Magyar Ujság, 1874. október (8. évfolyam, 223-249. szám)
1874-10-10 / 231. szám
Vill. évfolyam 231. szám Szombat, 1874. Október 10. Szerkesztőségi iroda és Kiadó hivatal, ívjegyeháttér 9-dik szám ide intézendő minden előfizetés, hirdetmény és a kiadás körüli panaszok és a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek viasza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerőn kereektől fogadtatnak el.MAGYAR ÚJSÁG (JS1JM MJIA .) Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben házhoz ködva Egy hónapra . 1frt. 40 kr Negyed évre .4 n o Félévre . . .8v n Egy évre 16n m Egyes szám 6 kr. Hirdetési dij : iui hasábos petitsor egyszeri hirdetése 10 kr. többször 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr.—stylllér , három hasábos petitsor 30 kr. Az ország s állam-utak bérbe adása. Az ország-utak kezelését kivenni a „gyűlölt“ megyei hatóságok kezéből; az államkincstárt megkímélni az államutak építésének és fentartásának költségétől, sőt száz meg száz mértföld új országutat építtetni egy fillér „befektetés“ nélkül, mely szótól a mostani törvényhozás már megcsömörlött, — ezen felül 8—10 mil. frt tőkepénzt teremteni elő, az „államháztartás egyensúlyának “helyreállítása végett : mindez együtt nemde gyönyörű eszme egy közlekedési minisztériumtól, mely ezelőtt egymaga évenkint 20—30 millió deficitet idézett elő „terhetlenségével.“ És igen kényelmes módja a közigazgatásnak , ha ugyan eszközölhető, valamiféle utón módon. Eszközölhető pedig kétségkívül az ország s államutak építésének és kezelésének s illetőleg jövedelmeinek is bérbe adása által, mint ehez már példát szolgáltatott volt Anglia a múlt században, hanem tulajdonkép kiknek a pénzéből és mi áron? Ez a főkérdés, mely méltán megérdemelhetné mindazok figyelmét, kik valaha ezen idegen utakon járni s a nyerészkedő társulatok adózói akarnak lenni — ott a jobboldalon. Pedig erről van szó, ezen dolgoznak a magyar királyi közlekedési minisztériumban, mint annak elsőrendben s legjobban értesülni szokott hírhordója a „Neue fr. Presse“ már a múlt vasárnap hirdető s tegnapi számában ismétlő, anélkül hogy a magyar lapok megcáfolták volna. Igenis. A magyarországi államutak bérbeadásáról van szó, nyerészkedő üzér társulatoknak, melyek a híres „nagy terv“-ben kijelölt utakat kiépítgetnék, úgy ahogy nekik tetszik s erre a közmunkaerőt is felhasználnák, ekkor aztán megszámolnák a magyar embert, ha ezen utakra reálépni merészel. A magas kormány pedig csupán a stratégiai utakat csináltatná és tartaná fenn az állam költségben megszavazott summákból, ezenfelül még egy jókora tőkét 8—10 vagy ha épen tetszik 20 millió frtot is fel lehetne venni valamely más nyerészkedő társulattól kölcsön, mely tőkének kamatait és törlesztési részleteit lassankint teljesen leróhatná ama első nyerészkedési társulat a bölcs (!) kormány közvetítése mellett. így aztán csakugyan milliókat lehetne megtakarítni, sőt milliókat lehetne beszerezni az államkincstárba, vagyis érthetővé válik a közlekedési minisztérium költségvetéséről szárnyalt ama minapi hír, miszerint ott 8—10 millió „megtakarítás“-ról van szó. Hanem hát, kiknek a pénzéből és mi áron ? Hányszorta 8—10 milliót zsarolnának ama vállalkozók az ország közönségén ? Hányszorta 8—10 milliót vonnának meg az utak „kellő“ kiépítésétől? És hány millió embert zaklatnának vérig eme bérlelő közegek, ha t. i. ők gazdálkodnának, mint gazdálkodtak egykor Angliában az ő kedvök szerint. A gazdálkodás ezen nemétől már a bécsi lapok is megirtóztak, mert a vámszedésnél elkövethető viszszaéléseket Boldog-Ausztriában is megsokallották oly mérvben, hogy az utak vámmentesítéséről kezdenek gondolkozni. S elképzelik : mily alakot, mily mérvet ölthetne Magyarországon, az itteni igazságszolgáltatás mellett a visszaélés az erre kiváltságosított bérlelő vállalkozók által. Pedig nem lehetlen, hogy a most már mintegy 50 rendbeli halmaz „reform“ törvényjavaslat közt, melyen a minisztériumok egymással versenyezve dolgoznak s versenyeznek tulajdonkép azon, hogy : „ki mennyit tud megtakarítani ? ki mennyi uj jövedelmet tud teremteni?“ Nem lehetlen, hogy egy ily ódonszerű megtakarítási rendszer uj alakban a törvényhozás elé fog terjesztetni s ennek többsége miután máris, midőn még semmit sem tett, kifogyott az időből, azon módon elfogadja, csak azért is, hogy a megyéket ezzel is csúffá tegye. Ám kísértse meg a közlekedési minisztérium eme újdon megtakarítási és adóztatási rendszert; kétséget sem szenved, hogy meg fogja bánni, mert az igazságtalan s kivált Magyarországon azért inpracticabilis, mert a magyar nép még az állam közegeinek sem hajlandó vámot fizetni, míg be nem látja, hogy e vám valóban a közutak fentartására szolgál, nemhogy a nyerészkedő társulatok zsebeit töltögetné, ha ezek körmei közül valahogy kikerülhet. Volt alkalmunk látni az osztrák uralom alatt, mily nyaktörő, mily csavargós kerüléseket tett a magyar ember, (de még a tót is) ott ahol az osztrákkormány egy-egy vámsorompót felállított s mint teltek meg a vámházak lánczokkal, gazdasági eszközökkel, gubával stb. zálogtárgygyal mert a szekereseknek nem volt pénzök, aminthogy most sincs s inkább ott hagyott némelyik egy lőcsöt mintsem egy krajczárt fizetett, volna . . . Elhiszszük, hogy a mostani kormány nem találkoznék többé ily ellenszenvvel és méltányos dolog lenne, hogy azok, kik az utakat használják, ezért fizessenek. De fizessenek az államnak, fizessenek csupán az utak fentartására, nem pedig valamely nyerészkedő társulatnak. Ez az, mi ellen az ország összes lakosságának közérzülete tiltakozik és tiltakozni fog kivált az ellen, hogy ily társulatok hajtására teljesítse a közmunkákat. Gondolja meg ezt az illető minisztérium s ne keressen aranybányákat ott, hol a kellő kiadások megtakarítása vétek volna. Magyarország „úttalan“ utai nem olyanok, hogy azokból „jövedelmet“ sőt „nyereséget“ lehetne vonni, hanem befektetéseket kíván. Ne tessék tehát ezek alapjára valami új kölcsönt praeliminálni,mert bizonyos, hogy ily „genialis“ törvényjavaslat, ha netalán megtapsoltatnék is a jobboldalon, teljesen inpracticabilis leend Magyarországon — bár mint megrendszabályoztatik is ennek népe. —K.— — Az aradi országos honvédgyülésnek egy sajnos mozzanatáról kell megemlékeznünk s ez az, hogy Mikár Zsigmond jegyzőnek lett megválasztva. A honvédügyre nézve nagy csapás Mikár megválasztatása. Mikár eddigi működéséből elég legyen fölemlíteni azt, hogy az ő keze műve volt a múltban az ismeretes Perczel-féle affaire; az ő folytonos intrigái idézték elő nagy részben a zavarokat, melyek a honvédség körében fölmerültek. Az ily előzmények után nagyon alapos azon föltevés, hogy Mikor egyedüli törekvése a fennálló honvédegyletek végleges megszüntetése. E föltevést megerősíti azon körülmény is, hogy Mikor minden évben mintegy megbízatás következtében teszi meg azon indítványát, hogy a honvédmenház vagyona csatoltassék a kormány által létesített honvédsegélyző alaphoz. A honvédegyletek tagjai közül nagyon sokan fognak emlékezni, hogy a rejtélyes módon meghalt Beniczky Mikált a fentebb említett eljárásáért mily bánásmódban részesíti. Mindezt csupán előleges figyelmeztetésül hozzuk föl, hogy a honvédegyletek tudhassák, hogy mi vár rájuk. Lehet,hogy e tárgyban még fogunk egyet mást szellőztetni, mert alkalmunk volt észrevenni néhány szálat, melyből a honvéd egyleteket megfojtó hurok készül. Elsősorban az elnökség kötelessége tisztét éber figyelemmel teljesíteni s a jegyző működését szigorúan ellenőrizni, hogy az elnökség bejegyezése nélkül semmit se szabadjon neki tenni. Különben miután úgyis két jegyző lett megválasztva, jó lenne a kellemetlenségekre emlékeztető Mikárt mellőzni s a jegyzői teendőket egészen a második jegyzőre Gánóczy Flórisra bízni. Figyelmeztetésünk oda irányul tehát, hogy a honvédegyletek legyenek körültekintők, mert a honvédegyleteket megszüntető lassú viz mossa a partot. — A következő levelet vettük: T. szerkesztő úr! Engedje meg, hogy becses lapjában egy földművelő is elmondhassa véleményét Ghyczy egyenes adók könyvezése, nyilvántartása, adók befizetése, behajtása, stb. törvényjavaslatáról. Azt még az iskolában hallottam gyermekkoromban, hogy copia legum inopia justitia, amit a mostani nagy uraink nem akarnak tudni — s azt hiszik, hogy ha egy rakás törvényjavaslatot összetákolnak, azzal meg van alapítva a boldogság netovábbja. Az egész javaslatot nincs célom tárgyalni, azt tegye más ki jobban rá ér, s kit az élet gondjai nem nyomnak annyira, mint engem. Én csak a sok új hivatalnok s a behajtás módjára nézve akarom elmondani nézetem. Ami a behajtás módját illeti — azt mondják — s külföldről importáltatott. — Már akárhonnan jön, bizony sehogy se jó az ! Ugyan mit szólna a miniszter úr, ha az én adósságomért, mit minden vagyonomból se tudott hitelezőm rajtam törvény útján sem egészen behajtani, a miniszter úrhoz állítana be csupán azon okból, mert történetesen szomszédom ? ugye nevetne rajta s hitelezőm kergetné ki udvarából. — Épen ilyen ferde a törvényjavaslat azon pontja, hol az egyesek adóhátralékáért a községeket akarná felelőssé tenni! — Ugyan mi nem kellene még! Noha még ennek pártolására is akadna szavazat a képviselőházban, az nem lehetne más, mint miniszteri fő-főhivatalnok, ki azt se tudja, hogy honnan röpül be e sok pénz az ablakán, mert szegény ember, ki munkával s gazdálkodással kereste s keresi vagyonát, nem akarhat mást megrontani,de viszont azt sem engedheti, hogy más dologtalan henyéléséért ő fizessen. Ami pedig azt a regement hivatalnokot illeti, mely e czélra összeállíttatni terveltetik, csak azt mondom, hogy ugyan ne akarjanak újabb heverő regementet szerezni, és mindig a szegény községek rovására! — vagy azt tartja a miniszter úr, hogy mi a községe az rés nullius ! ? Bízzák azt az adóbehajtást magukra a községekre, kik tudják egymás viszonyait, s így tudják kitől mikor lehet pénzt kérni, kik a mellett, hogy könnyebben fogják egymástól behajtani az adót, de azért a javaslat szerint egymás bőrét se húzzák le ! Közigazgatásunk reformja, in. Egy pár vonást rajzoltam tegnap az úgynevezett „ázsiai állapotról.“ Az volt célom, hogy kimutassam azt, miszerint a közigazgatás desperat helyzete, a mostani közigazgatási s kormányzati rendszer szerencsétlen uralmából származik. Rendszert említek? Nem rendszer az, hanem a rendszertelenség netovábbja. —Nincs itt semmi rendszer. Van egy darab az önkormányzatból ; a közigazgatás lényegesebb tárgya, az adóügy például, a legszigorúbb centralisatió szerint kezeltetik, egészen önállóan; a bíróság merev széjjel választása a közigazgatástól, csak egy újabb abnormitást hozott létre, mely részint hatósági összeütközést, részint illetékességi perpatvart teremtett, melynek végtelen káros hatását a nép társadalmi életében csak az tudja, ki figyelemmel kíséri. A helyzet jellemzésére legtalálóbban mondhatunk annyit, hogy átalános közigazgatásunk hasonlít most a többfejű sárkányhoz. A nép tökéletesen meg van zavarodva, s ügyes-bajos dolgában nem tudja hova forduljon. Páltól Péterhez megy — s ők maguk sem tudják sokszor, hogy tulajdonképen meddig terjed az ő hatáskörük. Körülbelől ilyen forma volt a helyzet, a közigazgatást tekintve, az absolut korszak első éveiben is. Annyit azonban még is tudtak akkor is, hogy a „zsandár“ a legnagyobb úr. Tehát ismertek mégis egy hatalmat, kihez körülbelől minden dologban fordulni lehetett. Ma egy járásban senki sem tudja, hogy ki hát a járás főnöke ? A szolgabirót mondják annak, pedig nem az. Mi most az a szolgabiró? Néhány ügy elintézésére csak közeg. Mi volt régen a szolgabiró? a járás főnöke, népnyelven a járás atyja. A Bachrendszer utolsó éveiben belátta, hogy még erőszakkal sem lehet a népet a rendszerhez idomítani. Kezdették a rendszert idomítani a néphez. És mit csináltak ? Elővették a régi megyei rendszerből a főszolgabírót s beállították a rendszerbe, „főbíró“ névvel. A főbíró volt a járás főnöke, adóhivatal, stb. mind a főbíró hivatalának kiegészítő részei valának, referensei a főbírának. A Bach rendszer kiállította már a bizonyítványt, hogy még az ő codexe sem volt képes a bíróság merev elválasztását a közigazgatástól a társadalom előnyére érvényesíteni, mert százados szokásaink, erkölcseink, társadalmi intézményeink, községi s városi életünk oly sajátszerűek, hogy hasztalan, ha franczia vagy német rendszer, melylyel a francziák és németek századok óta mintegy felnőttek, nálunk véghetetlen kárt okoz; mint ezt belátta már a Bach rendszer; de melyet Horváth Boldizsár volt igazságügyér semmiképen sem akart belátni, bár módjában volt a Bachrendszer alatt, mint ügyvéd erről meggyőződést szerezni, íme a nemzetet kitették az utóbbi kísérletnek, a