Magyar Ujság, 1898. május (7. évfolyam, 120-149. szám)

1898-05-01 / 120. szám

MAGYAR ÚJSÁG Hév és nemzeti érzés, Budapest, április 30. Összes erényeink között az erős nem­zeti érzés a legkiválóbb. Küzdelmes éveink­ben, mikor külső ármány és erőszak al­kotmányunk ellen tört s ki akart fosz­tani jogainkból, ez az erős nemzeti érzés volt az, mely hatalmas ellentállásra bírta a hazafiakat. Mária Terézia dédelgető, simogató politikája, mely a főnemességet a bécsi udvar légkörébe vonzotta, bágyasztó ha­tással volt a nemzeti érzés erejére. Mikor azonban később Mária Terézia utódai nyiltan törtek megsemmisítésünkre, ez a nemzeti erő kifejlett és tüzbe ment az egész vonalon. A létfenntartás ösztöne vitt bennünket. A magyar nyelv köve­telte a maga jogait s az újjászületett magyar literatura volt a nemzeti érzés­nek a legöblösebb harsonája. A nemzeti érzés erejének jótékony hatása alatt küzdöttünk s vívtuk ki csatáinkat s ez az erő az, mely ma is fentart bennünket külső és belső ellen­ségeink közepette. Ez az erő hódít; ez irányítja politikánkat, a kultúránknak is ez a vezércsillaga. Ezzel hódítjuk meg újra­­Magyarországot a magyarságnak. Ez az az erő, mely fölöslegessé tesz min­den erőszakot. A nemzetiségek ellenséges szemekkel nézik a hódítást. A­kik gyűlölnek ben­­­nünket, aknákat állítanak a nemzeti érzés diadalútjába. Megkísérlik ellenünk hangolni a királyt, küldöttségek és fo­lyamodványok panaszkodnak ellenünk Bécsben, hazugságokkal teli röpiratokkal áskálódnak ellenünk a külföldön, hogy a művelt nyugat rokonszenvét elfordítsák tőlünk. A­mi alávalóságot csak el lehet kö­vetni szóval, tettel és írásban, azt mind megtették azok, a­kik remegnek a ma­gyar nemzeti érzés hódító erejétől. Mind nem használ semmit. Minél jobban dühöng a hazaárulás, annál nagyobb erővel küzd és tör előre a nemzeti érzés. A nemzeti érzés talajából nőtt ma­gyar kultúra leszereli az ellenségeket s lépésről-lépésre biztos következetességgel hódít s ma már ott vagyunk, hogy gyakran olyanok irányítják ezt a hatal­mas faktort, kiket az meghódított. Sok idegen hangzású névvel találkozunk köz­életünkben, melyeknek viselői a magyar nemzeti érzésnek és kultúrának a leg­bátrabb harczosai. Igaz, mély érzésű, lelkes hazafiak, a­kik a tűzvonal első sorában állanak. Kinek jutna eszébe kifogásolni ne­vük idegen hangzását? A magyarság, a nemzeti érzés az első, a név nagyon is másodrendű dolog. De a nemzeti érzés előbbre tör s elpusztítja a régi nevet s a magyar lelkűlét kalapja mellé oda teszi bokrétának az uj magyar nevet. A hivatalos újság nap-nap mellett hozza a tömeges névváltoztatásokat. Azok kívánják ezt, a­kik nevük hangzásával is dokumentálni akarják magyar voltu­kat. Legtöbb közöttük a nemzetiségi név, tót, német, szerb, oláh. őseik bizonyára ahhoz a fajhoz tartoztak s annak a fajnak az érzelemköréhez, a melyet nevük árul el. De meghódította őket a nemzeti ér­zés és kultúra s az unokák, a­kik szívben­­lélekben teljesen magyarok, magyar ne­vet vesznek föl hazafiságuk díszéül. Újabban a magyar államvasutak al­kalmazottai közül vesznek föl tömegesen szebbnél-szebb magyar neveket. Hivatal­nokok, tisztek, altisztek és munkások egész serege jelentkezik a névmagyarosí­tás engedélyezéséért. Nem kényszeríti rá őket senki sem szóval, sem hivatalos presszióval. Egyedül nemzeti érzésük su­gallatát követik, midőn idegen hangzású nevüket a szebb magyarral cserélik fel. Úgy találják helyesnek, hogy a­ki szív­­ben-lélekben magyar, magyar földön él, magyar kenyeret eszik, tartozik vele sa­ját magának és saját nemzetének, hogy megváltoztassa azt a nevet, melynek hangzása azt a hitet kelthetné, hogy a magyartól idegen érzések lakoznak benne. A mayar államvasutak alkalmazottai­nak ez a tömeges névmagyarosítása a nemzeti érzés erejének egy újabb hatal­mas hódítását jelenti, reakcziója a nem­zetiségi túlzók hazafiatlan akcziójának. „MAGYAR ÚJSÁG“ TÁRCZÁJA. Bolygó nap. — Magyar T­jság eredeti tárczája. — Irta,­­Béla. Két asszony megállóit az üzlet előtt. A tol­táj tó be volt zárva. Pedig nyolcz óra is elmúlt már. A pék fehér sapkával vígan sür­­gött-forgott, a zöldséges asszony is kirakta már holmiját: a nagy levelű salátafejeket, a vörös, hosszú répákat és a frissen kihámozott zöld borsót. Csak a Gábor Mátyás üzlete volt csendes és néma. Mintha valami nagy fekete posztó bo­rult volna a falra, úgy rikított az a zárt ajtó a napsugaras fehér utczában. Megindult az élet. Jöttek-mentek az embe­rek. Mindeniknek szeme megakadt az ajtón. Hol van Gábor Mátyás? Ilyenkor már ott állott az ajtóban gyöngyökkel kivarrott sapkájával a fején s barátságos mosolylyal az arczán. Hol marad? Mi történt? Mi történt? Egy-kettő meg is állt az ajtó előtt, hogy alaposan megnézze, várjon tényleg megtörtént-e a csoda? A Gábor Mátyás üzlete zárva van. A szomszédok is előjöttek s igyekeztek közön­séges arczot mutatni, ezzel egyúttal el akarták árulni azt, hogy ők tudnak valamit. Mi történt? Mi történt? Már suttogni kezdtek. Előbb halkan, óvatos, félve röppent el egy-egy szó, mint a hajnali szellő, a­mikor a napfölkeltek­or végigsurran­t a virágokon, hogy lecsókolja róluk az éjjel sirt harmatkönyeket._____________________ — Hát nem tudta? — Dehogy­nem, mondtam már, mikor elvette. — De ki hitte volna. Mikor olyan jól bánt vele, még a kenyeret is a péknél dagasztotta. — Hiába, egyforma az ilyen asszony fajta. Az ember azt sem tudja, kicsoda, micsoda, egy­szerre csak itt van s megigéz, mint a boszor­kány. Hogy meglódult a Gábor Mátyás esze, mikor meglátta a vörös haját. Istenem, hát mi különös van a vörös hajon. Olyan az, mint a többi fekete, vagy szőke.­­ — Mi az? Mi történt? — tudakolta egy ujonan jött. — Hát élőb­ől kezdjük! Megszökött Gábor Mátyás felesége. — Szűz Máriám, segíts meg! A vörös Rita? Hát kivel, kivel? — Kivel? Hát Farkas Imrével, a huszár­káplárral. Ma reggel látta az Andris gyerek, a­mint gyütt be a hegyről, hogy leszámoljon a gazdájával. Ott mentek a huszárok már a Krisz­tus képénél túl, a Riza meg utánok szaladt a mezőn. Folyton nevetett, kaczagott, meg a Far­kas Imre vissza. A hosszú vörös haját meg s csak úgy húzta maga után, mint a boszorkány az ördöngős köpenyegét. Nem is volt az rendes asszonyforma soha. — No de ! ilyent. Szegény Gábor Mátyás. De tudtam előre, hogy ez igy lesz. Meg is mondtam neki harmadnap, hogy a feleségének vallotta: »Meglássa Gábor, baj lesz az asszony­nyal. Meglássa,, a mint kivirágzik az akáczfa, baj lesz az asszonynyal. Imhol­ni ott nyílik az akáczfa virága. A Gábor Mátyás udvarán csakugyan virág­zott már az akáczfa. A szellő összeterelte a Budapest, IV. ker., Ferencajsa-terv 3, ar. 1 évre 13 frt, fél évre 6 frt, negyed évre 3 frt, 1 k­örr. 1 frt. nagy lombos galyakat, s azok összebújva dide­regve néztek be az ablakon és egymásnak suttogták: — Szegény Gábor Mátyás! Szegény Gábor Mátyás! Gábor Mátyás még ott ült az ágy előtt , nézte azt a fehér foltot, •— az üres ágyat, melybe beletemette az egész boldogságát, mindenét, éle­tét. Köny sem volt a szemében, a keze sem re­megett, a­mint végig simogatta a dagadó pár­nákat; csak nézett, nézett arra a fehér foltra, s a fejében kavargó, őrült gondolatok hajszolták egymást. Egyszeriben csak maga mellett érezte a feleségét. Menyasszonyruha volt rajta, s a­ vörös haját fehér myrthuskoszorú övezte. Félénk pirulással simult hazája és csókra nyújtotta a­ száját. — Enyém vagy? — rebegte a férfiú. — Tied örökre !­— felelt az asszony s lassú kézzel leszedte fejéről a koszorút s kibontotta vörös haját, mely úgy omlott el, mint a folyé­kony arany. A férfi mohón kapott utána s forró csó­kokkal borította. Annak a vörös hajnak lett bolondja. Meg­remegett, mikor látta s eszét veszítette. Bele­temette magát az aranyfürdőbe s boldog volt, kimondhatatlanul boldog. Reggel lopva felkelt, hogy meglesse a feleségét, mikor alszik. Hófehér testét a vörös haj fedte, s Gábor Mátyás órák hosszant­ott tudott ülni az ágy szélén s elnézte, mint piheg az asszony keble, mint ragyog az arcza, ha valami édeset álmodott. És most reászakadt az egész világ. El­veszítette mindenét; a napja lebukott a magá­­ból és sötétség lett, hideg, fagyos sötétség...s­ Egyes szám­ára: én vWiscen­­ 4 kr. Kiadóhivatal­,Budapest, IV. tier., Ferattoziels-tero 3, idai csánaa 24 oldal

Next