Magyar Ujság, 1874. március (8. évfolyam, 49-72. szám)

1874-03-01 / 49. szám

Vasárnap. Szerkesztői iroda: Barátok­ tere 1-só szám. 2. emelet. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közle­mény. Kéziratok , levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen le­velek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Egyetem-utcza 4-ik szám, földszint. Ide intézendő­­a lap anyagi részét illető minden közle­mény, u. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli pa­naszok­ és a hirdetmények.MAGYAR UJSÁG POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. 1874. Márcz. 1. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy hely­­ben házhoz küldve. Egy évre . 16 írt. — kr Fél évre . 8 » — » Negyed évre 4 » — » Egy hónapra 1 » 40 » Egyes szám 6 kr. Hirdetési dij: kilencz hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többszöri 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyílttéri négy hasábos petitsor 30 kr. 40. szám. Buda-Pest, február 1I. Külföldi szemle. Francziaországban a monarchikus irányzat már régóta veszélyes úton halad. Erről azonban a közfigyel­met elfordítani kívánja. Ez okból keresve keresi az al­kalmat, hogy a köztársaság kikiáltásában részt vett fér­fiakat saját ítélőszéke elé állítsa. Említve volt, hogy ama bizottság beadta jelentését, melyet a nemzetgyűlés a szept. 4-ki úgynevezett nemzeti védelem kormánya tetteinek megvizsgálására kiküldött. A jelentés, melyet 24-én osztottak ki a kamrában, a kormány által a tar­tományokban, főleg a Loire körül és az ország nyugati részében elrendelt katonai műveleteket bírálja. A jelen­tés egészben véve elitéli a toursi és bordeauxi kormány tevékenységét. Zárkövetkeztetéseiben így szól: „így Francziaország azon kegyetlen sorsban részesült, hogy valamint szept. 4-ke előtt, úgy ezután is politikai szá­mítások, a kormányzók képtelensége vagy elbizako­dottsága, minden áldozat daczára, gyermekeinek min­den magasztossága és hősiessége daczára­ a hadserege­ket tönkretette. Mindenesetre a körülmények nem ugyanazok a két kormányra s felelősségük sem azonos. De hogy ha a császárság reánk nézve szerencsétlensé­geink első okozója, akkor a sept. 4-ki kormány, mely­nek eljárása romlásunkat betetőzte, nem kevésbé fele­lős saját hibáiért s az ország annál inkább számadásra vonhatja, mert a hibák olyan bitorlott hatalom vissza­élései voltak, mely öt hónapon át ellenőrzés nélkül s a nemzeti couverainitás minden joga ellenére gyakorol­tatott.“ Mindez határozottan Gambetta és társai ellen van irányozva. Hogy ha a pörbefogatás csakugyan megtörténik, előre tudni lehet, miként fog végződni. A monarchisták ily módon remélik a köztársasági áram­latnak nyakát szegni ! A „Nordd. Alig. Ztg.“ a franczia pártokról így szól: „A legitimismus chinai állapotba helyezi Franczia­­országot. Az orleanismus Francziaországból egy üzér­kedést csinál a la baisse. A bonapartismusnak megvan az ő Mexikója, csalatkozhatatlansága és Sedarja. Az első elavult, az utóbbi bankzott, az orleanismus „ordinair.“ Ezek szerint szerint Francziaországban a respubliká­nak republikánusok nélkül még mindig hatalmas előnye van a monarchák nélküli monarchia felett. Hir szerint a franczia minisztertanács a Bonaparte­­család száműzetésének kérdésével foglalkozik. Az uj angol kormányférfiakról a következőket ol­vassuk: „Derby gróf, külügyér, a hasonnevű hires állam, férfinak fia, 1826. jul. 21-én született. 1850-ben mialatt Nyugodindiában utazást tett, az alsóházba választatott képviselőnek Lynn Regus részéről, melyet addig kép­viselt, mig pairi méltóságra emeltetett. 1852 ben atyja kormányában külügyi államtitkár lett. Molesworth ha­lála után Palmerston felajánlotta neki a gyarmatügyi tárczát, de ő ellene állott a kecsegtető ajánlatnak és a conservativ párt hive maradt. A második Derby-minisz­­teriumban (1858—59.) indiai államtitkár lett; alatta ment át a keletindiai társulat kormányhatalma az angol kormányra. Atyjának utolsó conservativ kormányában (1866—68.) külügyi államtitkár lett, s ez állásában nagy politikai tapintatról tett tanúságot. 1869-ben a glasgowi egyetem rectora lett, mely méltóságot most Disraeli visel. Ugyanezen évben halt meg atyja s ő a felsőházban foglald el helyet, hol mint a tory-párt tagja többszörösen kitüntette magát. Cairus (lord kanczellár) Izlandban 1819-ben született és a Trinity­ Collegeben nyerte kiképeztetését. 1852-ben Belfastban a conservativek képviselőjüknek választották és szakadatlanul képviselte a várost 1867-ig, midőn a pairi méltóságra emeltetett. Cairus Derby alatt 1858-ban cohioitor general, 1866-ban pedig főál­­lamügyész lett. Cairus a felsőház legjelentékenyebb szónokai és jogászai közé tartozik. Gathorie Hardy (hadügyér) Bradfordban 1814-ben született és az oxfordi egyetemen képezte ki magát. Hardy, ki 1856. óta tagja az alsóháznak, 1858- ban a második Derby-kormányban belügyi alállamtitkár, 1867-ben pedig a harmadik Derby minisztériumban Walpole halála után belügyi államtitkár lett. Az új parlamentben Hardy az oxfordi egyetemet képviseli, mely őt 1866-ban is megválasztá. Richmond hg. a titkos tanács elnöke, az elhalt Richmond hg. legidősebb fia, 1818-ban született és szintén az oxfordi egyetemen képeztetett. 1842—52-ig Wellington hg. hadsegéde volt, 1859-ben a titkos ta­nács tagja, 1867-ben pedig Derby alatt kereskedelmi hivatal elnöke lett. Richmond hg. az utóbbi években a conservativek elismert vezére volt a lordok házában. Stafford Northcote (kincstári kanczellár), 1818-ban született Londonban és ő is az oxfordi egye­temen végezte tanulmányait. Jeles és nagy tudományú ember. Az alsó háznak 1855. óta tagja,mint conservativ képviselő. 1859-ben a kincstár pénzügyi titkára lett és a harmadik Derby-miniszteriumában indiai államtitkár. Közigazgatási ismeretei és ügyessége által főleg az utóbbi állomáson igen kitüntette magát. George Ward H­u­n­t, 1825-ben született, 1857. óta Northhampton grófság éjszaki részét képviseli a parlamentben, 1866- ban a kincstár pénzügyi titkára, 1868. februártól deczemberig a kincstár kanczellárja lett. Ugyanezen évben neveztetett ki Hunt a titkos ta­nács tagjának. Legfiatalabb tagja a kormánynak Robert Cecil Salisbury marquis, ki 1830-ban született. 1853 — 08-ig Stamford conservativ képviselője volt, mikor atyja halála után a felsőházban foglalta el helyét. Itt, a toryk tevékeny tagja és az egyház privilégiumainak védője volt. 1866-ban rövid ideig indiai államtitkár volt, de a reformbilt kérdésében többi társaitól elütő nézete miatt 1867. márt.-ban visszalépett. A strassburgi püspök, dr. Raessnek a német birodalmi gyűlésen tanúsított magatartása, mely sze­rint kijelenté Teutsch ellenében, hogy az ő „hívei“ törvényesnek ismerik el a frankfurti békekötést, mint előre látható volt, nagy ingerül­tséget szült úgy Strass­­burgban, mint a vidéken, sőt az egész meghódított két tartományban. Kitűnik ez abból, hogy a strassburgi derűs (50 aláírással), tehát Roess legközvetlenebb alatt­valói, feliratot idéztek T­e­u­t­s­c­h zaberni képviselőhöz, melyben ennek eljárását határozottan helyeslik és ép oly határozottan tiltakoznak Boess fejtegetései ellen, mint melyek éles ellentétben állanak az elsass-lothrin­­geni választók és a nép érzületével. A­mi ez ügynek még nagyobb fontosságot kölcsönöz, az azon körülmény, hogy a strassburgi papság bizalmat szavaz egy prote­stáns vallású képviselőnek, (Teutsch) szemben saját fő­pásztorával, kit nem a hazafiság, hanem az ultramon­­tanismus tekintetei vezettek. Colmar, Mühlhausen, Wasselheim és más környéken erélyesen folynak az alá­írások a tiltakozásra a Riess-féle irány ellen. Az osztrák reichstáth alsóházában valószínüleg a jövő héten kerül tárgyalásra a kath. egyház külső jog­viszonyainak szabályozásáról szóló törvényjavaslat. A bizottság erre vonatkozó jelentését már beterjesztette a háznak s több rendbeli módosításokat tett a miniszteri javaslaton, így a­hol a miniszteri javaslatban e concor­­datumi formula , „a püspökökkel egyetértőleg“ elő­for­dul az állami és egyházi hatóságok között felmerült kérdések eldöntésénél, a bizottság ezt oda módosította, hogy az államkormányt illeti meg mindig az ut­olsó el­­döntési jog. Továbbá, míg a kormány- előterjesztés azt mondja, hogy a kormány az egyházi hivatalok és javadalmak birtokosainak elmozdítását „kérheti“ bizonyos, általuk elkövetett delictumok következtében, a bizottsági ja­vaslat szerint kategorice ki van mondva, hogy az ál­lamhatóság „köteles“ ily papok elmozdítását „köve­telni.“ — A kormány javaslata az egyházmegyéknek a püspökök és érsekek általi kormányzatára nézve „az egyházi törvényeket“ ismeri el mérvadóknak, a bizott­ság javaslata szerint pedig azt követeli, hogy az episco­­patus az államban érvényben levő egyházi szabványok szerint igazgassa az egyházmegyéket.­­­ A papok ki­képzése iránti intézkedési jogot a bizottság szintén az állam részére tartja fen, a kormány előterjesztése ezt az egyház körébe utalta. Végül a miniszteri előterjesztés az egyházközsé­gek alapítása és alakítása, úgy­szintén az egyházak vagyonának kezelése iránti intézkedéseket a tartományi törvényhozás körébe utalta, a bizottság pedig mind­ezeket a birodalmi törvényhozás illetékességi körébe vonja.­­ A 48-as part ma, vasárnap d. e. 10 órakor ülést tart. Kossuth Lajos válaszából. Madarász József levelére. Turin, febr. 20. 1874. Tisztelt barátom! Képviselő ur! Rendkivü­lileg összetorlódott elfoglaltságok miatt ezúttal csak röviden válaszolhatok febr. 12-ki becses levelére. Köszönettel veszem azon jóakaratú véle­ményt, melylyel előbbi levelemet fogadni szíves volt; noha bizony, minden álszerénykedés nélkül legyen mondva, nem gondolom, hogy azon leve­lem tartalma különös méltánylásra érdemes volna. Nyilvánosságra hozatala ellen nem lehet semmi kifogásom, noha tudom, hogy a közönség­nél, a mindennapi köz- és magángondok változa­tos hullámzása közt, a rég szem elől vesztett öreg száműzött szava, most is mint mindig, 25 év óta, nyom nélkül siklik el, mint a játszi hab. Ön azt mondja, hogy az én szózatom a tá­volból i­dító szellő az ország fojtó jegében. Bár úgy volna. Örülnék neki, bizony nem hiúságból, nincs reá sem szükségem­, sem hajlamom, hanem mert ha úgy volna, valami hasznuk lenne a hazára nézve. De megvallom, ezt nem tapasz­talom. A­mióta száműzött vagyok, nem tudok reá esetet, hogy szavamnak valaha sikere volt volna. Soha sem volt! Soha! Én azért megvallom, nem is igen szeretem szavamat hallatni, legkevésbé gyakran. Mert nagyon hálátlan munkának tartom gyenge sza­vammal belekiáltozni a „történelem logikájába“, é­s csakis kivételesen vagyok hajlandó fel-fel­­szólalni, s jobbadán csak olyankor, midőn azt kell hinnem, hogy a „múltak sírjából“ kötelesség bele­szólani a jelenbe és jövendőbe. Ilyen alkalom az a merénylet, „attentatum­“, melyet a megyei intézmény romjai ellen akarnak elkövetni. Ebben alkalmasint fel fogok szólalni nem­sokára. Értem én a bécsi sugall­ak engedelmes sá­fárjainak logikáját. Borzasztó logika az, de módszeres , mint a Hamlet őrültsége. Ki kell irtani a nemzet történelmi önéletének minden gyökerét; szét kell tépni minden kötelékeket, melyek területenként egy-egy politikai családdá fűzték az embereket, miszerint a mi eleme lehet még a nemzetben a hagyományos organismus­­nak, elhaljon a gépies reglem­entározás nyirbálása alatt, s a történelmileg fejlődött nemzeti életnek még csak emléke se maradjon fenn , — különben a „vegyes házasság“ tartós nem lehet. De persze ezt nem vallják be. Hanem hang­zatos parázisokhoz folyamodnak, mint előbb az, hogy „a megyei önkormányzat a ministeri fele­lősséggel össze nem­ egyeztethető“, — most meg az úgynevezett kikerekítés szüksége a jó és könnyű közigazgatás szempontjából, s több más ily politikai keresések, a valóságos károm­lások. Én pedig, ki a parlamentáris kormányzat alapítói közé tartozom hazánkban, én épen a kormányrendszer eltorzítatlan való­sításának szempontjából azt mondom, hogy ha kérdeznének: „m­inő törvényekkel lehet a nemzetet regener­álni?” az e végre szükséges törvények közt kiváló súlyt fektetnék arra, mely így szólana: „A megyei intézmény, a magyar alkotmányos élet eme védbástyája — tisztán népképviseleti alapra fek­tetve, történelmileg fejlődött teljes hatóságába visszahelyeztetik“. Én ismerem a megyei életet, mint már nem sokan ismerjük : — bölcsöm volt. Talán lendíthetek valamit a szándékosan reá hárított balfogalmak homályának eloszlat­­hatására. Meg fogom kisérteni, habár szavam a pusz­tában kiáltónak szava legyen is — mint 25 év óta mindig. Hogy a jég otthon fojtóvá válik, — veszem észre. Hogy szaporodik azoknak száma, kik e fojtó légben magukat kényelmetlenül kezdik érezni, — sejtem, s mint a népdal mondja: „fel is rovom rézfoltosom nyelére.“ S ezt biztató jelenségnek is venném, ha annak tudata nem csüggesztene, hogy a magyar jellem sok jó vonásai közül kettő hiányzik: az initiatíva és a kitartás. No de az életfen tartás ösztöne ezt is meghatározhatja, é­s a világtör­ténelem logikájának solidaritása lendíthet rajta. Talán. Reméljünk és dolgozzunk! Parlamentáris állásukról adott felvilágosí­tásait köszönöm, — érdekesek és tanulságosak. A pártalakulás iránti nézeteit tökéletesen helyeslem. Nemzetünk álla­m­ életének feltételei nem apró részletek elté­rést tűrő rovátkáiban, hanem nagy vágásokban feküsznek. Nagy előlépésnek tartanám, ha az árnya­latok háttérbe szorításával oda lehetne vinni a dolgot, hogy csakis két tábor álljon szemben egymással az országban. Egyik az, mely a közös ügyek kapcsaihoz ragaszkodik. Másik az, mely miként ön­magát kifejezi, a közös ügyeket megszüntetni, s a haza önnállását kivivni kívánja. Ezt véve fel a pártok demarcationális vona­lának , úgy hiszem, a helyzet nagyon tisztáz­tatnék. S én sem múlt tévelygés, sem személyes tekintet miatt senkit sem illetnék ostracismussal, ki a haza teljes önállásának zászlója alá kész állani. Sem kizárólagosságot, sem canapé-proces­­sust nem helyeselnék, sőt örvendenék, ha minél több árnyalatot összehozhatnék------------------­Dixi. Úgy látom, ön már interpellációt intézett a kormányhoz a nép hitel­szükséglete tárgyában. — S a­mint írja, Somssich-al is szólott e felöl, ki ha nem csalatkozom, a „Hitel­intézet“ igazgatói­nak egyike (kérem, alkalmilag adja át neki üd­vözletemet). Csalatkozom-e, hogy a hitel­intézet nem pénzben adja kölcsöneit, hanem csak hitelleve­lekben, melyeket azután a kölcsönvevő értéke­sít eladás által ? Ha ez így van, akkor természetes, hogy nem fedezheti a földbirtok hitelszükségletét, mert ha igen sok hitellevél dobatnék a piac­ra, áruk nagyon leszállana. Mit mondanak önök hozzá, ha (feltéve, hogy mint mondom, nem csalódom) utóbbi levelem­mel kapcsolatban azt javaslanám, hogy azokból a consortionális bankjegyekből a hitelinté­zet mindig annyit kapjon kölcsönadásul, a mennyit teljes biztonságú adóslevelekkel fedez, — s hogy ezen intézet, országos hatás végett, a vidéki takarékpénztárakat egy kis bizományi dij mellett fiókokul — vagy ha tetszik — ügy­nökökül használja. Nagy dolgot lehetne ez esz­méből kifaragni. Fogadja stb. KoSSUtll­­rén, Trefort mellett. Mintha csak­­ egy sötét árnyék volna mellette, melyen Trefort ur „magyar“ gyűlölő lelkének vörös fonala nyúlik át. Valóban nem is más, mint valóságos fajgyűlölet ömlik ki Trefort ur minden intézkedéséből. Kolonics növendéke sem tehetne többet népünk szellemi hátramaradásáért, mint Tefort úr, kinek lelkében pápai bukása óta, egy méregkő támadt a magyar faj iránt, s nincs oly mód, melyet fel nem használ, hogy fajunknak, nemzetünknek korcapsulását idézhesse elő. Nagy cinizmus kell ahhoz, a­mit a „P. N.“ ír, mondván: „Hiszen bizonyosnak látszik, hogy Trefort, a jelen közoktatásügyi miniszter megmarad állásában , ha csak ő nem akar mindenáron tárczájától szabadulni, bárki lesz a min. elnök, gratulálhat az magának és az országnak, ha oly férfiút, mint Trefort, a közoktatás­­ügy számára megtarthat. Különben Trefort állását képv. körökben annyira biztosítottnak tekintik, hogy helyére egyáltalában nem is candidálnak senkit,­ még a képviselőház folyosóin sem.“ Valóban, botrányos cinizmus, mindezt egy szuszra elmondani. Vagy gúnyolódni akart ezzel a „P. N.“? Hogy Trefort úrról nem beszélnek a folyosó­kon, annak csak egy oka van, az t. i., hogy Trefort úr a politikai világban már egy „szellemi halottá“ lett; a a halottakról pedig, tudja a „P. N.“ azon lovagias köz­mondást, nihil aut bone. A „P. N.“ most beszélvén, úgy látszik az utolsó értelemben tette beszédét. No­­gy, jól van. — Trefort marad még az új kormánynál is — mondja a „P. N.“ estek­ lapja. — Egy óriási kaczajjal kell fogadni azon elbeszélését, melyet a középtanodai törvényjavaslat tárgyában, egy füst alatt Trefort úrról elmond. Annyi botránynyal senki sem gazdagítá kormány­zási történetünket, mint Trefort a közoktatás ügyét, kezdve az eperjesi affairen, egészen legutolsó rendele­téig, melyet a felnőttek oktatása ügyében adott ki. Boldogult Eötvös báró, napfény volt a nevelésügy te­­ rili, évfolyam. Bíróságok ez idő szerint Magyarországon. 1. Több oldalról érkezett hozzám felszólítás, de saját eseteim is ösztönöznek arra, hogy a mos­tani magyarországi bíróságokról nyilatkozzam. Egy régi közmondás van : justitia est regno­­rum fundamentum, vagyis az igazságszolgálta­tás az országok talpköve; ezt nem tartom csupa phrasisnak, valóságos igazságnak. A világtörténelmet philosophiai alapon ta­nulmányoztam, és láttam, mily szerepet vitt az igazságszolgáltatás államok, népek életében. Ha jól emlékezem,­­utána tekintésre nem vehetek időt Gibbon és Rotteck azt állítják, hogy a római birodalmat, hanyatlási korszakában, a szi­lárd justitia tartotta fen. Ha ezen igazságot Magyarországra alkalmaz­zuk, és pedig mereven, akkor kétségbe kellene esnünk, mert Magyarországban ez idő szerint justitia nincsen, tehát el vagyunk veszve. Igaz az, hogy II. Ulászló korát kivéve, Ma­gyarországon a julitta oly rott lábon nem állott meg, mint az ma áll, azaz nem is áll, hanem a sárban fetreng; — de különbséget teszek : II. Ulászló korában a bírák romlott személyi­ségében volt a hiba; ma kitűnő bírákkal dicse­kedhetünk, ma a hiba a rendszerben van, ezen pedig nem olyan nagyon nehéz segíteni, csak a rendszert kell megváltoztatni. Ma minden ügyet egész a legfőbb ítélőszékig lehet felebbezni, sőt ennek ítéletétől még tovább lehet vinni az ügyet a sem­mitőszékig, de nincs benne haszon; a legfőbb itélőszéki és semmitő­­széki bírák annyira el vannak ügyekkel hal­mozva, hogy azokat kellőleg nem tanulmányoz­hatják; az ügyek halmazánál fogva egy egy ügy eldöntésére alig szenteltethetik egy negyed vagy legfölebb egy félóra, innét következik az, hogy a legfőbb ítélőszék, sőt a semmitőszék is botrá­nyos botlásokba esik. Sok esetet tudnék fel­hozni, melyekben a legfőbb ítélőszék és semmi­­tőszék oly botlásokat követett el, milyeneket az ember még a falusi bíróságtól is rész néven venne. Ez az oka, hogy most egy botrányos leg­főbb ítélőszéki ítélet miatt, a legfőbb ítélőszék illető tanácsa, és illetőleg annak döntő tagjai el­len fegyelmi vizsgálat köretett és van folyamat­ban. És több ilyen fegyelmi vizsgálat és eljárás is lehetne folyamatban, ha érdemesnek tartanók, minden legfőbb és semmitőszéki botrányos ítélet miatt fegyelmi vizsgálatot kérni. Azonban ezen eljárást nem tartjuk czélsze­­rűnek, a fáradságra érdemesnek. Tapasztaltuk ugyanis azt, hogy a bírói fele­lősséget alkotott törvény nem arra való, hogy a bíró felelősségre vonathassák, hanem arra való, hogy a bíró felelősségét törvénynyel elhárít­hassa. A magyar bírói felelősség ez idő szerint csak komédia, mely mellett az igazságügyminiszter úr csak tánczol; ezt a következő czikkünkben felhozandó példával be fogunk bizonyítani. Dietrich Ignácz: Eredeti levelek. Békés, febr. hó. A múlt évi október 11-kén, M. L. városi jegyző és első magyar általános biztosítási ügynök nyitott le­vélben 1533 frtot küldött a szolgálatára álló városi hajdukáplártól S. S. postamesterhez az aradi főügy­nökséghez elküldés végett. S. S. postamester a feladó M. L. sógora az átvett pénzt rendszeres megszámlálás, borítékolás s lepecsételés után levélzsákban az első postamenettel útnak indította Aradra. Mi történhetett e pénzküldeménynye azt sokáig nem

Next