Magyar Ujság, 1898. szeptember (7. évfolyam, 240-271. szám)

1898-09-01 / 240. szám

most a velünk barátságos viszonyban álló ural­kodó szózatot intéz a világhoz, hogy ezt a majd­nem egy emberöltőn át tartó fegyverszünetet több biztonságot nyújtó és kevesebb áldozatot követelő alapokra fektessék, úgy az erős, béke­­szerető német birodalom a feléje nyújtott jobbot szívesen elfogadja. Ha nehézségek lesznek, a­melyekkel minden nagy kultúreszmének kelet­kezésétől megvalósulásáig meg kell küzdenie, akkor még jobban kell igyekeznünk, hogy a czár nemesszmvű­ programmját, a­mennyire rajtunk áll, keresztülvinni segítsük. Az a becsületes törek­vés, hogy együttesen küzdjenek meg a bajokkal, újból megerősítené a két császárság közt lévő kölcsönös viszonyt és kétségtelenül megszilárdí­taná azt a tudatot, hogy sem Oroszország Né­metországra, sem Németország Oroszországra nézve nem képeznek akadályt azon az úton, a­mely a világbéke felé vezethet. Nem érdektelen az s®m, hogy a franczia hangulatról Berlinen át kapunk igen jellemző híreket. Azt jelentik ugyanis Berlinből, hogy az ottani franczia nagykövetségből kiszivárgott hí­rek szerint ott a czár javaslatát a legnagyobb­­­onsternáczióval és megütközéssel fogadták. Ugyancsak Berlinből jelentik, hogy Bülow államtitkár tegnap a külügyi hivatalban az ide­gen hatalmak jelenleg ott időző képviselőit fo­gadta. A társalgás témáját ez alkalommal, hír szerint, az orosz leszerelési javaslat képezte. Berlini politikai körökben különös érdeklődéssel kísérik figyelemmel, hogyan fogadja a javaslatot Francziaország. Az idegességet, a­melylyel a leszerelési indítványt Francziaországban tárgyal­ják, Berlinben higgadtan ítélik meg, mert meg vannak győződve róla, hogy a nézeteknek azt az összhangját, mely ebben az ügyben Német- és Oroszország uralkodóit lelkesíti, Ausztria- Magyarország és Olaszország uralkodói is osztják. A Köln. Ztg. a párisi Temps-nak a czár békejavaslatáról tett nyilatkozataira a követke­zőket jegyzi meg: »A Temps joggal felel meg a francziák nevében világos nemmel. A pesszimizmus, a­me­lyen ez alapszik, annyira jellemző, hogy ebből a két szövetséges alapelveinek áthidalhatlan kü­lönbsége világosan elénk tűnik. A revanchcért való kiáltozás Németországot annál inkább hide­gen hagyja, mert a Temps ezt téve, nem annyira Németország, mint Oroszország és a czár ellen fordul. A czárt bántaná első­sorban, ha nagy­lelkű tervét Francziaország ellenmondása meg­hiúsítja. A Hamburger Nachrichten egy munkatársa Bismarck herczeggel még a herczeg életében a leszerelésről több ízben folytatott beszélgetései alapján azt írja, hogy ha Bismarck megérte­tem, ha én nem egy évig mint ő, hanem csak egy hétig — nem — csak egy napig lennék olyan boldog, mint a­milyen ő volt, szívesen el­viselném a sorsát. Tizenötéves koromtól fogva — tehát húsz év óta — nincsen egyéb vágyam, mint­ egy nagy szerelem. Utána jöhetne aztán minden­féle csapás. De nem jött, sem az egyik sem a másik. Igaz, hogy nem is kerestem a magam királyfiát. Sokkal büszkébb vagyok ennél . . . Hanem ha úgy keresetlenül, csak magától jött volna el . . . Istenem! . . . Eh, nincs is igaz­ság a földön. Ez az Emi és Opánszky esete is! Valami gúnyolódik az emberekkel oda fenn, a­hol a sorsunk fonalát fonják. De hát az emberek is hibásak. Csinálnak maguknak egy sütőkemencze nagyságú hólab­­dát, aztán fogpiszkálóval akarják tova gurítani. Az én jelszavam: vagy — vagy! Bizony, ott hagyhatta volna jó Opánszky azt a fényes nyomorúságot, a katonai életet s elmehetett volna bankhivatalnoknak, vagy egy kis könnyű vizsga után — állomásfőnöknek. De egy koporsóra építeni a boldogságot! Ki hallott ilyet? Az úr isten, egy malicziózus perczében bi­zonyosan kikaczagta érte — és a bugát, kinek volt vagy húszezer forintja, (ez lett volna a f­anczió) — csak azért is — luxból — meg­gyógyította. Ez ugyan tisztára nevetséges, de úgy van. Addig meszesítették a tüdejét a krakói dokto­rok, a­míg olyan eredményt értek el vele, hogy egy napon így szólt a szép lengyel leány a mamájához: — Ide azt az én pénzemet, had veszem volna a czár leszerelési javaslatát, akkor azt jószándéku és nemes törekvésnek mondta volna, a gyakorlatban azonban kivihetetlennek tartotta volna. Bismarck a háborút mindig a világrend szükséges alkatrészének tar­totta, a­mely nélkül a világ fejlődésében stagnáczió állana be, és még ha sikerülne is a leszerelést általánosan keresztülvinni, mi történnék akkor, hogy ha az egyes államok között mégis konfliktusok támad­nának?. A nemzetközi békebíróság eszméje az elméletben nagyon szép, de ha megvolna ez a békebíróság, mit kellene tenni abban az esetben, ha valamelyik állam, a­melyik ellen e békebíró­ság határozata szólana, magát annak alávetni nem akarná? Következménye ennek sem lehetne más, mint hogy megint csak háborúra kerülne a dolog. Az Osservatore Romano, a Vatikán lapja, a következő jegyzéket közli: Miklós császár nemeslelkű kezdeményezése kétségtelenül a legnagyobb tiszteletet és őszinte dicséretet érdemli, kifejezést adunk ezeknek az érzelmeknek már abból az okból is, mivel az ifjú uralkodó békés szándékai teljesen azonosak azok­kal, a­melyeket erre vonatkozólag a pápa ismé­telten kifejezett, a­ki élénken óhajtja a békét a népek és nemzetek között. Kifejezzük tehát legforróbb óhajtásunkat, hogy a nehézségek da­czára, a­melyekkel bizonyára meg kell küzdeni a nemes czél elérése végett, a hatalmas ural­kodó magasztos gondolata Európa és az egész világ békéje érdekében megvalósuljon. Az angol sajtó egyre c­inikusabb hangon és kétkedőbben ír a czár indítványáról. A Globe estilapjában így nyilatkozik: »A czár indítványa eszünkbe juttatja azt, a­mit a halálbüntetés eltörlésénél joggal mond­tak, hogy kezdeni a dolgot a gyilkos urak­nak kell.« A hódoló táviratra, melyet Booth, az üdv­­hadseregének tábornoka, intézett a czárhoz, azt jegyzi meg a Globe, bárcsak a czár indítványá­nak legelőbb is az üdvhadseregének leszerelése és feloszlása volna a következménye, hogy Anglia ettől a hadtól megszabaduljon. Bécs, augusztus 31. Luttner Berta bárónő, a békebarátok osztrák egyesületének elnöknője, táviratot intézett Mara­­view grófhoz, a­melyben az egyesület nevében arra kéri a minisztert, hogy fejezze ki a czár előtt legalázatosabb köszönetét és bámulatát a nagy és nemes tettért. Konstantinápoly, augusztus 31. A török lapok rokonszenves hangon üdvözlik az orosz béke-akcziót. Mint hírlik, az orosz javas­meg magamnak a kényes Boliszláv Marcsa ukrá­­nus hadnagyát! (Mert tudom én azt, hogy Krakóban­ is ilyenek a leányok). És megvette. A bátyját pedig, a szép Opanszky Pált, nemsokára a buga kézfogója után — elvitték innen mitőlünk — haza — messze Krakkóba — a családi sírboltba. Milyen szépen történt mindez . . . Tíz év előtt. . . Az idő csak szalad — szalad előre — s mint egy kiáradt folyó, mindent a mi útjába akad, viszi magával. Elviszi az ifjúságunkat, elviszi az örömein­ket, egyik-másik szerencsés embernek még a bánatát is, de a másiknak, rohanó árjában nagyra növeszti a szomorúság fűzfáját. Nekem is nőtt egy ilyen fűzfám. Nem va­lami nagyra ugyan, mert —­­ilyen az ember!­ a magam bánatából alig akad rajta egy kis ág, hanem azok a könyek növesztették, a­mit a kedves embereimért ejtek el. A legtöbb ág rajta — Em­ért nőtt. Min­dennap látom és mindennap megsiratom tíz év óta ezt a leányt. Most is itt megy el az erkélyem alatt, fe­hér ruhában, karján kosárral és most is olyan misztikus mosolylyal, álmodozva kószál tekintete az égen, mint tíz év előtt; csakhogy most nem ezt keresi rajta a­mi jönni fog, — hanem a mi elmúlt. Szerencsére, vagy szerencsétlenségére — ezt sem a teljes egészében keresi. Csak a csöndes őrültek homályos fantá­ziájává­.­lat a Yildiz-palotát és a kormányköröket meglepte és részben kellemesen érintette, másrészt azonban azt a gyanút keltette, hogy titkos tervek rejlenek mögötte. London, augusztus 31. A Times azt mondja, hogy a konferenczia csak akkor ülhet össze, hogy ha előbb megegyezés jö létre egy határozott alapra nézve, a­mely — általánosságban beszélve — csak a státus kvó le­hetne. Mindenki tudja, hogy Németország más fel­tételt el nem fogadna, Francziaország azonban a státus kvót nem fogja elfogadni. MAGYAR ÚJSÁG, 1898. szeptember 1. Fordulat a Dreyfus-ügyben. Budapest, augusztus 31. A milyen czifra tánczot járattak az igazság istenasszonyával Francziaország­ban, szinte kedvet kap az ember még e pillanatban is kételkedni az igazság diadalában, holott, — mint alábbi tudósí­tásainkból olvasható — kétségbevonhat­­lan bizonyítéka került a hírhedt Dreyfus­­levél hamis voltának. Maga a hamisító beismerte bűnös cselekedetét. S ez a hami­sító — Henry ezredes, a­kinek oly ki­váló szerepe volt a Dreyfus- és a Zola­­pörben. Jól össze kell szednie az embernek gondolkodó- és ítélőképességét, hogy ebben a történeti nevezetességű pörben, a rettentő ellentmondások, képtelenségek és aljasságok útvesztőjében el tudjon igazodni. Annyiszor éreztük közel a való kiderítését s annyiszor fittyet hányt a törvénynek és a jognak a fran­czia katonai és polgári igazságszolgálta­tás, hogy már-már belekezdtünk törődni abba a megmásithatlan ténybe, hogy a Dreyfus-ügynek meg kell halnia. Bizo­nyos apathia vett erőt az igazság min­den barátján s holott azelőtt bámulták azokat a bátor férfiakat, a­kik a Dreyfus­­per revíziójáért küzdöttek, az utóbbi idő­ben a szánakozás érzete fogott el min­denkit, látván e szellemi titánok haszta­lan és kilátástalan küzdelmét a katonai és klerikális hatalom szövetsége ellen. S most, mint a sötét viharfelhőből lecsapó villám, úgy világít be a Dreyfus­­ellenes szövetkezet aknamunkájába a Henry ezredes önbeismerése és letartóz­tatása. Cavaignac hadügyminiszternek, az antirevizionisták fejének, volt lelke és — a mi több — volt bátorsága meg­látni az igazságot . Henry ezredesnek a lelkiismerete hatalmasabb erőnek bizon­­nyult az úgynevezett államraisonnál! Csodás, szinte hihetetlen fordulatok! Hanem hát — fékezzük fantáziánkat. Az a hatalom, a­mely az igazság kiderí­tése ellen a res judicata merev elvét szegezte, még él­ő nagy kérdés, hogy van-e s ha van, megszólal-e lelkiismerete ? Leteszi-e a fegyvert, beismeri-e tévedését s mellét verve, elmondja-e a mea culpát, vagy pedig daczol-e még mindig az igaz­sággal s a­mit csellel és csalással meg­hiúsítani nem tudott, megkisérli-e majd erőszakkal meghiúsítani ? Most állunk csak igazán a döntő kér­dés előtt. Francziaország sorsa most áll csak igazán a kard élén. Várjuk be az eseményeket! A Dreyfus-ügyben beállott szenzácziós for­dulatról az alábbi táviratot küldi tudósítónk: Paris, augusztus 31. Az éjjel roppant meglepetést és konsterná­­cziót keltett a Hatm-ügynökség következő jegyzéke:

Next