Magyar Ujság, 1873. szeptember (7. évfolyam, 201-224. szám)

1873-09-18 / 214. szám

velét, és az Ellenőr­nek hivatalos lappá emelése győz­tek meg erről. Tisza levele szerint csaknem mindenben egyet ért Csernátonyval s az uj helyett újabb, a se hideg se me­leg helyett langyos taktikát helyez kilátásba. S e le­vél Ostende-ban kelt, hol minden nap, perez ta­núsága, hogy a tehetetlen osztriga sem tálalja fel ma­gát, hanem fel kell törni kagylóit; hol a kis­hitüek megtanulhatják, hogy ezen alsófokú teremtményt is faja fentartásában egy legmagasb erő mennyire, de meny­nyire oltalmazza az emberi falánkság ellen. Tisza nagyobb figyelmet fordít arra, hogy minden mondat egy új bekezdés szakasza legyen, mint első czikkem megc­áfolására. Sőt feledi, hogy amit levele elején gyanúsításnak nevez, később azt igaznak bizo­nyítja. Azt is kész a szónoki figura palástja alatt fe­ledni, hogy Csernátony Lónyay bukásának mámorában, a múlt őszön mind megírta volt s a klubb vitáiban is nem egyszer képezett szemrehányást, az mi nyári czik­­keiben van. Nem is veszem zokon az ily apró feledé­­kenységeket, csak a bihari pontokat is ma részben, hol­nap vagy azután talán egészen ne akarná az emlékező tehetség gondjaira bizni. Egyenes kérdésemre, hogy a vezérek a program­­mot fentartják-e, azzal felel Tisza, hogy a hírlapok vi­táját nem ismeri, a köz őszi értekezletét nyilatkozatá­val nem előzheti meg. Én azt gondoltam, hogy Tisza Kálmán hírlapok, értekezletek nélkül is tudja, hogy ragaszkodik-e a saját kezéből kikerült programmhoz, vagy nem, mert az meggyőződés kérdése, mi nem függ hírlapok, értekezletek s az ősztől. A helyzet így áll. A balközép és pártja létezik, de hogy programmja van-e és milyen, még egy értekezlet titka. — Csernátony és társai alkusznak, és velök senki sem alkuszik. Ők kormányra lépni készek, és őket senki sem hivja. ők kergetik, keresik mindenáron a kor­mányképességet felfelé s az ország kisiklik talpaik alól. Csernátony nézeteit többen osztják, s védik is privátim és nem merik nyíltan az ország szine előtt bevallani. Mit akarnak Csernátony és társai ? fúziót ? melyet a pártnak egy igen magas tekintélye, szükségesnek nyilvánított, koalícziót, miként többen óhajtják, vagy saját erejükből vélnek kormányra jutni, ahogy Doma­­hidy is helyesli? Ugyan ki mondhatja meg? Csak annyi bizonyos, hogy kormányra kivánnak jutni, így vagy úgy. Vakon rohannak a hatalom messze lengő képe után és nem gondolják meg, hogy elveikhez hűtlenek lesznek. Miért is gondolnák ?! Az elvhűség most nem divat. Az orleanisták az alkotmányos monarchia eszmé­jének, a dec­entralizácziónak, a mairek szabad válasz­tásának, a polgári szabadságnak, a laikus nevelésnek barátai most alkotmányt, szabadságot, helyhatósági életet, nevelést, saját múltjukat, és a világot megter­­mékenyítő gondolataikat mind, de mind álom, csalódás és hazugságnak nevezik a hatalom birhatásáért. Diva­tosnak lenni szép és könnyű, ha nem is szebb, bizo­nyára könnyebb, mint hűnek maradni. Mit bánják Csernátonyék, hogy hűtlenségük a nemzet vágyai, a nép bizalmához jövőre Magyarorszá­gon minden alkotmányos ellenzéket lehetetlenné fog tenni, s a népet a lelkiismeretlen izgatók karjaiból a megdermedt reakczionáriusok ölébe dobandja s viszont, hogy a pártok egészséges váltógazdasága helyett egy párt megörökösödése, a haladás helyett megfeneklés következhetik be. Bánják is ők ezt, hisz kormányon lesznek! S kell ennél több is a hazának?! Igaz, azt mondják, hívek maradnak elveikhez, csak valós­ításaikról mondanak le bizonytalan időre, talán a legbiz­onytalanabbra , az örökkévalóságig. Sohasem láttam apostatát, ki bevallotta volna, hogy elveihez hűtlen fog lenni, ki ne talált volna — mint Csernátony — egy pár szót, nyilatkozatot, melyről elmondhatja : ime, én már ekkor is igy gondolkodtam, igy írtam. Pedig ez nem a hűséget, hanem a hűtlenség régiségét bizonyítja. A pártok nem szent könyvek, hogy az igazságok késő időre való átszállítása legyen hivatásuk; nem ter­mészetrajzi gyűjtemények, hogy elveiket mint pillan­gókat élettelen s az életeire való remény nélkül őriz­zék. A pártok hivatása, hogy az ige testté váljék, elveik alakot nyerjenek, igazságaik vérbe, húsba forrjanak. Est ce que’ une liberté peut être en principe sans être en conséquence ? Kérdé­srevés. Lehet egy programm elvben minden következés nélkül? Kérdem én. Ön­állósággal, függetlenséggel, magyar hadsereggel, sza­badsággal, s a többivel, mind elvben, jól tartott a Deák párt; e tekintetben, istenemre­ szükség önökre nincs. Kormányt vállalni a programra valósítása nélkül, különben fentartván azt, nem más, mint az ósdi klau­zula politika, minek jámbor mulatságát kegyesen elné­­zendik, hisz programmunk prum dezideriummá deval­válódik. Lehet mások szemében egyéb , midőn elismer­vén, hogy nem sürgősen megváltoztatandó a 67-iki ki­egyezés, hogy nem ez a haza sokasodó bajai legnagyobb részének forrása, az illetők maguk úgy­­­laszifikálták azt? A haza, a nemzet aztán nyugodt lehet, mert mind­az, mit annak jóléte, boldogsága, s ennek élete, fenma­­radása sürgősen szükségesnek ítélt, ha nem is lesz meg a valóságban, de meglesz a Csernátony­i Tisza Kálmán klauzulájában. Miért kívánnak hát elveik valósítása nélkül kor­mányozni? Hogy segítsenek — úgy írják — az ország felhalmozott bajain, enyhítsenek sanyarú sorsán. Ez rosd okoskodás, így beszéltek a hadirendszer magyar hivatalnokai ib. Vájjon lehetséges lesz Csernátonyéknak az ország sorsán enyhíteni? Alig hiszem. Az alapot ők elfogad­ván, a rendszert s az embereket is el kellene fogadniok, mivel nem elv, hanem újabb személyváltozás lenne a kabinet alakulása. Már­pedig a rendszer része a miatt magtalan lesz a lángész munkája is. A rendszer egy polyp, mely az ország vérén táplálkozik és számtalan karját szaporítani igen, de kevésbíteni nem bírja. — E rendszer a habiszisztéma túltengésig fejlesztve. Ma két annyi hivatalnokot tart Magyarország, mint az ötvenes években, ma a bel-­s igazságügy kiadása majd kétannyi, mint 1867-ben volt, s a német, czivilisátoro­­rokat nevetséges ferdeségeikben,­ czifra formaságaik­ban túlszárnyalták a magyar állambölcsek. Ha akarják is megváltoztatni a rendszert, nem te­hetik azt, mivel programmjuk valósítása s igy átalános nemzeti támogatás nélkül jutván kormányra, a jelen kormány mesterséges uralmának minden eszközét fen kell tartaniok. Nem szüntethetik meg a szükségtelen hivatalokat, nem bocsáthatják el a felesleges hivatal­nok­okát, s a drága bürokráczia helyébe nem hozhatják az olcsó önkormányzatot, mert elégedetlenséget szülne és sok elégedettre van szüksége a kormánynak, mikor az ország elégedetlen. Elégedetlenséget szülnének a takarékossági refor­mok, mert minden állomásban van egy érdemes ember, és van több valaki, kinek az állomásra kilátása van, még a kormányzás más ágaiban tengők-lengők is felzú­­dulnak, mivel a megszüntetett állomás emberét elejükbe áttehetik, velük a pályázók számát növelik. E hosszú, kimondhatatlan hosszú lánczolattal, a­mely a hatalom annyi ágát-bogát, annyi megyepotentát, családját, kor­tes kiáltó száját s a többi­t fűzi egy örökséges fiata­lommá, nem lesz lehető szakítaniok, főleg, ha meggon­doljuk, hogy a jobboldal kebelében mindig idegen, jö­vevény, letelepített ellenség lesz a balközép csatlakozó része. Épen akkor, midőn a 67-es épület összeomlandó volna, elfogadni azt alapul: hasonlít azon történethez . Sadova után fogadni el, mit azelőtt visszautasítottunk; ez valójában könnyelműség lenne. Jelenben, midőn a tétlen s tehetetlen kormány feje fölé megsemmisítőleg tornyosulnak a bajok, mert épen az alapból folyt hátrá­nyokat kicsinységükben nem igyekezett és most, mint a jelen elsokasodott óriásait nem birja legyőzni, vál­lalni el a felelősséget az alapért, több minden könnyel­műségnél, esztelenség volna. — Tegyék azok, kik irigylik Ollivier pár napi hatalmának szomorú dicsősé­gét, és keresik azon fájdalmasan édes öntudatot, hogy azon épület feldöntésén ők is egykor működtek s ered­ménynyel működtek, melynek romjai alá temették. A balközép, ha hű programmjához, csak elvei va­lósítására, s azoknak fentartására vállalhat kormányt s azt nem egyedül parlamenti cselszövény, szövetség által keresi, hanem az országtól várja, melynek remé­nye, míg a jobboldalban kihal, addig benne izmosodik, és a lezajlott nehéz idő után magában megifjodva, künn megerősödve, mindenki benne a szükséges és egyedül képes megmentőt látná. Jaj azon országnak, hol nincs a parlamentben min­dig egy párt, mely képes a kormányzó párt helyébe lépni. Az angol toryk és wightek közt nincs oly nagy elvi különbség, hogy egy Csernátonyval is ne lehetne áthidalni. Mindnyájan emlékszünk, Gladstoner a toryi választási törvényjavaslatával elbuktatták volt és Dis­raeli még szabadelvűbbet vitt keresztül. Hasonló nem egyszer történt. De ott senkinek sem jut eszébe a két párt fusióját keresztül vinni, mert tudják, hogy az or­szág jólétének, haladásának ép oly feltétele, hogy le­gyen a kormánynak örököse, mint hogy legyen kor­mánya. A monopólium örökké drága a népnek. A kor­mány pedig monopóliummá válnék s nem lenne a pár­tok, az elvek, a reformok egymásutána. Maga az or­szággyűlés is egy tó állóvize lenne, melynek tükrét csak egy-egy lehulló levél, letörött ág mozgatja meg, s az is egy pillanatra, hogy ismét csendes legyen és hábo­rítatlanul megronthassa a levegőt, anélkül, hogy meg­termékenyítené a földet. Valójában államférfi, bölcseség, hazafi óvatosság: Magyarországot juttatni azon állapotra, hogy egy párt kormánya élén tespedjen, vagy a szélsőségek karjain dobzódjék. Ha nem volna is balközép, teremteni kel­lene, nem pedig beolvasztani a kormány pártjába. Mi­helyt nem lesz hazánknak két közép s egymást felvál­tani képes pártja, üzlet lesz a politika s nem elvküzde­lem. És nem veszik önök észre, hogy pártunk csekély számú üzérkedői közül egy sincs a fusio, koalitió ellen, sőt annak legbiztosabb hívei ? Nem látják önök, hogy a reaktionáriusok napról-napra hatalmasabbak lesznek, ámbár még csak kilátás a jobboldal s balközép egyesü­lése? Oly kilátás, melyhez az országnak is szava van és remélem, szét fogja zavar­­ ennek a szemek s az el­mékre borult ködét. Az országos balközép, ha gondol még valamit a haza üdvével, pártja becsületével, nem nézheti egyked­vűen a történteket, nem várhatja be összedugott kézzel, míg az események,nyakába omlanak, tennie, cselekednie kell. Míg a balközépi képviselők egy részének állam­csínye befejezett ténynyé válnék, minden balközépi körnek, megyei, városi pártnak nyilatkozni szükség, hogy Csernátony nézetét nem osztja, nem akar sem jobbra, sem balra menni, a programmot nemcsak elv­ben hanem tényleg is fentartja. Hogy a balközépi közvélemények ilyen szabályozó nyilatkozata mennyire kívánatos a képviselők körében létező programmhlvek támogatására, és az új taktika a Csernátony-féle elvek mily színbe hozták a kört, híven megvilágítja azon tény hogy a főkapitánynak kineve­zett Kiss Miklós, kinek átszökéséről egy árva rész szót sem szólt a máskor haragos ,.Ellenőr,“ átpártolása után nem talált szégyenleni valót s ellátogatott a bal­­k­özépi klubba, hol úgy fogadták, hogy helyén találta a jelenlevőket instellácziójára meghívni. A hivatalosak „ne engedjék elleneik üres lövöldö­zése, titkos minás stb. rászedése által csak egy perezre és csak látszólag megzavartatni magukat“ és menjenek, menjenek a Kis Miklós instellácziójára, menjenek el­veik torára. Az országos balközép pedig emelkedjék fel ter­mete egész magasságában és nyújtsa ki fenyegető kar­ját, hogy törpüljön el a lábujjhegyen ágaskodó hata­lomvágy, hogy haljon el a kislelkűség elpuhító sutto­gása, hogy némuljon el a kiéhezettek, morzsásiratók nyöszörgése ; hadd lássák, hogy az ország választóinak szavuk, hangjuk van, melyről nem mondtak le a válasz­tás tényével, hogy az ország ébren, talpon áll, számít­tatni kiván és számlálni tud. Számlálni fogja, kik gon­dolkodnak úgy mint az alántik, hogy nem a lobogó, hanem a főnökök napernyője a becsületkérdés, és meg­­számlálandja és emlékezni fog, hányan s kik a balkö­­zépiek, hányán s kik az alántik ? Constans. KÜLFÖLD. (Caszdar programmbeszéd). Castelar a spanyol cortes szeptember 9-ki ülésében, mint az új kormány elnöke, a következő programmbe­­szédet tartotta : Képviselő urak! Azon napon, melyen a nemzet­­gyűlés elnökévé választottam, kifejeztem önök előtt legmélyebb hálámat, s szívem meghatottságában mond­tam önöknek köszönetet emez érdemeimet túlhaladó megtiszteltetésért. Ma köszönetet mondok önöknek a bizalomnak azon újabb jeléért, mely osztályrészemül jutott, de az öröm érzete ez alkalommal keblemben némi szomo­rúsággal vegyül : hivatásom felelőssége oly nagy s erőim oly csekélyek, hogy aggodalommal foglalom el új állásomat. Én támogattam, uraim, valamennyi kormányt, mely a köztársaság megállapítása óta létrejött; először azért, mert azt hittem, hogy az állandóság a lehető leg­szükségesebb dolog a népek életében , másodszor pe­dig, mert azt akartam, hogy legjelesebb férfiaink ke­­zébe jusson a helyzet uralma, a­nélkül, hogy vágyat éreztem volna magamban ily állást elfoglalni. Óha­jom egyedül az volt, hogy elmúljék tőlem a keserűség e pohara. Oh, képviselő urak! elrejtettem volna magamat, ha lehetséges lett volna; de nem tehettem ezt, mert a jég telve van zivatarral s a föld megtagadta volna tő­lem a szolgálatot. Elrejtőzhetünk a boldogság, a dicső­ség, a babér, a jutalom elől, de nem futhatunk el a fe­lelősség, és a veszély elől. Csak egy tudat tartja fen bátorságomat. Lehet­nek, kik nagyobb eszélylyel, több erélylyel és avatot­­tabban kormányoznák az országot, de nincs senki, ki jobban szeretné a szabadságot, a köztársaságot, a de­­mocratiát és a hazát. Talán nem szükség azt önök előtt elmondanom, kik vagyunk mi, mit akarunk, mit képzelünk. Mi azt akarjuk, a­mit akar, azt óhajtjuk, a­mit óhajt e gyűlés túlnyomó többsége. Egy dicső minisztérium után következik az új kor­mány, melyet az előbbitől egy conkret kérdésben vá­laszt el csupán nézetkülönbség. Minden más kérdésben a rend, a tekintély s erély dolgában az ő utait követ­jük, az ő emlékét tartjuk tiszteletben. Mi a szabadságot képviseljük, a democratiát, mely a septemberi forradalomban támadt fel, s melyet nem lehet sem megakadályoztatni, sem meghamisítani. Akarjuk bár, vagy sem, elégtételt, vagy szomo­rúságot lássunk bár e tényben, mi szakítottunk a régi kasztokkal, leromboltuk a theoreticus uralmat és az absolut monarchia meghalt lelkiismeretünkben. — Az iparosodás, a sajtó termékei, a természet erőinek se­gítsége a táviró által, mely a villámot adta rendel­kezésünkre, a gőz által, m­eg eltüntette a távolságo­kat, a legalsóbb néposztályok is, melyek eddig homály­ban tévelyegtek s megvetés volt kenyerük, a társada­lom legfelső rétegeibe emelkedtek fel, hogy követeljék részüket a szabadságból, testvériségből és egyenlőség­ből, mely őket megilleti a polgárok között. Igaz, mi a democratia szabadsága vagyunk! mi azonban a köztársaság is vagyunk, azon kormány­forma, melyet nem fog megsemmisíteni tudni más ellen­séges hatalom. Midőn a társadalom elnyerte a királyságot, meg­szülte egyszersmind a köztársaságot. Köztársaság és társadalom, köztársaság és tekintély, köztársaság és jog ma azonos fogalmak. És nem fogj­a senki eltipor­i ma Spanyolországban a köztársaságot a­nélkül, hogy egyszersmind meg ne foszsza a társadalmat a legvitáli­­sabb életfeltételektől. (Taps.) De mi nemcsak a szabadság, nemcsak a democratia, nemcsak a köztársaság vagyunk, hanem képezünk egy­szersmind egy hatalmas szövetséget, mely felosztja az önkormányzatot az egyének, a testületek, a provin­­cziák és az állam között, a­nélkül, hogy a szétszaka­dást eredményezné, sőt ellenkezőleg, biztosítván annak erejét, életrevalóságát, a haza és a nemzet egységét. Igen, képviselő urak, a haza és a nemzet egysége ez azon nagy elv, mely őseinket annyi viszály, annyi csata közepette vezérelte a hetedik század óta és azon napon, melyen a nemzeti egység nagy műve befejezte­tett, melyen Granada keresztje fényben kezdett tündö­kölni az Alhambra csúcsán, mintha maga az isten meg­jutalmazni kívánná ezen óriási törekvéseket, e­gy uj világ emelkedett ki az óczeán habjaiból. A nemzeti egység nagy elve minden párt jelszava ; nem tagadja azt meg senki, nem gyalázhatja meg azt senki. Azon szerencsétlen, ki a merényletet megkísé­relné, gyalázattal tetézve halna meg, s nevét a törté­nelem lapjain átok takarná a jelen és a jövő nemzedék előtt. (Taps.) A mi hivatásunk az, hogy őrködjünk a társadalom, biztonsága fölött, hogy megerősítsük a szabadság és igazság országát. Ennek érdekében hívjuk fel közreműködésre, ki­vétel nélkül, a szabadelvű pártokat, s minden spanyol honpolgárt. Mi a régi történelmi köztársasági párt vagyunk ; mi bírjuk e párt hatalmát; mi megőrizzük azt az elv számára ; de épen azért, mert mi e párt vagyunk, hisz­­szük s jogosítva is vagyunk hinni, hogy szükséges, fő­kép köztársaságban, életre és tevékenységre hívni vala­mennyi pártot, mely létezik e körön belül, hogy a köz­társaság, mely a haladás, hogy a köztársaság, mely az életteljes mozgalom, hogy a köztársaság, mely maga az élet, ne kövüljön meg egy párt kezei között, mi ha meg­történnék, az hasonlóvá válnék a régiek theocratikus kasztjaihoz. (Helyeslés.) Bizonyára azt fogják mondani nekünk ezzel szem­ben : „Ha tehát ti akarjátok valamennyi szabadelvű párt közreműködését, miért váltok magatok is, ti köz­­társaságiak, két külön pártra ?“ Nem, mi nem ősztünk két részre. Mi akarjuk, mert szükségünk van rá, az egész köztársasági párt közreműködését. És itt nyíltan szólhatok, mert így szólani köteles­ségemmé teszi a hely, melyet elfoglalok : én attól félek, hogy tudtunk, akaratunk nélkül, sőt épen akaratunk el­lenére, mi a democratiát azon veszélynek teszszük ki, melyet már a régi kor bölcsei is a democratia halála­ként jeleztek, félek, hogy a democratia a demagógiának esik áldozatul, mely a sötétben munkálkodik ; a dema­gógiának, melynek csak étvágya van, de gondolkodni nem képes; a demagogiának, melynek csak ellentétes érdekei vannak; a demagógiának, mely a boszát hirdeti a népnek, midőn a nép igazságot kiván; a demagógiá­nak, mely a franczia köztársaság legrémesebb napjait a legszebb eszménykép színével rajzolja le akkor, midőn e napok egész Európában a köztársaság elleni ellen­szenvet hintették el; a demagógiának, mely Páris és Sevilla égésénél melegszik; a demagógiának, mely a sociális rémuralmat hozza felszínre, melyet szomorú szerepű tribünök tartanak fen és zsákmányolnak ki saját czéljaikra. Íme, ott vannak a Caesarok, a Bonaparték, a Ro­­sak, az Iturbidok, kik egy nagy bűnt hagytak maguk után, egy nagy árnyat, melyet alig vett képes elűzni az emberiség geniusa a közlelkiismerettől (Taps ) — Ez az. t. képviselők, a mitől mi félünk, a mit kárhozta­tunk. — Ez azon elem, mely ellen küzdeni fogunk min­dig, jellemünk egész erélyével, s tekintélyünk egész hatalmával. Ha ellene fordulunk, ez nemcsak köteles­ség reánk, mint kormányra nézve, hanem oly szükség, melyet a jelenkori demokratia érdeke követelőleg pa­rancsol. A democratia napjainkban a halál veszedelmének van kitéve, s ha a veszedelem elnyeli ezt, ennek oka a demagógia lesz. Nekünk kötelességünk megmutatni, hogy a democratia életképes; nekünk kötelességünk tettekkel igazolni, hogy az fejlődni és haladni képes, hogy az maga a szabadság és maga a tekintély, hogy az maga a jog és az egyedül lehetséges kormányforma, íme, ez magyarázata annak, miért törekedtünk föl a­ton oda, hogy a két köztársasági pártot egy kormánypárttá alakítsuk; íme, ezért küzdöttünk a demagógia ellen, mely küzdelmet folytatni fogunk mindaddig, míg az te­hetségünkben áll. Napjainkban a fehér demagógia fenyeget ben­nünket, mely sokkal veszélyesebb reánk nézve, sok­kal fenyegetőbb alakban lép fel, mint a vörös demagó­gia. Ez egy esztelen párt, mely képesnek hiszi magát feltámaszthatni a halottakat, elözönli a félszige­tet, s a theocratia és a feudalismus jármába törek­szik hajtani az újkor civilisatióját. Valóban meg­rémül az ember, ha tekintete Spanyolország jelen­legi helyzetére esik. Ezen eszeveszett emberek a dema­gógiától várják a legnagyobb segélyt. Épen akkor, midőn mi reánk nézve életkérdés az, hogy egy zászló alá csoportosuljunk, hogy mint egy ember védhessük elveinket, bűnös türelmetlenség, s fenyegető lázadás iparkodik halomra dönteni a haza és a nemzet egysé­gét. Ez az, a­mi felbátorította a sötétségnek ama lo­vagjait, s midőn most, két év után ismét találkozunk velük, számban és erőben annyira gyarapodtak, hogy a legférfiasabb s legbátrabb erő borzadva szemléli a kö­zeledő veszélyt. Elvakult, fellázított tömegek fenyegetik Bergát, felgyújtják Ignealadat ; fanatikus csordák földig rombolják — a szó s­­oros értelmében, — Torttolla várát. És nem idegen invas­ó, nem a h­unnok közmondá­sossá vált hajdani kegyetlenkedése, hanem saját pol­gártársaink viszik végbe e borzalmas tényeket, ők azok, kik a földközi tenger gyönyörű partjain megho­nosították a­ gyújtogatást, kik megakadály­ozták a köz­lekedés biztonságát, kik elözönlik fenyegetőleg Estre­­madure tájait, kik Andalusia kebelébe nyomulnak, Castiliát bebarangolják, elfoglalják az északi határokat, a­honnan a végveszély félelmével riasztgatják nagyobb városainkat. Ez azon esztelen csőcselék, mely élet-halál harczra hív fel bennünket, nem törődve azzal, hogy győzelmükkel vagy leveretésükkel egyidejűleg a sza­badság is sírba száll. És mindez, oh gyalázat! a szabad­ság és köztársaság szent zászlajának árnya alatt törté­nik. (Hosszas taps.) Az nem lehet, t. képviselők, hogy e vad töme­gek elfoglalják hazájok fővárosát, hogy megbecste­­lenitsék törvényeitek szentelt templomát, hogy meg­koronázzák agyrémeik szüleményét, és annak jelké­pét függeszszék fel palotáitok csúcsaira ! — Ez nem lehetséges. A folyó nem folyik vissza forrása felé, az emberi lelkiismeret többé nem válhatik a lángok és inquisitio martalékává; a zárdák nem épülhetnek fel ismét a földön a holt kéz parancsára. Egy absolut király nem uralkodhatik többé e földön, mert ezen eszme áldozatul esett az emberi értelem és lelkiismeret hatalmának. Szerencsétlenségünkre vannak emberek, kik fél­reismerték, sőt megtagadták saját intézményeiket, kik valóságos kéngyilkosságot követnek el, midőn a de­mokratát és anarchiát egyértelműnek veszik, midőn megtagadják az engedelmességet azon intézményektől, melyeket saját maguk alkottak ; kik nem akarják elis­merni a törvényesen megalakult köztársaságot,­­ in­kább készek elismerni a jogtipró elemek uralmát, mint saját alkotásaik tekintélyét. És ez az oka, hogy mi, kik a köztársasági pártot képviseljük, kik annak eszméivel akarunk uralkodni, felhívjuk hazánk minden hivctusát, még azokat is, kik a Bourbonok családját védték és támogatták annak idejében, hogy védjék most a köztársaságot, mint véd­ték hajdanában II. Izabellát. Azt mondjuk ezeknek : legyetek meggyőződve, a köztársaság dicsőséggel fogja bearanyozni homlokotokat és ez lesz ama gondviselés, mely megőrzendi fiaitok szabadságát. A köztársasági párt tisztán áll a felelősség terhé­­től a háborúért. E párt nem engedheti, hogy a polgári háború tovább terjedj­e, nem tűrheti, hogy Don Carlo­ ülhessen a spanyol trónra. A háború tűz ; a háború pusztulás ; a háború az erőszak ; a háború a halál; a háború gyújtogatás és veszedelem.Nem volnánk férfiak, ha nem felelnénk háborúra háborúval, tűzre tűzzel, vérre vérrel, halálra halállal. (Nagy tetszés.) Igen, képviselő urak, mi háborúba megyünk, és folytatni fogjuk azt, midőn özönvíz fenyeget, kitörjük az ajtót, hogy megmenekülhessünk; tűzvész esetében szomszédunk lakásán keresztül szabadulunk ; hajótö­réskor elfeledjük a törvényeket, a csak egy czél felé ösztönöz bennünket a lélek , ez saját megmentésünk, így kell nekünk cselekednünk az általunk folytatandó háborúban is. Kérem tehát önöket, t. képviselők, kérem meg­győződésem egész teltével, a népszerűség félretételé­­vel, melyet különben soha sem kerestem, kérem haza­szeretetem és becsületességem egész erejével, ragadja­nak meg minden eszközt, használjanak fel mindent, hogy a hadseregben a fegyelmet helyreállíthassuk, hogy azt nagy feladatához méltólag küldhessük a haza érdekeinek védelmére. A halálbüntetés eltörlése pártunk egyik jelszava. E jelszó tudományos és politikai elv egyszersmind, de sohasem jutott eszébe senkinek, hogy hadsereg létez­hessék fegyelem nélkül. Az Egyesült Államok és Svájcz példával szolgálhatnak e tekintetben. Nekünk nem szabad megengednünk azt, hogy a tisztek elhagyhassák ezredüket, hogy a katonák átad­hassák fegyvereiket a carlistáknak, hogy azon embe­rek, kik a béke és rend fentartására s illetőleg helyre­állítására vannak hivatva, maguk bontsák meg a rendet s csináljanak zavart, lázadást és fosztogassák a békés polgárokat; nekünk egy szóval nem szabad megenged­nünk azt, hogy a világ azt higyje rólunk, ho­­y a spa­nyol társadalom felbomlott és megrendült alapjaiban, hogy e társadalom egy veszedelmes és tátongó seb az egyetemes emberiség testén. Vádoltathatom azzal, hogy nem vagyok követke­zetes elveimhez; nem bánom, ha nevemet, emlékemet elátkozza az utókor ; nem törődöm vele, ha a jelenkor ítélete megkövez, vagy száműz, de abba nem egyezhet­ném bele soha, hogy a köztársaság saját gyöngesége által menjen tönkre, hogy a haza elveszszen a mi ke­zeink között. (Helyeslés.) A sorkatonaság és a tartalék engedelmeskednek a törvényeknek, 25.000 ember soroztatott be már, s azon napon, melyen a fegyvert először kezükbe vették, síkra szálltak, s megverték a carlistákat. — Egyes tarto­mányokban az ifjúság azon része, mely nem sorozatott be, kérve kéri a parancsnokokat, hogy őket is vezessék az ellenség elé. (Taps.) De sajnos tényt is kénytelen vagyok constatálni, és midőn ezt teszem, nem szeretném felkölteni azon szenvedélyeket, melyek táplálékot nem mindig a nép vágyaiban, hanem a nagyok vétkeiben találnak: számos előkelő család kiküldte gyermekeit külföldre, hogy így megszabaduljanak a hadkötelezettség alól. A kormány el van határozva egy törvényjavaslatot terjeszteni a cortes elé, melynek értelmében nevezetes pénzbírság­gal lesznek büntetendők azon családok, melyek ekként cselekedtek. (Átalános élénk helyeslés és taps.) Ha a 80.000 emberből álló tartalék nem elegendő, új felhí­vást fogunk kibocsátani, hogy a hadsereg számát sza­porítsuk. De nem elég csak az, hogy visszaállítsuk a fe­gyelmet a hadseregben; nem elég, hogy tartalékcsapa­­patokat küldjünk a hadsereg után. Áll­andó helyőrsé­gek szervezésére kell törekednünk egyes nagyobb vá­rosokban. Egy nemzeti őrsereget szerveznünk, s kell hogy e nemzeti őrsereg ne egy párt, hanem az egész or­szág szolgálatában álljon; mert hiszen ezen ország minden pártjának csak egy érdeke lehet: a haza meg­mentése ! S ha szükség lesz reá, mozgó nemzetőrséget szer­vezünk, el fogjuk küldeni az északi részekbe, hogy így egész Spanyolország segítsen elnyomni az absolutizmus hatalmát. Szükséges e mellett, hogy külön csap­atesteket szervezzünk, minek a műszaki csapatok. Németország, Francziaország és Anglia gyárai ágyukat és fegyvereket szolgáltattak a carlistáknak. Ez némi tekintetben előnyt biztosított számukra. Szüksé­ges tehát, hogy mi tudománynyal és képzettséggel ver­jük le a nyers erőt. E czélból uj műszaki csapatokat » MAGYAR ÚJSÁG 1873. SZEPTEMBER 18.

Next