Magyar Ujság, 1873. szeptember (7. évfolyam, 201-224. szám)

1873-09-26 / 221. szám

tít SZÁIIl-VII. évfolyam. Pititek. Szerkesztői iroda: Barátok­ tere 1-ső szám. II. emelet. Ide Intézendő a lap szellemi részét illető minden közle­mény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen le­velek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Egyetem-utcza 4-ik szám. földszint Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közle­mény, u. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli pa­naszok és a hirdetmények. (GYORS-POSTA) POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP, 1873. Szept. 26. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy hely­ben házhoz küldve : Egy évre . ’ 6 frt. — kr. Félévre 8 » — » Negyed évre 4 » — » Egy hónapra 1 V 40 V Egyes szám 6 kr. Hirdetési dij: kilencz hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többszöri 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Ny­it tér: négy hasábos petitsor 30 kr. Előfizetési fölhívás „MAGYAR ÚJSÁG“ czímű politikai és nemzetgazdászati napilap tárgyában. Azon t. et. olvasóinkat, kiknek előfizetésük folyó hó végével lejár, tisztelettel felkérjük : szíveskedjenek előfizetésüket mielőbb megnyitni, hogy lapunk szétkül­dése fenakadást ne szenvedjen. Felkérjük egyszersmind t. vidéki elvbarátainkat, használják fel a jelen alkalmas időpontot arra, hogy a 48-as párt ezen közlönye körül mindinkább több pár­tolót csoportosítsanak. Előfizetési feltételek szeptember 1-től kezdve: Két hóra (október—nov.) . . . 2 frt 80 kr. Három hóra (október—decz.) . 4 frt — kr. Egy hóra....................................1 frt 40 kr. Az előfizetések postautalvány utján legczélszerűb­­ben eszközölhetők és Budapestre egyetem utcza 4. szám a „Franklin-Társulat“ magyar irodalmi intézet és hír­lapkiadó hivatalába (ezelőtt Heckenast G.) intézendők. .1 szerkesztőség. Pest, szeptember 25. Külföldi szemle. A legutóbbi tudósítások Chambord grófot ismét engedékenynek mondják. A „Times“ közleménye sze­rint Chambord egy beszélgetés alkalmával tiltakozott volna az ellen, mintha ő Francziaországot a pápaságért háborúba akarná keverni. Az egymásnak folyton el­lenmondó tudósítások következtében, a­mik a párisi la­­pok­ban naponként újabb híreket közölnek a fusióról, a „Fr. Corr.“ így fakad ki: Néhány nap óta itt igen sokat hazudnak. A „France“ egy hosszú római levelet közöl, mely a c­áfolatok ellenében azt bizonyítja, hogy Chambord gróf a párisi érseket pásztorlevele miatt üdvözli. A „Prov. Corr.“ az olasz király látogatásában a határozottan békés politikának örömmel üdvözölt új kezességét látja. A szabatosabb diplomatiai megálla­podásokra akkor fogna alkalom lenni, ha a béke bár­mely oldalról veszélyezettnek látszanék ; ezt azonban szerencsére most nem mondhatni, és ha némely oldal­ról bizonyos politikai áramlatok és fejlemények tekin­tetében, valamint azoknak az európai bék­e netán érint­hető következményei iránt aggodalmak merültek fel, a bécsi és berlini fejedelmek látogatások jelentősége előreláthatólag világosan fel fog ismertetni és eléggé komolyan méltányoltatni arra nézve, hogy minden új nyugtalanságok csíráját azonnal elfojthassa. Barcelonai táviratok e hó 21-ről jelentik, hogy a carlisták Berga környékén összpontosulnak, hogy az ideiglenes főkapitány vezénylete alatt Manresából jövő szállítmány megérkezése előtt csínyt kíséreljenek meg Berga ellen, vagy pedig a kisérő csapatot megtámad­ják. — Lom­a dandárnak és Santa Paul köztársasági tábornoknak Tolosa mellett egy carlista csapatra inté­zett támadásáról a „Gaceta“ tüzetesebb tudósítást kö­zöl. „Loma nagyszámú carlista foglyokkal vonult be To­­losába, de a város már régóta szálka lévén a carlisták szemében, jóideig annak közeli környékén mintegy ti­zenkét ezer emberből álló carlista csapat lappangott, s ez Tolosat most elzárolta. Santa Paul Miranda irányá­ban az Ebrovonalon felfelé vonulván, belátható, hogy úgy ő, mint Moriones, ki ideiglenes főparancsnoki mi­nőségben észak felé vonult, hatalmasan fognak küzdeni a carlisták által elzárolt Loma megszabadítására. Leg­később 14 nap alatt 10 ezer jól felszerelt és betanított tartalékosokból álló csapat fog egy tüzércsapat kísére­tében a most kinevezett Coucha tábornok vezérlete alatt észak felé vonulni. A határról írják, hogy don Juan infans, a trónkövetelő atyja, ki fia javára lekö­szönt, Spanyolországba átlépett, hogy a carlista főta­nyára menjen. Az infans leköszönése folytán, idejöve­tele minden politikai jelentőség nélküli. Egy malagai önkénytes csapat — mely a napokban érkezett meg, észak felé küldetett. De mint utólag értesülünk, e mint­egy 1500 emberből álló csapat magatartása olyan, hogy valószínűleg visszaküldetik Malagában. Északon a sor­katonaságon, tüzérségen és nemzetőrségen csak a hely­színen született önkényteseket lehet eredménynyel hasz­nálni.“ A nagyszámú magánlevelek rendkívül dicsérőleg nyilatkoznak Loma dandárnokról ugyanazon Lomáról, a­kit a carlisták már annyiszor halottnak hirdettek. Az ő­­ csapatában uralkodó szellemet nem győzik eléggé ki­­­­emelni. Túron tábornok, aki Izabella kormánya alatt­­ szép nevet szerzett — s Catalonia főparancsnokságával­­ megbizatott — nem sokára elfoglalja állomását. Figu­­­­eras vadászezrede bevonult a cartagenai köztársasági táborba, — és a rendszeres ostrom megkezdődött, de csak újonnan kinevezett tüzér­paranc­sok megérkezése után fog tulajdonkép folytattatni.­­ A Gibraltarban tétlenségre kárhoztatott „Victoria“ és „Almanza“ pán­­czélfregattokat nehezen fogják nélkülözni, mivel e ha­jók fognának a cartagenai ostromnak leghamarabb vé­get vetni. Cartagena helyzete két­­körülmény ál­tal válik tarthatatlanná. Először,hogy a cubai indep­e­­densek a cartagenai insurgensekkel több spanyol hadi­hajó átengedése iránt alkudoznak, s másodszor, hogy épen e hadihajók a szomszédságban razziát folytatnak. A „Numantia“ és „Fernando el Catolico“ fregattok a gazdag Agrilar parti város környékén mutatkoztak s felszólították, hogy négy óra alatt adja fel magát. A város maroknyi önkénytes csapata az idő alatt össze­­szedődött és elhatározta, hogy a várost védeni fogja , védte is egy ideig hősileg, de a túlnyomó erőnek en­gednie kellett, s a kalózok elfoglalták a várost. Hogy ezután mi történt, azt nem tudni. A „Gazetta“ egy rendelet tesz közzé, mely az al­kotmányos biztosítékokat egész Spanyolországban föl­függeszti s az 1870. april 20 -i törvényt a közrendre vonatkozólag ismét életbe lépteti. A csetinjei „Glas Czernagorcza“ (montenegrói bang,) kikel azon bosnyákok ellen, kik osztrák területre menekültek s roszalja, hogy az európai diplomatiához memorandumot intéztek. „Meg vagyunk győződve — mond az emlitett lap — hogy a bosnyákok a diploma­tától nem fognak segélyt nyerni. Ha azonban ez mégis úgy lenne, ez nagyon rövid időre történnék, mert Tö­rökország, daczára az ünnepélyes ígéreteknek, semmit sem tenne. Az egyedüli segélyt, melyre testvéreink szá­míthatnak, Szerbiától nyerhetik. E kérdés nem fog a szerb diplomatia tolla által megoldatni s habár azok Bismarck s Cavouréval nem vetélkedhetnének.Szerbiá­nak és Montenegrónak mindig ébren kell lenni s az akart pillanatban a szláv népek követni fogják őket. Ez fogja Bosniát egyedül megmenteni s nem más.“ A khivai főparancsnok a föllázadt formandokat le­győzvén, 310 rubel hadisarczot vetett ki rájuk, melyet tíz nap alatt le kellett fizetniök. Miután e rendelet még július végén lett kiadva s azóta az orenburgi osztály vissza készül Oroszországba, nyilván további zavarok­tól nem félnek. Az orosz lapok ismételten emlegetik, hogy a romundokkal folytatott harcrok a legvéresebbek közé tartoznak, a­minőket Oroszország már régóta nem küzdött. Kis kölcsön helyett nagy kölcsön. Az új 110—120 milliós kölcsön eszméje mind­inkább érlelődik s pártfogásra talál a napi sar­tóknál, annál inkább, minél közelebb állanak ezek egyrészt a kormányhoz, másrészt az üzlet­embereihez, mert hiszen 110 — 120 azaz 70—74 millió frt kölcsönt adni s 36—40 milló frt nyere­ményben (in spe) megosztozni, mostani viszonyok közt, nagyon érdekes dolog lenne, ha t. i. az ily­­féle gazdálkodáshoz, vagyis az eddigi gazdálko­dás folytatásához beleegyezését az országgyűlés is odaadná. E gazdálkodást úgy látszik elvégre maguk a jobboldaliak is megsokalták, így egyik napi­ közlönyük — a „P. Lloydsban — egy de­ákpárti tekintély — a többi között ezeket mondja : „A pont, melyen mindnyájunk lábát nyomja a csizma, nem a középszerű aratásban van, ha­nem Magyarország pénzügyében, azon üdvtelen útban van, melyre a kormány és országgyűlés lépett, s melytől a legjobb aratás sem menthetett volna meg. A pénzügyminiszternek az 1874-ik végéig esendő hiány fedezetére 74 millióra van szüksége, a melyért névszerinti értékben leg­alább 110 milliót kell kölcsön vennie. — A­ki az 1873-ki és 74-ki budgetet figyelemmel olvasta, alig foghatja meg, hogy hogyan lehet a pénz­ügyminiszternek, még az 54 milliós kölcsön föl­vétele után, mely épen az 1872-ki és részben az 1873-ki hiány fedezésére vétetett fel, 74 millióra igénye. Valóban eljött már az idő, midőn a mér­­sékletes takarékosságra, a jövedelmek czélszerű felhasználásával, törekedni kell!“ „Mindenesetre várhatja az orsz­ággyűlés, hogy a pénzügyminiszter teljes képet nyújtson az or­szág pénzügyi helyzetéről. Mert, mint halljuk, nemcsak az állam birtokában lévő Tisza-vasút részvények vannak Hollandban és Bécsben zá­logba adva, de a többi, a közös activából eredő részvények is, mint a kassa-oderbergi, erdélyi, alföldi stb. vasutéi, szintén elzálogosítvák. Hogy az ily zálogok, pár száz ezer frtért elszórva — Európa valamennyi pénzpiaczán, mennyire ár­tanak Magyarország hitelének, minden pénzem­ber be fogja látni.“ Ezen szerencsétlen pénzügyi politika meg­szüntetése helyett azonban mindezen deákpárti tekintély, mind a,.P. Lt.“ tegnapi száma, újólag csak az adósságcsinálás folytatását, sőt fokozását hozza javaslatba, azon módosítással, miszerint most már kis kölcsön helyett nagy kölcsönt kell (!) csinálni, hogy a pénzügyi nyomor orvo­solva legyen. A névtelen deákpárti tekintély ugyanis okos­kodásait következőleg végzi: „E balvégzetes pénzügyi politika megfigye­lése után nem lesz feltűnő, ha illetékes maga­sabb pénzügyi körökben a kis kölcsön helyett nagyobb kölcsönre gondolnak, mely által Ma­gyarország szükségleteit 3 — 4 évre fedezhetné és további kölcsönről lemondana. E perekben, a­mint értesülünk, alkudozások folynak az első bécsi házak és külföldi c­égek között, megkísér­tendő, vájjon a Magyarország számára kötendő 110—120 milliónyi kölcsön viszhangra ta­lálna-e ?“ A „P. Lt.“ pedig meglehetősen behatólag tár­gyalja ugyan s szintén 74 millióban állapítja m­eg a kölcsön által fedezendő hiányt a jövő év végéig, miért mondja csakugyan m­­e 110 mil­lió frt névszerinti értéket kellene kibocsátani, de minthogy ily uzsorás pénz felvételét a mostani körülmények által sem látja kellőleg indokolva, határozottan helyeslőleg ugyan nem nyilatko­zik, hanem megjegyzi, hogy egy kis differentia ha­t­­i, a most remélhető 67-es árfolyamnál ta­lán pár százalékkal többet kapnánk, elfogadha­tóvá tehetné a tervet. Különben mondja, a ko­molyabb tárgyalások ez ügyben csak szombaton (20 án) kezdettek s ügyeink még nem épen álla­nak oly roszul, hogy a pessimistikus nézeteket igazolhatnák. Köszönjük szépen az ilyféle vigasztalást s tagadjuk, hogy ügyeink csak tűrhetően is álla­nának. Sőt tessék végig nézni a tőzsdei árjegy­zéseken, tessék meggondolni csak, hogy az a hi­res magyar vasúti kölcsön, mely úgyszólván, első helyen lett betáblázva Magyarország hite­lére s vagyonára bár 300 frank, azaz 120 ezüst írtról szól s bár az érezpénz agrója most is 7 — 8°/0 csupán 963/4 — 97* 1/0 írtjával jegyeztetik. Továbbá a gömöri államvasutjegyeknek semmi árkelete, a sorsjátéki 100 ezüst frtos sorsjegyek ára 80 Y2 frt bankóban; az ezüst sterlingekről szóló 1871-iki államkölcsön 88Y2—89 frt; az 1872-ki csak 86^—87 frt. Ugyan melyik állam papírjai állanak a vilá­gon ily alantasan, hacsak nem Egyptom, Hono­lulu vagy Ausztria régibb adósságai. És ha az osztrák állam, daczára az ott észlelhető vagyo­­noskodásrak s a kormány defic­it nélkül gazdál­kodásának, függő adósságai kifizetése, illetőleg­ a valuta helyreállítása végett kölcsönpénz kere­sésre gondolni sem merészel, hogyan engedhet­nénk mi, hogy minisztereink az állam hitelét egy netalán 67-es vagy még alantosabb árfo­lyamú 110 — 120 milliós kölcsönnel tönkre te­gyék, épen csak azért, hogy az elkezdett uniós gazdálkodást még vagy két évig folytathassák. Ezen gazdálkodási rendszer mellett ugyanis e két évi háztartás túlkiadásainak fedezésére összesen már i. e. 175 millió­ért kellene s ugyan hány száz milliót tartoznánk aláírni, hogy ezen államháztartás egyensúlya 4—5 évre t. i. a szer­ződéses 10 év végéig, bizt­osittassék. A mi állam­férfiaink ugy látszik csupán eme 10 évet akarják kihúzni, bármi áron. De ne­künk s átalában az adófizetőknek elég volt már a kísérletekből ennyi s új 110 —120 milliós adós­ságot csinálni mostani viszonyaink közt, mint lát­juk, nem lehet az állam hitelének végkép koc­­­kára tétele nélkül. Elég volt már az erőfeszítés hat éven keresz­tül. A legkonokabb optimista is beláthatta, hogy az 1867-ben elvállalt államháztartási terheket elviselni nem bírjuk, kivált oly benyűgözött állapotban minőt a közösügyes szövetség hozott létre. A lefolyt hat év világos tanúságot nyújt arról, hogy az eddigi gazdálkodás hibás elvekre. A MAGYAR ÚJSÁG TAROMJA. — Pest, 1878. szeptember 26. — Fracasse kapitány. Regény a XVII-ik századból, melyben a nagy forra­dalom óta egészen eltűnt franczia világ megismertetik. Irta Gantler Theophile Fraceziából fordította G. T. Ant Il-dik KÖTET. XXII. A boldogság vára. (Vége.) A felszolgáló asztal mellett, hol a feldaraboló a sülteket vágta, óriás ember állott nagy fekete szakál­lal, fekete bársonyba öltözve és ezüstlánczot hordva nyakán, néha-néha méltóságos hangon,* osztogatta pa­rancsait az inasoknak. Egy más asztal mellett pedig, melyre különféle alakú boros üvegek voltak rakva, kis ravasz szemű, nagy szemöldökű egyén forgolódott. Si­­gognac történetesen arra nézvén, az elsőbben Hérodé­ra, a másodikban pedig Blaziusra ismert. Izabella látván, hogy férje észrevette jelenlétüket, megsúga neki, hogy ezen derék pajtásaikat a színházi élet nyomora elől biz­­tositni akarván, az egyiket Sigognac tisztjévé, másikat kulcsárává tette; a báró igen meg lön elégedve neje ezen rendelkezésével. A lakoma javában folyt és a Blazius által szeré­nyen küldött üvegek egymásután ürültek ki, a­mint Sigognac egyszerre egyfelől valami fejet érzett az asz­tal alatt, mely térdére támaszkodott, más­felől pedig éles körmeket, melyek igen ismert módon dagasztot­tak. Ez Miraut volt és Belzebub. A nyitva hagyott aj­tón becsúsztak a terembe és félelmük daczára részeket kértek a lakomából. A gazdag Sigognac távol volt at­tól, hogy nyomorúsága barátait megvesse , megsimo­gatta Miriut-t, megvakara Belzebub fejét és bőven ■ ellátta őket jóizű falatokkal. Ezek most ízletes halból, I fogolymadár csontokból és más eddig nem is álmodott s pompás ételekből állottak. Belzebub magán kívül volt­­ örömében, éles körmével mindig uj meg uj falatot kért, ki nem fárasztva Sigognac türelmét, kit e nagyétküség mulattatott. Végre, midőn meg jön telve mint egy kis­­ hordó, felment nagynehezen Sigognak szobájába és egy­­ karszékbe feküdt, hogy megemészsze e rendkívüli nagy lakomát. A vidéki vendégek egyre-másra éltették az ifjú párt, csordultig megtelt poharakat ürítve ki, Sigognac­­ azonban, ki szokott mértékletességétől soha sem állott­­ el, csak mindig tele maradt poharába mártotta ajkát,­­ s azt nem fogyasztá el. Végre a vendégek felkeltek az asztaltól s kissé tántorogva indulának a számukra ké­­­­szitett szobák felé. Izabella, fáradtság ürügye alatt, már a csemege f­osztogatásnál hagyta el az asztalt. Chiquita segített neki, levetkezett és díszes pongyolát vett fel. Szép leány lett Chiquitából, a rezszine, mely nem volt többé a napégetésnek kitéve, világosabb lett, bár mindig oly meleg és halvány volt, mit a festők annyira szeretnek. Haja szép simán megfésülve, vörös szalag­gal volt felkötve és hátán lecsüngött; nyakán mindig ott volt az Izabella által adott gyöngysor, mely mint­­egy jele volt ezen különös teremtés önkénytes odaadá­sának. Köntöse fekete volt. Egyetlen szerelmét gyá­szolta még mindig, s Izabella nem akarta őt ebben aka­dályoztatni. Miután, szokása szerint, Chiquita szótla­nul mindent elvégzett volna, megcsókold Izabella kezét, mit tenni egy este sem mulasztott el és eltávozott. Sigognac végre belépett azon szobába, hol annyi szomorú és magányos éjt töltött, hallgatva a szél ke­serves üvöltését s hol úgy tetszék néha neki, hogy a zöld függvönyök közt Izabella feléje nyújtotta kedves fejét égi mosolylyal nézve reá. Most álma beteljesedett, miután minden reményről lemondott, és örökre elválasztva hitte magát kedvesé­től. Mégis csak jól intéz el mindent a végzet. Reggel felé Belzebub rendkívül nyugtalan kez­dett Enni, nagy nehezen leszálloit karszékéről és az ágyra mászott. Ott több ízben megérinte alvó ura kezét, és különös módon kezdett nyögni. Sigognac felébredt és észrevette a macska emberi segítségért esdeklő sze­meit, melyeket kimeresztve reá szegezett. Egész testé­ben reszketett és alig állhatott lábain. Mintha valami rettenetes rémkép lett volna előtte. Végre ol­dalára dűlt, ott egy néhányszor még megrázkódott, egyet si­­koltott mint a gyermek, s örökre megmeredt. Meg volt halva. Ezen kiáltásra az ifjú nő is felébredt. — Szegény Belzebub — kiálta fel a mint megpil­lantó az állatot —­­ eltűrte a sigognac-i vár nyomorú­ságát, boldogságát nem fogja ismerni! Belzebub mértéktelenségének lett áldozatj­a. A sok evéstől agyonzabálta magát. Kiéhezett gyomra nem volt oly lakomákhoz szokva. Belzebub es­ete nagyon megható. Sigognac-ot. — Nem hitte, hogy az állatok csupán csak gépek. Lélek­kel biró teremtéseknek tartotta, alsóbb rendű lélekkel, mint az embereket, de mégis érzés és értelemre fogékony­sággal. Ez különben mind azok véleménye, kik sokáig magányban éltek néhány álattal, melyeket idejök volt tanulmányozni. Azért is könnyes szemmel és bánatosan takaró be a báró Belzebubot szép darab kelmébe, hogy este eltemethesse majd. Nappal ez talán kissé nevetsé­gesnek tűnt volna föl. Midőn tehát jól bealkonyodott, Sigognac ásót, lám­pát vett magához és Belzebub selyembe takart holttes­tével a kertbe ment. A vad rózsafa alján ásott gödröt, míg az éjjeli pillangók a lámpa fénye által odacsalva, mind annak üvegébe verték magukat. Az idő borús volt, a hold csak homályosan pislogott. Sigognac egyre ásott, mert mélyen akarta macskáját eltemetni, hogy a ragadozó állatok ki ne áshassák. Egyszerre ásója va­lami igen keménybe ütődött. A báró azt hive, hogy kőre akadt és még erélyesebben folytató munkáját, de az épen nem haladt és azonkívül ásója különösen kon­gott, midőn az akadályra csapott vele. Lámpáját oda tartá, hogy m­i lehet az és nagy csodálkozására cserfa szekrényke fedelét pillanta meg, mely rozsdás vaspán­tokkal volt megerősítve. Köröskörül hamar felásta a földet és ásója nyelével sok erőlködés után kiemelé a rejtélyes ládát, mely rendkívül nehéz volt. Belzebubot a láda helyébe téve, s a földet újra reá hányta. Ezután a kastélyig akará vinni leleményét, de egy ember azt nem birta el, segítségre hivá tehát hű Péte­­rést s ketten nag bajjal haza hurczolák a nehéz ládát. Péter egy baltával lefeszité a fedőt s azonnal roppant nagy mennyiségű arany pénzt pillantanak meg. Min­denféle ország és időbelit, de egyet sem a jelen korból. Régi ékszerek is voltak a pénz közt A láda fenekén régi okirat volt Sigognac czímerével és pecsétjével. Az írást a nedvesség olvashatatlanná tette, csupán az aláírást olvashatta el Sigognac nagy bajjal: „sigognac-i Rajmund.“ Ez egyik őse volt, ki csatába ment míg fia még igen kiskorú volt. Onnan soha vissza nem tért. Elmenetele előtt bizonyosan elásta kincseit, meghitt embernek megmondván a rejtekhelyét, ki talán a ha­lál áldozatja lett, mielőtt a titkot felfedezhette volna. Épen e Raimund halálától fogva kezdett a sigognac-i ház hányatlani, így magyarázó legalább ezt meg magá­nak Sigognac, de a mi bizo­nyos volt, az, hogy mind ez arany az övé volt. Elhitta Izabellát és megmutató neki, mondván : — Belzebub volt alkalm­­int a Sigognac-ok jó szelleme. Meghalva gazdaggá tesz és csak akkor ha­gyott el, mikor az angyal megérkezett, nem volt már mint tennie, mivel ön elhozta nekem a boldogságot. A fordító utószava, Gautier Théophile-nak regénye azért érdekes, mert a leírások benne remekek, mesterkézzel vannak benne ecsetelve, minden oly élethű, hogy az olvasó látni véli azt, mit olvas. Mivel pedig a történet XIII. Lajos uralkodásának vége felé megy véghez, jó képze­tet ad az akkori időkről és szokásokról. Ez mind a mos­tani francziáknak rég elmúlt álomnak tetszik már ; az 1781- ki forradalom mindent megváltoztatott e nép éle­tében. Nincsenek most Francziaországban se oly rom­­ladozó kastélyok és éhen haló régi családoknak utolsó ivadékai. Ki szegény, az szerezni igyekszik, úgy nem élhet, mint akkor. Nincsenek mély kerékvágású rosz utak, az egész ország a legsimább, folytonosan kiigazí­tott, mindennap megsepert, két­felől gyeppel ellátott utakkal van ellepve. A legkisebb faluba is akadály

Next