Magyar Ujság, 1898. augusztus (7. évfolyam, 211-239. szám)
1898-08-01 / 211. szám
VII. évfolyam 211. szám. Főszerkesztő: GAJÁRI ÖDÖN. Budapest, 1898. Hétfő augusztus 1. Bismarck italása. Budapest, augusztus 1. A német nemzet tegnap éjjel elvesztette legnagyobb fiát. Az egész műveit világ megdöbbenéssel veszi a szomorú hirt, mely a század legnagyobb államférfiának, Bismarck herczegnek halálát jelenti. Nincs a földön olyan pont, ahová a czivilizácziónak csak egy röpke sugára is elhatott, ahol a Bismarck nevet ne ismernék. E név van olyan, mint első Napóleoné. A Bismarck és Napóleon név egyformán közkeletű, de ha egyéni érték szerint mérlegeljük a kettőt, úgy Bismarcknak kell nyújtanunk a koszorút. Napóleon csak rombolni tudott. Alkotásai, a romba döntött királyságok fölött épített új királyságok, — az egy Bernadotte- dinasztia kivételével — nem érték túl őt. Napóleon olyan volt, mint a ragadozó vad, mely többet öl és pusztít, mint a mennyit megenniképes, mert a pusztítás és gyilkolás természetében van. Bismarck ellenben csak addig viselt háborút, mig a nagy czélt, a német egységet s a német egység hegemóniáját Európában élé. Aztán egész politikája odairányult, hogy azt, amit véres harczok árán kivívott, megtartsa és növelje. Nagy volt ő nemcsak a győzelmes harczok előkészítésében, hanem a békében is. Egy czél lebegett csak előtte: a német nemzet hatalma és nagysága a Hohenzollernek koronája alatt. Az a nagy elme ridegen számított s ha a czélt kitűzte, vas következetességgel s példátlan akaraterővel vitte azt keresztül. Letiport mindenkit, aki útjába állt. Könyörtelen szívvel gázolt át nemcsak a német haza ellenségein, hanem a saját politikájának ellenségein is. Az Ármin gróf példája mutatja ennek a titáni akaraterőnek mindent letipró hatalmát. Az akaraterő rendkívülisége az, a mi Bismarck egyéniségének legfőbb vonása s nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy az államférfiakat általában nagyobbakká, vagy kisebbekké akaraterejük mértéke teszi. Mert minden politikusban születlenek hasznos ideák, sőt merész, nagyszabású eszmék, de akaratuk nem elég erős, hogy a várható nagy akadályokkal szembeszállani mernének. A német egység nem új eszme. Minden német államférfiúl elméjében megfordult az egységesítés. Költők és írók erről ábrándoztak több, mint egy század óta, de egy Bismarcknak kellett jönnie, hogy ez a nemzeti vágyakozás testet öltsön. Ez a vasakarat, párosulva bámulatos éles látással, alkotta meg a nagy német egységet s ezzel Németországot a világ leghatalmasabb államává tette. Politikai pályáján tömérdek ellenséget szerzett magának, mert hiszen eszközeiben nem volt válogatós s gyakran dobta félre az útból azokat, akiknek politikai támogatását kihasználta; de azért ez a nagy elme a maga tántoríthatatlan, szívós ős germán érzületével, elméjének roppant hatalmával megdöbbentő módon imponált s uralkodott a német sziveken. Ellenségei is büszkén tekintettek föl reá, mint a nemzeti erő, érzés és hatalom legméltóbb képviselőjére. Ez a ridegen számitó elme lángoló hazaszeretetet takart. Nem volt sem német író, sem költő, sem művész, sem politikus ki a nemzeti önérzetet és hatalmat oly fenségesen tudta volna kifejezésre juttatni, mint ez a nagy ember egyetlen mondatával. Ez a mondat, mely a német híveket a világ végezetéig van hivatva ébren tartani, s melyet minden gyermek tud, igy hangzik: »Mi németek csak az Istentől félünk, mástól senkitől sem a világon!« Ez ma a német nemzet jelmondata; s ha jönnek idők, midőn a germán vitézség próbára lesz téve, minden harcos még évszázadik múlva is, ennek a büszke jelszónak lelkesítő varázsával fog harczba indulni. Mélyen megilletődve állunk meg e világtörténeti óriás ravatala előtt s megindult szívvel teszszük le elismerésünk és csodálatunk koszorúját kihűlt tetemeire. Hiszen a magyar nemzet egyik legjobb barátját vesztette benne. * Bismarck herczeg életrajzi adatait az alábbiakban ismertetjük: Bismarck Ottó Eduárd Lipót herczeg, a német birodalom megalapítója, született Schönhausenben, a brandenburgi tartományban, 1815. április 1. Atyja lovaskapitány volt, anyja Mencken kabinettanácsos leánya. Hat testvére közt ő a negyedik. Bár családja csak egyszerű nemes volt, mégis Frigyes Vilmos király, midőn őt 1852. követségbe küldte Ferencz József császárhoz, megjegyezte, hogy »csaknem több őst számlál, mint azt én házam ; ősei pedig a Hohenzollernekkel vetekedtek vitézségben és fényes tettekben.« Bismarck Berlinben végezte a gimnáziumot, azután a hires göttingai egyetemet látogatta, hol mintaképe volt az erőteljes duhajkodó deáknak. Állami szolgálatba lépett, de csakhamar megunta a gyakornokságot a berlini városi törvényszéknél és az aacheni kormányszéknél, és önkéntesi évének letelte után Pomerániába ment haza gazdálkodni. Atyja halála után reászállott Schönhausen is. A vidéki nemességnél nagy tekintélyben állott, a töltések főfelügyelőjének (Deichhauptmann) választották és kitüntetést nyert egy ember élete megmentéséért. 1847-ben nőül vette Puttkamer Johannát, kivel igen boldog házasságban élt. Ezóta mindjobban elhagyta ifjúkori legényes szokásait, és neje családjának erős protestáns érzülete áthatott reá is, bár szabad ítéletét vallásos kérdésekben is mindig fentartotta. negyed óvr© 3 frt, 1 hóra 1 frt. Egyes számára: helyben jár,» Szerkesztőség . Ferencziek tere 3. ar:1 évre 12 frt, fél évre 8 írt. Lapunk mai száma 3 oldal Első szereplése. A homályból először az 1847-iki egyesült rendi gyűlés emelte ki, hol a liberális irányzattal szemben mint a királyi és rendi előjogok határozott és bátor védője lép föl. A kozmopolita és humánus német műveltséggel szemben, mely politikai tekintetben egészen franczia, angol vagy belga minták után indult, ő a régi porosz katonai és nemesi szellemnek volt képviselője, mely egyházban és államban a hagyományos erők ápolásától várta a rend biztosítását a forradalom felforgató erejével szemben. Nem annyira a sok tudásnak, mint az erős meggyőződésnek volt embere. Rendtársai fölé különösen történeti tudáson alapuló az a meggyőződése emelé, hogy Poroszország a német nemzet hatalmának letéteményese, és mint olyan, hivatva van egyesíteni az egész nemzetet. Erős teuton érzület nyilvánul mindjárt első beszédében 1847. május 17-én, midőn a francziák elleni háborúnak 1813-ban nem kereste más okát, mint azt, hogy »országunkban idegenek parancsoltak«. És midőn 1848-ban kitört a forradalom, egy levelében kijelenti, hogy természetesnek találta volna, ha a német erő és egység első kitörése czélul tűzte volna magának Francziaországtól visszaszerezni Elzászt és a német zászlót tűzni ki a straszburgi dómra, de azt nem bírja megérteni, hogy a lengyelekért lelkesednek, és azoknak akarják visszaadni a tőlük már elfoglalt területet. Meggyőződése és az a bátorság, melylyel azt védte, már akkor vezérévé tették a konzervatív pártnak és kegyeltjévé a királynak. Nagyon ellene volt, hogy a porosz király a revoluczionárius frankfurti parlament kezéből fogadja el a császári koronát. Szószólója volt az Ausztriához való jó viszonynak és a konzervatív szolidaritás érdekében sajnálta, hogy nem porosz hadsereg segítette diadalra a császár ügyét Magyarországon (1849. szept.). De az ő praktikus, csupán hatalmi czélok iránt fogékony szelleme ép oly távol állott IV. Frigyes Vilmos romantikájától, mint a német liberálisok világjavitó ábrándjaitól. Belátta, hogy a nép ragaszkodása trónhoz és oltárhoz, a katonai képzés és fegyelem legbiztosabb alapjai a porosz dinasztiának de tisztában volt azzal is, minő hatalmat nyújt a modern államnak mindenre kiterjedő szervezete. Az ő gondolkodásában középkori, feudális viszonyok visszaállításának nem juthatott helye. A fejlődésnek, úgy anyagi, mint szellemi tekintetben nem lehetett ellensége, csak arra törekedett, hogy az ne jöjjön ki az állam befolyása alól, és veszedelmessé ne válhassék annak alapjaira nézve. Érzéke a műveltség, a kereskedés, a jog, a nyilvánossá, iránt megkülönböztette őt régi elvtársaitól, és tette őt, nemcsak külső politikai tekintetben hazája legnagyobb reformátorává. Miután az erfurti parlamentben és a porosz országgyűlésen konzervatív elvei és az Ausztriává való jó viszony mellett küzdött — még az olmützi egyezményt is védte — királya őt a helyreállított német szövetségi gyűlésre küldte követség tanácsosnak, nemsokára pedig, Rochov követ visszahívása után, követnek (1851. aug.). Ez volt akkor a porosz politikára nézve a legfontosabb állás Frankfurti levelezéseiből nemcsak az ő gondolkodását ismerjük meg, hanem az összes német politikai viszonyok szövevényes voltát. Az olmütz megegyezés után, Ausztria és Poroszország, a konzervatív szolidaritás jelszava alatt, egy értelemmé jártak el a frankfurti gyűlésen, hogy a forradalomnak utolsó, még megmaradt nyomait is megsemmisítsék. De az egyetértés nem zárta ki a százados versengés folytatását. Az osztrák kormány, bízva abban, hogy követe a gyűlés állandó elnöke és támogatva a kisebb államok többségétől, oda törekedett, hogy mentői több és fontosabb ügy kerüljön a szövetség elé. Ily módon vagy leszavaztatja Poroszországot, vagy pedig folytonos összeütkö zs vidéken fé ki • Kiadóhivatal, Budapest, IV. ker., Ferencziek tere 3.