Magyar Ujság, 1898. május (7. évfolyam, 120-149. szám)
1898-05-01 / 120. szám
. Ez a tömeges névmagyarosítás egyenes tiltakozás a nemzetiségi békétlenek ellen; kimutatása annak, hogy ezekkel az elemekkel még névleg sem akarnak rokonságban állani, nehogy összetévesztessenek. Dicséretre és tiszteletre méltó törekvés ez s mindenesetre kívántatos volna, ha ez a mozgalom mind nagyobb teret hódítana nem csak a magyar államvasutak, hanem a többi állami tisztviselők és alkalmazottak s általában a magyar társadalom összes rétegeiben. Budapest, április 30. A közigazgatási bíróság új bírái. A király Dubraviczky Elek kincstári jószágigazgatót és Csipkay Károly országgyűlési képviselőt a közigazgatási bírósághoz ítélőbírákká kinevezte. A hitelszövetkezetek. A képviselőház igazságügyi bizottsága tegnapi ülésében Fabiny Teofil elnöklésével a gazdasági és ipari hitelszövetkezetekről szóló törvényjavaslat tárgyalását fejezte be. A javaslat 65-ik paragrafusának első pontját Erdély miniszter indítványára úgy módosították, hogy a központi hitelszövetkezet igazgatósága az elnökön, a két alelnökön kívül tizenkét tagból álljon, akik közül egyet a pénzügyminiszter nevez ki. A 66-ik paragrafus változatlan elfogadása után a 67-ik paragrafust ugyancsak Erdély miniszter indítványára a következő módosítással fogadták el. A pénzügyminiszter a központi szövetkezet mellé kormánybiztost nevez ki, aki a közgyűléseken és igazgatósági üléseken részt vesz és a törvénybe vagy az alapszabályokba ütköző határozatok ellen óvást emelhet. Változatlanul fogadták el a 68-ik paragrafust is. - mondta ezután a bizottság a felügyelőbizottsági tagokra nézve addig, amíg más inkompatibilitási törvény nem lesz, a fennálló inkompatibilitási törvény rendelkezései irányadók. A többi paragrafusokat csekély változtatással mind elfogadta a bizottság. ORSZÁGGYŰLÉS: öt törvényjavaslatot tárgyalt le a szorgalmas törvényhozás. Ezeket még egyszer fel kellett olvasni. A tegnapi öthöz még ma elintéztek szó nélkül kettőt. Az egyiket Szerb György, a másikat Neményi Ambrus referálta. De már a harmadiknál, amely a községi erdők állami kezeléséről és a kopár területek szabályozásáról szól, vita támadt. Bedó Albert előadó ügyes és beható beszédben ajánlotta a javaslatot elfogadásra. Fejtegetései helyeslő visszhangot keltettek. Utána Kubinyi Árpád kelt szólásra a jobboldalon. Némi aggodalmai vannak a javaslatot illetőleg és ezekre megnyugtató felvilágosítást kér a minisztertől. Barta Ödön nem elégszik meg ennyivel. Ő egyáltalában le akarná vétetni a javaslatot a napirendről, mert az a »magántulajdon szentségét« sérti. Huzamosan szónokolt a beregi honatya általános és nagy figyelmetlenség között. Lassan kint odalyukadt ki az okfejtése, hogy ez a javaslat is »kortesczélokat« szolgál. (Csoda, hogy a japáni szerződésre is rá nem sütötték a »kortesczélokat«). Ennélfogva nem fogadja el a javaslatot, noha annak »kitűnő intézkedéseit« kénytelen elismerni. Meltzer Vilmos szósz képviselő csak feltételesen fogadja el a javaslatot. Az érdeklődés folytonosan lanyha maradt. Az erdők se izgatták a kedélyeket (kevés poéta van a parlamentben) és e csendes beszélgetés halk zsibongása töltötte meg a levegőt. A figyelemből nagyobb rész jutott Huffy Pál csinos beszédének, aki ügyesen, sok hévvel és igen formás mondatokban érvelt a javaslat helyes és üdvös eredményekkel biztató intézkedései mellett. Szólt még a haltenyésztésről is és igen ügyesen domborította ki a javaslat erkölcsi előnyeit is. Jónás Ödön Barta Ödönnek a majdánkai erdőirtásra vonatkozó megjegyzéseire reflektált, kimutatva, hogy a közigazgatási hatóságok ez esetnél pontosan és kifogástalanul teljesítették kötelességüket és őket mulasztás nem terheli. A javaslatot különben, amelytől sok jót vár, örömmel fogadja el. A jól megokolt, meleghangú beszédet élénken meghelyeselték, az elnök pedig szünetet adott utána. Szünet múltán Darányi Ignácz földművelési miniszter válaszolt a vita során felhangzott ellenvetésekre. A javaslattal magával az előadó szakszerű beszéde után foglalkozni feleslegesnek tartotta a miniszter, de sorra vette a szónokok állításait és sűrűn felhangzó helyeslések között válaszolt még azokra. Mikor arról szólott, hogy a kormány a felsőmagyarországi szegénysorsú lakosság érdekeit mindig lelkiismeretes figyelemmel kíséri és támogatja, meleg éljenzés hangzott fel. A majdankai erdőpusztításról szólva, kijelentette a miniszter, hogy az ügyet pontosan megvizsgálta, a bűnösöket szigorúan megbüntette, a legtöbbet pedig tüstént állásától felfüggesztette. A jelen törvényjavaslat épen arra is szolgál, hogy ilyen esetek többé elő ne fordulhassanak. Magánjog elleni sérelemről a javaslatnál beszélni se lehet, mert a javaslat nem tesz egyebet, mint hogy megakadályozza azokat a cselekedeteket, amelyek a nemzetgazdaság érdekeinek hátrányára vannak. A nagy helyesléssel fogadott beszéd után Barta Ödön szükségét érezte annak, hogy még egyszer magyarázkodjék. Ez a »rövid felszólalása eltartott egy gyönge félóráig. Ennek a szónoklatnak az elhangoztával óriási többség fogadta el — Barta Ödön határozati javaslata ellenében — a törvényjavaslatot. Vita nélkül fogadták el azután a javaslat mind a hatvanhat szakaszát. Negyed kettő felé járt már az idő, mikor Lukács László pénzügyminiszter kelt szólásra, hogy megfeleljen Thaly Kálmán panaszos interpellácziójára. Azon panaszkodott az öreg kurucz, hogy Zrínyi Ilona örökét, Munkács várát megszállta a közös hadsereg. A tényállás elmondásával hamarosan kimutatta a pénzügyminiszter, hogy Thaly Kálmán információi lényeges tévedésekben szenvedtek. Szó színes arról, amit Thaly mondott, hogy »a közös hadügyminiszter kirendelt hatszáz katonát, akik nagy dobpergés és trombitaharsogás között elfoglalták a várat«, hanem a dolog úgy áll, hogy a pénzügyi kormány ideiglenesen átengedte a várat katonáinknak, akik számára Munkácson megfelelő helyiség nincs. — Ez ellen a képviselő úrnak se lesz bizonyára kifogása ... véli a miniszter. — De lesz, lesz, ígéri Thaly. — Én a magyar dicsőség várát a kétfejű sas szárnyai Budapest, április 30. Párosával megürült mandátumokról tett jelentést az elnök. Festetich Andor gróf az óbudai, Csipkay Kálmán a breznóbányai mandátumról mondottak le. — Sokszor mondottam már, hogy ez nem mandátum, hanem megbízó levél! — jegyzi meg Madarász József. Azután »harmadszor olvastak« úgy egy kis félóráig. Volt mit. Tegnap nem kevesebb, mint Négy-öt nap múlva a pék egyszerre felkiáltott : — Ni, ott megy a Gábor Mátyás! Csakugyan ott haladt a napos oldalon. Először történt meg a szégyene óta, hogy az utczán járt. Az emberek félre mentek úíjából, nem jó az ilyen emberrel szóba állani. Mit mondjanak neki, milyen arczot vágjanak? Gábor Mátyás reájuk sem nézett. Egyenes, biztos léptekkel haladt előre a nagy tér felé. — Biztosan a bátyjához megy! — Kibékül a bátyjával! — Okosan teszi. Érdemes is volt ilyen aszszony miatt összeveszni a családdal. A Gábor Péter házánál csakugyan megállott Mátyás. Egy párszor körüljárta a kaput, látszott rajta, hogy nehezen megy a lába. De hirtelen elszánta magát. Befordult a kapuszinen. Az utczai szobában volt Gábor Péter. Háttal állott az ajtónak s kinézegetett az ablakon. Meg sem hallotta, mikor az öcscse bejött, az meg nem szólt egy szót sem, hanem ott vesztegelt a szoba közepén. — Bátyám! — szólt végre. A hangja reszketett, egészen rekedt volt. Gábor Péter megfordult. Egy ideig ott maradt az ablaknál s azután lassan egy-kettőt lépett előre. Szemben állottak egymással, nem szólott egyikük sem. Gábor Péter felemelte karját, Gábor Mátyás zokogva borult keblére. Mint a megdagadt patak, mely áttörte a gátat, s most tajtékozva rohan tova, úgy tört ki Gábor Mátyás kebeléből az elfojtott bánat. Hosszú ideig sirt, s a mint elhallgatott, nyugodt, tiszta szemekkel nézett a bátyjára. — Elfeledted? — kérdezte az öregebbik Gábor. — Elfeledtem — felelt a fiatal erősen. A két testvér megölelte egymást. Másnap kinyílt a Gábor Mátyás üzlete. Az emberek jöttek, vettek, mentek. A portéka jó maradt, Gábor Mátyás meg előzékeny volt mindenkivel szemben. Minden a régi kerékvágásban haladt tova, csak Gábor Mátyás lett naprólnapra haloványabb, s nem mosolygott többé. A gyöngyös sipka is lekerült a fejéről s igy mindenki hamarosan meggyőződhetett róla, hogy a fekete haja közzé sok-sok csillogó fehér hajszál is tolakszik. Hiába, megöregszik az ember. Egy este, hogy Gábor Mátyás be akarta csukni az üzletet, nagyon megijedt.. A szíve hevesen dohogott, a torkát meg fojtogatta valami. Az első percben azt sem tudta, hogy jól hallott-e. Valami halk zsengés volt a levegőben, mintha távol messzeségből énekelnének. Kinézett az utczára. Hatalmas porfelhő gomolygott. A felhőben itt-ott megcsillant valami. A huszárok kardja volt. Jönnek a huszárok. Az énekük mind erősebb lesz, már az egyes szavak is érthetők. Fejemet a csákó, vállamat a puska Derekam, a derékszíj szorítja! Hét naptól bámult orczám Az én édes rózsám! Minden este forró csókkal borítja! Megélénkült az utcza. Gábor Mátyás meg hirtelen becsapta az ajtót, fogta a kalapját s elrohan. Ez az ének úgy űzte, hajtotta. Messzire került a várostól s ott csattangott a réteken. Visszajöttek a huszárok, azok a vadállatok, a kik az életét elrabolták. Csendes nyári este volt; alig mozdult egy kis szellő. Gábor Mátyásnak oly jól esett az a csend és nyugalom, mely mindenütt uralkodott. A madarak elhallgattak; csak a tücsök éles, hosszú hangja hallatszott. A zöld fű a lába alatt csupa mozgó gyémántszemmel volt kirakva. A Szent János bogárkák röpültek ide s tova. Késő éjjel volt, mire haza került. Még világot sem gyújtott, a hold bevilágította az egész szobát. Oda lépett ágyához, de visszarettent. Ott feküdt a felesége. Csendesen, nyugodtan aludt. A ruhája piszkos, rongyos volt, a hosszú vörös haja csapzottan, kuszában omlott végig. Nem ragyogott többé. Olyan színe volt, mint a napnek, mikor a pocsolyából tükröződik vissza. Gábor Mátyás a kezét harapta, hogy fel ne kiáltson. A melle csak úgy hörgött. Az asztalhoz kellett támaszkodnia, hogy el ne essék. Mi lesz most? Kapaszkodva, fogódzkodva ment előre. Valami úgy húzta, vonzotta az ágyhoz. Mind közelebb került hozzája. Egyszerre csak egészen ott volt mellette s remegő ujjai végig simították a vörös haját. Térdre esett, s beletemette magát az arany fürtökbe s olyan boldog volt, kimondhatatlanul boldog ... Az ablak alatt egy pár huszár járt. Most jöttek a korcsmából, s jókedvűen nótáztak: Naptól bámult orczám Az én édes rózsám Minden este forró csókkal borítja! MAGYAR ÚJSÁG, 1898. május 1.