Magyar Ujság, 1898. április (7. évfolyam, 91-119. szám)

1898-04-01 / 91. szám

VII. évfolyam 91. szám. Főszerkesztő: GAJÁRI ÖDÖN. Budapest, 1898. Péntek, április 1. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megnyitása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Sehlanch beszéde. Budapest, márczius 31. A gyöngélkedő herczegprimás fel­kérte Schlauch Lőrincz bibornokot, bogy helyette és nevében a Szent-István társu­lat ez idei nagygyűlését nyissa meg és vezesse az elnökséget. Erre a szép alka­lomra Schlauch Lőrincz bibornok, ki a szónak és a tolinak egyaránt jeles mes­tere, nagyszabású beszédet dolgozott ki, melyet személyesen akart felolvasni a nagygyűlésen. De az éjjel a nagyváradi biboros püspök hirtelen beteg lett, ennek következtében a Szent-István - társulat mai nagygyűlésén Csúszka György kalo­csai érsek elnökölt, Schlauch beszédét pedig az alelnök által felolvastatta és igy ez a beszéd hivatalosan átadatott a nyilvánosságnak, a kritikának. Ezen a jogon mi is foglalkozhatunk most már Nagyvárad biboros püspökének társa­dalmi és vallási téren, a napi politikával csak távoli vonatkozásaiban összefüggő beszédével. Ez a beszéd nem keltett valami fé­nyes külső sikert. Még tetszésnyilatkozat is alig hangzott fel a gyűlésen. Lehet, ennek oka abban keresendő, hogy a be­szédet csak másodkézből kaptuk és hiány­zott a gyűlésről Schlauch Lőrincz rokon­szenves, megnyerő egyénisége. Ez pedig sokat számit a szónoki előadásnál. De mi ezen okhoz bátorkodunk hozzá tenni még egy másik okot. Ugyanis ez a beszéd egy elcsépelt, legkevésbé sem uj kérdéssel foglalkozott. Ezt a kérdést már pro és kontra egész kötetre menő tanulmányokban kifejtették, megvitatták és pedig olyformán, hogy egyik fél bi­zonyítékait sem fogadta el egészen a vi­lág. A nagy vitában az a kérdés tehát, vájjon a vallásnak, vagy a tudománynak biztosíttassák a feltétlen uralom ezen a világon, mindeddig jóformán megoldat­lan kérdés maradt. Az látszik a leghe­lyesebb felfogásnak, hogy ne állítsuk szembe a tudományt és a tradiczionális vallást, mint egymás ellenségeit. Inkább kövessük a kiegyeztető módszert. Ne ke­ressük az áthidalhatatlan elvi eltéréseket. Azonban a vallás és tudomány feltét­len uralmi kérdésének feszegetése, ha az csak épen akademicze, privát-mulatságra történik, nem veszedelmes. Miként nem veszedelmesek egyéb társadalmi és állam­bölcseleti elméletek sem, mig azok a böl­cseleti vizsgálódás lombikjában kavarog­nak. Ezek az elméletek olyanok, mint a mérgek. Csak akkor károsak, ha az organizmusba jutnak. Különben közömbö­sek. A Schlauch Lőrincz által felvetett és a klerikális sajtónak különben az újabb időben igen kedvencz-témáját ké­pező kérdés sem olyan veszedelmes, mig az a vallási, a társadalmi és irodalmi té­ren mozog, a mig Zola a regényeiben, Brunetier doktor pedig alourdesi csudák kim agyarázásának okából irt tanulmá­nyaiban foglalkozik ezzel a kérdéssel. A szabad kutatás szelleme és a tudás ki­mért határai között mozgó lelkek vitat­kozása marad az egész dolog. A kérdés súlyossága ott kezdődik, mikor politikát csinálnak ebből a kér­désből, hogy t. i. a tradiczionális vallás vagy a tudomány uralkodjék-e feltétle­nül? A mikor a modern politikai és állami elmélettel és felfogással szembe állittatik, az ósdi, a skolasztikus, tradiczionális a teológiai felfogás az ő túlhaladott, sötét középkori politikai elveivel; mikor arról van szó, hogy a papi vagy a szabadelvű felfogás érvényesüljön-e a társadalmi és állami feladatok és intézmények létesítése körül: ekkor már ott állunk a napi politika tömkelegében; a politikai napi kérdések kö­zött, politikai párt a politikai párttal szemben. Akkor már ez a kérdés párt- politikai és hatalmi kérdés. Konkrét véve a dolgot, a reakczionárius néppárt és a liberális pártok küzdelme tárul fel előt­tünk. A felvilágosodás, a jogegyenlőség ép politikai szabadság a demokráczia örök harcza az obskurantizmussal, a tár­Ä „IÄGYÄR ÚJSÁG“ 'tÁRCZIJA, A gyáva. — A Magyar TJjság eredeti tárcsája. — Irta: JJÁzáx Béla. Friss márcziusi reggel volt, hogy lefelé haladt a vidéki szálló vászonszőnyeggel bevont lépcsőin, az utczasarkon egyet fordult s tartott egyenest a kávéháznak. Szembe került a tér kellő közepén álló templommal s ebben a pillanatban ráestek az emlékei. Látta balról a hidat, olyan most, mint egy vasúti hid, nagy vaspántokkal, magas vas- ivekkel, a tér közepén aranyos kőszobor, az oláh püspök palotája barnára festve, a ezukrászat előtt vaskioszk, csak a régi iskolaépület, a maga ütött-kopott külsejével, integetett feléje barátsá­gosan. Mosolygott reá. Adj Isten — reáliskola! - mormogta, te még nem lettél hozzám hüte- len. A többiek átalakultak, uj ruhát öltöttek, szétrombolták ifjúságomat. Megindult a hid felé. E közben arra a régi rozoga fahidra gondolt, a melynek karfá­ján annyi barátságos estét végigüldögélt a ba- rátjaival, annyiszor koptatta a deszkáját, jó és rossz időben, iskolából jövet is, menet is, fiatalos lélekkel ábrándozva a jövőről. Nos hát, itt ez a jövő. Most már jelenné lett. Aztán milyen más. Tíz év . , . Ha tiz év múlva végigmegyek rajta, hányszor elgondolta, mi lesz, hogy lesz, mint lesz ?! Hát ilyen lett . , . Felolvasásra hívták le. Hónapok múltak el. liogy utoljára volt itt, akkor lakodalmát lakta, tele volt a lelke félelmetes szorongással. Most szürke komolysággal. Nyomta a lelkét a sok kötelesség. De azért lejött. Hadd lássa, mit változott a város. Tulajdonkép azt leste ilyenkor, mit változott ő. A maga lelkét kém­lelte a változások kutatásában. Most egyhangú közönynyel haladt végig a főúton, egyenest a kávé­ház felé, nem érzett semmi szorongó fájdalmas érzést, mint legutóbb, a lakodalma napján. Akkor küzdött a múltja ellen s elhitette magá­val, hogy joga van az uj élethez. Az uj élet a tisztaság. A múlt sok imbolygó reménye után itt a valóság. A múlt sok kutató tévelygése után im elibe állott az egyenes ut. Kikerüli a mellékösvényeket. Keserű megvetéssel gondolt a háborgó érzelmeire, s megelédessel a maga akkori nyugodalmas lelkére. Vége, legyen vége a múltnak. Üljetek el kísértetek: Ne lássa őket s aztán, ha látná is? Meg se remegne, — elhaladna mellettük, ártatlansága Diadalmas tudatában. A szép szőke asszony bűvöletétől nem félt többé, úgy érezte, — s mily jó sors, — a kisértet nem jött elibe, meg volt az es­küvője szép nyugodalmas rendben, nem látta a régi emlékeket, lekötötte egészen a jelen, a mirtus-virág, a mennyasszonya sziizi mosolya és vöröskréta szinü hajának illata ... Eltelt hat hónap s az éjjel lejött felolvasni. Barátok és rokonok hívták, jótékony czélra, szerették és becsülték itt, tudta — hát lejött. A hogy a kávéházba belépett, nem ismert ott senkit, leült az ablakfülkébe, kihörpintó ká­véját és kitekintett az ablakon. A közönség szállingózni kezdett az Akadémia felé, szép leányok, asszonyok, párosával, templomból jövet. Ismerte őket, s ezernyi mesetárgy suhant végig az agyán. Mindegyikről tudott valamit. Meglátta az ő kicsi történeteikben a nagy néma tragé­diákat. Egyik másik lelkének természetrajzát már megírta. Jól eső érzés fogta el, a mint a modelljeinek elvonulását nézte. Úgy érezte, hogy ezek csak bábuk, életet ő öntött beléjük. Ez a szép asszony, a ki büszkén koezogott az öreg anyja mellett, tudja-e vájjon, hogy nincs lelke? Tudja-e, hogy milyen szívtelen? Tudja-e, hogy miért vette el a férje? 0 tudja, neki azt meg­súgták, s megcsinálta élő alaknak, élőbbnek, mint a minő az életben . . . Közben mind sűrűbben haladtak az embe­rek, ki dolga után, ki a délelőtti korzóra, hogy hirtelen kocsi robogott végig az utczán, a ko­csiban egy feketébe öltözött asszony, az asszony­nak szép szőke haja volt, a szőke hajú asszony pedig ő volt, a mult, a rém, a kisértet. Igen, ő maga, a kocsi befordult az Akadémia felé s ki tudja, talán a felolvasásra? Erre nem gondolt. Elmegy a felolvasására, tehát látni fogja, tehát meghallgatja, ah, talán még mindig, mindig szereti ... De szereti-e ő ? .. . Akkor nem is felelt a vallomására, de most? Akkor azt hitte, szép dolog a tiszta, a nyugodt, a becsületes szerelem, de most? Miért remeg? Miért jött lázba? Miért kapja magára kabátját s rohan el, egyenest az Akadémia felé, hiszen van még idő, nem késik el, ő az utolsó- előtti szám, jó egy óra múlva jön rá a sor, — miért ez a hirtelen fellobbanó érzés? Nem gondolt az érzéseire, csak átengedte magát nekik. Ment, hajtotta valami, nem tudva magának számot adni, egyébként nem is ku­tatva. Ott volt, az első sorban, a felolvasó asz­tallal szemben s ránézett komolyan, merő, ku. Szerkesztőség: ISS: Előfizetési ár Egyes szám ára: 4 kr. KjadiivaM:; ' ' • ' 1 " -■ .1 ........................... .rj3a— - ■ — —- — — — ' — .........— — —n..i ■ ■ ....................... i.i -» » »r - ■ — ■ — ■■■ .i.... ... ■ m L apunk mai száma 16 oldal

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék