun) ... 4 frt — kr. Félévre (april— szept.) . . . . 8 frt — kr. Háromnegyedévre (apr. — decz.) . 12 frt — kr. Egy hóra ...................................1 frt 40 kr. A „Magyar Ujság“-ra az előfizetési pénzek a hírlapkiadó-hivatalhoz, Pest, egyetem-uteza 4-dik szám intézendők. Az előfizetés 1­eczélszerű­bben posta utalvány­­nyal eszközölhe ő. Pest, márcziu­s 1873.­ kiadó-hivatal. I. f­e­l. április 19. Politikai szemle. A közép ázsiai kérdésben az angolok érdekeltsége Khiw­i helyett Perzsia felé irányul. Úgy találják, hogy a közép-ázsiai viszály Perzsia határánál s Afghanis­­tánnál fog komoly jelleget ölteni. A „Times“ s a többi lapoknak nem tetszik az állítólag Oroszország s Afgha­nistán közt évek óta létező barátság. A shah nem­régi­ben f­gadá az angol követet s e mellett figyelemben tartá azon udvariasságot, mely a két udvar közti jó vi­szonyra utal. A „Times“ ez alkalomból a shahnak ba­rátságos utmutatást tesz, hogy az új vasutrendszernek országában ne adjon nyugtalanságra okot szolgáltató formát , emlékezni fog azon jó szolgálatokra, melyet neki Anglia már egyszer bizonyos politikai viszály el­hárításakor tett. Egy uralkodó — mond végül — ki az európai hatalmak jelentőségét ismeri, nem lehet közöm­bös annak véleménye iránt, ki Ázsiában a legnagyobb hatalmat tartja kezében. A „Moskovskij i Vied.“ Bakuból vett hírei nyo­mán a következő részleteket közli a China elleni expe­­ditióról: Bakuba Zalotarev a kaukázusi tábori törzskar főnökének segédje érkezett, hogy czélszerűen rendezze el a csakiszlam­ hadcsapatok kellő felszerelését. Ezen hadcsapatoknak a turkomani sivatagokon át kell vonul­­niok, s miután a kaepi tenger mögötti terület mit sem termeszt, az összes szükségletek Bakuban készíttettek elő, a­melyeknek elszállítására a „Kavkaz és Mercury“ társulat gőzhajóinak nagyobb része béreltetett ki. A felszerelés ugyan biztosítva van, de a szállító eszközök hiánya igen érezhető. Márczius közepéig — írja leve­lező — annak daczára, hogy ezen hadcsapatok elindu­lása ápril­ió 7-ére volt elhatározva, a megkívántató tevéknek csak egy részét lehetett előszerezni, mert az Atrek melletti jamudok nagyobb számmal Gurgen tá­jára költöztek el s az Atrektől észak felé eső vidéken majdnem egy lélek sem maradt. Ezen hadcsapat va­­lószínüleg az Amudari mentében, az Igdy forrás felé vezető irányban indul. Hir szerint az oroszok egy tevé­ért 24 rubelből álló havi bárt fizetnek, s miután a me­net Chináig hat hétig fog tartani, minden 100 teve da­rab, mely összesen 1200 pudai terhet képes szállítani, havonkint 2400 rubelbe kerül. A svájczi szövetség tanácsa ápr. 15 én vette tár­gyalás alá az 1872-ki szövetségi államköltségvetésről szóló jelentést. E jelentésből átveszszük a következő főbb adatokat, megjegyezvén, hogy a zárfél közötti számok azt mutatják, hogy mennyivel kevesebb volt előirá­nyozva.­­ A bevételek 29.841,914 francot, (3.906,914 fr), a kiadások 27.559,245 francot (613,198 fr) tettek. E szerint a bevételi lobbi­­ 2.082,668 francot tesz. A kiadások között me­gem­lítendők e tételek: általános közigazgatási költségek 548,181 fr. (91,131 fr), me­gyék: 1.866,002 fr. katonai igazgatás: 3.185,976 fr. (188,220 fr.) postaigazg­atás: 12.083,952 fr. (315,952 fr.) polytechnikum: 388,594 frank.­­ A bevételi tételek közül kiemeljük ezeket: vámok­: 12,515,986 frank (2,515,986 frank), posta: 12,083,952 frank, táv­írda: 1 675,177 fr. A Svájc­i szövetség vagyonállapota az 1872. év végén igy állott: Az activák összesen tettek 27,778,268 fr. (ezek között fekvőségek: 3.623,962 fr. befek­tetett tőke: 10.864,055 fr. forgó tőke: 3.839,011 fr.); a pál-­­sivák tettek 30.057,592 francot. (Ezek között 28.850,000 fr. államköltség.) Lachat Ödön, az elmo­ditott basel-solothurni püs­pök, rendőrök által lakásából elkisértetett, miután vo­nakodott örömeinek szinhelyét önkényt elhagyni. — A canton kormánya a püspöki levéltárt zár alá helyez­te té. A , République Francaise“ Bárodét érdekében minden nap újabban és újabban fölszólal. Az egész lap a választásra vonatkozó czikkek s tudósításokkal van tele. Csütörtöki számában így ír: „A választási küzde­lem határa ki van jelölve. Remusat a versaillesi kamara alkotmányozó hatalmát elismeri. Bárodét azt kívánja, hogy az ország önmagának legyen átadva. Remusat a republic­anus kormányorganisatióját monarchikus több­ségre akarja bízni. Bárodét az azonnali föloszlatást ki­vánja s egy uj nemzetgyűlés összehívását, melynek fel­adata lenne a köztársaságot megállapítani. Egy nevé­hez méltó republikánus habozhat-e a két programm közt?“ Egyúttal az említett lap választási czélokra 200 frankkal aláírást nyit. A carlisák Onate kis határszéli várost elfoglalták, hol kovácstelepek vannak. Onate s Ripoll most az egye­düli városok, hol carlista helyőrség van. A carlisták az angol lapokat fölszólították, hogy küldjenek tudósí­tókat, kik a hős­tetteknek tanúi legyenek, a jó bánás­módról biztosíttatnak. A „Daily News“ tudósítóján kí­vül még csak a „Köln. Ztg.“-nak van a carlisták sorai­ban levelezője. A „Köln. Ztg.“ tudósítója a többek közt ezeket írja : Ajánló levelekkel ellátva gyorsvonattal Bayon­­neba indultam, hol csakhamar megismerkedtem azon politikai egyénekkel, kik ott a carlista ügyet vezetik. Bayonneon át megy minden hadi eszköz a carlisták számára, így a carlistákra nézve igen fontos hely. Bay­­onneból Spanyolország belsejébe mentem, s útközben megismerkedtem „Figaro“ levelezőjével, kivel Iránba, egy határvidéki spanyol városba utaztam. Itt a legna­gyobb zűrzavar uralkodott. Napbarnított arczu parasz­tok álltak az utczákon s nézték, miként erősítik a re­publikánusok a várost a carlisták netáni támadásai el­len. Ezen erődítések abból álltak, hogy a város kijára­tainál (számra hét) kőfalakat emeltek, melyeket lőré­­sekkel láttak el. Ezzel a megerősítés megtörtént, hely­őrségnek azonban hire sem volt, úgy hogy a carlisták egy kis ugrással a városba jöhettek volna, ha t. i. akar­tak volna. Kérdésemre, melyet egy paraszthoz intéz­tem a katonák holléte iránt, azon választ nyertem, hogy a katonák a hegyekbe vonultak vissza. Azon további kérdésemre: mi czélja tehát ezen megerősítéseknek, ha nincs katona, ki a lőrések mögé álljon — a paraszt ravasz mosolylyal válaszolta: por los Carlistas, mi alatt azt kellett érteni, hogy ugyan­azon védművek a carlisták védelmére fognak szolgálni, ha egyszer belültesznek a falakon. A carlistáknak azon­ban egyéb dolguk van, hogysem Iránba jöjjenek, me­lyet nem igen lehetne védelmezni, s hozzá a carlisták­nak még tüzérségük sincsen. Az iráni lakosság csak­nem kizárólag carlista érzelmű, s a köztársaságot csak a polgármester s a városi hatóság néhány tagja képvi­seli. Iránból visszatérve Bayonnába, ott tapasztaltam, hogy spanyolországi nagy utamra már minden előké­szület megtétetett. Éjjeli 12 órakor L. úrral a „junta real de la frontera“ titkárával kocsiba ültem, s a ha­tárra hajtottam. Ott leszálltunk a kocsiról, s a mezőkön át eljutottunk azon kis hegyi patakhoz, mely Spanyol­­országot elválasztja Francziaországtól. Egyszerre ezen kiáltást hallottuk: „Quien vive?“ Társam rögtön vála­szolta: „Espana!“ — „Qué gente ?“ — kérdé újra a hang. — „El segretario de la junta! ‘ — volt társam válasza. Erre feltartóztatás nélkül tovább mentünk. A főőrállomásra érve, kopogtunk, s az ajtót csakhamar fel­nyitották, s a lámpa kétes fényénél erőteljes, marezona alakú carlistákat láttunk. Valamennyinek öl­tzete volt. Nem mondhatok egyéb használható kifejezést a car­lista vitézek öltözetére vonatkozólag. Egyiknek nad­rágja volt s egyebe nem, másiknak csizmája s egyebe nem, a harmadiké,­k pusztán csak harisnyája, s a ne­gyedik meg ennek is fi­jával volt. Da mindnyájan el vol­tak látva puskákkal, szuronynyal s revolverekkel, s jó hangulatban látszottak lenni. Azonnal megvetettek négy ágyat, s csakhamar a fáradt igazak álmát alud­tam hetedik Károly ő felsége birodalmának területén. Carlos ugyanis de jure nem, de facto azonban már ki­rály ezen a vidéken. Dand­arineárak hivják azon fész­ket, hova jutottunk, s e hely határvámot képez Spa­nyolország és Francziaország között. Ez, valamint a má­sik, Valcarles véghely, a carlisták birtokában van, s e kettő a carlistáknak naponkint 2000 francot hoz be, mi Károly ő felsége jelenlegi pénzviszonyai közt nem meg­vetendő összeg. A levelező innét fedezet alatt folytatta a hegyek közt útját egész Edhuri ig, hol 4—5000 főből álló car­lista banda állomásé­. Itt ismét 50 főből álló kíséret adatott melléje, hogy ez őt Dorregaray tábornokhoz ve­zesse. Útközben azonban értesültek, hogy egy erős re­publikánus csapat elzárja a­ szorost, melyen át kellett volna haladniuk, így nem volt mit tenniük, mint a he­gyekbe visszafordulni. A kíséretére adott őrizet visz­­szatért a táborba, míg a levelező mellé egy Domingo nevű ember adatott, ki Navarra minden zugát ismeri. Domingo a levelezőt három napi bujkálás után csak­ugyan elvezette Dorregaray táborába. A MAGYAR ÚJSÁG TÁRCZÁJA. — Pest, 1873. április 20. — Fracasse kapitány. Regény a XVII-ik századból, melyben a nagy forra­dalom óta egészen eltűnt franczia világ megismertetik. Irta Gautier Théophile. Francziából fordította G. T. Ant. (42. Folytatás.) Megmutatták nekik a fogadót, vagy inkább a há­zat, mely ennek helyét pótolta. Nem igen látogatott hely volt ez, mert az utasok mindig inkább előbbre haladtak. A falu másik végén volt a fogadó, és a sze­gény fáradt gebének össze kelle még egy keveset szedni erejét, de érezte az istállót és kétségbeesett utolsó erő­feszítésben még szikrákat is vert ki patkójával a kavi­csokból, a havon keresztül. Nem lehetett elvéteni, téli magyarág csüngött az ajtó felett, és Scapin, feltartva lámpását, megpillanta e vendégszeretés jelképét. A Zsarnok ökleivel kezde az ajtón döngetni és nem sokára hallani lehetett a ház belsejében lépcsőn lejövő pa­­pucacsoszogást. A fa hasadékokon át vereses fény su­gárzott. Az ajtószárny kinyílt, s egy vén asszony mu­tatkozik, a legkevésbé ékes pongyolában, ki száraz ke­zével oltalmazta a faggyúgyertya rezgő lángját. Bevezeté a színészeket a konyhába, a gyertyát az asztalra téve, felkaparta a tűzhely hamuját, hogy egy kis elalvó parázsra tegyen szert, egy csomó galyt ve­tett reá, s szobájába vonult, hogy kissé jobban felöltöz­ködjék. Egy kövér fiú, szemeit dörzsölve, felkelt és ki­­nyitá az udvar kapuját, a szekeret beereezte, és a lovat az istállóba vezeté. — Utóvégre még sem hagyhatjuk azt a szegény­­ Matamort a szekérben — mondá Blazius — mint egy dimgémet, melyet vadászatról hoznak haza, az udvar kutyái is hozzáférhetnének. Meg volt keresztelve, meg kell virrasztani, mint a­hogy keresztyénnel illik tenni. Leverék tehát a holttestet, az asztalra fekteték és kegyelettel betakarók egy köpenynyel. A kelme alatt az arctól egész borzasztóságában kiállott és ezen hulla talán igy még borzasztóbb volt, mint a milyen lett volna lepel nélkül. Mikor tehát a fogadósné újra bejött, szinte hanyatt bukott félelmében a halottnak láttára, kit a színészek által meggyilkolt embernek vélt. Reszkető kezeit összekulcsolva a Zsarnok felé nyújtá, kit a csapat vezérének gondolt, esedezvén neki, hogy meg ne ölje, megígérvén, hogy örökre hallgatni fog mindenről, mit látott, még ha vallatnák is. Izabella megnyugtató őt, néhány szóval mondván el a történte­ket. Erre az öreg asszony még két gyertyát hozott, me­lyet öszmértékben a holttest körül rakott, s ajánlko­zott, hogy virrasztani fog. Leonarda asszony­nyal, mi­után sokszor végzett már a faluban ily szomorú tiszt­séget és tudta, mit kell tenni ily körülmények közt. Ezen intézkedések után a színészek más terembe vo­nultak, de étvágyukat elvesztvén e komor jelenetek miatt, és elhunyt barátjuk feletti bánatukban, alig nyú­­lának az ételekhez. Blazius poharát félig telve hagyta, legelőször életében felejtvén el az ivást, pedig a bor jó volt. Igazán meg kellett hogy szive törve legyen, mert azon emberekhez tartozott, kik még eltemetve is hordó alatt kívántak volna lenni. Izabella és Szerafin mellékszobában levő rosz ron­gyos ágyra terültek, a férfiak egy istállóbeli szolga által hozott szalmára dűltek. Mindnyájan roszul alud­tak, mikor elszenderedtek, kínos álmok zaklatták őket, korán reggel már talpon voltak, mert Matamor temeté­séhez kellett látni. Lepedő hiányában, Leonarda és a fogadósné régi, vászon diszitésbe takarták, mely erdőt utánzott; szí­nészhez épen úgy illő szemfedél, mint a harczi köpeny a katonához. Valami zöld mázolás, faleveleket utánzott, és egy csomó fűnek látszott, melyet tisztelet gyanánt az egyiptomi múmiaként begöngyölt holttestre tettek. Két palctára helyezett deszka, melyeknek végét a Zsarnok, Blazius, Scapin és Leander hordták, szol­gált saroglyául. Míg nagy, arany csillagos, fekete bár­sony papi öltözet elég jól pótolta a halotti lepel hiányát, így elrendezve, a menet egy hátulsó ajtón ment ki, hogy a pletykák és kiváncsiak szemét elkerüljék, és egy bizonyos műveletlen mező felé irányozták lép­teiket, melyet a fogadósné ajánlott nekik, és hova az elhullott állatokat szokták tenni. Ezen hely valóban nem volt méltó emberi tetemek befogadására, mely ha por is, de isten képére van fa­ragva ; azonban az egyház rendeletei határozottak erre nézve, és az egyházi átok alá vetett színész nem nyug­­hatik szent földben, hacsak le nem mondott halála előtt a színházról, a­mi Matamornál nem volt az eset. A szürke szemű reggel már le-lejött a hólepte hegyoldalakon. Fél homály bom­lotta meg a mezőket. Néhány paraszt, kik száraz ágakat mentek szedni, rosz szemmel nézte ezen pap és kereszt nélküli gyászmene­tet, mely a templomot elkerülte; őket eretnekeknek vagy boszorkányoknak hitték, de mégis semmit se mer­tek szólni. Végre megérkeztek egy eléggé puszta helyre, a kérszolga, ki ásóval ment elől, kijelenté, hogy jó lesz ott megállapodni. Állatcsontvázak voltak köröskörül elszórva, és a hó alatt borzasztóan emelkedtek ki. A színészek földre tevék a faroglyát, és a kér­szolga erélyesen kezdett ásni, a földcsomókat a fehér hóra lökvén. A­mi különösen borzasztó látvány volt. Úgy tetszik az élőknek, hogy a szegény halottak, bár semmit sem éreznek többé, jobban fáznak e jég alatt, első siri éjszakáikban. A Zsarnok felválta a szolgát, és a sírgödör hamar elkészült. Már-már elég nagy volt, hogy befogadhassa a silány holttestet, midőn egynéhány összesereglett fa­lusi kópé „hugenot“-ot kezdve kiabálni, és fenyegető tekintettel néztek, mintha a színészekre rá­t akartak volna rontani. Még kövek is repültek a légben, de sze­rencsére senkit sem találtak. Sigognac, haragra gyu­ladva, kirántott karddal rohant e gaznép ellen, kardja lapjával ütvén, és hegyével fenyegetvén őket. E zene­bena hallatára, a Zsarnok kiszökött volt a gödörből, és megragadván a saroglyi egyik rudját, a Sigognac ro­hama által feldöntött emberek hátát kezdte azzal dön­getni. A tömeg kiáltva és szitkozódva oszlott szét és Matamor temetését folytatni lehete. A gödörbe helyezve, ezen test­e zöld diszitésbe varrva, inkább elrejtett puskához hasonlított, mint em­beri hullához. Midőn az első lapát föld gördült a sze­gény színészre, a Nyegle megindulva, nem tarthatott vissza egy könnycseppet, mely a gödörbe hullott, mint a szívnek eggy gyöngye, és fájdalmas hangon sóhajtó halotti beszéd helyett: Istenem! szegény Matamor ! Ez volt a boldogult halotti dicsérete. A jó Nyegle nem tudta, midőn e szav­akat kiej­tette, hogy épen Hamlet, dán herczeg szavaival élt, a­mint látni lehet Shakespeare uram szindarabjában. Néhány percz múlva a gödör be lett töltve. A Zsarnok a havat szétszórta felette, hogy a helyet ne le­hessen megismerni, nehogy a holttestet majd bántsák , és ezt bevégezvén . • — Már most — mondá — gyorsan, hagyjunk itt mindent, semmi más teendőnk, térjünk vissza a csár­dába. Fogjuk be egymásután a szekeret és pusztuljunk a faluból, mert ha e pórnép nagyobb számmal jön el­lenünk, nem fog többé bennünket megvédhetni sem az ön kardja, sem az én ökleim, egy sereg törpe a legna­gyobb óriást is legyőzheti. Még a győzelem is rész volna reánk nézve, minden haszon nélküli, hogyha 5 - 6 embert meg is ölnénk, nem nyernénk semmit az által és a holtak nagy alkalmatlanságot szereznének nekünk. Hallanék az özvegyek jajgatását, az árvák sí­­rását, megannyi dolgok, melyeket az ügyvédek jól fel tudnak használni, hogy meglágyítsák a bírák szívét.“ A tanács jó volt, s rögtön követtetett. Egy óra múlva, a költség ki lévén fizetve, a szekér útban volt. (Folytatása köv.) --- —------­ Pest, április 19>én. Tehát nem volt elég egy impertinenczia, egy másodikat is meg kellett érnünk. A cs. k. főudvarmester a karzaton jelölt ki Magyarország küldöttségének helyet . Bécs vá­­rosa egészen kihagyta az általa adott bálra meg­hívottak sorából, úgy ezen küldöttséget, mint minisztereinket. S mikor Wenckheim Béla sür­gette a meghívást — (bizony kár volt pedig, sokkal méltóságosabb lett volna ignorálni ezen mellőztetést) — akkor nyomattak hatvan más­­forma, dísztelen belépti jegyet, a­melyekkel be lehetett menni a többi közönséges vendégek közé, belevegyülni — mint a Reform tudósítója írja — a zsúfolt tömeg közé, miglen az osztrák miniszterek, az összes udvari hivatalok s a di­­plomatia páholyokban ült. S az ember azt hinné, hogy ily bánásmód mellett nem találkozott egyetlen magyar miniszter s egyetlen ország­gyűlési küldött sem, a­ki ezen bálra elmenjen, pedig hát dehogy nem, dehogy nem! Ott voltak, mondja ugyanazon levelező : Tisza Lajos, báró Wenckheim Béla és Szende Béla miniszterek, a­kik közül pedig az elsőt, minthogy jegye a többi­től különbözött, nem is akarták a terembe bo­csátani. Károlyi György (a koronaőr!) és Majláth György (a főrendi ház elnöke !) a felső karzaton szorongtak. Vannak, úgy látszik emberek, a­kik csak a maguknál csekélyebbeknek tartott egyének iránt büszkék, jobban mondva gőgösek szoktak lenni, de a­kiknek sem a valódi férfias büszkeségről, sem állásuk méltóságáról helyes fogalmaik nincsenek. Két ily csapás egymásután a magy­ar nem­zet arczára mérve ! Az első egy középkori felfogású főudvarmester részéről azon or­zággy­űlés küldött­sége ellen, mely országgyűlés csak az imént az ország roppant megerőltetésével a civillista fölemelése által lehetővé tette az udvarnak, hogy oly fényes ünnepélyeket rendeztessen. Úgy kell nekünk, vagy legalább azoknak, a­kik megszavaz­ták, a­kik az udvari pompára inkább, mint a nép nyomorára gondoltak. A karzatról nézhették csak, mint csillognak oda lenn az aranyos egyenruhák s a drága gyöngysorok, vásárolva egyrészt azon fillérekből, a­melyek a nép véres verejtékét, homlokának gyöngyeit képviselik. Ezen jámbor magyar nemzet, küldötteinek az utolsó hely ju­tott, míg egy egy asztalnak vagy egyéb ilyen­féle udvari szolgálatbeli személyek az elsőket foglalhatók el. És mégis azzal ámítanak minket, hogy az egyenlőség korában, parlamentáris fele­lős kormányzat alatt élünk! Igen, a­hol dolgozni kell, oda csak felvergődhetik egy-egy közönséges halandó, de a­hol csak epret kell szedni, a­hol tündökölni kell, az udvar közelébe, már oda csak nagy urak vagy arany­gallérok juthatnak. Az udvari környezet ma is körülbelül olyan, mint volt 48 előtt: középkorbeli. Pedig tudni való, hogy a környezetnek mekkora befolyása van, ha törvényes nem is, de annál valóságosabb. A másik arczulcsapást Bécs városától kap­tuk. Azon várostól, mely századokon keresztül Magyarország zsírján hízott , melynek fénye egyrészt a tőlünk elvitt zsákmányból származik. De ez is jól van így! Majdcsak, ha eddig nem láttuk, érezni fogjuk talán mennyire becsülnek minket oda­át. Mert ha a főudvarmester sértése középkori aristokratikus felfogásból eredt, a Bécs városa részéről tapasztalt bántalom a szán­dékos mellőzés színét viseli magán. Alig 10 hét ugyanis feltennünk, hogy a bálbizottság, midőn a meghívandók névsorát állította össze, nem gon­dolt volna azon ország küldöttjeire s miniszte­reire, a­mely ország egy fejedelem alatt él vele, a­mely törvény szerint az úgynevezett osztrák­magyar birodalom hasonféle. Kihagyták Magyar­­ország küldötteit, mert ki akarták hagyni őket. De ha csak kifelejtették volna is, nem tud­juk nem ipen oly nagynak kellene-e neveznünk a sérelmet. » Ám legyen, mi nem fogjuk elfelejteni azt. S ha Bécs városától nem kérhetünk is, nem is akarunk kérni elégtételt, a főudvarmester el­len igenis kívánunk ilyet­. Nekünk nem elég, hogy a fejedelem, mint valamely lap írja, reszeli a tör­ténteket; mi azt kívánjuk, hogy rászólását nyil­ván is kifejezze. Ez a legkevesebb, mit kívánha­tunk, s a­mit a magyar kormánynak szorgal­mazni kötelessége. & I&JT April 1-től kezdve teljes számú példányok még folyvást kaphatók.

Next