Magyar Ujság, 1899. január (8. évfolyam, 1-31. szám)

1899-01-01 / 1. szám

_ _______ Az uraknak igazuk van. Az az alkot­mány vagy örök időkre készült s­zin­tén időkre és viszonyokra érvényes és kötelező erejű dokumentum, vagy egy darab rongy, a melyre mindenki azt írja :á, a mit jónak lát. Ha az előbbi, akkor mindenkinek s mindenkor meg kell ha­jolnia előtte és zsinórmértékül elfogadni, a­mi benne van. Akkor nem Polónyi, Rakovszky s Apponyi urak adják meg a kritériumát annak, hogy alkotmányos-e valamelyik miniszter, hanem maga az alkotmány. S ha az alkotmányban az áll, hogy alkotmányos miniszter az, a­kinek a parlamentben többsége van s a­ki iránt a korona bizalommal viseltetik, akkor Apponyi, Polónyi és Rakovszky urak vagy meghajolnak az alkotmány kijelentése előtt, vagy nyiltan fellázad­nak ellene s a maguk részéről rongynak nyilvánítják azt a dokumentumot. Hát ők fellázadnak ellene s rongynak jelen­tik ki az alkotmányt. Ez az értelme az ő kijelentésüknek. Ők széttépték már elvben az alkotmányt, mielőtt annyira vitték a dolgokat, hogy a kormány rá­kényszerült az alkotmánykívüli állapotra. Ők magukra n nézve a korona és a par-­­lamenti többség alkotmányos jogait meg­­semmisítetteknek nyilvánították s mivel­hogy minden őrületben rendszer van, le­vonták a konzekvencziát az országra nézve is: elvágták előle az alkotmány fonalát. Ez az a mozzanat, a­hol a felelősség vitája eldől. Az obstrukc­iós ellenzék ön­kényesen kitépi az alkotmányból a mi­niszteri felelősségre vonatkozó pontot s aztán kijelenti, hogy az általa holttá nyilvánított kormányt nem engedi kor­mányozni. Bármely pillanatban meggyő­ződhetett volna arról, hogy a kormány él, bármely pillanatban megadhatta volna neki az eszközt az alkotmányos kor­mányzásra, ha el akarta volna az alkot­mány folytonosságát. De megmaradt utal­­kodottan abban a mániában, hogy a kormány meghalt, s nem akarta megadni neki az eszközt alkotmányos létének­­ dokumentálására. Az ellenzék akaratán­­ múlt tehát, hogy az új esztendő alkot­mányos folytonosságában találja-e Magyar­­országot vagy nem. Az ellenzék azonban csak egyet akart, hogy a­kit ő holtnak nyilvánított, az haljon is meg. Mit törő­dik azzal, hogy vele sírba száll az or­szág alkotmánya is és mindaz az ered­mény, a­mit harmincz évi parlamenti tevékenységnek köszönhet az ország! A mániákusokkal vitatkozni, érvelni és okoskodni nem lehet. Az elszigetelés és a kényszerzubbony az egyetlen vé­delmi eszköz tombolásuk ellen. Az el­szigetelés már megtörtént az ország köz­véleményében , a kényszerzubbony ? . .. Hát várjuk a betegség lefolyását. Az alkotmánynélküli állapot elég kemény fal, hogy beleüthesse a fejét az ellenzék. Ettől tán megjön az esze. Fájdalom, ez az egyetlen reményünk az új év küszöbén. Gyenge, halovány és nagyon szomorú remény. Budapest, deczember 31. – A kvóta marad. Ő császári és apostoli királyi Felsége a következő legfelső kéziratot méltóztatott kibocsátani: Kedves báró Bánffy! Minthogy a ma­gyar korona országainak és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és orszá­goknak törvényes képviseletei között azon arányra nézve, melyben azok az 1899-ik évben a közös ügyek költségeihez járulni tartoznak, az 1867. évi XII. törvényczikk 19., 20. és 21. §§-ai (1867. évi deczem­ber hó 21-én kelt törvény 3. §-a, Bir­­törv. lap 146. szám) értelmében létesítendő egyezmény nem jött létre, a közös ügyek költségeihez való hozzájárulási arány kér­dését az idézett törvény 21. §-a (az idé­zett törvény 3. §-a) alapján akképen dön­töm el, hogy az arány, melyben a magyar korona országai és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok a közös ügyek költségeihez 1887. évi XXIII. törvény­­czikk (1887. évi május 21-én kelt törvény. Bir. törv. lap 47. szám) alapján az 1888-tól­­ 1897-ik évig terjedő időközben, valamint az 1897. évi deczember hó 30-án kelt kéziratom alapján az 1898. évben járultak, az 1899-ik év tartamára is változatlanul fentartatik. Utasítom önt, hogy ezt köztudomásra hozza. Kelt Bécsben, 1898. évi deczember hó 30-án. FERENCZ JÓZSEF, s. k. B. Bánffy, s. k. A Wiener Zeitung a miniszterelnökhöz in­tézett , és deczember 30-án kelt császári kéziratot közöl, a­mely elrendeli, hogy a monarkia két felének a közös ügyek költségeihez való hozzá­járulásának aránya az 1899. év tartamára vál­tozatlan maradjon.­­ A függöny. A szemérmetes Szádról, a férjéről, a fukar­­és higgadt Efraimról és a titokzatos jogászról szól ez a történet. A sze­mérmetes Száli egy napon féltett női méltósá­gának egész felháborodásával csattant rá az urára, a higgadt Efraimra: — Efraim, csináltass az utczai ablakra függönyt! — Nem tudom Száli,, miért csináltassak én az utczai szobára függönyt? — vetette ellene a higgadt Efraim. — Nem tudod, hogy miért csináltass rá függönyt? Hát megmondom Efraim. Itt az át­ellenes házban lakik egy jogász és az úgy ide­néz, hogy én nem tudom, mit csináljak. A higgadt Efraim arcza elkomorult. — Látott már téged az a jogász Száli? — Még nem látott, de megláthat. A higgadt Efraim arcza felderült. — Úgy? — mondotta és végigsimította hosszú szakállát. Akkor nincs baj. Várjuk be nyugodtan, a­míg az a jogász egyszer meglát téged és akkor — én garantírozok, hogy ő fog csináltatni magának egy függönyt. A »hurkolt« obstrukczió újságjai napok óta panaszkodnak, hogy — odaátról, már mint a jobboldalról, állandóan kaczérkodnak az obstruk­­czióval bizonyos bizonytalanok. A szemérmetes Száli azonban nemcsak panaszkodik, hanem sür­get is. Ha már okvetlenül akar valamit az a jogász, akarja rögtön, a­mig nem tud neki ellentállni. Mert ha nem jön, akkor­­ közéjük gördül a függöny. A szemérmetes Száli ne­ve- MAGYAR ÚJSÁG.­. 1899. január 1. ...JTlf'irr­­rn 'wirr Trimininiirnnw i T­TI Az asszony elvégezte a dolgát, de nem ment vissza a hátsó szobába. Lopva tekintett az ajtó felé, hogy nem nyilik-e, azután csendesen odasom­polygott s a kulcslyukra tette a fülét. Nikolajevics Milán nyugodtan lélegzett, alighanem elszendergett. Maja arcza fölragyogott a boldogságtól. Egy­­kettőt lépett s kisurrant a holtajtón. Ott állott a bolt előtt. Hónapok óta elő­ször. A beteg mellől egy perezre sem távozha­tott a nélkül, hogy szidalmakat, sőt ü­d­egeket ne kapott volna. Ott kuksolt az ágy lábánál, nem látta a napfényt, nem szívta a friss le­vegőt. Kéjes gyönyör járta át testét. A nap végig perzselte az egész utczát. A homok csak úgy fehérlett a melegtől. A fák levelei megperzse­­lődtek, szellőcske sem fújdogált. Kihalt volt az utcza. Még Brazin Milos is beljebb húzódott, pedig különben ott verte a kaptafákat a bolt lépcsőjén. Maja leült az ajtó előtt levő kis padra s hagyta, hogy a nap égesse a nyakát. Közben­­közben nagyokat lélegzett, csak úgy falta a friss levegőt. Szép asszony volt. Hosszú, barna arczát coromfekete haj árnyékolta; magas, sudár tem­­­ete izmos, ruganyos volt. Az utcza végén valaki közeledett. Maja igyelmesen nézett arra. Megismerte a járásáról, luon volt. Már két hónapja ott volt a faluban s feléjük sem nézett. Maja tudta, hogy itt van, le nem szólhatott vele s nem is láthatta. Lassú léptekkel közeledett Juon. Mikor baért a Brazil üzlete elé, megpillantotta Maját. Egy pillanatra megállt s azután visszafordult. Maja felkelt s halkan utána szólt: — Juon . . . Juon . .. jer ide. A férfiú megfordult. — Mit akarsz, Maja? — Hát már felénk sem jösz Juon? Szóba sem állsz velem? Juon átjött az utczán s odalépett Maja mellé. Egészen megférfiasodott. Hatalmas mellén csak úgy feszült a ruha, férfias, komoly arczát szép szakáll övezte. — Nincs mit beszélnem Maja, — mondta nyugodt hangon — ha csak Nikolajevics Milán után nem tudakozódom. Hogy van az egészsége ? — Rosszul, Juan. Nagyon rosszul. Már alig bírja magát. Nem is élet az, a­mit ő él. Csupa kin®és szenvedés. De nem kerülnél bel­jebb, hisz oly rég nem beszéltünk. — Hagyjad, Maja. Nincs miről beszélgetni nekünk. Az ég áldjon. — Így megy el, Juan? Nincs egy szavad sem hozzám? Hozzám, ki annyit szenvedtem már vétkeimért? — Vétkedért, Mája? Az asszony szemében könyek gyűltek s megfogta a férfiú kezét. — Ne sírj, Maja. Hisz a mi megtörtént, azon már nem változtathatunk soha. — Soha! — suttogta s mélyen Juon sze­ I­mébe nézett, így állottak egymás mellett néhány per­­czig kézt­ kézben tartva. Juon érezte, hogy a vér fejébe tódul s látta, hogy Maja arcza is piros, mint a bazsarózsa. Körülnézett, hogy nem jön-e valaki. — Menjünk be — szólt Juon hirtelen , átlépte az üzlet küszöbét. Ott azután meghúzódtak egy sarokban s egymás mellé ültek valami hordóra. — És Nikolajevics Milán? — kérdezte halkan Juon. Maja egy hátsó szoba ajtaja felé mutatott. — Ott van. Azután nem szóltak egymáshoz hosszu­ ideig. Maja a férfiút nézte, Juon meg maga elé nézett a földre. Egyszerre csak az asszony felé fordult s el­fojtott dühhel mondta: — Miért lettél a felesége ? ... Miért lettél a felesége? . . . Az arcza egészen eltorzult a dühtől. Maja közelebb simult hozzája s végigsimitotta kezé­vel arczát. Úgy nézett reája szerelmesen, telve vágygyal. Nem is felelt Juonnak, hanem mintha csak magával beszélne, susogta: — Szeretlek Juon, szerettelek mindig. Mikor elhagytál, a szivemet vitted magaddal. Mikor Nikolajevics Milánt öleltem, téged véltem ölelni. ^ Az ő csókja neked volt szánva . . . Szeretlek ^ Juon ... A felesége vagyok, de tied a lelkem, ■ a szivem, az életem ... Juon csak folyton azt mormogta: — Mi­rt lettél a felesége ? . . . A felesége ? Maja meghúzta a vállát: — Nem tudom. Azt hiszem a pénze miatt. Aranypártát hozott, ezüsttel kiván! pruszlikot. Az övé lettem. Azután ismét elhallgattak. A vérük csak úgy forrt. Beszélni akartak, de nem tudtak. A

Next