Magyar Ujság, 1873. április (7. évfolyam, 75-99. szám)
1873-04-20 / 91. szám
r—— 91. t-^taaaBiaiM r mwpwíi wfiiirniMKwagwaBicrrgn Vasárnap. Szerkesztői iroda: agyetam-utcza 4-ik szám, II. emelet. Ide intézendő a lap ttzellemi rrMist illető minden közlemény. Kéziratok , levelek viasza nem adatnak. — Bémentatlen letetek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-atoxa 4-ik »4», földszint. id. latirendt a lap anyagi rásmát illeti minden közlemény, n. m. a*eliflaeUss péni, • kiadás körüli pannaxok .s » hirdetmények. VII. évfolyam. GYORS-POSTAJ POLITIKAI ES NEMZETGAZDASZATI NAPILAP 1873. április 20. Előfizetési ár: Viriti re postán van ’• b. ' ’ ' Egy évi izliasrVUt tú r. Fél vre 8 * Neg,.eti étre. i . Egy Uiínai ra ír E ossáry 4 Hirdetési dij: Xii- nej h. v.iroe pet tier egyssíki hirdetés» 12 kr. többesen 9 sít. fély».;dij ■íiin.idij birltésért külön 80 kr. Nyilttér: négy hasábos trut-ttaor 30 kr. Figyelmeztetés MAGYAR ÚJSÁG“ czimu politikai és nemzetgazdászati napilap tárgyában. Azon t. ez. olvasóinkat, kiknek előfizetésök márczius hó végével lejár, — tisztelettel felkérjük, (hogy a lapok küldetésében fenakadás ne történjék), sziveskedjenek az előfizetést mielőbb megnyitani. Előfizetési feltételek áprilistól kezdve: Évnegyedre (apr.— jun) ... 4 frt — kr. Félévre (april— szept.) . . . . 8 frt — kr. Háromnegyedévre (apr. — decz.) . 12 frt — kr. Egy hóra ...................................1 frt 40 kr. A „Magyar Ujság“-ra az előfizetési pénzek a hírlapkiadó-hivatalhoz, Pest, egyetem-uteza 4-dik szám intézendők. Az előfizetés 1eczélszerűbben posta utalványnyal eszközölhe ő. Pest, márczius 1873. kiadó-hivatal. I. fel. április 19. Politikai szemle. A közép ázsiai kérdésben az angolok érdekeltsége Khiwi helyett Perzsia felé irányul. Úgy találják, hogy a közép-ázsiai viszály Perzsia határánál s Afghanistánnál fog komoly jelleget ölteni. A „Times“ s a többi lapoknak nem tetszik az állítólag Oroszország s Afghanistán közt évek óta létező barátság. A shah nemrégiben fgadá az angol követet s e mellett figyelemben tartá azon udvariasságot, mely a két udvar közti jó viszonyra utal. A „Times“ ez alkalomból a shahnak barátságos utmutatást tesz, hogy az új vasutrendszernek országában ne adjon nyugtalanságra okot szolgáltató formát , emlékezni fog azon jó szolgálatokra, melyet neki Anglia már egyszer bizonyos politikai viszály elhárításakor tett. Egy uralkodó — mond végül — ki az európai hatalmak jelentőségét ismeri, nem lehet közömbös annak véleménye iránt, ki Ázsiában a legnagyobb hatalmat tartja kezében. A „Moskovskij i Vied.“ Bakuból vett hírei nyomán a következő részleteket közli a China elleni expeditióról: Bakuba Zalotarev a kaukázusi tábori törzskar főnökének segédje érkezett, hogy czélszerűen rendezze el a csakiszlam hadcsapatok kellő felszerelését. Ezen hadcsapatoknak a turkomani sivatagokon át kell vonulniok, s miután a kaepi tenger mögötti terület mit sem termeszt, az összes szükségletek Bakuban készíttettek elő, amelyeknek elszállítására a „Kavkaz és Mercury“ társulat gőzhajóinak nagyobb része béreltetett ki. A felszerelés ugyan biztosítva van, de a szállító eszközök hiánya igen érezhető. Márczius közepéig — írja levelező — annak daczára, hogy ezen hadcsapatok elindulása áprilió 7-ére volt elhatározva, a megkívántató tevéknek csak egy részét lehetett előszerezni, mert az Atrek melletti jamudok nagyobb számmal Gurgen tájára költöztek el s az Atrektől észak felé eső vidéken majdnem egy lélek sem maradt. Ezen hadcsapat valószínüleg az Amudari mentében, az Igdy forrás felé vezető irányban indul. Hir szerint az oroszok egy tevéért 24 rubelből álló havi bárt fizetnek, s miután a menet Chináig hat hétig fog tartani, minden 100 teve darab, mely összesen 1200 pudai terhet képes szállítani, havonkint 2400 rubelbe kerül. A svájczi szövetség tanácsa ápr. 15 én vette tárgyalás alá az 1872-ki szövetségi államköltségvetésről szóló jelentést. E jelentésből átveszszük a következő főbb adatokat, megjegyezvén, hogy a zárfél közötti számok azt mutatják, hogy mennyivel kevesebb volt előirányozva. A bevételek 29.841,914 francot, (3.906,914 fr), a kiadások 27.559,245 francot (613,198 fr) tettek. E szerint a bevételi lobbi 2.082,668 francot tesz. A kiadások között megemlítendők e tételek: általános közigazgatási költségek 548,181 fr. (91,131 fr), megyék: 1.866,002 fr. katonai igazgatás: 3.185,976 fr. (188,220 fr.) postaigazgatás: 12.083,952 fr. (315,952 fr.) polytechnikum: 388,594 frank. A bevételi tételek közül kiemeljük ezeket: vámok: 12,515,986 frank (2,515,986 frank), posta: 12,083,952 frank, távírda: 1 675,177 fr. A Svájci szövetség vagyonállapota az 1872. év végén igy állott: Az activák összesen tettek 27,778,268 fr. (ezek között fekvőségek: 3.623,962 fr. befektetett tőke: 10.864,055 fr. forgó tőke: 3.839,011 fr.); a pál-sivák tettek 30.057,592 francot. (Ezek között 28.850,000 fr. államköltség.) Lachat Ödön, az elmoditott basel-solothurni püspök, rendőrök által lakásából elkisértetett, miután vonakodott örömeinek szinhelyét önkényt elhagyni. — A canton kormánya a püspöki levéltárt zár alá helyezte té. A , République Francaise“ Bárodét érdekében minden nap újabban és újabban fölszólal. Az egész lap a választásra vonatkozó czikkek s tudósításokkal van tele. Csütörtöki számában így ír: „A választási küzdelem határa ki van jelölve. Remusat a versaillesi kamara alkotmányozó hatalmát elismeri. Bárodét azt kívánja, hogy az ország önmagának legyen átadva. Remusat a republicanus kormányorganisatióját monarchikus többségre akarja bízni. Bárodét az azonnali föloszlatást kivánja s egy uj nemzetgyűlés összehívását, melynek feladata lenne a köztársaságot megállapítani. Egy nevéhez méltó republikánus habozhat-e a két programm közt?“ Egyúttal az említett lap választási czélokra 200 frankkal aláírást nyit. A carlisák Onate kis határszéli várost elfoglalták, hol kovácstelepek vannak. Onate s Ripoll most az egyedüli városok, hol carlista helyőrség van. A carlisták az angol lapokat fölszólították, hogy küldjenek tudósítókat, kik a hőstetteknek tanúi legyenek, a jó bánásmódról biztosíttatnak. A „Daily News“ tudósítóján kívül még csak a „Köln. Ztg.“-nak van a carlisták soraiban levelezője. A „Köln. Ztg.“ tudósítója a többek közt ezeket írja : Ajánló levelekkel ellátva gyorsvonattal Bayonneba indultam, hol csakhamar megismerkedtem azon politikai egyénekkel, kik ott a carlista ügyet vezetik. Bayonneon át megy minden hadi eszköz a carlisták számára, így a carlistákra nézve igen fontos hely. Bayonneból Spanyolország belsejébe mentem, s útközben megismerkedtem „Figaro“ levelezőjével, kivel Iránba, egy határvidéki spanyol városba utaztam. Itt a legnagyobb zűrzavar uralkodott. Napbarnított arczu parasztok álltak az utczákon s nézték, miként erősítik a republikánusok a várost a carlisták netáni támadásai ellen. Ezen erődítések abból álltak, hogy a város kijáratainál (számra hét) kőfalakat emeltek, melyeket lőrésekkel láttak el. Ezzel a megerősítés megtörtént, helyőrségnek azonban hire sem volt, úgy hogy a carlisták egy kis ugrással a városba jöhettek volna, ha t. i. akartak volna. Kérdésemre, melyet egy paraszthoz intéztem a katonák holléte iránt, azon választ nyertem, hogy a katonák a hegyekbe vonultak vissza. Azon további kérdésemre: mi czélja tehát ezen megerősítéseknek, ha nincs katona, ki a lőrések mögé álljon — a paraszt ravasz mosolylyal válaszolta: por los Carlistas, mi alatt azt kellett érteni, hogy ugyanazon védművek a carlisták védelmére fognak szolgálni, ha egyszer belültesznek a falakon. A carlistáknak azonban egyéb dolguk van, hogysem Iránba jöjjenek, melyet nem igen lehetne védelmezni, s hozzá a carlistáknak még tüzérségük sincsen. Az iráni lakosság csaknem kizárólag carlista érzelmű, s a köztársaságot csak a polgármester s a városi hatóság néhány tagja képviseli. Iránból visszatérve Bayonnába, ott tapasztaltam, hogy spanyolországi nagy utamra már minden előkészület megtétetett. Éjjeli 12 órakor L. úrral a „junta real de la frontera“ titkárával kocsiba ültem, s a határra hajtottam. Ott leszálltunk a kocsiról, s a mezőkön át eljutottunk azon kis hegyi patakhoz, mely Spanyolországot elválasztja Francziaországtól. Egyszerre ezen kiáltást hallottuk: „Quien vive?“ Társam rögtön válaszolta: „Espana!“ — „Qué gente ?“ — kérdé újra a hang. — „El segretario de la junta! ‘ — volt társam válasza. Erre feltartóztatás nélkül tovább mentünk. A főőrállomásra érve, kopogtunk, s az ajtót csakhamar felnyitották, s a lámpa kétes fényénél erőteljes, marezona alakú carlistákat láttunk. Valamennyinek öltzete volt. Nem mondhatok egyéb használható kifejezést a carlista vitézek öltözetére vonatkozólag. Egyiknek nadrágja volt s egyebe nem, másiknak csizmája s egyebe nem, a harmadiké,k pusztán csak harisnyája, s a negyedik meg ennek is fijával volt. Da mindnyájan el voltak látva puskákkal, szuronynyal s revolverekkel, s jó hangulatban látszottak lenni. Azonnal megvetettek négy ágyat, s csakhamar a fáradt igazak álmát aludtam hetedik Károly ő felsége birodalmának területén. Carlos ugyanis de jure nem, de facto azonban már király ezen a vidéken. Dandarineárak hivják azon fészket, hova jutottunk, s e hely határvámot képez Spanyolország és Francziaország között. Ez, valamint a másik, Valcarles véghely, a carlisták birtokában van, s e kettő a carlistáknak naponkint 2000 francot hoz be, mi Károly ő felsége jelenlegi pénzviszonyai közt nem megvetendő összeg. A levelező innét fedezet alatt folytatta a hegyek közt útját egész Edhuri ig, hol 4—5000 főből álló carlista banda állomásé. Itt ismét 50 főből álló kíséret adatott melléje, hogy ez őt Dorregaray tábornokhoz vezesse. Útközben azonban értesültek, hogy egy erős republikánus csapat elzárja a szorost, melyen át kellett volna haladniuk, így nem volt mit tenniük, mint a hegyekbe visszafordulni. A kíséretére adott őrizet viszszatért a táborba, míg a levelező mellé egy Domingo nevű ember adatott, ki Navarra minden zugát ismeri. Domingo a levelezőt három napi bujkálás után csakugyan elvezette Dorregaray táborába. A MAGYAR ÚJSÁG TÁRCZÁJA. — Pest, 1873. április 20. — Fracasse kapitány. Regény a XVII-ik századból, melyben a nagy forradalom óta egészen eltűnt franczia világ megismertetik. Irta Gautier Théophile. Francziából fordította G. T. Ant. (42. Folytatás.) Megmutatták nekik a fogadót, vagy inkább a házat, mely ennek helyét pótolta. Nem igen látogatott hely volt ez, mert az utasok mindig inkább előbbre haladtak. A falu másik végén volt a fogadó, és a szegény fáradt gebének össze kelle még egy keveset szedni erejét, de érezte az istállót és kétségbeesett utolsó erőfeszítésben még szikrákat is vert ki patkójával a kavicsokból, a havon keresztül. Nem lehetett elvéteni, téli magyarág csüngött az ajtó felett, és Scapin, feltartva lámpását, megpillanta e vendégszeretés jelképét. A Zsarnok ökleivel kezde az ajtón döngetni és nem sokára hallani lehetett a ház belsejében lépcsőn lejövő papucacsoszogást. A fa hasadékokon át vereses fény sugárzott. Az ajtószárny kinyílt, s egy vén asszony mutatkozik, a legkevésbé ékes pongyolában, ki száraz kezével oltalmazta a faggyúgyertya rezgő lángját. Bevezeté a színészeket a konyhába, a gyertyát az asztalra téve, felkaparta a tűzhely hamuját, hogy egy kis elalvó parázsra tegyen szert, egy csomó galyt vetett reá, s szobájába vonult, hogy kissé jobban felöltözködjék. Egy kövér fiú, szemeit dörzsölve, felkelt és kinyitá az udvar kapuját, a szekeret beereezte, és a lovat az istállóba vezeté. — Utóvégre még sem hagyhatjuk azt a szegény Matamort a szekérben — mondá Blazius — mint egy dimgémet, melyet vadászatról hoznak haza, az udvar kutyái is hozzáférhetnének. Meg volt keresztelve, meg kell virrasztani, mint ahogy keresztyénnel illik tenni. Leverék tehát a holttestet, az asztalra fekteték és kegyelettel betakarók egy köpenynyel. A kelme alatt az arctól egész borzasztóságában kiállott és ezen hulla talán igy még borzasztóbb volt, mint a milyen lett volna lepel nélkül. Mikor tehát a fogadósné újra bejött, szinte hanyatt bukott félelmében a halottnak láttára, kit a színészek által meggyilkolt embernek vélt. Reszkető kezeit összekulcsolva a Zsarnok felé nyújtá, kit a csapat vezérének gondolt, esedezvén neki, hogy meg ne ölje, megígérvén, hogy örökre hallgatni fog mindenről, mit látott, még ha vallatnák is. Izabella megnyugtató őt, néhány szóval mondván el a történteket. Erre az öreg asszony még két gyertyát hozott, melyet öszmértékben a holttest körül rakott, s ajánlkozott, hogy virrasztani fog. Leonarda asszonynyal, miután sokszor végzett már a faluban ily szomorú tisztséget és tudta, mit kell tenni ily körülmények közt. Ezen intézkedések után a színészek más terembe vonultak, de étvágyukat elvesztvén e komor jelenetek miatt, és elhunyt barátjuk feletti bánatukban, alig nyúlának az ételekhez. Blazius poharát félig telve hagyta, legelőször életében felejtvén el az ivást, pedig a bor jó volt. Igazán meg kellett hogy szive törve legyen, mert azon emberekhez tartozott, kik még eltemetve is hordó alatt kívántak volna lenni. Izabella és Szerafin mellékszobában levő rosz rongyos ágyra terültek, a férfiak egy istállóbeli szolga által hozott szalmára dűltek. Mindnyájan roszul aludtak, mikor elszenderedtek, kínos álmok zaklatták őket, korán reggel már talpon voltak, mert Matamor temetéséhez kellett látni. Lepedő hiányában, Leonarda és a fogadósné régi, vászon diszitésbe takarták, mely erdőt utánzott; színészhez épen úgy illő szemfedél, mint a harczi köpeny a katonához. Valami zöld mázolás, faleveleket utánzott, és egy csomó fűnek látszott, melyet tisztelet gyanánt az egyiptomi múmiaként begöngyölt holttestre tettek. Két palctára helyezett deszka, melyeknek végét a Zsarnok, Blazius, Scapin és Leander hordták, szolgált saroglyául. Míg nagy, arany csillagos, fekete bársony papi öltözet elég jól pótolta a halotti lepel hiányát, így elrendezve, a menet egy hátulsó ajtón ment ki, hogy a pletykák és kiváncsiak szemét elkerüljék, és egy bizonyos műveletlen mező felé irányozták lépteiket, melyet a fogadósné ajánlott nekik, és hova az elhullott állatokat szokták tenni. Ezen hely valóban nem volt méltó emberi tetemek befogadására, mely ha por is, de isten képére van faragva ; azonban az egyház rendeletei határozottak erre nézve, és az egyházi átok alá vetett színész nem nyughatik szent földben, hacsak le nem mondott halála előtt a színházról, ami Matamornál nem volt az eset. A szürke szemű reggel már le-lejött a hólepte hegyoldalakon. Fél homály bomlotta meg a mezőket. Néhány paraszt, kik száraz ágakat mentek szedni, rosz szemmel nézte ezen pap és kereszt nélküli gyászmenetet, mely a templomot elkerülte; őket eretnekeknek vagy boszorkányoknak hitték, de mégis semmit se mertek szólni. Végre megérkeztek egy eléggé puszta helyre, a kérszolga, ki ásóval ment elől, kijelenté, hogy jó lesz ott megállapodni. Állatcsontvázak voltak köröskörül elszórva, és a hó alatt borzasztóan emelkedtek ki. A színészek földre tevék a faroglyát, és a kérszolga erélyesen kezdett ásni, a földcsomókat a fehér hóra lökvén. Ami különösen borzasztó látvány volt. Úgy tetszik az élőknek, hogy a szegény halottak, bár semmit sem éreznek többé, jobban fáznak e jég alatt, első siri éjszakáikban. A Zsarnok felválta a szolgát, és a sírgödör hamar elkészült. Már-már elég nagy volt, hogy befogadhassa a silány holttestet, midőn egynéhány összesereglett falusi kópé „hugenot“-ot kezdve kiabálni, és fenyegető tekintettel néztek, mintha a színészekre rát akartak volna rontani. Még kövek is repültek a légben, de szerencsére senkit sem találtak. Sigognac, haragra gyuladva, kirántott karddal rohant e gaznép ellen, kardja lapjával ütvén, és hegyével fenyegetvén őket. E zenebena hallatára, a Zsarnok kiszökött volt a gödörből, és megragadván a saroglyi egyik rudját, a Sigognac rohama által feldöntött emberek hátát kezdte azzal döngetni. A tömeg kiáltva és szitkozódva oszlott szét és Matamor temetését folytatni lehete. A gödörbe helyezve, ezen teste zöld diszitésbe varrva, inkább elrejtett puskához hasonlított, mint emberi hullához. Midőn az első lapát föld gördült a szegény színészre, a Nyegle megindulva, nem tarthatott vissza egy könnycseppet, mely a gödörbe hullott, mint a szívnek eggy gyöngye, és fájdalmas hangon sóhajtó halotti beszéd helyett: Istenem! szegény Matamor ! Ez volt a boldogult halotti dicsérete. A jó Nyegle nem tudta, midőn e szavakat kiejtette, hogy épen Hamlet, dán herczeg szavaival élt, amint látni lehet Shakespeare uram szindarabjában. Néhány percz múlva a gödör be lett töltve. A Zsarnok a havat szétszórta felette, hogy a helyet ne lehessen megismerni, nehogy a holttestet majd bántsák , és ezt bevégezvén . • — Már most — mondá — gyorsan, hagyjunk itt mindent, semmi más teendőnk, térjünk vissza a csárdába. Fogjuk be egymásután a szekeret és pusztuljunk a faluból, mert ha e pórnép nagyobb számmal jön ellenünk, nem fog többé bennünket megvédhetni sem az ön kardja, sem az én ökleim, egy sereg törpe a legnagyobb óriást is legyőzheti. Még a győzelem is rész volna reánk nézve, minden haszon nélküli, hogyha 5 - 6 embert meg is ölnénk, nem nyernénk semmit az által és a holtak nagy alkalmatlanságot szereznének nekünk. Hallanék az özvegyek jajgatását, az árvák sírását, megannyi dolgok, melyeket az ügyvédek jól fel tudnak használni, hogy meglágyítsák a bírák szívét.“ A tanács jó volt, s rögtön követtetett. Egy óra múlva, a költség ki lévén fizetve, a szekér útban volt. (Folytatása köv.) --- —------ Pest, április 19>én. Tehát nem volt elég egy impertinenczia, egy másodikat is meg kellett érnünk. A cs. k. főudvarmester a karzaton jelölt ki Magyarország küldöttségének helyet . Bécs városa egészen kihagyta az általa adott bálra meghívottak sorából, úgy ezen küldöttséget, mint minisztereinket. S mikor Wenckheim Béla sürgette a meghívást — (bizony kár volt pedig, sokkal méltóságosabb lett volna ignorálni ezen mellőztetést) — akkor nyomattak hatvan másforma, dísztelen belépti jegyet, amelyekkel be lehetett menni a többi közönséges vendégek közé, belevegyülni — mint a Reform tudósítója írja — a zsúfolt tömeg közé, miglen az osztrák miniszterek, az összes udvari hivatalok s a diplomatia páholyokban ült. S az ember azt hinné, hogy ily bánásmód mellett nem találkozott egyetlen magyar miniszter s egyetlen országgyűlési küldött sem, aki ezen bálra elmenjen, pedig hát dehogy nem, dehogy nem! Ott voltak, mondja ugyanazon levelező : Tisza Lajos, báró Wenckheim Béla és Szende Béla miniszterek, akik közül pedig az elsőt, minthogy jegye a többitől különbözött, nem is akarták a terembe bocsátani. Károlyi György (a koronaőr!) és Majláth György (a főrendi ház elnöke !) a felső karzaton szorongtak. Vannak, úgy látszik emberek, akik csak a maguknál csekélyebbeknek tartott egyének iránt büszkék, jobban mondva gőgösek szoktak lenni, de akiknek sem a valódi férfias büszkeségről, sem állásuk méltóságáról helyes fogalmaik nincsenek. Két ily csapás egymásután a magyar nemzet arczára mérve ! Az első egy középkori felfogású főudvarmester részéről azon orzággyűlés küldöttsége ellen, mely országgyűlés csak az imént az ország roppant megerőltetésével a civillista fölemelése által lehetővé tette az udvarnak, hogy oly fényes ünnepélyeket rendeztessen. Úgy kell nekünk, vagy legalább azoknak, akik megszavazták, akik az udvari pompára inkább, mint a nép nyomorára gondoltak. A karzatról nézhették csak, mint csillognak oda lenn az aranyos egyenruhák s a drága gyöngysorok, vásárolva egyrészt azon fillérekből, amelyek a nép véres verejtékét, homlokának gyöngyeit képviselik. Ezen jámbor magyar nemzet, küldötteinek az utolsó hely jutott, míg egy egy asztalnak vagy egyéb ilyenféle udvari szolgálatbeli személyek az elsőket foglalhatók el. És mégis azzal ámítanak minket, hogy az egyenlőség korában, parlamentáris felelős kormányzat alatt élünk! Igen, ahol dolgozni kell, oda csak felvergődhetik egy-egy közönséges halandó, de ahol csak epret kell szedni, ahol tündökölni kell, az udvar közelébe, már oda csak nagy urak vagy aranygallérok juthatnak. Az udvari környezet ma is körülbelül olyan, mint volt 48 előtt: középkorbeli. Pedig tudni való, hogy a környezetnek mekkora befolyása van, ha törvényes nem is, de annál valóságosabb. A másik arczulcsapást Bécs városától kaptuk. Azon várostól, mely századokon keresztül Magyarország zsírján hízott , melynek fénye egyrészt a tőlünk elvitt zsákmányból származik. De ez is jól van így! Majdcsak, ha eddig nem láttuk, érezni fogjuk talán mennyire becsülnek minket odaát. Mert ha a főudvarmester sértése középkori aristokratikus felfogásból eredt, a Bécs városa részéről tapasztalt bántalom a szándékos mellőzés színét viseli magán. Alig 10 hét ugyanis feltennünk, hogy a bálbizottság, midőn a meghívandók névsorát állította össze, nem gondolt volna azon ország küldöttjeire s minisztereire, amely ország egy fejedelem alatt él vele, amely törvény szerint az úgynevezett osztrákmagyar birodalom hasonféle. Kihagyták Magyarország küldötteit, mert ki akarták hagyni őket. De ha csak kifelejtették volna is, nem tudjuk nem ipen oly nagynak kellene-e neveznünk a sérelmet. » Ám legyen, mi nem fogjuk elfelejteni azt. S ha Bécs városától nem kérhetünk is, nem is akarunk kérni elégtételt, a főudvarmester ellen igenis kívánunk ilyet. Nekünk nem elég, hogy a fejedelem, mint valamely lap írja, reszeli a történteket; mi azt kívánjuk, hogy rászólását nyilván is kifejezze. Ez a legkevesebb, mit kívánhatunk, s amit a magyar kormánynak szorgalmazni kötelessége. & I&JT April 1-től kezdve teljes számú példányok még folyvást kaphatók.