Magyar Ujság, 1874. szeptember (8. évfolyam, 198-222. szám)

1874-09-12 / 208. szám

törvényjavaslat, mely mellett semminemű elvi kérdések föl nem merülhetnek, lehető rövid idő alatt az ország törvényei közzé fog iktatattni. Ez által a kereskedői vi­lágnak egy régen kifejtett óhaja fog teljesülni, a­mennyi­ben nemcsak a magyar korona területén, hol jelenleg több váltójog uralkodik, egy egységes váltótörvény lesz érvényben, hanem a váltóüzletet az örökös tartományok­kal s a német birodalommal is lényegesen közvetíteni fogja ezen törvény. (Az összeolvasztás munkáját tehát e téren siker fogja koronázni.) Az alábbi sorokat ajánljuk azok figyelmébe, kik nem haboznak a nemzet arczáról letörölni a szégyenpirt, melyet a 48 ban tett becsület szó be nem váltása tá­masztott. Felhívás a nemeslelkü hazafiak és honleányokhoz. A nemzeti kegyelet által emelt honvéd-menházban ellátandó 1848 —49-ki rokkant honvédbaj­társaink eltart­­hatása végett, a múlt év végén egy felhívást bocsátot­tunk közre, melyben városok, községek, magán s nyilvá­nos társulatok, úgy egyesek áldozatkészségéhez fordul­va, azon kérésünk figyelembe vételét ajánljuk, hogy gyűjtések és aláírások útján 10—10 forintnyi kegyado­­mányt biztosítani szíveskedjenek. Felhívásunk azonban nem­ eredményező ama sikert, melyet kitűzött czélunk számbavételével hozzákötöttünk s a remélt 24 ezer forint évi adakozás helyett alig 6000 forint lön biztosítva. Hogy így várakozásunkkal ellentétben csekély rész­vét mutatkozott azon ügy iránt, melyet szentté tett a nemzet felébredt kegyeletérzete, nem tulajdoníthatjuk másnak, mint a sors kíméletlen csapásai által minden rétegében sújtott nemzet anyagi állapotának, s meg va­gyunk győződve, hogy kedvezőbb idők beálltával a ne­­meslelkü hazafiak és honleányok nem fognak elfelejt­kezni béna, munkaképtelen s igy minden keresettől meg­fosztott 1848—49-diki honvédeinkről, kik önzetlen s fel­áldozó hazaszeretetünkkel politikai jobblétünk szeren­csétlen előharczosai voltak. Midőn most,ismét a haza fiai és leányainak áldo­zatkészségéhez felebbezünk, és szent ügyünk pártolását kérjük, megjegyezzük, hogy a legcsekélyebb adakozás is czélunk eléréséhez közelebb hoz, s lehetővé teszi, hogy a jelenleg ellátásban levő 32 rokkant honvéden kívül kiterjeszthetjük gondoskodásunkat azokra, kik ebből ed­dig az uralkodó viszonyoknál fogva kizárvák. Tudván továbbá azt is, hogy sokan inkább nélkülözhetnek gazda­ságukból valamit, mint pénzt, felkérjük azokat, kik rész­ben segítségünkre lehetnek, erejükhöz képest adakozni s honi védmunkárunk részére bizonyos mennyiséget (búza, lencse, borsó, bab, kása, zsír, tojás, füstölt hús, czukor, kávé, burgonya, tarhonya, vagy fehérneműből) évenként biztosítani. Reméljük, hogy felhívásunk nem fog eredmény nélkül elhangzani — bízunk nemzetünk öntudatos büsz­kesége, — feláldozó szeretete, s. belátó kegyességében. Buda-Pest, 1874. évi szept. 10-én. A honvédmenház bizottsága. Földváry Albert alez­redes és elnök. Tassy-Becz László őrnagy és bizot­ tag. Krivácsy József ezredes és ellenőr. Szathmáry Mi­hály ezredes és pénztárnok. Feleki Miklós százados bizot­­tag, _________ KÜLFÖLD. A genfi szabadság és béke liga Hugo Viktor leve­lére a következően válaszolt: „Engedje meg nekünk, hogy szép levelére a hála szavaival feleljünk. Meg vagyunk győződve, hogy szavaink azon átalános gondolatnak kifejezései, melynek czélja - --IL I l.JgJJ'J! ■. J _BI. !L.!L.1 JL L! JJHMJ.JllI T Á R C Z A. A nővilágról. — Csevegés.— (Folytatás). A nők dicsőítésének korszaka is meg volt. Ama korban, midőn az uralkodók s fejedelmek tusakodtak, egyik pápa a másikkal állt viszályban, a lovagok pusz­títva kalandoroztak s a vallás az alakoskodás szolgála­tába szegődék : ekkor ama kor legillatosabb s legszel­­lemdusabb virága is elfonnyadt, a szerelem, megtörve a porba hullt. E virág átszellemült szerelem volt, benső érzelem, egy szerény „nefelejts”, nem a hithatás, hanem csupán a szeretett tárgynak boldogságát követelve. A dalnok akkor szomorú nótákat pengetett s minden ily dalban azt mondá, hogy hölgyek nem kivánok én tőletek egyebet, csak szolgálatomat fogadjátok el s bár­mily nagy legyen is nyereményem, rabszolgaként fogok nek­tek szolgálni. Az akkori kor lovagja igy szólt. E szerelem nem is akart czél lenni, hanem csupán eszköz. A lovag, ki már gyermek éveit egy nemes hölgy szolgálatában tölté, szivét s karját egy nőnek szentelő, hogy e viszonyból minden szép s nemes iránt lelkese­dést merítsen. Szabad volt egybekelniök. De ez termé­szetellenes volt s igy tartós nem is lehetett. A rózsás pir eltűnt, melyet a nők körül a szégyen s lealáztatás szőttek s a nő csendes körét elhagyva, daczosan köve­telé vissza, a mit azelőtt készséggel ajánlottak föl neki — az uralmat. E korra esik két dalnak ama ismert vitája, ha vál­jon a nő vagy a hölgy név tiszteletreméltóbb-e. A vita azzal végződök, hogy a nő név mellett küzdő nődicsérő­­nek neveztetett el s midőn meghalt, a hálás nők temet­ték el s oly annyira megsiratták, hogy e drága könyek, ha történetesen borra változnak át, lett volna bár ama kor legnagyobb kalandorja, mégis fejébe szállt volna. Nagyon jellemző, hogy a nővilág már rég időktől óta arra tört, hogy a társadalomban minden téren ér­vényesítse magát, ez azonban többnyire a tényezők számba nem vételével történt s ebből származott az, hogy az eredmény nem volt egyéb, minthogy az egyik tulságot a másik tulság válta föl. Egyenjogosítást kezdtek követelni s jelszavuk lett: versenyezni a férfiakkal. Helyes, de ezt csak azon a téren tegyék, a melynek végzendő foglalatossága meg­fér a nőiséggel. Voltak azonban nők, kik azon eszme megvalósítá­sán törték a fejüket, hogy ne hadsereget szervezzenek. Nem kell-e mosolyognunk, midőn a gyengébb nem e vállalkozását látjuk, mert nem gondolják meg, hogy ez körökön kívül esik. A joggal kötelességek teljesítése is jár, mint például a szavazati jog kiterjesztésével a haza védelmére is kellene vállalkoznak. S miért nem ? — kiált föl tán nem egy amazonnak született bátorlelkü nő. A nő bátorság csak az élet, de nem a dúló csaták csapásainak nézhet szemébe. De igen, hisz Dahome királynak egy csupa amazo­nokból álló hadcsapata volt s szervete kitűnőnek mon­datott s hogy a király harczaiban nagyon is fontos szol­gálatokat tett. Mily szép látványt nyújthat ily kép; de ez csak különözködés; mert mikor a harcz zaja megrendül, mily különösen idegenen hangozhatik az oly kebelben, mely­nek az a rendeltetése, hogy e földön a legnagyobbat, pusztán a szerelmet ismerje. Mily szomorú kép az, midőn a nők az előhaladást csupán a férfiakkal való egyenjogosításban látják s nem jut eszökbe a régi amazonokról fenmaradt hagyomány, hogy jobb melleket kiégették, mely a harczban akadá­lyul szolgált s a gyermekeket a férfiakra bizva, hátra­hagyták, hogy ezeket a tehenek tején neveljék föl. Mily jellemző a régi kor e hagyománya, mely elég világosan tünteti föl, hogy a nő hivatása a férfiúéval meg van osztva, emez a nehezebbet, amaz pedig a könnyebbet Buda-Pest, szeptember 12. — A budapesti honvédegylet ma, vasárnap délelőtt 10 órakor a megyeház kis termében közgyűlést tart, melyre az igazolt tagok tisztelettel meghivatnak.­­ A budapesti összekötő vasút azon részéhez, mely a közvágóhidat közvetlen vasúti összeköttetésbe fogja hozni a budapesti összekötő vasúti híddal, a nyo­mok nam jelöltettek ki. A ténynél jelen voltak Kammer­­mayer polgármester, Petrovics, Funk tanácsnokok. — Münzberg úr, a magyar állami vasutak mérnöke, Haris fővárosi mérnök, és az ez ügyben eddig eljárt bizottság tagjai. — Petőfi költeményeinek képes kiadása. Végre megjelent Petőfi költeményeinek gyűjteménye, de nem „teljes“ kiadásban, a mint azt a kiadó társulat hirdeti a czimlapon s a mit nyilván csak üzleti szempontból nyo­matott úgy, mert az előszóban bevallja, hogy négy költe­ményt „A királyok ellen“, „Ausztria“, „Itt a nyilam“, „Akaszszátok föl“czimüeket „teljesen“ kihagyta, több köl­teményből pedig számos sort kipontozott s ismét többől — noha az alkotmány visszaállítása után csak az irodalom­tör­ténetet s nem (?) a politikai szempontot tartá szem előtt, egyik-másik versszakot mégis a véka alá rejtette. Szép irodalmi történetet!­8 mily kicsinyes mentséggel palás­tolja az „Athenaeum.“ A látszatot s a loyalitást is meg­akarja menteni — üzleti szempontból. — Azoktól az annyira dugdosott költeményektől való félelem mutatja, hogy nálunk még az irodalom történetnek is elfogulatla­nabb emberekre kell várni. Különben, hogy Petőfi egyes költeménye irodalom­történeti szempontból sem nyerhet még kegyelmet napvilágra jöhetni, tanúskodik arról, hogy valami még sincs úgy, mint akarják. A kiállítás elég fényes, de nem oly rendkívüli, mint a minőnek azt a többi lapok hirdetik s különösen a képek egy részé­nek kivitele nagyon silány s kár volt fölvenni. A könyv nagy negyedrét alakban piros vászonba van kötve ara­nyozással. Ára 16 frt. Az előszóban az „Athenaeum“ tár­végezte s hogy a nő sokkal szebb bölcső dallal ajakán, mint riadó harczi hanggal. Korántsem tudnák azonban helyeselni, ha valaki azon nőket kárhoztatná, kik a tűt s­ollót műtői eszkö­zökkel s sebkötelékekkel cserélve föl, a csatatérre siet­nek, hol­­ nem rettenve vissza az ágyumorajtól, a béke s az emberi szeretet önzetlen művét végezik. Sőt inkább ebben haladást lehet látni azon sötét kor ellenében, mely a nő világi hivatása ellen a legna­gyobb bűnt követte el, a természet teremtő erejének egyik remekét szürke kámzsába bujtatá, s a világ szeme elől komor zárda­falak mögé dugá, mintha ez elől s csáb­­jaitól meg lehetne szökni, míg valaki e földön jár. Tudjuk, hogy a nők rég időtől óta mily szerepet játszottak a politikában, valamint finom kezecskéik még ma is a diplomácziai hadművészet vékony szálait miként szöveli láthatatlan hajóvá, melylyel a legtapasztaltabb diplomaták is megfogannak. Tudjuk szintén azt is, hogy egyesek az erény terén babérokat aratnak, melyek nem hervadnak el, mint más női dicsőség. Női szív !­re öröktől fogva megfejtetlen rejtély­t vessünk egy tekintetet ennek mélyében, hogy megtud­juk, váljon a szép nem emancipatiója által a hagyomá­nyos előítéletek bilincseiből mennyit tartottál meg — vagy veszítettél. Keleten épen úgy mint Európa legműveltebb né­peinél minden időben a nőiségnek oltárokat emeltek, ne­vezték légyen bár az isten-asszonyt Venus vagy Freya­­nak, s az emberiség e geniusnak minden országban hó­dolt, mely nélkül még a képzelet paradicsoma is komor pusztaságnál nem volna egyéb. A nőknél azonban az ébredő öntudat csak az utóbbi időben öltött szilárdabb alakot. Női ipar­egyleteket ala­kítanak, hol a szükséget szenvedő nők s lányok számára újabb kereset­források nyittatnak. Vasutaknál az őrszol­gálatot nők látják el, távírdáknál, postáknál nők alkal­maztatnak, a tanítói pályán sikerrel működnek; e tekin­tetben azonban Amerikában legmeszszebbre haladtak már, mert ott nemcsak hogy már számos nő-tanár, orvos, MAGYAR ÚJSÁG Iá?* SZEPTEMBER 1a. elérni a békét a nemzetek között a kedélyek megnyug­tatása és lecsillapítása által, de a­nélkül, hogy ez által Francziaország méltósága és nagysága csorbát szen­vedjen.­­ Fájdalom, nem tévedés, ha ön azt állítja, hogy a kedélyekben gyűlölet uralkodik. De megszűnt-e a gyű­lölet lealázó szenvedély lenni és nem volt-e kezdettől fogva mindig rosz tanácsadó? Engedjünk-e vak kitöré­seinek s nem kell-e inkább, mint minden szenvedélyt, az ész és az igazság parancsainak alárendelnünk ? Ha a le­győzött Francziaország gyűlölete jogosult a győztes Né­metország iránt, kevésbé volt-e jogosult Németország gyűlölete Francziaország iránt az utolsó háború előtt és nem taposta e lábbal a császári Francziaország 1805. és 1813-ban Németországot, mint a­hogy ez tiporta lábbal Francziaországot 1870-ben? Forduljunk el e véres emlékektől, melyek minden népek történelmében előfordulnak, és melyek a boszu háborújától a végtelen háborúkra vezetnek. Igaz, a quid­­quid delirant reges ily eredményeket okozott. A királyok fenyegetik egymást, a népek pedig véreznek és sírnak. Nem jött-e el ideje, hogy ennek véget vessünk ? És mindig arra legyenek-e kárhoztatva a népek, hogy a ki­rályok viszálykodásai miatt egymást gyűlöljék, letipor­­ják és kiirtsák ? A békebarátok törekvése az, hogy e bar­bár állapotoknak véget vessenek, ez a czél a miénk és ön megtanított minket arra, hogy e czélra való törekvés mindazoknak, kik „a népet gyöngéden szeretik“ köte­lessége és mintegy apostoli hivatása. Ha igaz az, hogy a hatalmak közötti háború a párbajhoz hasonlít, d e párbaj végbement Vilmos és Napóleon császárok között. Az megölte ezt: ez az egész. De a sedani gyalázat, mely biztosabban megbuk­tatta a császárságot, mint tette volna ezt húsz oly di­cső vereség, minő a Waterlooi volt, csak azon gyáva ca­­pitulatió szerzőjére háramlik, a franczia becsület meg van mentve Francziaországra nézve abban állna a becstelen­ség, ha megint vissza­állította volna a császárságot s ez által szentesítette volna a sedani és metzi gyalázatot és bűntényt. A jogsérelem ott történt, hogy a népességekre, mint közönséges baromcsordákra bélyeg süttetett, hogy azok lefoglaltattak. Ebben a tekintetben a visszaköve­telés jogos és elévülhetlen. Mi nem vagyunk azon néze­ten, hogy Francziaország elálljon valaha e visszakövete­lésétől, mert azok közé tartozunk, kik azt állítják, hogy az emberi személy szabad, souverain, önelhatározásra képes és a nép souverainitás is csak azért tény, mert minden egyéni, souverainitás összegét foglalja magában. Kérdés marad még, hogy nincs-e vájjon más módja is a visszakövetelésnek, mint a hódítás s hogy vájjon a mű­veit társadalmakban az egyének által használt igaz­ságszolgáltatási eljárás a moral elvei és a népjog szabályaival a népnek politikai praxisába nem hozha­tó-e be? Még egyet: Francziaország mindenesetre szüksé­ges az emberiség életére; szükséges a világ egyensúlya szempontjából is és a világ nem nézheti hosszasan meg­­csorbíttatását. Igen, Páris szükséges, de anélkül, hogy ezért Berlin felesleges volna, de azért szeretett mester, merné ön, ha erre hatalma volna, Németországot kitö­rölni a földabroszról? Halja ön, mit felelnek a német munkások : „A Sedanra való visszaemlékezés soha sem lesz nemzeti ünnep!“ Vae Victoribus! Kiáltott fel 14 nappal halála előtt egy a mieink közül, egy német Ve­­nedey. Ön mindenesetre helyesen cselekszik, midőn a vad „delenda Carthago“ helyére az emberi „servanda Gallia ‘-t teszi. De mi, kik nem csak Francziaország va­gyunk, kik csaknem észrevehetlen magva vagyunk az európai Egyesült­ Államoknak, kimondjuk nyíltan, hogy ha Francziaország ismét testvériesen akarja egész he­lyét visszafoglalni a nemzetek között, mindenekelőtt a­­­­ papi jármot és az ostromállapotot kell magáról lerázni. Az emberiségen egy köralakú mozgalom megy végig, elől a munkások, aztán a békeszeretők, melyekre tu­nyaság és m­igorú következik. A köztársaság köti össze a franczia és német munkásokat, ugyan­azon érdekkel és ugyanazon jövővel bírnak, semmiesetre sem ellensé­geskednek, hanem csak versenyeznek. E munkában tű­nik fel az emberiség erkölcsi nagysága.“ Spanyolország. A németországi és osztrák követ ma nyújtják át megbízó leveleiket s ezzel megtörténik a spanyol kormány elismerése. A „Nordd. Alig. Ztg.“ a következőket írja: „Párisból hozzánk érkezett sürgöny szerint a „Gazetta de Frances“ azt az ízetlenséget követi el, hogy a kö­vetkező carlista táviratot hozza nyilvánosságra . B a y o n n a szept. 9. (hivatalos.) A carlisták csak­ugyan lőttek Gunayennél a porosz naszádokra, mert ezek egy kirándulás ürügye alatt fegyvert akartak partra szál­lítani. A királyi csapatok nem ismerik el ellenfeleik di­­plomatiai combinatióit, a spanyol terület tiszteletben tartását erőszakkal is ki fogják tudni eszközölni s min­den henczegést vissza fognak utasítani. „Constatáljuk — folytatja a „Nordd. Alig. Ztg.“ — hogy tehát carlista részről is elismerik, hogy először a carlisták lőttek.Hogy a német hadiehajók fegyvert akar­tak partra szállítani, ez természetesen kézzelfogható, s az egész spanyol tengerpart hozzáférhetősége folytán szerfölött nevetséges hazugság, melylyel a zsivány gyuj­­togatók népjogellenes eljárásukat utólag szépíteni meg­kísérlik.“ Egy tegnapi madridi távirat szerint a carlisták Maestradzónál teljes vereséget szenvedtek. ÚJDONSÁGOK.

Next