Magyar Ujság, 1899. július (8. évfolyam, 179-209. szám)

1899-07-29 / 207. szám

— Négy tanú. — Saját levelezőnktől. — Páris, július 25. Augusztus hó hetedikének napján összeül a rennes-i hadbíróság és megkezdi a Dreyfus-per végleges lebonyolítását. Ez lesz a legnagyobb és legádázabb küzde­lem a Dreyfus-pártiak és a revíziót ellenző fér­fiak között. A hazafiak ligája szemben fog állani mindazokkal, a­kik az igazság és az emberi jogok jegyében csoportosultak össze. Minden jel arra mutat, hogy ez a rennesi tárgyalás nem lesz éppen a legbékésebb és alighanem emlékeztetni fog a hajdani Zala-per leglázasabb napjaira. A kato­nai törvényszék épületében ugyanis a termekben és folyosókon, egymásra fognak akadni mindazok, a­kik a különböző lapok hasábjain vérig gya­­lázták és sértették egymást, a­miért a Dreyfus kapitány ártatlanságáról vagy bűnösségéről való véleményük homlokegyenest ellenkező volt. Fáj­dalom, sok összetűzésre, sok verekedésre van kilátás azon tíz-tizenkét nap alatt, a­melyen a törvényszék tárgyalni fog. Mindebben különösen bántó, hogy a Dreyfus bűnösségét hangoztató sarlatánok és demagógok mellett­ kiváló embe­rek is küzdeni fognak, a nevek és tekintélyük minden súlyával egy ártatlan ember elveszté­séért. Ismeretes dolog, hogy Jules Lemaitre, a »Fehér nász« szerzője és Coppée Ferencz ugyan­csak a revízióellenes pártnak matadorjai. A nagy agitáczió idejekor, Zola mintájára, ők is a politikába vetették magukat, de nem azért, hogy az igazságért küzdjenek ... a­ szereplé­sük, valljuk be őszintén, mind e napig meglehe­tős jelentékte­len való és az igazság és jog ügyé­nek nem sokat tudtak ártani az ő tendencziózus és halovány czikkeikkel. Ámde, most, úgy hírlik, továbbmennek és Quesnay de Beaurepaire-t majmolva, azon van­nak, hogy a rennes-i haditörvényszék tanuknak halgassa ki őket. A Jules Lemaitre, Coppée Ferencz és még néhány franczia író magatartásáról érdekes és kissé lesújtó nyilatkozatot tett Zola Emil e sorok írója előtt: — Én nagyon sajnálom Lemaitre-t és Coppée­t, — jegyzi meg Zola — a­miért az áldatlan hajszának rosszab­bik felébe vetették magukat. Mind aketten, tudásuknál, tehetségüknél és egyéb kiváló tulajdonságainál­­fogva, valóban jobb sorsot érdemeltek volna. És egyenesen érthetet­len, hogy ők, a­kiknek szívök is van, meg akar­nak kínozni egy szerencsétlen, sokat szenvedett embert az utolsó csepp véréig. Mert Rennes-be akarnak menni, hogy ellene valljanak. De hát mit akarnak mondani? Mit tudnak mondani? Semmit. Legfeljebb kifejthetik, hogy az ő egyéni érzésük és véleményük szerint bűnös. De ez nem volna egyéb annál a bizonyos causerie-nál a melyben Lemaitre is, Coppée is egyaránt ki­válóak. Mindez azonban csak irodalom. És a rennes-i haditörvényszéknek egyéb dolga van. Látni való, hogy Zola Emil nem nagyon félti Dreyfus kapitány sorsát a Coppée és Lemaitre vallomásaitól, s ezt annál kevésbé, hogy a franczia irodalomnak e két megtévedt báránykáját aligha bocsátja maga elé a ren­nes-i­­ haditörvényszék. Nem pedig azért, mert az augusztus 7-én kezdődő tárgyalások stíljét és Szakoktatás a Jogi karon. Budapest, július 28. Néhány nap előtt első czikkü­nkben foglal­koztunk volt a budapesti m­­iás-, tudomány­egyetem jogi karának véleményes jelentésével, mely a közoktatásügyi miniszternek 1898. októ­ber 15 én kelt törvényjavaslati tervezetét bírálta a jogi- és államtudományi államvizsgálat dol­gában. A Nemzet mai számában most egész terjedelmében közli a véleményes jelentést, mely­nek főbb pontjait mi a következőkben ismer­tetjük . Mindenekelőtt általánosságban foglalkozik a kar a törvényjavaslati tervezettel. A törvényjavas­­lati tervezet hét reform­eszmét tartalmaz, melyeket is­mertettünk volt annak idején. A föroforra a jog­os államtudományi rend egységesítése volna, minek következtében általán az akadémiai (szakoktatási) rendszer érvényesülne. Hasonlatos volna ez az 1848 előtti oktatás rendszeréhez, az u. n. ráczió edukáczióniszhoz. Az oktatás gyakorlati volna, az el­méleti képzés háttérbe szorulna. Az alapvizsgálatok megrövidülnének, a doktorátus pedig egyáltalán elesnék. A jogi és államtudományi kar, a törvényja­­vaslati tervezetnek ezzel az intenc­iójával szemben a jogi és államtudományi oktatás mellett foglal állást és ragaszkodik az egyetemi oktatáshoz, melyet a javaslat, nézete szerint, egészen a háttérbe szorítana. Hivatkozik a jelentés arra, hogy az egyetemi és a jogi akadémiák ok­tatása között még mai nap is jelentős a kü­lönbség, jóllehet régebbi törvények igyekeztek a két intézményt közelebb hozni egymáshoz. Nem is volna szükség az egyetemekre, mint ilyenekre, ha köztük és az akadémiák között kvalitatív külsőség nem volna. A tanszabadságot látja veszedelemben a kar véleményes jelentése és azért sehogy se tudná helyeselni, hogy az egyetemi oktatás rend­szere megszűnjék. Annál kevésbbé pedig, minthogy az egységes tanulmányi rendszer főkép a feleke­zeti jogakadémiáknak kedvezne, a­mivel felekezeti jellegű jog- és államtudományi oktatásnak túlsúlya állana elő. A­mi a tervezet érdemét illeti, pontonként tárgyalja az egyes reformokat a jelentés. A tanítási idő rövidítésének ellene mond a gyakorlati tapasz­talat. Mert a tantárgyak és az előadások rendkí­vüli növekedése a kvadriennium behozatalát tenné szükségessé, ha már fenn nem állana. Ausztriában a kvadriennium leszállítására még csak nem is gondolnak, hazánkban pedig még a jogakadémiák kurzusát is négy évre hosszabbították. Az az érve­lés, hogy az egyéves önkéntesekként besorozott jog­hallgatók 7 félév alatt végeznek és ezért nem mél­tányos, hogy b. jó tanuló is csak azért, mert nem vált be katonának, egy további félévet köteles hall­gatni, — ez az érvelés meg nem áll. Mert ha már most a nem-katonáskodók tan­folyama is 7 félévre szállittatik le, akkor az 1889. 1.-czikkben foglalt ratio legis szerint, a katonának megint egy félév elengedését fogják követelni és ilyképp a leszállításnak soha se volna határa. De még inferioritásba se lehet hozni a jogi tanfolyamot a többi tanfolyammal szemben, számba­­véve t. i., hogy az orvos öt évet, a teológus, a bölcsész, a technikus pedig négy évet tölt főiskolán. A tanfolyamnak hét félévi tartamra leszállításával meg is könnyíttetnék ez a pálya a hívatlanok szá­mára, a­kik leszállítanák a hallgatóság szín­vonalát. A második reform az alapvető vizsgálat. A tervezet a most dívó két alapvizsga helyett csak egyet ír elő, mely az indokolás szerint nem mint most a tanév végén, hanem a harmadik félév végén volna leteendő. Mind a két intézkedést hibásnak tartja a jelentés. A tanév közepére állított vizs­gálat akadálya ugyanis az eredményes tanításnak. A legtöbb tantárgy előadására egy félév nem ele­gendő. A két félévre terjedő tantárgynál pedig kí­vánatos, hogy a kezdő előadás a téli, a folytatásos a nyári félévre essék, ne pedig megfordítva. Mert az új hallgatók túlnyomó többsége a téli félév kezdetén iratkozik be, kik akkor kezdeni kívánják a tantárgyat, nem folytatni. Mert továbbá a nagy vakácziók a nyári félév utánra esnek, ekkora szü­netet pedig a tantárgy előadása közben tartani nem lehet. Hozzájárul egy lélektani momentum. A tanulók hanyagabb része nem igen készül az első évben oly tantárgyakból, melyekből a vizsgát csak a második év folyamán kell tennie. De a három félév nem is elegendő arra, hogy a tervbe vett vizsgálat tárgyait megtanulhassa, kivált, hogy két nagy stúdiummal (pandekták és egyházjog) is megszaporodik ennek a vizsgálatnak anyaga. A­mi a kötelező gyakorlatokat, kolokviumokat, továbbá az adjunktuszokat illeti (ezeknek körére es­nek a harmadik reform), ilyenek most is tartatnak az egyetemen. A törvénytervezet ezeket kötelezőkké akarja tenni, oly értelemben, hogy az államvizsgá­latra csak az bocsáttassák, a­ki a gyakorlatokban sikeresen részt vett. Ez az intézkedés — úgymond a jelentés, — egyetemünk jogi karán mindaddig, míg a hallgató­ság oly tömeges, keresztül­vih­et­etlen. Két-, három-, sőt négyszáz résztvevővel ily gyakorlatokat tartani nem lehet, pedig ma 600 —1000 hallgatóból álló kollégiumai is vannak az egyetem jogi karának. A tömeg legyőzésére a törvénytervezet ad­junktusok alkalmazását veszi kilátásba. Nem tudunk róla, — úgymond a jelentés — hogy a szellemi életet bivárló tudományok körében ily adjunktu­sokat már erdménynyel alkalmaztak volna és nem is hiszek, hogy sikerrel volnának alkalmazhatók. Kezdő demonstrátorok itt több kárt tennének, mint hasznot, gyakorlatok vezetésére pedig éppen képtelenek. Nem kevésbé keresztülvihetetlen a kötelező kollokvium intézménye, melyet a tervezet czélba vesz. Egyes főkollégiumokból a félévenként kollokválok száma már ma is 100—200. Ez tűrhetetlen teher, mely egyes legjelesebb taná­raink idejét és munkaerejét már ma is hoz­zájuk méltóbb egyéb tudományos munkálkodás ro­vására leköti. Ha már most ily kollokvium minden­­ hallgatóra nézve kötelező lesz, akkor kétszeresen súlyos lesz a kollokválás terhe: először mennyisé­gileg, másodszor minőségileg, mert a kollokvium beható lehetne csak. Az első tekintetben, t. i. a mennyiség legyőzésére a tervezet ugyancsak ad­junktusok alkalmazását veszi kilátásba. Ámde könnyű belátni, hogy az eredmény minősége szem­pontjából e segítséghez csak igen kivételesen le­hetne folyamodni. De ha ez kivételesen lehetséges lesz is,­­ ez veszedelmesen félre fogja csavarni a viszonyt a hallgatóság és tanár között. Mert a tanulók zöme igen érthetően a kollokviumokat fogja látogatni, nem az előadást. A negyedik reform a jogakadémiák kérdésére terjeszkedik ki, a­mennyiben a felekezeti joga­ka­dém­­iák­kal szemben nagyobb követelményeket for­málna. Ez magában véve helyes intézkedés. De a t. t. arra a téves feltevésre adhat okot, mintha a felekezeti jogakadémiák oktatása az exer­­citium religionisnak olyan alkotó része volna, mely­hez magához az állam hozzá nem nyúlhatna, mit pedig még az 1790/1. évi XXVI. artikulusból sem lehet felmagyarázni. Egy állam sem forgácsolhatja el erejét arra, hogy a vallási szempontoknak túltengését az állam jövedelmeiből elősegítse. Különösen áll ez a jogi és állami élet viszonyait bivárló tudományokra nézve, melyek az állam legközelebbi czéljaival fog­lalkoznak. A jelentés különösen hangsúlyozva emeli ki végül, hogy a mi viszonyaink között a t. t. követte irány könnyen végzetessé válh­atik. A minősítő vizsgálatok dolgában intézkednek az ötödik és hatodik reform. Ez idő szerint kétféle minősítő vizsgálatunk van: a doktorátus­­és az államvizsga. Bátran állítható, hogy a doktorátus inkább államvizsga, mint maga az államvizsga, mert az államiság dolgát a jog- és államtudományi oktatás terén a legjobban képviseli. Ezzel szemben a 1.1. elejtené a doktorátust mint minősítő vizsgálatot, mert a minősítést kizárólag az államvizsga nyújtaná. A megokolás azt reménye, hogy az államvizsga még többet fog nyújtani mint a doktorátus, mi annyit jelent, hogy a két egyetem jog- és állam­tudományi karai elméleti tudás tekintetében nem érnének annyit, mint majd azok a különféle elemekből összeverődő államvizsgai bizottságok. Magát azt az elvet, hogy az államvizsga csak egy legyen s két részből (jog- és állam­tudo­mányi) álljon, helyeseli a jelentés Csak írásbeli dolgozatokat nem kellene kívánni, melyek a tulajdonképpen kétrendbeli vizsgát még többszö­röznék, írásbeli dolgozat csak gyakorlati vizsgán megfelelő. De megsínylené a reformot maga a doktorátus is, melynek pedig a törvénytervezet — megokolása szerint — éppen emelését czélozza. A tapasztalás mutatja, hogy a doktori vizsgát szi­gorúan csak ott kezelik, hol valamely minősítő hatás jár vele. Azért a doktorátus minősítő erejé­nek elejtése nem csak a gyakorlati jogászságot fogja megvilágítani, de magát a jog- és államtu­dományi doktorságot is. Bátran állítható ehhez képest, hogy a doktorátus igazságügyi nagy alko­tásainkkal szorosan összefügg. Végre az új doktorátus kérdésének reform­­tervezetével foglalkozik a jelentés. A t. t. 13. §-a azt akarná, hogy arra hatalmaztassék fel a közoktatásügyi miniszter, hogy a majdani törvény hatályától számított két éven belül új szigorlati rendszert léptessen életbe olyképpen, hogy a dok­tori fokozat a jogi, illetőleg az állami tudományok egyes kisebb köreire vonatkozó beható tudományos képzettségnek bizonyságául szolgáljon. De az ál­­lamtudományi vizsgálat, a­mely az egyetemnek többnyire idegen elemek előtt tétetnék le, az ilyen vizsgálat nem volna a doktorátus alapja­ként tekinthető, annyival kevésbé pedig, mert szigorú voltához is szó férhetne. Hogy az államvizsgálat bizonyítványa, a szigorlatoknál az általános jog- és államtudományi képzettség bizo­nyítékául elfogadható legyen, olyan szervezetet kellene teremteni az állam­vizsgálat számára, mely e vizsga tudományos vezetését kizárólag az egye­tem tanférfiainak kezébe adja. Az egyes reformpontokkal végezvén, nagyjá­ban összefoglalja ezután a jelentés az eddig mon­dottakat és konklúzióképpen azt vonja le belőlük, hogy a kérdéses törvényjavaslati tervezet minden­esetre mellőztessék. Ellenben figyelmébe ajánlja a miniszternek a jogi kar 1896-beli jelentésének hét pontját, a­melyek irányadó szempontonként volnának tekintendők. MAGYAR UJLACJ, 1899. julius 29.

Next