Magyar Ujság, 1874. október (8. évfolyam, 223-249. szám)
1874-10-01 / 223. szám
Vill. évfolyam. 223. szám. Csütörtök, 1874. Október 1. Szerkesztőségi iroda és Kiadó hivatal. Megyeháztér 9-dik szám Ide intézendő minden előfizetés, hirdetmény és a kiadás közti panaszok és a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kelektül fogadtatnak el.MAGYAR ÚJSÁG ( JWMJIW MT UII.) Előfizetési ár: Vidéke postán vagy helyben házhoz küldve Egy hónapra . . 1 írt. 40 kr Negyed évre . . 4 „ — „ Félévre .... 8 „ — „ Egy évre . . 16 „ — „ Egyes szám 6 kr. Hirdetési dij : Hat hasábos petit- Bor egyszeri hirdetése 12 kr, többször 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. —ggiktér, három hasábos petit- Bor 30 kr. war Lapunk t. olvasóit van szerencsénk figyelmeztetni az uj évnegyedre, s kérjük, hogy megrendeléseiket mielőbb megtenni méltóztassanak, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne történjék. Előfizetési feltételek a „Magyar Újság“-ra : Október—deczemberi évnegyedre 4 frt — kr. Egy hóra..................................1 frt 50 kr. Az előfizetési pénzek s utalványok a „Magyar Újság“ kiadóhivatalához intézendők : Buda-Pest, Megyeház tér 9. szám. Buda-Pest, október 1. Országszerte nagy ünnepély van ma folyamatban. Ma nyittatnak meg az iskolák, a művelődés szentélyei, s a cultura templomában az ifjúság ajkairól felhangzik a „világosság“ istenéhez hivő szózat: „Jövel szentlélek isten.“ A jövő nemzedék, a jövő kor képviselői, a haza leendő támaszai, oszlopai, kik hivatva lesznek ismét az utánok jövő nemzedék fejlődését elősegélni s mozdítani, — ma kezdi meg tanulási idényét ismét, hogy egy éven át fejlődő korához képest szerezze meg ismét mindazon ismereteket, melyek úgy leendő életpályája mint feladata betöltéséhez, elkerülhetlenül szükségesek, azon korban különösen, mely az ember önálló mozgását, szerzett képességéről s ismereteiről teszi függővé. Midőn szeretett magyar hazánk ifjusága, jövendőnk reménye, országunk leendő büszkesége, egy új tanfolyam küszöbén áll, mi csak szerencsét, türelmet, kitartást kívánhatunk nekik, hogy ez új iskolai évet felhasználva szellemük fejlesztésére, ismereteik gyarapítására, a siker szép eredményével töltsék el, s a remény, mely hozzájuk van kötve, igazolva legyen úgy a kor, mint az élő nemzedék örömére, egyszersmind pedig önjavukra, s a jövendő biztosítására s gyarapítására. Mert az országok és népek jövendője, ifjúságában áll. Az állami intézmények igen szép keretet képezhetnek, de a képet benne a nemzedék egészíti ki, a szerint, a mint az a szellemi erő s művelődés által a kor színvonalára emelkedett. Nem elég csupán intézményekről gondoskodni, a fő az, hogy legyen nemzedék, mely meg is feleljen az intézményeknek, s képes legyen megérteni a szabadság eszméit, melyek életet adnak, s az embert emberré teszik. Az állami élet legfőbb gondja a jövő nemzedék nevelésében s képzésében nyilvánul. Fájdalom, hogy e tekintetben mi nem igen dicsekedhetünk valami nagy látszattal, mert elmondhatjuk azt, hogy mindenre került pénz, százmilliókat költöttünk — jól-roszul — vasutak építésére; a közösügyre elő kellett teremteni a pénzt bárhonnan, de a mi legfőbb, s az állam figyelmét s áldozatkészségét leginkább s elsősorban kívánja s követeli, a népnevelés ügyet— ez nemcsak a legutolsónak maradt, hanem egyátalában hátra is maradt egészen. Elmondhatjuk, hogy a nevelés s tanítás ügye, igen mostoha gyermeke államunknak. Egy időben, az 1868-ik évben, élénk érdeklődés kezdett nyilvánulni a népnevelés iránt a kormánykörökben. Ébresztőleg hatott ez országszerte, s a népnevelés ügye, a legszebb érdeklődés tárgyává lön mindenütt, az ország polgárai között is. Azonban egyszerre, mintha csak hideg zuhanynyal öntötték volna nyakon a kormányt . . . megijedt a nevelés ügyben kelt országos mozgalomtól, mintha csak a világosság nem várt napjának fénysugara, örökre elűzéssel fenyegette volna a százados homályt. . . megijedt a kormány, mert e százados homály zavaros sötét, még mindig inkább kedvez érdekeinek, mint a tiszta világosság é s kezdette összehúzni a vitorlákat, azon czímen, hogy a nevelés előmozdítása sok költséget igényelne, ami pedig most nincs; de van ám a katonai felszerelésekre, azok gyakorlataira, parádéira, csak a népnevelésre nincs, úgy hogy a kormány még a felnőttek oktatására szánt csekélységet is beszünteté. Nevelés ügyünk, 1868. óta, csak nagyon csekély előmenetellel dicsekedhetik. Igen, ezt bátran kiírjuk, s ha valaki kételkednék ezen, be is bizonyítjuk. Ennek oka abban rejlik, hogy az állami érdeklődés a nevelésügy iránt, a null fokra szállíttatott le, s hogy ez mégis pecsételtessék — Trefort ültettetett a cultus miniszteri székbe, úgy hisszük, ezzel be van bizonyítva, hogy az állam legutolsó gondja most a nevelés ügye. Reámutathatnak ugyan egy miniszteri műre, a középtanodai törvényjavaslatra, mely a jövő század regénye részére készült, ahogy ime, a kormány most is kész működni az iskolák ügyében , de az akadályok azok, melyek legjobb szándékában is feltartóztatják. Csak annyit jegyzünk meg most erre, — bővebben is elmondottuk már nézeteinket, — hogy a kormánynak kötelessége mindent tapintatosan intézni, s akkor semmi akadályt sem fog útjában találni. Nagy mesterség az a tapintat, az igaz. De aki ezzel nem rendelkezik, az ne vállaljon miniszteri tárczát. A legszebb eszmét el lehet buktatni, az intézmények czélszerűtlen formálásával. Trefort miniszter ehhez ért nagyon. Mintha hivatása abban állana, hogy a legszebb eszméket, bornirt formákkal buktassa meg. Lehet ebben valami. Az ifjúság joggal mondhatja hozzánk : „ha akarjátok, hogy jó polgárai legyünk a hazának, gondoskodjatok jó polgárok nevelő intézeteiről. Tanítsátok, hogy tudjunk, mert a tanítás képezi az embert.“ Nem elég — csak közbevetőleg legyen mondva — bezárni a rőczei gymnásiumot. Nem bezárni kell azt, hanem iskolákat nyitni, mindenütt a hon ifjai részére; tanítani, nevelni kell, mert ez teszi őt hű polgárává, jó fiává a közös anyának. Üdvözöljük még egyszer a haza tanuló ifjúságát, a jövő reményeit, a nemzedék leendő büszkeségét. — A „Pesti Napló“ és Castellár. A „Pesti Napló“ mint tudjuk, Castellár egy regényét fordításban közli hasábjain. A nagy republicánus regénye, kedves a „Pesti Napló“ előtt, mert olvasó közönségét szépen lekötelezi magának. A közlött regény fordítója, Beksics Gusztáv, a regény ügyében levelet is váltott a kitűnő republicánussal, melyből következőket közöl ma a „P. N.“ : „Kedves barátom! Rendkívüli örömmel töltött el tudósítása és irántam tanúsított jóindulata. Csekélységem érdemetlen arra, de megérdemli a szabadság, democratia s a köztársaság, a modern civilisatió ezen felséges trilógiája iránti határtalan szeretetem, odaadásom. Sok, igen sok bizonyítékom van arra nézve, hogy Magyarországon a közvélemény nem idegenkedik tőlem, sőt hogy a magyar nemzet elismeréssel viseltetik irántam. Ezen felettébb örülök, s örömöm annál nagyobb, minél inkább meg vagyok győződve, hogy ezen elismerésre sem igényem, sem érdemem nincsen. — Bámulom az ön nemzetét, a csüggedhetetlen magyar nemzetet, mely meg tudta alapítani autonómiáját az által, hogy erejét csodálatosan megtudta egyeztetni az eszélyességgel (la cual hasabido fundar su autonómia merclando maravillosamente a la fuerza la prudencia.) E nemzetre magasztos, szép szerep vár a világ színpadán. S hogy e szerepet méltóan fogja betölteni, erre nézve kezesség az ön nemzetének múltja, törhetlen ereje, de főleg a szabadság iránti lángoló szeretet.“ — Erre Castellar megígéri, — folytatja a „P. N.“ hogy lapjának tárczájában megjelenő regény folytatását, mihelyt megjelenik, egyéb műveivel együtt megküldi B. G. úrnak, s reményét fejezi ki, hogy ha az idén nem is, de a legközelebbi években meglátogatja Budapestet. No lám, ki képzelné, hogy a „P. N.“ ily szívesen fogadja a republicanus közreműködését lapjával. Még kisül, hogy a „P. N.“ is republicanus. Vagy csak port hint a közönség szemébe? Mert már mégis különösen hangzik egymás mellett: „Pesti Napló és Castellar.“ tehetnek, bizonyos díjakat tartoznak fizetni, melyek a rokkant katonák ellátására és nyugdíjazására lesznek fordítandók. Itt azonban ez csak elvileg mondatik ki, a részletes szabályozás egy külön törvénynek tartatván fenn, de ez, daczára, hogy egy javaslat már ezelőtt három évvel készen volt, mindeddig nem létesülhetett. A honvédelmi miniszter, — mint értesülünk — az osztrák minisztériummal előrebocsátott értekezések után a törvényjavaslattal kívánja e kérdést végleg megoldani. A javaslat szerint a fizetendő díjak összege arányban állana azon egyenes adók évi összegével, melyeket a katonaköteles ifjú, vagy azon család, melyhez tartozik, fizet. A fizetési kötelezettség természetesen elsősorban a katonakötelesre, másodsorban szüleire és gyámjára s esetleg munkaadóira hárul. A fizetési határidők elég enyhén vannak megszabva. Ezen alapon évenként igen tetemes összeg fog befolyni, miután azoknak száma, kik katonakötelezettségüknek megfelelni nem képesek, rendszerint háromszor-négyszer annyi, sőt több, mint a besorozottaké. E törvényjavaslatot a minisztertanács elfogadta. Az osztrák minisztérium hasonló törvényjavaslatot fog a birodalmi tanács elé terjeszteni. A Milán szerb fejedelem Pesten keresztül Bécsből tegnap este utazott haza Belgrádba. Tegnap délután Szapáry Gyula belügyminisztert meglátogatta. A fejedelem ezután Marinovics szerb miniszterelnök és Hunyadi gr. őrnagy kíséretében Bittó miniszterelnökhöz ment, később pedig a külügyminisztert és azután a belügyminisztert kívánta meglátogatni, kiket azonban nem talált honn. A fejedelem mindenütt névjegyét adta át, melyen e szavak olvashatók : Milan Obrenovits, Prince de Servie. A névjegyen az Obrenovitsok czimere áll. Öt óra körül a várost nézte meg még egyszer a fejedelem s esti 6 órakor a „Drau“ gőzhajón Medgyaszay forgalmi igazgató kíséretében Belgrádba utazott. — A tegnap előtt tartott minisztertanács egyebek között — írja a „P. N.“ — a katonasági díjakról szóló törvényjavaslatot tárgyalta. E törvényjavaslat a véderőről szóló törvény illető rendelkezésén alapszik, melyekben meg van szabva, hogy azon katonakötelesek, kik bármi ok miatt a hadseregbe, vagy a honvédségbe be nem sorozhatók, s hadkötelezettségüknek eleget nem . A német vasutak képviselőinek mai gyűlése a múzeum termében, folytatólagosan megtartatott. A jegyzőkönyv felett kifejtett vita után a napirend hetedik pontja vétetett fel, mely így szól: „Az új egyleti jegyszabályzat tervezetének tárgyalása. Bizottság : 1. berlin-stettini, 2. bádeni állami, 3 berlin-hamburgi vaspálya, 4. ügyvezető igazgatóság, 5. köln-mindeni, 6. alsó-sziléziai-markgrófsági, 7. szász állami, 8. Ferdinánd császár északi, 9. magyar állami vaspálya.“ A bizottsági munkálat előadja, hogy a jegyszabályzat 14. §. értelemében e szabályzat minden 4-ik évben revisió alá veendő. Ennek folytán tavaly a heidelbergi gyűlésen új jegyszabályzat-tervezet terjesztetett a gyűlés elé : a gyűlés megkezdte annak tárgyalását, de azt nem terjesztette be, mivel mindjárt a vita elején indítvány létetett hogy az egyes vasúti igazgatóságoknak sokkal kevesebb jegyet kell rendelkezése alá bocsátani,mint a szabályjavaslat indítványozta. A gyűlés akkor abban állapodott meg, hogy a legközelebbi közgyűlésen a jegyszabályzat módosításairól javaslat terjesztessék elő, mely szerint a jegykiadás megszorítását eszközölni lehessen a nélkül, hogy a czél szem elől tévesztetnék, s egyúttal határoztatott, hogy a szabályzat revisiójára kiküldött bizottság a dél-német, osztrák és magyar vasutak egyegy igazgatóságával megerősíttessék. Az ügyviteli igazgatóság pedig felhívást intézett az összes igazgatóságokhoz, hogy a szabályzatra vonatkozó javaslataikat a múlt év végéig előleges megvitatás végett nyújtsák be. Ennek következtében több módosítás és a magdeburg-lipcsei vasút részéről egy egész új szabályjavaslat érkezett be. Ez anyag alapján készíti a bizottság a mostani közgyűlés elé terjesztett jegyszabály javaslatot, mely a régi szabályzatra is tekintettel van ugyan, de attól mégis lényegesen eltér. Smidt (magdeburg-lipcsei vasút igazgató tagja) javaslata 15 czikkből áll; a bizottság javaslata 14 czikkből. Hosszas vita után, szavazattöbbséggel elfogadtatik a tervezet. A katonai dicsőség forrásai. Nyakig úszunk a katonai dicsőségben — a gyakorlatok alkalmából. Elmondhatjuk, hogy minden fegyverfogható emberünk, még az osztrák ármádiában is első eminens. Csak aztán úgy ne járjunk velük a harczmezőn, mint első eminenseinkkel a közélet mezején hol t. i. ők a nem elsők, nem is eminensek. Szóval a hadseregek már meg vannak, mint mondják : úgy mint lenniök kell, nemcsak a papirosán, hanem tényleg. Megengedjük. Elismerjük, hogy élünk, létezünk s kívánjuk, hogy minél tovább és minél dicsőbb életet éljünk. De miből ? Köztapasztalat szerint ugyanis a katonai dicsőség Európa-szerte felemészti a polgári dicsőség vagyis ipar, kereskedelem és földmivelés gyümölcseit. Felemészti azon államokban is, melyekben legjelentékenyebb t. i. minden más adóforrásokat