Magyar Ujság, 1898. május (7. évfolyam, 120-149. szám)

1898-05-01 / 120. szám

. Ez a tömeges névmagyarosítás egyenes tiltakozás a nemzetiségi békétlenek ellen; kimutatása annak, hogy ezekkel az ele­mekkel még névleg sem akarnak rokon­ságban állani, nehogy összetévesztessenek. Dicséretre és tiszteletre méltó törek­vés ez s mindenesetre kívántatos volna, ha ez a mozgalom mind nagyobb teret hó­dítana nem csak a magyar államvasutak, hanem a többi állami tisztviselők és al­kalmazottak s általában a magyar tár­sadalom összes rétegeiben. Budapest, április 30.­­ A közigazgatási bíróság új bírái. A ki­rály Dubraviczky Elek kincstári jószágigazgatót és Csipkay Károly országgyűlési képviselőt a közigaz­gatási bírósághoz ítélőbírákká kinevezte.­­ A hitelszövetkezetek. A képviselőház igazság­ügyi bizottsága tegnapi ülésében Fabiny Teofil elnöklé­sével a gazdasági és ipari hitelszövetkezetekről szóló törvényjavaslat tárgyalását fejezte be. A javaslat 65-ik paragrafusának első pontját Erdély miniszter indítvá­nyára úgy módosították, hogy a központi hitelszövetke­zet igazgatósága az elnökön, a két alelnökön kívül tizenkét tagból álljon, a­kik közül egyet a pénzügymi­niszter nevez ki. A 66-ik paragrafus változatlan elfoga­dása után a 67-ik paragrafust ugyancsak Erdély minisz­ter indítványára a következő módosítással fogadták el. A pénzügyminiszter a központi szövetkezet mellé kor­mánybiztost nevez ki, a­ki a közgyűléseken és igazgató­­sági üléseken részt vesz és a törvénybe vagy az alap­­szabályokba ütköző határozatok ellen óvást emelhet. Változatlanul fogadták el a 68-ik paragrafust is. - mondta ezután a bizottság a felügyelőbizottsági tagokra nézve addig, a­míg más inkompatibilitási törvény nem lesz, a fennálló inkompatibilitási törvény rendelkezései irányadók. A többi paragrafusokat csekély változtatással mind elfogadta a bizottság. ORSZÁGGYŰLÉS: öt törvényjavaslatot tárgyalt le a szorgalmas törvényhozás. Ezeket még egyszer fel kellett olvasni. A tegnapi öthöz még ma elintéztek szó nélkül kettőt. Az egyiket Szerb György, a másikat Neményi Ambrus referálta. De már a harmadiknál, a­mely a községi erdők állami ke­zeléséről és a kopár területek szabályozásáról szól, vita támadt. Bed­ó Albert előadó ügyes és beható be­szédben ajánlotta a javaslatot elfogadásra. Fej­tegetései helyeslő visszhangot keltettek. Utána Kubinyi Árpád kelt szólásra a jobboldalon. Némi aggodalmai vannak a javaslatot illetőleg és ezekre megnyugtató felvilágosítást kér a mi­nisztertől. Barta Ödön nem elégszik meg ennyi­vel. Ő egyáltalában le akarná vétetni a javas­latot a napirendről, mert az a »magán­­tulajdon szentségét« sérti.­­ Huzamosan szó­nokolt a beregi honatya általános és nagy figyelmetlenség között. Lassan kint odalyukadt ki az okfejtése, hogy ez a javaslat is »kortesczélo­­kat« szolgál. (Csoda, hogy a japáni szerződésre is rá nem sütötték a »kortesczélokat«). Ennélfogva nem fogadja el a javaslatot, noha annak »ki­tűnő intézkedéseit« kénytelen elismerni. Meltzer Vilmos szósz képviselő csak feltételesen fogadja el a javaslatot. Az érdeklődés folytonosan lanyha maradt. Az erdők se izgatták a kedélyeket (ke­vés poéta van a parlamentben) és e csendes be­szélgetés halk zsibongása töltötte meg a levegőt. A figyelemből nagyobb rész jutott Huffy Pál csinos beszédének, a­ki ügyesen, sok hév­vel és igen formás mondatokban érvelt a javas­lat helyes és üdvös eredményekkel biztató in­tézkedései mellett. Szólt még a haltenyésztésről is és igen ügyesen domborította ki a javaslat erkölcsi előnyeit is. Jónás Ödön Barta Ödön­nek a majdánkai erdőirtásra vonatkozó meg­jegyzéseire reflektált, kimutatva, hogy a köz­­igazgatási hatóságok ez esetnél pontosan és ki­fogástalanul teljesítették kötelességüket és őket mulasztás nem terheli. A javaslatot különben, a­melytől sok jót vár, örömmel fogadja el. A jól megokolt, meleghangú beszédet élén­ken meghelyeselték, az elnök pedig szünetet adott utána. Szünet múltán Darányi Ignácz földműve­lési miniszter válaszolt a vita során felhangzott ellenvetésekre. A javaslattal magával az előadó szakszerű beszéde után foglalkozni feleslegesnek tartotta a miniszter, de sorra vette a szónokok állításait és sűrűn felhangzó helyeslések kö­zött válaszolt még azokra. Mikor arról szó­lott, hogy a kormány a felsőmagyarországi szegény­­sorsú lakosság érdekeit mindig lelkiismeretes figye­lemmel kíséri és támogatja, meleg éljenzés hang­zott fel. A majdankai erdőpusztításról szólva, kijelentette a miniszter, hogy az ügyet pontosan megvizsgálta, a bűnösöket szigorúan megbün­tette, a legtöbbet pedig tüstént állásától fel­­függesztette. A jelen törvényjavaslat épen arra is szolgál, hogy ilyen esetek többé elő ne fordul­hassanak. Magánjog elleni sérelemről a javas­latnál beszélni se lehet, mert a javaslat nem tesz egyebet, mint hogy megakadályozza azokat a cselekedeteket, a­melyek a nemzetgazdaság érdekeinek hátrányára vannak. A nagy helyesléssel fogadott beszéd után Barta Ödön szükségét érezte annak, hogy még egyszer magyarázkodjék. Ez a »rövid felszólalása eltartott egy gyönge félóráig. Ennek a szónoklatnak az elhangoztával óriási többség fogadta el — Barta Ödön hatá­rozati javaslata ellenében — a törvényjavas­latot. Vita nélkül fogadták el azután a javaslat mind a hatvanhat szakaszát. Negyed kettő felé járt már az idő, mikor Lukács László pénzügyminiszter kelt szólásra, hogy megfeleljen Thaly Kálmán panaszos inter­­pellácziójára. Azon panaszkodott az öreg kurucz, hogy Zrínyi Ilona örökét, Munkács várát meg­szállta a közös hadsereg. A tényállás elmondá­sával hamarosan kimutatta a pénzügyminiszter, hogy Thaly Kálmán informác­iói lényeges téve­désekben szenvedtek. Szó színes arról, a­mit Thaly mondott, hogy »a közös hadügyminiszter kirendelt hatszáz katonát, a­kik nagy dobpergés és trombitaharsogás között elfoglalták a várat«, hanem a dolog úgy áll, hogy a pénzügyi kor­mány ideiglenesen átengedte a várat katonáink­nak, a­kik számára Munkácson megfelelő helyi­ség nincs. — Ez ellen a képviselő úrnak se lesz bi­zonyára kifogása ... véli a miniszter. — De lesz, lesz, ígéri Thaly. — Én a magyar dicsőség várát a kétfejű sas szárnyai Budapest, április 30. Párosával megürült mandátumokról tett jelentést az elnök. Festetich Andor gróf az óbudai, Csipkay Kálmán a breznóbányai man­dátumról mondottak le. — Sokszor mondottam már, hogy ez nem mandátum, hanem megbízó levél! — jegyzi meg Madarász József. Azután »harmadszor olvastak« úgy egy kis félóráig. Volt mit. Tegnap nem kevesebb, mint Négy-öt nap múlva a pék egyszerre fel­kiáltott : — Ni, ott megy a Gábor Mátyás! Csakugyan ott haladt a napos oldalon. Elő­ször történt meg a szégyene óta, hogy az utczán járt. Az emberek félre mentek úíjából, nem jó az ilyen emberrel szóba állani. Mit mondjanak neki, milyen arczot vágjanak? Gábor Mátyás reájuk sem nézett. Egyenes, biztos léptekkel ha­ladt előre a nagy­ tér felé. — Biztosan a bátyjához megy! — Kibékül a bátyjával! — Okosan teszi. Érdemes is volt ilyen asz­­szony miatt összeveszni a családdal. A Gábor Péter házánál csakugyan megál­lott Mátyás. Egy párszor körüljárta a kaput, látszott rajta, hogy nehezen megy a lába. De hirtelen elszánta magát. Befordult a kapuszinen. Az utczai szobában volt Gábor Péter. Hát­tal állott az ajtónak s kinézegetett az ablakon. Meg sem hallotta, mikor az öcscse bejött, az meg nem szólt egy szót sem, hanem ott veszte­gelt a szoba közepén. — Bátyám! — szólt végre. A hangja resz­ketett, egészen rekedt volt. Gábor Péter megfordult. Egy ideig ott maradt az ablaknál s azután lassan egy-kettőt lépett előre. Szemben állottak egymással, nem szólott egyikük sem. Gábor Péter felemelte kar­ját, Gábor Mátyás zokogva borult keblére. Mint a megdagadt patak, mely áttörte a gátat, s most tajtékozva rohan tova, úgy tört ki Gábor Má­tyás kebeléből az elfojtott bánat. Hosszú ideig sirt, s a mint elhallgatott, nyugodt, tiszta szemekkel nézett a bátyjára. — Elfeledted? — kérdezte az öregebbik Gábor. — Elfeledtem — felelt a fiatal erősen. A két testvér megölelte egymást. Másnap kinyílt a Gábor Mátyás üzlete. Az emberek jöttek, vettek, mentek. A portéka jó maradt, Gábor Mátyás meg előzékeny volt min­denkivel szemben. Minden a régi kerékvágásban haladt tova, csak Gábor Mátyás lett napról­­napra haloványabb, s nem mosolygott többé. A gyöngyös sipka is lekerült a fejéről s igy min­denki hamarosan meggyőződhetett róla, hogy a fekete haja közzé sok-sok csillogó fehér hajszál is tolakszik. Hiába, megöregszik az ember. Egy este, hogy Gábor Mátyás be akarta csukni az üzletet, nagyon megijedt.. A szíve hevesen dohogott, a torkát meg fojtogatta valami. Az első perc­ben azt sem tudta, hogy jól hal­lott-e. Valami halk zsengés volt a levegőben, mintha távol messzeségből énekelnének. Kinézett az utczára. Hatalmas porfelhő gomolygott. A felhőben itt-ott megcsillant valami. A huszárok kardja volt. Jönnek a huszárok. Az énekük mind erősebb lesz, már az egyes szavak is érthetők. Fejemet a csákó, vállamat a puska Derekam, a derékszíj szorítja! Hét naptól bámult orczám Az én édes rózsám! Minden este forró csókkal borítja! Megélénkült az utcza. Gábor Mátyás meg hirtelen becsapta az ajtót, fogta a kalapját s elrohan. Ez az ének úgy űzte, hajtotta. Messzire került a várostól s ott csattangott a réteken. Visszajöttek a huszárok, azok a vadállatok, a kik az életét elrabolták. Csendes nyári este volt; alig mozdult egy kis szellő. Gábor Mátyásnak oly jól esett az a csend és nyugalom, mely mindenütt uralkodott. A madarak elhallgattak; csak a tücsök éles, hosszú hangja hallatszott. A zöld fű­ a lába alatt csupa mozgó gyémántszemmel volt kirakva. A Szent­ János bogárkák röpültek ide s tova. Késő éjjel volt, mire haza került. Még vi­lágot sem gyújtott, a hold bevilágította az egész szobát. Oda lépett ágyához, de visszarettent. Ott feküdt a felesége. Csendesen, nyugodtan aludt. A ruhája piszkos, rongyos volt, a hosszú vörös haja csapzottan, kuszában omlott végig. Nem ragyogott többé. Olyan színe volt, mint a nap­­nek, mikor a pocsolyából tükröződik vissza. Gábor Mátyás a kezét harapta, hogy fel ne kiáltson. A melle csak úgy hörgött. Az asz­talhoz kellett támaszkodnia, hogy el ne essék. Mi lesz most? Kapaszkodva, fogódzkodva ment előre. Valami úgy húzta, vonzotta az ágyhoz. Mind közelebb került hozzája. Egyszerre csak egészen ott volt mellette s remegő ujjai végig simították a vörös haját. Térdre esett, s beletemette magát az arany fürtökbe s olyan boldog volt, kimondhatatlanul boldog ... Az ablak alatt egy pár huszár járt. Most jöttek a korcsmából, s jókedvűen nótáztak: Naptól bámult orczám Az én édes rózsám Minden este forró csókkal borítja! MAGYAR ÚJSÁG, 1898. május 1.

Next