Magyar Ujság, 1898. június (7.évfolyam, 150-179. szám)

1898-06-01 / 150. szám

Az Unió ünnepe: Budapest, május 31. „Ne reklamáljunk*, mondja egyik leg­elterjedtebb laptársunk, mégis belevegyíti a kritika pókjának méregcseppjét a ko­lozsvári Unió-ünnep rózsáiba. Azt mondja, hogy nagynak, fényes­nek és országosnak szerette volna ez ün­nepet. A törvényhozás ünnepelte volna meg s a törvényhatóságok, nemcsak Ko­lozsvár. De a kormány ilyesmire nem ér rá. Mindenekelőtt ez utóbbi vádra fele­lünk. A kormány Dániel kereskedelmi miniszter személyében képviseltette ma­gát a kolozsvári ünnepen, a­ki ott volt mindenütt, a­hol ünnepeltek: a disz­­közgyűlésen, az emléktábla leleplezésén, a lakomán. Hogy pedig a kormány tudatában volt az ünnep nagy jelentőségének és országos voltának, annak bizonyítéka az a beszéd, a melyet Dániel mondott s a melyben a­­kormány nézeteit az ünnepről tolmácsolta. Ez ünnep — úgymond — jelentősé­gében és kihatásában a legfontosabb. Záróköve a magyar nemzet huszonötéves nemes küzdelmének. Az Erdélylyel való egyesülés adta meg az erőt a magyar államnak, missziója teljesítéséhez. Íme, a kormány felfogása az Unióról, oly felfogás, a­melyben minden magyar ember osztozik. Arra azonban, hogy a balázsfalvi és bukaresti események kedvéért, az Unió ünnepének előre megszabott kereteit ki kellett volna terjesztenünk, ezt a néze­tet nem osztjuk. Nem osztjuk azért, mert Balázsfalván nem történt semmi, Bukarestben sem sokkal több a semminél. A bukaresti li­gát és Lukácsinékat túlságos megtisztel­tetés volna oly tényezőknek elismerni, a­kik befolyást gyakorolnak a magyar állam és a magyar társadalom elhatá­rozására. Az ünnep programmja országos volt. A kormány képviselője, a képviselőház és a főrendiház számos tagja, főispánok és más notabilitások jelenlétében, a nép­nek részvételével és az egész nemzet ér­deklődése mellett folyt le. Szóval méltó­­ságos és lelkes ünneplés volt, nem zajos tüntetés, a melyre nem volt semmi szükség. Erdély nem 1848-ban tartozott elő­ször Magyarországhoz. Magyar föld volt azelőtt is, a honfoglalás idejétől fogva. Hogy tőlünk elvált, az csak átmeneti állapot volt; de velünk érzett mindig s a közös nemzeti műveltségnek és közös nemzeti czéloknak erkölcsi kötelékei soha­sem szakadtak el teljesen a két ország között. A mi 1848-ban bekövetkezett: a két ország egyesülése, az nem volt más, mint a históriai együvétartozás elejtett fonalá­nak újból való felvétele, mint likvidá­­cziója ama politikai rendszernek, mely a magyar föld két részének összeolvadását kétszáz esztendeig meggátolta. Ki ellen tüntessünk tehát az Unió megünneplésével ? Tüntetni nem volt szükséges senki ellen. Az Erdélylyel való Unió felbontása nincs benne egyik parlamenti párt pro­­grammjában sem. A parlamenten kívül való tényezők közül sem törekednek erre a szászok, tótok, szerbek, csak a romá­nok. Azoknak is csak egy töredéke. Mocsonyi, a mérsékeltek és a főpapok nem. Sőt a túlzók­ is gondolkoznak: ne hagyják-e ki e veszedelmes pontot a programmjukból ? Erre vezethető vissza, hogy már az utolsó választásoknál azon tanácskoztak, részt vegyenek-e a válasz­tásokon, a­mi lelépést jelentene a passzi­vitás ösvényéről és elfogadása volna Ma­gyarország mai közjogi állapotának. Nem, higgye meg laptársunk, a kor­mányt ez ünnep nagy nemzeti jelentő­ségének felismerése és méltatása tekin­tetében mulasztás nem terheli. Egyik kormányt se, de ezt legke­vésbé. Hiszen egész politikája az állam és nemzeti egység gyakorlati megvalósí­tásának van szentelve s ő az Uniót, a­melyet Kolozsvárt az ő képviselője jelen­létében és részvétele mellett ünnepeltek, tetteivel, intézkedéseivel, politikájának egész irányával szolgálja. De hát laptársunk sem akarta, hogy az elkésett jó tanácsnak, az utólag gya­korolt kritikának pókja valami nagyobb A „MAGYAR ÚJSÁG“ TÁRCZÁJA. A színházi hét — A Magyar Újság eredeti tárczája — maguknak is annyi a dolguk, bajuk van, hogy a derék szerző dolgával, bajával törődni rá nem érnek. Mindenesetre nagyfokú önzetlenségre mu­tat — a szerző részéről. Ez volna tehát az érem másik oldala. Azért nevezem a másik oldalának, mert csak azok veszik észre, a­kik kritikusi pápaszemmel, bonczoló figyelemmel és elemző érdeklődéssel né­zik a darabot, kutatván és számon tartván azt is, a­mi nincsen benne. Ez a nézőközönség ki­sebbsége. Van azonban az éremnek egyik oldala is, és ez az, a­mi közelebb esik a publikum zöméhez, nagy többségéhez, a­mely csak azt tartja számon, mit kap és mennyit a hiányokért cserében is elfogadja a meglevőt. És itt tüstént konstatálni kell, hogy a közönség jól mulatott az Északsarki utazókon, sokat tapsolt, még többet nevetett, szívesen maradt a szín­házban és ezzel biztosítékot szolgáltatott arra, hogy a többi előadás se marad közönség nélkül. Már­pedig ez okvetlenül jelent annyit, hogy a darabban, benne vagy mögötte, van valami, a­mi érdekes, mulattató vagy vonzó, szóval érde­mes az érdeklődésre. Teljes tisztelettel a Magyar színház iránt, konstatáljuk, hogy ez nem az elő­adás, a­mely egy csöppet se külömb a színkö­rökéinél; teljes tisztelettel a szerző iránt kon­statáljuk, hogy ez nem is a darab, a­mely nem jobb az előadásnál, hanem igenis a szerző maga. E mögött a rossz darab mögött egy csomó kvali­tás van beleburkolva egy csomó naivságba, já­ratlanságba, irodalmi képtelenségbe, de mégse annyira, hogy az ember, ha igazságos szemmel néz, okvetlenül észre ne venné. Egy darab különb megnyilvánításra érdemes talentum ütkö­­zik ki a Feld Mátyás munkájából és én hálás vagyok a Magyar színháznak azért, mert ezt észrevette és a közönség elé bocsátotta. Kritikus ember szemében lebilincselően érdekes küzdelem az, a­mely az ifjú szerző kísérletében előtte le­folyik. Egy küzdelem a szerző és saját talentuma, a kiforratlan és fegyelmezetlen erő között, a­mely buja sűrűséggel terem virágot és laput. Arra, hogy a termésből a nyomot, a­mely el­szívja az éltető nedvet a virág elől, ki­­pusztítsa, nincs ereje Feld Mátyásnak. Az ő irodalmi képzettségének egy szál deszkája minduntalan elmerül vele, annak az áradat­nak a hullámaiban, a­mely produkáló képes­ségéből előbuzog. Egy jótékony hullám helyen­­kint a felszínre hoz vele együtt egy-egy sikerült ötletet, jóízű alakot, frappáns mondást, kedves epizódot; de hogy ez áradatot szabályozza, me­derbe szorítsa, sima lefolyásúvá tegye, azzal Feld Mátyás meg se próbálkozik, így azután kedvére csatangol az ár, elönt mindent, a­mi a legkisebb benne — a darabot. Hogy a­mi ebből a színpadi áradatból szerencsésen meg­menekül elég arra, hogy a közönséget állandóan jó hangulatban tartsa; ez a Feld Mátyás biz­tató tehetsége mellett tanúskodik. Ez a fiatal­ember, a­kit a tehetsége az irodalmi kültelkek­ről hozott be a városba, megérdemelte, hogy be­­bocsáttassék és megérdemli, hogy­­ darabot írjon. A­mit tanulnia kell ehhez a mesterséghez, azt meg lehet tanulni: a­mit nem lehet meg­tanulni, abban egy tisztességes csomót­­ hozott magával. Még csak egyet ajánlanánk a figyelmébe. Ezt is meg lehet szerezni, még pedig igen köny­­nyen. Egy magyar — nevet. Az édes­apja, a­ki német művésznek került Budapestre, itt szívvel­ Ha valamelyik kritikus urat rávitte volna a lelkiismerete arra a nagyfokú malicziára, hogy a Feld Mátyás darabjáról a drámaírás esztéti­kailag meghatározott szabályai szerint műitél­­kezzék, úgy ebből pokoli dolgok kerültek volna ki. Mert az esztétikában nagyon sok olyan do­log van, a­mi nincs benne a Feld Mátyás da­rabjában , de viszont igaz az is, hogy a Feld Mátyás darabjában még több olyan dolog van, a­mihez meg az esztétikának nincsen semmiféle köze. A krónikásnak nem hivatása a bírálat, nem is kívánok én szólni a darabról, de lehe­tetlen hallgatni róla, a­mikor a szerzőről akar egyet-mást elmondani az ember. Mert legyen az Északsarki utazók czímű darab akármilyen gyönge darab, annyit megér­demel feltétlenül, hogy az ember érdeklődjék a szerzője iránt. Ismétlem és ezt teljességgel nem szabad rossz néven vennie Feld Mátyásnak sem, hogy az Északsarki utazók felette gyönge, sőt sok tekintetben igen nagyon fura műalkotás. Minden perczben új alakok jönnek a színpadra, a­kik elmondják a mondókájukat és azután­­ nem mennek el. Jönnek-jönnek egész az utolsó felvonás végéig és csak egy bizonyos valami ma­rad távol konokul a színpadtól, ez a bizonyos valami pedig egy úgynevezett lényeges kellék volna: — a darab maga. A tömérdek szereplő között elvész a darab. Ezeknek a jó embereknek Szerkesztőség : Budapest, IV. ker., Ferencziek-tere 3. Előfizetési ár: 1 évre 12 frt, fél évre 6 frt, negyed évre 3 frt, 1 hóra 1 frt.Egyes szám ára: éa vidéken­­ 4 I­P.Kiadóhivatal: Budapest, IV. ker., Ferencziek-tere 3. Lapunk mai száma 13 oldal

Next