Magyar Ujság, 1873. október (7. évfolyam, 225-251. szám)

1873-10-01 / 225. szám

Szerda, 1873. Okt. I. 225. szám. VILyívfelyam. Szerkesztői iroda: Barátok­ tere 1-ső szám. II. emelet. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közle­mény. Kéziratok a levelek viasza nem adatnak. — Bérmentetlen le­velek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza 4-ik szám, földszint Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közle­mény, u. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli pa­naszok és a hirdetmények. (GYORS-POSTA) POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy hely­­ben házhoz küldve : Egy évre . 16 frt. — kr. Félévre 8 » — » Negyed évre 4 » — « Egy hónapra 1 » 40 » Egyes szám 6 kr. Hirdetési dij: kilencz hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többszöri 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilttér: négy hasábos petitsor 30 kr. Előfizetési fölhívás „MAGYAR IMG“ czímű politikai és nemzetgazdászati napilap tárgyában. Azon t. et. olvasóinkat, kiknek előfizetésük folyó hó végével lejár, tisztelettel felkérjük : szíveskedjenek előfizetésüket mielőbb megnyitni, hogy lapunk szétkül­dése fenakadást ne szenvedjen. Felkérjük egyszersmind t. vidéki elvbarátainkat, használják fel a jelen alkalmas időpontot arra, hogy a 48-as párt ezen közlönye körül mindinkább több pár­tolót csoportosítsanak. Előfizetési feltételek szeptember 1-től kezdve: Két hóra (október—nov.) . . . 2 frt 80 kr. Három hóra (október—decz.) . 4 frt — kr. Egy hóra....................................1 frt 40 kr. Az előfizetések postautalvány utján legczélszerűb­­ben eszközölhetők és Budapestre egyetemutez a 4. szám­­ „Franklin-Társulat“ magyar irodalmi intézet és hir­­apkiadó hivatalába (ezelőtt Heckenast G.) intézendők. A szerkesztőség:­ Pont, szeptember 30. Külföldi szemle. Párisban nagy zajt csapott Napoleon herczeg leg­több megjelent levele. Ez képezi a nap beszéd tár­­ját. Az „Avenir National“ megijedve a fusionisták etáni sikerétől, egyenesen Napoleon herczeghez for­­ult s fölszólította, hogy eszközölje ki a republikánu­­ok és császáriak közti szövetséget. Erre Napoleon her­­czeg a következő levélben felelt: „Páris, szept. 26. Uraim ! Az önök bátor és merész föllépése engem rövid válaszra késztet; ez egész életemben követett szándékom által jelezve van. Tekintve az önök levelé­nek komolyságát és nyíltságát, nem szabad hallgatnom. E komoly órában, a­melyben vagyunk, mindegyik pol­gár kötelessége a veszélyeztetett várost el nem hagyni, mint az ókor semlegesei. Én nem vagyok semleges s a küzdelem elől nem fogok kitérni. Én csak a magam nevében szólhatok , de mint higgyem, hogy azok, kik­nek szíve a Napoleon névre rezgésbe jön, ne álljanak mellém. A népszerű demokratának szövetkezése a Na­póleonokkal, ez volt a czél, melyet politikai pályám min­­den tényével szem előtt tartottam. Védelmezzük tehát zászlónkat a fehér zászló támadása ellenében, mely a modern Francziaország előtt ismeretlen s melyről a trónkövetelő csak megállapodás következtében s saját p­ártja ravasz embereinek hozott áldozatként mondott le. S különben is mily eredménye lenne az utolsó órá­ban hozott engedménynek. A bourbonok birodalma csak a klerikális, reactionárius s népellenes politika győzelme lehet. Francziaország eszélyét, dicsőségét s szenvedését egy század óta a forradalom zászlója takarja ; ez az, mely bennünket a demokratikus jövőben fog ve­zetni. A népszuverenitást védők közül sokan a haszná­landó eszközöket illetőleg egymástól eltérnek , de e szuverenitás elve fölötti megállapodás a jelen pillanat­ban szükséges és hazafias vállalat. Mi mindannyian, kik a modern társadalom polgárai vagyunk, a valódi szabadságot az általános szavazattal a reformok alapjára kell helyeznünk, melytől Francziaország sorsa függ. Igen, el kell felejtenünk a véleménykülönbségeket, a támadásokat, a küzdelmeket, szenvedéseket, sőt a rá­galmakat is, hogy a népszuverenitás elve megerősít­tessék, mely nélkül csak veszélyek, visszavonás s újabb szerencsétlenség fenyegetnek. Legyünk összetartók, hogy veszélyes javaslatokat meghiusitsunk s alkossuk meg ez által a hazafiak szent szövetségét. Napoleon Jeromos.“ A „Temps“ Napoleon levelét e hideg szavakkal utasítja vissza : „A republikánus pártnak nem lehet oly rövid emlékezete, hogy három év múlva Sedan után elfelejtse, hogy a császárság két ízben mit csinált nemcsak a forradalomból, hanem Francziaország­­ból is.“ Érdekes tudni, hogy az „Avenir National“ s a Na­poleon herczeg közti komédiát, melyről most annyit be­szélnek, Portalis Ede, egy rész hirben álló radikális csinálta, kit már régóta azon gyanú terhel, hogy bona­pa­rtista agent provocateur. Portalis a commune ideje alatt a kétes hirben álló „Vérité“ lapot szerkesztő, mely a városháza emberei által még akkor is megtüre­­tetett, midőn a „Siécle“ s más gyanúban nem álló re­publikánus lapok elnyomattak. A lázadás elnyomatása után a „Vérité“ szerkesztői, szedői s nyomdászai elfo­gattak s a dereglyére vitettek; egyedül Portalis lett megkímélve; családjának összeköttetései oly hatalma­sak voltak még Thiers kormányával is. Nem sokára a „Vérité“ vezetése alatt „Constitution“ név alatt újra föltámadt; midőn ez is elnyomatott, a „Corsaire“-t in­­ditá meg s végre az ,,Avenir National“-hoz menekült. Victor Emanuel szept. 26-án esti 10 órakor hagyta el Berlint s ép oly lelkes örömujjongásokat ta­pasztalt megjelenésekor a lakosság részéről, mint mi­kor oda érkezett s mint egész ott tartózkodása alatt. A berlini lapok nem győzik eléggé kiemelni a megelő­­dést és az örömöt, melyet úgy az olasz vendégek, mint maguk a gazdák is tanúsítottak a látogatás alkalmából. Az elutazás részleteiről a lapok ezeket írják : 9 és fél órakor úgy Vilmos császár, mint az olasz király el­hagyták az operaszínházat és együtt a pályaudvarba kocsiztak. Mint az érkezéskor, úgy az eltávozás alkal­mával is nagy embertömeg csoportosult össze, mely az operaszínháztól kezdve a pályaudvarig sorfalakat ké­pezve éltette a két uralkodót. Miután az olasz király még az operaszínházban búcsúzott el a királyi herczeg­­nőktől, elutazása alkalmával az indóházban csak a ko­­ronaherczeg, Károly és Károly Frigyes egek, az olasz követ Launay gróf nejével és a követségi személyzet, a a római német követ, Keudell, a berlini portugál követ, Rivar gróf, a berlini parancsnok , Schwarzkoppen gya­logsági tábornok, Mádai rendőrfőnök, és a főlovász­­mester , Rauch. A császár az olasz királyt az udvari vasúti kocsiig kisérte, hol neki kezet nyújtott, ki azt szívélyesen és köszönetnyilvánítások mellett megszo­rította. Hasonlóan szívélyesen búcsúzott el a király a ko­ron­aherczegtől és a többi királyi herczegektől is.­­ Ezután az ott levő olasz tisztekhez fordult V. Emánuel, kezet szorított velük s elbocsátva a tisztelettevő porosz katonákat, a kocsiba ült. A kocsi nyitott ajtajából még néhány szót beszélt a király Launay gróffal, aztán ke­zet nyújtott neki, melyet ez tiszteletteljesen megcsó­kolt. 10 órakor megadatott a jel az indulásra, mikor is a császár még egyszer közeledett a királyhoz s vele újra kezet fogva igy ment tovább nehány lépésre a már meg­indult vonattal. Ekkor a perronon öszegyült nép lelkes hurrah-kiáltásokban tört ki. A királyi fogadó terem homlokzatán gázlángoktól világitva e betűk voltak ol­vashatók : V. E. Annak hírére, hogy mily barátságos és kitüntető fogadtatásban részesült az olasz király, nemcsak Ró­mából, hanem számos más olasz városból köszönő és üdvözlő nyilatkozatok érkeztek Berlin főpolgármeste­réhez , Hobrechthez. Vendresből 25-ről távírják, Cartagenában a láza­dók bizottsága s a carlista vezérek közt létrejött egyes­­ség következtében Andalusiában több carlista csapat az ostromlókhoz csatlakozott. Campos tábornoknak csa­patokat kellett Siriába küldeni, hogy a separisticus lá­zadás magvát csírájában elfojtsa. Carlista tudósítások jelentik, hogy 7000 carlista Siriába berontott s fegy­verraktárt állított föl. Az Alicante előtt állomásozó idegen hajórajok pa­rancsnokai számos értekezlet után abban állapodtak meg, hogy nem interveniálnak. Az ágyúztatás vasár­nap reggel 6 órakor vette kezdetét. Több mint ötszáz löveget, köztük petroleum bombákat dobtak a városba. A város sok kárt szenvedett, több ház romba hever. A védelem a hat órai ágyúzás alatt hősies volt. A közelebb Anglia által visszaadott fregattok haladék nélkül Car­­tagenába fognak menni, értelmes vezetők alatt állanak a legénység fegyelmezett tengeri katonákból van ösz­­szeállítva. Hiszik, hogy a „Victoria“ és az„Almansor“ legközelebb el fogják hagyhatni a kikötőt. A pétervári „Ruszkij Mir“ egyik közelebbi szá­mában Victor Emánuel bécsi útjáról hoz vezérczikket, amelyben ecseteli az olasz királyság és az osztrák-ma­gyar birodalom közt ezelőtt fenállott politikai viszony­latokat, kiemeli Ferencz József császár és Erzsébet császárnő politikai tapintatát, hogy a feudális párt tün­tetéseit megakadályozva, az olasz király önszereteté­­nek megsértését meg nem engedték, de mindamellett azon meggyőződésének ad kifejezést, hogy a két ural­kodó közötti közlekedés még nem jelenti Olaszország és az osztrák-magyar birodalom szövetségét, mivel ezek között ezentúl is fognak létezni a szorosabb ba­rátság természetes akadályai, s ezenkívül az olasz kor­mánynak nincsen alapos oka hinni „Ausztria“ őszinte barátságában, mely gyakran kedvező alkalommal hűt­len lett barátjai­ és szövetségeseihez. Az orosz lap megjegyzendőnek találja még azon körülményt, hogy „Ausztria“ a königgrätzi csapás óta nem képes az európai békét biztosítani s az olasz királyt megoltal­mazni azon veszélyektől, amelyek őt megbízható szö­vetségesek keresésére indítják. „Ausztria“, mondja czikkíró, meg nem menthette 1870-ik évben Franczia­­országot, s feltehető, hogy ha Olaszország egysége ve­szélyben forogna, nem tenne kísérletet a legszorosabb semlegesség határaiból kilépni. Olaszország és Ger­mánia között azonban várható szövetség, mert egyenlő érdek fűzi őket össze, s ez a katholikus mozgalmak és izgatások elleni küzdelem.“ A MAGYAR ÚJSÁG TÁRCZÁJA. ti­s­s­z­i levelek. Budapest, October 1. A perzselő, kiállhatlan hőség, a borzasztón egy­hangú fővárosi holtidény után, végre valahára kezdünk lassanként beleereszkedni azokba a kedves, hűvös verő­­fényű őszi napokba, a­melyek annyi vig zajt keltenek a viszhangos béretek aranygerezdes oldalán, annyi portverő robajt a versenyterek „elegáns“ homokján, s annyi melancholikus csengést-bongást, olykor épen s e­­b­ben kérődző bégetést a „Divatlapok“ tarkabarka vad­regényes virányain. A főváros csöndes, elhagyott falai közt újra meg­indult az élet, — az utczák újdonsült asztfaltján sűrű néptömeg csuszkál, mászkál, — a vendéglők és mulató­helyek vörös lámpák és ablakai megött minden zegzug tömve, s a czigány kezében újjászületett lelkesedéssel zendül föl a nyirettyű, s csak úgy harsog minden ab­lak annak a nótának a vigbolondos refrénjétől, hogy : „hejretyutyutyu!“ — — Szóval Pest kezd ismét magához térni, — kezd Pest lenni,­­ s csak a városligeti gesztenyefák hul­latják le szomorúan zöld leveles programmjaikat, s a leg hullámzó magasából hangzik le a „jobb“ vidékre költöző darvak és gólyák elégicus-fusionalis kurrogása, épen mint------no de exemplu sunt odiosa. — Ides­tova az országgyűlési szünet alatt a faluk magányába és fürdők idylljei közé rebbent Sándor-utczai madarak is mind vissza szállinkóznak hazájukba, itt van már Ghyczy, Tisza is, hogy megmentsék másodízben a fe­nyegetőt társadalmi rendet, azaz hogy va­lami új feneket kerítsenek ingadozó álláspontjuknak ; — sőt ha nem csalódom, a­kivel az előbb a hatvani ut­­czán találkoztam, az nem volt más, mint maga a con­­servativek főgeneralissimusa: báró Sennyey Pál. Pe­dig nehezen csalódhattam, mert a mióta nem láttam ő nagy méltóságát, egy hajszálnyit sem változott, — a falusi levegő üdesége mást egészen kivesz a rendes fizimiskájából, rajta meg se látszik, hogy vidéken volt. Ugyanaz a déleze­gül sovány alak, a­ki elébb volt, ugyan­az a merev, a háttér árnyaiban utógondolatokat für­késző, s jéggé fagyott büszke tekintet, a­mely ezelőtt volt. Várjon mit kereshet itt ily korán, ő, ki a ma „monu­mentálisának keresztelt beszédén kívül a tanácskozá­sok alatt úgyszólván teljes hallgatásba merült, é­s az életjel parányi morzsájával sem elégítette ki azon vára­kozást, mely első fellépését elvtársai részéről kisérte ? Ha köszöntöd, hideg szívélyességgel köszön vissza, a­mi annyit tesz, hogy örökké őrt álló monocliját feléd fordítja és szigorúra ránczolt szemöldeivel Jupiterileg egyet hunyorít. — Aztán még inkább megemeli fejét, hosszadad nyakát még jobban kinyújtja, mint egy gém, é­s egykedvű öntetszelgéssel nézvén el a tömeg felett, tovább megy a járda aszfaltján, hangtalan rejtélyesség­gel, mint egy mozgó árnyék, egy élő múmia. Apropós aszfalt! No ennek az utczai diszöltözte­­tésnek is valóságos története van, lehetne belőle egy bohózatot kikerekíteni, a­mely épen unalmasságánál fogva volna mulattató. Bécsben egy beláthatlan hosszúságú utczát meg­­aszfalth­oznak egy, legfeljebbb két nap alatt. —Nagyon természetes! Nem kell hozzá egyéb, minthogy a forró kátrányt ráöntsék a homok­talajra, kisimítsák, és aztán engedjék kihűlni. — Ez az egész.­­ - Nálunk dirib-da­­rabonkint öntik rá az olvadó anyagot, bevárják, míg ez kihűl, akkor újra toldanak és toldanak hozzá valamit, — közbe-közbe egy-egy pauza. — persze, hogy ilyen módszer mellett beletelik egy hónap, míg az egész el­készül. Különben ez is csak ízlés dolga, kinek a pap, kinek a papné, s nekem bizony csak Blaháné, a­ki a „Be­tyár kendőjében“ megint oly szeretetre méltóan adta a szerelmes Zsófit, s úgy vissza-vissza dalolgatott kedves Bandijának (Tamássy), mint akármelyik erdei füttyös rigó a párjának. A „Betyár kendője“ új darab, de azért nem szólok róla részletesen, a lapok elég ismertetést hoztak róla legközelebb, s annyi bizonyos, hogy akármilyen is e színmű aestheticai szempontból s a színpadi hatás prokuszeságyára illesztve, legyen bár conceptiója töké­letes vagy hibás, mind nem változtat azon, hogy bátran elmondhassuk, miszerint Abonyi Lajos írói tehetségé­nek ez alkalommal is fényes példáját adta, s hogy mű­vében van annyi erő, eredetiség és főleg tősgyökeres magyarság, a­mennyi elég arra, hogy mai napság ma­gában véve is érdemet képezzen. Míg a nemzeti színházban Blaháné et comp. (Ta­mássy) népdalai, és Hauck Minnie csalogánytrillái arat­ják a viharos tapsokat,­­ addig Miklóssy a színkör­ben próbálgatja begyógyítani defic­itjének óriás sebeit az „Ördög piruláival.“ — Szegény Miklóssy, ugyan ké­sőn jutott eszébe ez az orvosság, — még egy-két hét, jönnek a hideg napok és akkor aztán — fveses ! Akkor aztán még az „Ördög“ sem segít többé rajta, még annak sem lesz kedve a csipős, szeles esté­ken kisétálni a városligetbe. A szerény fizetésű hivatalnok és egyszerű iparos 8—10 órai munkáját végezve, a zene csalogató hangjaira legszívesebben tér be egy pohár bor, vagy egy korsó sörre abba a korcsmába, a mely épen — hazafelé men­vén — útjába esik — a „Komló“ vagy „Beleznay­­kertbe,“ a a­hol aztán akad egy kis látni és nevetni való is. — A „Beleznay kert“ különben ki van sajátítva, s igy a rég kedvelt, s annyi gondtalan, vidám estét nyújtó helyiség telkén maholnap három-négy emeletes ház fog emelkedni. A­mi a csinos épületeket illeti, ezek jelenleg, mint a gomba úgy nőnek Pesten, a merre csak lépünk, min­denütt téglahalomra, faállványokra bukkanunk,a levegő tele van mészszel és porral. Kivált a kerepesi­ ut és a múzeum környéke kezd uj, pompás arczot ölteni, a­hol egyébként is legna­gyobb tér nyílik az építkezésre. — Csak aztán a szé­pészeti bizottmány arra is felvigyázna, hogy a házak ne csak a külső látszat kellemének feleljenek meg, ne csak az utczai csodálkozásnak szolgáljanak tárgyul, de a belső berendezés czélszerűségének és a közegészség­­ügyi óhajtásnak is eleget tegyenek, a­mi pedig nem mindenkor történik. Például: épen legközelebb épült a Festetics palota szomszédságában egy gyönyörű, magas sarokház, mely bármely oldalról tekintve impozáns és ragyogó, de ha belépünk a nagy, övezetes kapu alatt az udvar belsejébe, ki hinné, mit találunk ott ? Azt, hogy ez az udvar a roppant épülethez mérve szerfelett szűk, valóságosan mint egy kürtő úgy nyúlik föl a magasba. — Az alsóbb szobák ide nyiló ablakai alig jutnak va­lami világossághoz, — légváltozásról szó sincs, — a földszinten pedig épenséggel egyiptomi sötétség ural­kodik A bizottmánynak ajánljuk eljárási szabályainak elébe mindenekelőtt azt az igazságot tűzni, hogy: „semmi sem lehet szép, a­mi nem jó !“ S ha némely házik udvarán egyiptomi sötétség uralkodik, minőnek nevezhető azon csönd, mely a fő­város választási helyiségeinél szendereg a városi kép­viselő testület választási napján? Biz az — halotti csönd! Ott leng a nemzeti három színű zászló, — ott áll a két ünnepi gálába húzott drabant, — az urnák mellett ott leskelődnek a hivatalos személyek, s a lép­csőkön ott tévelyeg fel olykor-olykor egy-egy jobb­oldali választó, a­kit fülönfogva kapaczitáltak fel a felsőbb helyen „megbizott“ egyének, kiknek kötelessé­gében áll a kormány érdekeinek győzelmi decorumát minden áron megmenteni — a világ előtt! Hát a baloldal hol van ? — Szépen otthon maradt, — nemesen és férfiasan visszavonult a küzdtérről, a hol az összeírások igazságtalansága miatt úgyis ki van ke­zéből csavarva a fegyver, a­hol viadalra vergődnie úgy is lehetetlenség! Castor, Budapest, szept. 30-án. Jókai czikkének mára ígért bírálatát tér szűke miatt holnapra halasztván, ezúttal arra szorítkozunk, hogy a „Hon“ mai számában, úgy látszik a szerkesztői helyettestől származó (Jó­kai maga, mint halljuk, a Svábhegyen tartózko­dik) nyilatkozatra tegyünk egy pár megjegyzést. De álljon itt előbb maga e nyilatkozat s ismer­jék meg azt is szóról-szóra olvasóink, mielőtt arra észrevételeinket megtennék: „Jókainak lapunk tegnapi számában megjelent czikke, mint az esti lapok futó megjegyzéseiből látjuk, téves magyarázatban részesül jobb és balfelől egyaránt. A „Pesti Napló“ s vele a többi jobboldali lap azt ol­vassa ki a czikkből, hogy a „Hon“ a Ghyczy álláspont­jára helyezkedett; a „Magyar Újság“ már czikket is hoz róla ilyen czímmel: „A „Hon“ elpártolása.“ Mind a két felfogás ellen tiltakoznunk kell s vlá­­gosan és tisztán kijelentenünk, hogy Jókai czikkének fősúlya a következő ponton fekszik : „Nincs szüksé­günk nekünk se új programmra, se a régi megújítá­sára.“ Ez a Jókai, és a vezetése alatt álló „Hon“ poli­tikai meggyőződése. Ebben, úgy hiszszük, elpártolást, zászlócserélést nem kereshet senki. Sőt inkább a czikk éle épen a fu­­siót hangoztató irány ellen volt fordítva. Ez irány czél­­talanságának illustratiójául volt felhozva a Ghyczy szep­temberi beszéde, mint olyan melyre a jobboldal máig sem nyilatkozott. Pedig a balközép klubbülése épen e nyilatkozattól függesztette fel további magatartását, megmaradván addig in statu quo ante. Ez hangsúlyozva volt Jókai czikkében is. Majd ha (?) a jobboldal a Ghyczy szeptemberi beszédére nyi­latkozik, még­pedig úgy, hogy azt elfogadja , akkor jön meg csak ideje a balközépnek is határozni és dön­teni a felett, várjon a Ghyczy álláspontját elfoglalja-e vagy nem? Addig azonban sem a „Hon“-nál, sem pedig tud­­tunkkal legalább, a balközépen se nem kínál, se nem enged senki semmit“ Mi szívesen veszszük ugyan a „Hon“ mun­katársainak is véleménynyilvánításait, de ez esetben, mikor maga a szerkesztő saját neve alatt tett közzé egy fontos nyilatkozatot, azoknak tiltakozása illetőleg magyarázata nem bírhat előttünk oly jelentőséggel, hogy e miatt a szer­kesztő nyilatkozata felőli nézetünket megváltoz­tathassuk. Annál kevésbé bírhat pedig ilyennel, mert a­helyett hogy az mondatnék ezen kis nyi­latkozatban, a­mi minden kétséget kizárna: ..m­i rendületlenül állunk a bihari öt pont alapján, s ezekből egyet sem engedünk el“, egyfelől azon kitérő phrasist találjuk benne, mely szerint „nincs szükségük se új programmra, se a réginek megújítására“ — másfelől pedig, egyenes ellentétben a czikkecske elején előforduló tiltakozással a Ghyczy állás­pontjának tett elfogadása ellen, az áll a harma­dik kikezdésben, „hogy a balközépi clubb­a Ghyczy szeptemberi beszédére a jobboldal által adandó választól függesztette fel további maga­tartását“, a­mi szerintünk nem annyit jelent, mint a „Hon“ czikkecskéje állítja, hogy t. i. ha azon válasz kedvező lesz, „akkor jön meg csak ideje a balközépnek is határozni a felett, várjon a Ghyczy álláspontját elfoglalja-e vagy nem, ha­nem jelenti azt, hogy ez esetben meg lesz az egyesülés a jobboldallal. Mert ha valakinek föl­tételt terjesztünk elé, s az a föltételt elfogadja, akkor a szerződés consummálva, befejezve van. A­kik nem így értették a Tisza indítványára ho­zott határozatot, azoknak akkor kellett volna ez ellen tiltakozniok, nem pedig mikor a hozott ha­tározat folytán a föltétel el lesz fogadva. Szeretjük ugyan hinni, hogy akkor is lesz­nek, a­kik — ha ugyan ezen eset bekövetkezik — a vezéreket az új térre követni nem fogják, de hogy a vezérek maguk — ha akarnák is — szép szerével nem utasíthatnák vissza az általuk ajánlott egyesülés elfogadását, az alig szenved kétséget. S azért azoknak, a­kik ezen következést elfogadni nem hajlandók, nem ibis redibis féle záradékok mögé bújni, hanem az egyesülése és a programm-csonkítás ellen előre határozottan tiltakozniok kötelessége, úgy a mint azt a bal­közép vidéki lapjai, a „Debreczen“, „Abaúj- kas­sai közlöny“, Kecskemét“, „Szabad polgár“, „Bihar“ stb. teszik. Ilyen nyilatkozatot várunk, várunk régóta a „Hon“-tól is, és különösen annak szerkesztője és kiadó-tulajdonosa Jókai Mórtól is, különben vál­tozatlanul kell fentartanunk tegnapi napon kifeje­zett véleményünket. — A „Szombati Lapok“-ból átveszsz­ük a balkö­­zép politikája és taktikája czimü czikk folytatását. IV. A balközép vezér férfiainak és különösen Tisza Kálmánnak eljárása úgy az 1868-i mint 1869/72-i ország­gyűlések alatt olyan volt, mint egy emberé, ki­nézeteivel bizonyos politikai tárgyak fölött határozott megállapo­dásra nem jutott, hanem a körülményekhez képest

Next