Magyar Ujság, 1898. szeptember (7. évfolyam, 240-271. szám)
1898-09-01 / 240. szám
most a velünk barátságos viszonyban álló uralkodó szózatot intéz a világhoz, hogy ezt a majdnem egy emberöltőn át tartó fegyverszünetet több biztonságot nyújtó és kevesebb áldozatot követelő alapokra fektessék, úgy az erős, békeszerető német birodalom a feléje nyújtott jobbot szívesen elfogadja. Ha nehézségek lesznek, amelyekkel minden nagy kultúreszmének keletkezésétől megvalósulásáig meg kell küzdenie, akkor még jobban kell igyekeznünk, hogy a czár nemesszmvű programmját, amennyire rajtunk áll, keresztülvinni segítsük. Az a becsületes törekvés, hogy együttesen küzdjenek meg a bajokkal, újból megerősítené a két császárság közt lévő kölcsönös viszonyt és kétségtelenül megszilárdítaná azt a tudatot, hogy sem Oroszország Németországra, sem Németország Oroszországra nézve nem képeznek akadályt azon az úton, amely a világbéke felé vezethet. Nem érdektelen az s®m, hogy a franczia hangulatról Berlinen át kapunk igen jellemző híreket. Azt jelentik ugyanis Berlinből, hogy az ottani franczia nagykövetségből kiszivárgott hírek szerint ott a czár javaslatát a legnagyobbonsternáczióval és megütközéssel fogadták. Ugyancsak Berlinből jelentik, hogy Bülow államtitkár tegnap a külügyi hivatalban az idegen hatalmak jelenleg ott időző képviselőit fogadta. A társalgás témáját ez alkalommal, hír szerint, az orosz leszerelési javaslat képezte. Berlini politikai körökben különös érdeklődéssel kísérik figyelemmel, hogyan fogadja a javaslatot Francziaország. Az idegességet, amelylyel a leszerelési indítványt Francziaországban tárgyalják, Berlinben higgadtan ítélik meg, mert meg vannak győződve róla, hogy a nézeteknek azt az összhangját, mely ebben az ügyben Német- és Oroszország uralkodóit lelkesíti, Ausztria- Magyarország és Olaszország uralkodói is osztják. A Köln. Ztg. a párisi Temps-nak a czár békejavaslatáról tett nyilatkozataira a következőket jegyzi meg: »A Temps joggal felel meg a francziák nevében világos nemmel. A pesszimizmus, amelyen ez alapszik, annyira jellemző, hogy ebből a két szövetséges alapelveinek áthidalhatlan különbsége világosan elénk tűnik. A revanchcért való kiáltozás Németországot annál inkább hidegen hagyja, mert a Temps ezt téve, nem annyira Németország, mint Oroszország és a czár ellen fordul. A czárt bántaná elsősorban, ha nagylelkű tervét Francziaország ellenmondása meghiúsítja. A Hamburger Nachrichten egy munkatársa Bismarck herczeggel még a herczeg életében a leszerelésről több ízben folytatott beszélgetései alapján azt írja, hogy ha Bismarck megértetem, ha én nem egy évig mint ő, hanem csak egy hétig — nem — csak egy napig lennék olyan boldog, mint amilyen ő volt, szívesen elviselném a sorsát. Tizenötéves koromtól fogva — tehát húsz év óta — nincsen egyéb vágyam, mint egy nagy szerelem. Utána jöhetne aztán mindenféle csapás. De nem jött, sem az egyik sem a másik. Igaz, hogy nem is kerestem a magam királyfiát. Sokkal büszkébb vagyok ennél . . . Hanem ha úgy keresetlenül, csak magától jött volna el . . . Istenem! . . . Eh, nincs is igazság a földön. Ez az Emi és Opánszky esete is! Valami gúnyolódik az emberekkel oda fenn, ahol a sorsunk fonalát fonják. De hát az emberek is hibásak. Csinálnak maguknak egy sütőkemencze nagyságú hólabdát, aztán fogpiszkálóval akarják tova gurítani. Az én jelszavam: vagy — vagy! Bizony, ott hagyhatta volna jó Opánszky azt a fényes nyomorúságot, a katonai életet s elmehetett volna bankhivatalnoknak, vagy egy kis könnyű vizsga után — állomásfőnöknek. De egy koporsóra építeni a boldogságot! Ki hallott ilyet? Az úr isten, egy malicziózus perczében bizonyosan kikaczagta érte — és a bugát, kinek volt vagy húszezer forintja, (ez lett volna a fanczió) — csak azért is — luxból — meggyógyította. Ez ugyan tisztára nevetséges, de úgy van. Addig meszesítették a tüdejét a krakói doktorok, amíg olyan eredményt értek el vele, hogy egy napon így szólt a szép lengyel leány a mamájához: — Ide azt az én pénzemet, had veszem volna a czár leszerelési javaslatát, akkor azt jószándéku és nemes törekvésnek mondta volna, a gyakorlatban azonban kivihetetlennek tartotta volna. Bismarck a háborút mindig a világrend szükséges alkatrészének tartotta, amely nélkül a világ fejlődésében stagnáczió állana be, és még ha sikerülne is a leszerelést általánosan keresztülvinni, mi történnék akkor, hogy ha az egyes államok között mégis konfliktusok támadnának?. A nemzetközi békebíróság eszméje az elméletben nagyon szép, de ha megvolna ez a békebíróság, mit kellene tenni abban az esetben, ha valamelyik állam, amelyik ellen e békebíróság határozata szólana, magát annak alávetni nem akarná? Következménye ennek sem lehetne más, mint hogy megint csak háborúra kerülne a dolog. Az Osservatore Romano, a Vatikán lapja, a következő jegyzéket közli: Miklós császár nemeslelkű kezdeményezése kétségtelenül a legnagyobb tiszteletet és őszinte dicséretet érdemli, kifejezést adunk ezeknek az érzelmeknek már abból az okból is, mivel az ifjú uralkodó békés szándékai teljesen azonosak azokkal, amelyeket erre vonatkozólag a pápa ismételten kifejezett, aki élénken óhajtja a békét a népek és nemzetek között. Kifejezzük tehát legforróbb óhajtásunkat, hogy a nehézségek daczára, amelyekkel bizonyára meg kell küzdeni a nemes czél elérése végett, a hatalmas uralkodó magasztos gondolata Európa és az egész világ békéje érdekében megvalósuljon. Az angol sajtó egyre cinikusabb hangon és kétkedőbben ír a czár indítványáról. A Globe estilapjában így nyilatkozik: »A czár indítványa eszünkbe juttatja azt, amit a halálbüntetés eltörlésénél joggal mondtak, hogy kezdeni a dolgot a gyilkos uraknak kell.« A hódoló táviratra, melyet Booth, az üdvhadseregének tábornoka, intézett a czárhoz, azt jegyzi meg a Globe, bárcsak a czár indítványának legelőbb is az üdvhadseregének leszerelése és feloszlása volna a következménye, hogy Anglia ettől a hadtól megszabaduljon. Bécs, augusztus 31. Luttner Berta bárónő, a békebarátok osztrák egyesületének elnöknője, táviratot intézett Maraview grófhoz, amelyben az egyesület nevében arra kéri a minisztert, hogy fejezze ki a czár előtt legalázatosabb köszönetét és bámulatát a nagy és nemes tettért. Konstantinápoly, augusztus 31. A török lapok rokonszenves hangon üdvözlik az orosz béke-akcziót. Mint hírlik, az orosz javasmeg magamnak a kényes Boliszláv Marcsa ukránus hadnagyát! (Mert tudom én azt, hogy Krakóban is ilyenek a leányok). És megvette. A bátyját pedig, a szép Opanszky Pált, nemsokára a buga kézfogója után — elvitték innen mitőlünk — haza — messze Krakkóba — a családi sírboltba. Milyen szépen történt mindez . . . Tíz év előtt. . . Az idő csak szalad — szalad előre — s mint egy kiáradt folyó, mindent a mi útjába akad, viszi magával. Elviszi az ifjúságunkat, elviszi az örömeinket, egyik-másik szerencsés embernek még a bánatát is, de a másiknak, rohanó árjában nagyra növeszti a szomorúság fűzfáját. Nekem is nőtt egy ilyen fűzfám. Nem valami nagyra ugyan, mert —ilyen az ember! a magam bánatából alig akad rajta egy kis ág, hanem azok a könyek növesztették, amit a kedves embereimért ejtek el. A legtöbb ág rajta — Emért nőtt. Mindennap látom és mindennap megsiratom tíz év óta ezt a leányt. Most is itt megy el az erkélyem alatt, fehér ruhában, karján kosárral és most is olyan misztikus mosolylyal, álmodozva kószál tekintete az égen, mint tíz év előtt; csakhogy most nem ezt keresi rajta ami jönni fog, — hanem a mi elmúlt. Szerencsére, vagy szerencsétlenségére — ezt sem a teljes egészében keresi. Csak a csöndes őrültek homályos fantáziájává.lat a Yildiz-palotát és a kormányköröket meglepte és részben kellemesen érintette, másrészt azonban azt a gyanút keltette, hogy titkos tervek rejlenek mögötte. London, augusztus 31. A Times azt mondja, hogy a konferenczia csak akkor ülhet össze, hogy ha előbb megegyezés jö létre egy határozott alapra nézve, amely — általánosságban beszélve — csak a státus kvó lehetne. Mindenki tudja, hogy Németország más feltételt el nem fogadna, Francziaország azonban a státus kvót nem fogja elfogadni. MAGYAR ÚJSÁG, 1898. szeptember 1. Fordulat a Dreyfus-ügyben. Budapest, augusztus 31. A milyen czifra tánczot járattak az igazság istenasszonyával Francziaországban, szinte kedvet kap az ember még e pillanatban is kételkedni az igazság diadalában, holott, — mint alábbi tudósításainkból olvasható — kétségbevonhatlan bizonyítéka került a hírhedt Dreyfuslevél hamis voltának. Maga a hamisító beismerte bűnös cselekedetét. S ez a hamisító — Henry ezredes, akinek oly kiváló szerepe volt a Dreyfus- és a Zolapörben. Jól össze kell szednie az embernek gondolkodó- és ítélőképességét, hogy ebben a történeti nevezetességű pörben, a rettentő ellentmondások, képtelenségek és aljasságok útvesztőjében el tudjon igazodni. Annyiszor éreztük közel a való kiderítését s annyiszor fittyet hányt a törvénynek és a jognak a franczia katonai és polgári igazságszolgáltatás, hogy már-már belekezdtünk törődni abba a megmásithatlan ténybe, hogy a Dreyfus-ügynek meg kell halnia. Bizonyos apathia vett erőt az igazság minden barátján s holott azelőtt bámulták azokat a bátor férfiakat, akik a Dreyfusper revíziójáért küzdöttek, az utóbbi időben a szánakozás érzete fogott el mindenkit, látván e szellemi titánok hasztalan és kilátástalan küzdelmét a katonai és klerikális hatalom szövetsége ellen. S most, mint a sötét viharfelhőből lecsapó villám, úgy világít be a Dreyfusellenes szövetkezet aknamunkájába a Henry ezredes önbeismerése és letartóztatása. Cavaignac hadügyminiszternek, az antirevizionisták fejének, volt lelke és — a mi több — volt bátorsága meglátni az igazságot . Henry ezredesnek a lelkiismerete hatalmasabb erőnek bizonnyult az úgynevezett államraisonnál! Csodás, szinte hihetetlen fordulatok! Hanem hát — fékezzük fantáziánkat. Az a hatalom, amely az igazság kiderítése ellen a res judicata merev elvét szegezte, még élő nagy kérdés, hogy van-e s ha van, megszólal-e lelkiismerete ? Leteszi-e a fegyvert, beismeri-e tévedését s mellét verve, elmondja-e a mea culpát, vagy pedig daczol-e még mindig az igazsággal s amit csellel és csalással meghiúsítani nem tudott, megkisérli-e majd erőszakkal meghiúsítani ? Most állunk csak igazán a döntő kérdés előtt. Francziaország sorsa most áll csak igazán a kard élén. Várjuk be az eseményeket! A Dreyfus-ügyben beállott szenzácziós fordulatról az alábbi táviratot küldi tudósítónk: Paris, augusztus 31. Az éjjel roppant meglepetést és konsternácziót keltett a Hatm-ügynökség következő jegyzéke: