Magyar Ujság, 1899. július (8. évfolyam, 179-209. szám)
1899-07-01 / 179. szám
1899. július 1. MAGYAR ÚJSÁG. Harcz egy országért. Budapest, junius 30. A belga forrongás a nyílt lázadástól már alig különböztethető meg. A képviselőházban érvek helyett ököllel rontanak egymásra a pártok; katonaság védelmezi az ülésteremben az elnökség és a kormány tagjait. Brüsszel utczáin barrikádok emelkednek, vér folyik, halottak, sebesültek feküsznek és a rend helyreállítására kiküldött polgári őrség a lázadókkal fraternizál. A vidéki városok követik a főváros példáját, július 5-én pedig, amikorra a többség a választási törvényjavaslat tárgyalását kitűzte, országszerte kiüt a sztrájk, amivel a hatóságok miképpen fognak elbánni, azt senki megmondani nem tudja. A választási törvény reformjáról van szó. A jelenleg érvényes belga választási törvény 1893-ban jött létre és ennek alapján választották a most ülésező képviselőházat is 112 katolikus-konzervatív, 29 szocialista, 11 liberális képviselővel; a ház 152 tagból áll, az ellenzéki pártok összesen 40 szavazattal, a kormánypárt 32 főnyi többséggel rendelkezik rendes körülmények között, de most bizonyára akadnak disszidensek a katolikus-konzervatív táborban, akik, ha nem is szavaznak az ellenzékkel, legalább tartózkodnak a szavazástól. Az 1893. évi választási törvény az általános szavazati jogon alapul, de mesterkéltté teszi az az intézkedése, hogy a választó bizonyos feltételek mellett 2, sőt 3 szavazattal is bír. Ennek a rendszernek köszönhető, hogy a legutóbbi képviselőválasztásnál egy millió katolikus-konzervatív szavazat 112, négyszázezer liberális szavazat 11 képviselőt választott. Az ilyen módon teljes tehetetlenségre kárhoztatott ellenzéki pártok, a szoczialisták, liberálisok, radikálisok és a keresztény-szoczialisták szövetségre léptek a 3 léptek ezzel a pozitív alkotás terére és ha tekintetbe veszszük azokat a jelentékeny feladatokat, amelyek a magyar állam nagy organizatórius kiépítésében reánk várnak, az összeolvadás politikai és társadalmi értékét nem becsülhetjük elég nagyra. (Úgy van!) Hatalmas eredménye már eddig is van az együttműködésnek. Érti a kiegyezési kampány sikerét, melyet Széll Kálmán miniszterelnök (Hosszantartó zajos éljenzés.) az ő igazán bámulatos, kitartó, mélyen, járó államférfiú tulajdonságairól, a pártközi helyzet szanálása és a kiegyezés létesülése körül szerzett hervadhatlan érdeméről, annak fejtegetésével foglalkozott, hogy a mai pártközi helyzet minden politikusra súlyos kötelességeket is ró, mert itt az ideje a belreformok gyökeres munkábavételének. (Igaz! Úgy van!) Saját resszortjáról szólva, felemlíti a miniszter, hogy választói előtt közoktatási és kulturprogrammját annak idejében részletesen kifejtette, ehhez hű maradt s ezt következetesen, lelke teljes odaadásával iparkodik is megvalósítani. (Tetszés.) Az adóreformokat, majd pedig a közigazgatás reformját érinti meg ezután Wlassics miniszter. A kormány — úgymond — csak oly közigazgatás-szervezetet akar létesíteni, amely a teljes önkormányzatot biztosítja. (Élénk helyeslés.) Állami adminisztráció és önkormányzat egymást kielégítő fogalmak, nem pedig egymást kizáró fogalmak, mint sokan hirdetik. Megemlíti a miniszter, hogy a földmívelési és kereskedelmi politika terén is nagyszabású reformpolitika előtt állunk, melyeket néhány példában meg is világít. Végül lendületes szavakkal tiltakozik a miniszter azon feltevés ellen, mintha az új alakulásban attól kellene tartani, hogy a magyar tradicionális szabadelvű iránytól elhajlás történnék. Egy oly párt, amely Deák Ferencz hű tanítványának és politikája méltó letéteményesének, Széll Kálmánnak vezetése alatt áll, amely pártban a szabadelvű politika kipróbált igazi héroszai ülnek, kiknek egész politikai reputácziójuk a szabadelvűséghez van kötve, a tradiczionális magyar szabadelvű iránytól el nem térhet soha. (Zajos tetszés és helyeslés.) Doktriné liberálizmus, mely elvont elméleteken épül fel, soha sem volt magyar politikai párt összetartó eleme és doktrinér nemzetközi liberálisok nálunk nincsenek is. Ezek épp oly veszedelmesek a magyar politikában, mint amily veszedelmes a reakczió. (ügy van !) Egyiktől sem kell tartani: a magyar társadalomban sem a reakcziónak, sem a hagyományokkal ellenkező radikál-liberálizmusnak nincs talaja. Nekünk nem kell újra kitalálni a magyar liberalizmust; a nemzetalkotó és nemzetfentartó történelmi liberálizmus nemes iránya az, melynek pártunk hódol és ettől az iránytól sem jobbra, sem balra nem térhet el. (Élénk helyeslés és éljenzés.) A miniszter végül a Csáktornyai kerület választópolgáraira emeli poharát. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) A bankett sok lelkes köszöntő között, a melylyel Wlassics minisztert ünnepelték, a késő délutáni órákban ért véget. Aradvár feladása. (Az ötvenedik évforduló alkalmából.) Budapest, június 30. Komárom, Losonca és Nagy-Enyeden kívül alig volt város a szabadságharczban, mely annyit szenvedett volna, mint Arad városa. A vár parancsnoka, Berger tábornok, még a délvidéki szerb lázadás idején osztrák kézre játszotta a várost is. A megszálló csapatok ágyúi a városra voltak szegezve s a későbbi ostromok idején napokon át bombázták a várost. A kormány Gaál Miklós mérnökkari ezredesra bízta a vár körülzárását és ostromlását. Gaál máramaros-szigeti bányászmunkásokkal a legzordabb téli hidegben épittette az ostromtelepeket, a melyek Glogovácztól Ó-Arad alá kanyarodólag Uj-Aradig húzódtak a Maros jobbpartján s háromnegyed mértföldnyi körben futó mély és széles sánczolattal voltak ellátva az ostromsereg befogadására. Az ostromtelepek épitése alatt szakadatlanul bömböltek a várágyuk s a 6-ik, 7-ik és 8-ik számú ostromtelepekkel szemben álló bástyafákról egy atléta termetű horvát a legsértőbb szavakkal ingerelte tüzéreinket, akik kezdetben a város kímélése végett nem akarták viszonozni az ágyúzást. Később azonban a 2-ik, 3-ik, 10-ik és 1l-ik telepről 24 fontosokkal lőtték a várat, még pedig oly sikeresen, hogy két várágyut szétromboltak s a kapu-bástya szegletén lengő óriási fekete-sárgazászlót Filemon és Pauli tüzérek lelőtték. Gaál gondoskodott arról is, hogy a várat minden oldalról elzárja s az osztrák kézen levő Temesvárról élelmet és erősítést ne kaphasson, minek folytán a várban egyre érezhetőbbé vált a szükség, a várvédőkről leszakadozott a ruha, a katonák többnyire mezitláb jártak s a vár másodparancsnokának, Síitáknak a leányai czipőkért esedeztek Gaálnál, a ki magyar lovagiasságához hiven küldött is nekik. A vár tehát egy-két hét alatt már kezünkre juthatott volna, ha a kormány a bács-bánáti táborból föl nem rendeli Damjanich és Nagy Sándor hadosztályait, akiket aztán az ott lekötött osztrák tábor több ezer oláh és rácz fölkelővel erősödve Aradra követett. E vérszomjas rablóhordák aztán a Leiningengyalogság fedezete alatt február 8-án a városba törtek s ott a vár bombái által felgyújtott városban szörnyű vérfürdőt rendeztek. A nőket és gyermekeket válogatott kegyetlenséggel öldösték le s magában a Thökölyi-házban husz halott feküdt, köztük Rosenberg Károly zsidó hitközségi jegyző nejével és menyasszony leányával. Ez utóbbinak végig kellett szenvednie apja, anyja s egy kis siránkozó leánytestvérének agyonverését, aztán a kivégezettek mellé térdepeltették, megimádkoztatták s őt is agyonverték. A latrok azonban még tobzódtak a vérben, a mikor Asztalos Sándor őrnagy a 29-ik zászlóaljjal és Boczkó kormánybiztos rajtuk ütött s a Rácz-utczán öldöklő szuronyharczban a Marosba szorította őket. Hatszáz rácz és oláh hullája fedte az utczákat, de majdnem annyi volt az általuk legyilkoltak száma is. A kormány február végén Kiss Pál alezredest, azután Vécsey Károly grófot nevezte ki az aradi és temesvári várat körülzáruló ostromseregek főparancsnokává, a ki a bástyafokokról hulló gyilkos röppentyű-záporban Margittay Gábor mérnökkari őrnagygyalviárkokat építtetett s hogy a várőrség kicsapások által se juthasson élelemhez, a közel fekvő falvakat is erős őrséggel rakta meg. Az áprilisi győzelmek után Kossuth ultimátumot intézett a várparancsnokhoz, melyben hivatkozva a magyarországi, bánáti és erdélyi honvédseregek diadalaira, felszólítja, hogy a várat becsületes feltételek mellett adja föl. A várbelieknek azonban most a természet jött segítségükre, a Maros kiöntött, nagy területeket viz alá borított s az ostromban hetekig tartó szünet állott be. De az élelemhiányon nem tudtak segíteni s a rossz táplálkozás és a jó ivóvíz hiánya miatt ragályos betegség ütött ki köztük s minden nap öt-hatan betegedtek meg. A várőrség parancsnokai Berger és Siliák végső elkeseredésükben fokozott erővel lövették a várost s több kitörést kísérlettek meg, de eredménytelenül. Június 1-én Vécsey gróf parlamentirt küldött a városba, feltétlen megadásra szólítva föl Berger tábornokot. Erre a tisztek haditanácsot tartottak s a felhívást azzal a rövid írásbeli felelettel utasították vissza, hogy a várat az utolsó emberig védeni fogják s feltétlen feladásról szó sem lehet. A nemeslelkü és lovagias Vécsey gróf junius 3-án újra elküldte Baudisz hadsegédét a várba azzal a felhívással, hogy tekintettel a várőrség vitéz ellenállására, tisztességes kapitulációt ajánl , hogy a tisztikar közvetlen meggyőződést szerezhessen a magyar fegyverek győzelmi sikereiről, küldjenek ki két tisztet a városból, akiknek biztonságáért egy magyar tisztet ajánl föl kezesül. A várban tartott haditanács az utóbbi ajánlatot elfogadta, mert már annyira fogytán voltak a sónak és élelmiszereknek, hogy az negyedrésznyi adagokban is csak két hétre volt elég . Slack és Mader gyalogsági s Lepkowszky mérnökkari kapitányt küldték ki a városból, az átadási tárgyalások megkezdésére pedig Berger őrnagyot, Lepkowszky kapitányt és Dietrich főhadnagyot küldték ki, akik Boczkó kormánybiztossal, Baudisz főhadsegéddel és Dusekkel tárgyaltak. A Bács-Bánátból június 12-én tért vissza Lepkowszky, a másik két kiküldött pedig junius 19-én érkezett vissza Pestről s minthogy ezek a közeli fölmentés lehetőségét kizártnak mondották, újabb hadi tanácsot tartottak , erre három nap fegyverszünetet kértek. A hadi tanács aztán elhatározta a várfeladást, mert a járványos betegségek egyre jobban terjedtek s már 485 czivil és katona halt el benne, az élelem pedig, a Schwarzenberg-ulánusok 80 lovát s a vizhordó szamarakat is beleszámitva, legfeljebb julius 6-ig lett volna elég, kenyér pedig már egy hézrevaló se volt. A tárgyalásokat ezek következtében junius 24-én újból megkezdték, junius 27-én befejezték s főbb pontja volt a szabad elvonulás két háromfontos ágyúval, csengő zeneszóval és katonai tisztességgel. A várőrség kötelezte magát, hogy hat hónapig nem harczol a magyarok ellen s tisztességes fedezettel Stájerországba kisérik őket. Éppen ötven évvel ezelőtt, július 1-én történt, a várban levő ágyuk, hadiszerek és fegyverek átadása Boczkó kormánybiztos előtt. Az átadási szerződést Berger altábornagy és Vécsey tábornok június 30-án ratifikálták s 66 különféle természetű ágyú, 2000 mázsa lőpor s 1500 fegyver jutott a honvédek birtokába. A vitéz várőrség egészen le volt rongyolódva, nyers állati bőrökből készített bocskorokban, sokan frakkban, mások csak madzaggal összekötözött ruhafoszlányokban voltak s a tiszteket se lehetett köztük megkülönböztetni. A szemlén ott állt köztük Gierati olasz mérnökkari kapitány és Lilák másodvárparancsnok, esküdt ellensége a magyaroknak, akik a szelidebb lelkű s Arad összelövetésétől irtózó Bergert is főbelövéssel fenyegették, ha nem löveti Aradot. Csupa rom volt a vár, amelynek ideiglenes parancsnoka, Perczel Miklós ezredes, majd a Komáromnál lábát tört Damjanich lett. Itt, az aradi,várban íratott, augusztus 11-én, a temesvári csatavesztés után, Kossuth utolsó proklamácziója, melyben Görgeyt diktátorrá nevezi, innen menekült Asbóth Lajossal Lugosra s ezt a várat adta fel augusztus 17-én kardcsapás nélkül Damjanich. S. T.