Magyar Ujság, 1899. szeptember (8. évfolyam, 241-270. szám)
1899-09-01 / 241. szám
- ben járnak s kifogástalan a tartásuk. Még abban is egyenlők, hogy mélységes kicsinyléssel viseltetnek minden iránt, ami nem angol. Anglia az ő politikai nagyságát ennek az erős hazaszeretettel párosult tulajdonságnak köszönhette, viszont ez a tulajdonság teszi gyűlöletessé az Anglia mérhetlen hatalmában elbizakodott angolt a kontinensen. De bármily kiállhatatlan a brit az utazáson, épp oly szeretetreméltó otthon, úgy, hogy az ember hajlandó lenne őt a világ legudvariasabb emberének tartani. Angliában az a néposztály, mely leggyakrabban és legtöbbször érintkezik az idegenekkel, tehát a vasúti konduktorok, kocsisok, hordárok, postások, rendőrök, hivatalnokok, főképp pedig a rendőrök udvariasabbak, mint bárhol a világon. Hanem van ennek az éremnek másik oldala is. Sehol nincs oly égbekiáltó szegénység, mint London külvárosaiban, és sehol sem oly szemérmetlen a bűn, mint éjszaka, Londonnak gyéren megvilágitott utczáin. A kőbányai plébános-választáshoz. — Saját tudósítónktól. — Budapest, augusztus 31. Hock János országgyűlési képviselő, aki szintén pályázik a kőbányai plébánosi állásra, a következő körlevelet intézte a fővárosi bizottsági tagokhoz: »Mélyen tisztelt fővárosi bizottsági tag úr! Budapest székesfőváros X-ik kerületében a róra, hát. plébánia, elhalálozás folytán megüresedvén, a székesfőváros kegyúri jogánál fogva, törvényhatósági közgyűlésben fogja azt legközelebb betölteni. A kitűzött nyilvános pályázatra alólírott szintén benyújtottam kérvényemet, amelyre engem a következő indokok leírtak: A X. kerület katolikus polgárai nyilvános népgyűlésen engem jelöltek s e népgyűlés határozatáról küldöttségileg értesítettek. E küldöttség a kerület legtekintélyesebb polgáraiból és fővárosi bizottsági tagjainak nagy többségéből volt összeállítva, akik szívesek voltak tudomásomra hozni, hogy úgy a katolikus híveknek, valamint az egész kerületnek bizalma tüntető módon nyilatkozott meg mellettem s nemcsak hivatalos jelöltjüknek tekintenek, hanem egyúttal a kőbányai plébánia pályázatára, a népgyűlés határozott, értelmében ünnepélyesen is felkérnek. Meghatva a mélyen megtisztelő meghívástól készségesen kijelentem, hogy hálás köszönettel fogadom a X. kerület bizalmi ajánlatát és szívesen rendelkezésükre bocsátom minden erőmet és szeretetemet lelki hivatásom teljesítésében, egyházamnak és hazámnak szolgálatáért. De hangsúlyoztam ezúttal azt is, hogy mivel én a papnak és a hívőknek egymáshoz való viszonyát csak a sziveknek kölcsönös bizalmában és önzetlen szeretetében látom hasznosnak s a hitéletre nézve gyümölcsözőnek, tehát ragaszkodom ahhoz a feltételemhez, hogy választásom legyen tiszta, szeplőtelen s kizárólag a lelkek rokonszenvére s bizalmára felépített elhatározás. Bele ne vegyüljön tehát abba semmiféle olyan szempont, amely méltatlan lenne akár a kerülethez, akár hozzám. Szóval, kijelentettem, hogy szívesen veszek részt a pályázatban, de sem személyem mellett, sem pályázó paptársaim ellen a kortégiának semmiféle fegyverét harczba vinni nem engedhetném. Ez az elhatározásom ma is szilárd álláspontom, midőn már pályázati kérvényem a herczegprímástól leküldve, ott fekszik a székesfővárosnak — mint kegyurnak — törvényhatósági asztalán. Ezen elvi álláspontom előrebocsátása után legyen szabad utalnom nyilvános egyházi, társadalmi, irodalmi és kultúrművészeti működésemre. Szerény önérzettel talán hivatkozhatom is reá, hogy iparkodtam minden téren teljesíteni kötelességemet. Életem nyitott könyv s csak azt sajnálom, hogy fogyatékos emberi erőm és gyarlóságom nem állott mindenkor arányban közismeretű munkálkodásomnak jó szándékával. Kötelességemnek tartottam mindezt, választásom előtt, nyíltsággal és őszinteséggel elmondani, mert különben nemcsak félreértésekre adhatnék okot, hanem véthetnék a köteles tisztelet ellen is, a melylyel a kegyúri jogot gyakorló fővárosi közönségnek tartozom. Ezért bátorkodom körlevelemmel felkeresni a mélyen tisztelt bizottsági tag urat is, hogy a mikor A DreyfuS-per, XXI. nap. — Saját tudósítónk táviratai — Rennes, augusztus 31. A tárgyalást fél hat órakor kezdték meg a nyilvánosság kizárásával. A liczeumot katonai kordon oly módon zárta körül, hogy bárki számára lehetetlenségvolt bejutni. A kordon mögött itt-ott néhány kiváncsi verődött össze. A titkos tárgyalás. A titkos tárgyalás megnyitása után nyomban Deloy tábornok folytatta tegnapi vallomását és magyarázatokkal szolgált a 120 court ágyukról, a hydropneumatikus fékről és a shrapnellövedékről, amelyekre vonatkozólag több okmányt mutatott be. A haditörvényszék tegnapi határozata értelmében Hartmann és Dueroz tüzérkapitányok szintén részt vettek a titkos tárgyaláson, amely 9 órakor véget ért. A tárgyalás nyilvános. Nyomban rá megkezdték a nyílt tárgyalást. A közönség pár pillanat alatt teljesen megtöltötte a tárgyalási termet és élénken vitatta a tegnapi és a mai nap esélyeit. Lebrun-Renault vallomása. Első tanúnak ma Lebrun-Renault kapitányt hallgatták ki, aki élénk mozgás és rendkívüli érdeklődés mellett lép a tanúk sorompója elé. Az általános kérdések megtétele után az elnök azt kérdezi tőle, hogy előbb ismerte-e Dreyfus-t és ellenséges indulattal viseltetik-e iránta? Mind a két kérdésre tagadó választ adván, Lebrun-Renault vallomását a következőképpen folytatja: — 1895. január 5-én, egy szombati napon, lovasszázadommal kivezényeltettem abból a czélból, hogy az elitéltet a Cherche Midi fogháztól az ítélet végrehajtási helyére vigyem. A lefokozás aktusa 9 órára volt kitűzve, a katonai iskola egyik udvarában, 7 óra 15 perczkor indultam el lovasszázadommal és 7 óra 45 perczkor értem a Cherche Midi elé, ahol megjelölték nekem annak az adjutánsnak az irodáját, hol Dreyfus-t a lefokozásig tartsam őrizet alatt. Ebben az irodában Dreyfus ártatlanságát hangoztatta, utalva nagy vagyonára és szép jövőjére, hozzátévén,hogy semmi oka sem lehetett arra, hogy árulást kövessen el. »Ártatlan vagyok, — úgymond — három év múlva kiderül majd ártatlanságom, hiszen tudja azt jól a miniszter, mert Paty de Clam maga jött el hozzám és mondta, hogy a miniszter tudja.« Mindenki itt feszült figyelemmel leste Lebrun-Renault minden egyes szavát, mert tudták, hogy most jut el a tanú vallomásának egfontosabb és legkényesebb részéhez. — A miniszter, monda Dreyfus, jól tudta, hogy ha ki is szolgáltattam okmányokat Németországnak, ezek minden jelentőség nélkül valók voltak és ezt csak azért tettem, hogy helyükbe fontosabbakat kapjak. D'Attel kapitány jelen volt, mikor Dreyfus ezt mondta, de azonnal el is ment. Pár perccel kilencz óra előtt Dreyfus kérte, mondják meg az illető tisztnek, hogy hamar végezzen a lefokozás szertartásával, mert az nagy fájdalmat okoz neki. D'Attel hallotta, amint Dreyfus hozzátette: »Oda fogom kiáltani a népnek, hogy ártatlan vagyok!« Midőn öt tüzér megjelent, hogy Dreyfus t kikísérjék, én kimentem az irodából, de rögtön több tiszt fogott körül, kik előtt ismételtem mindazt, amit Dreyfus előttem mondott. Innen a tiszti étkezőbe mentem, ahol Dreyfus kijelentéseit újból megismételtem. Néhány esti lap közölte aztán azt a hírt, hogy Dreyfus a szolgálatot tevő tiszt előtt vallomást tett volna. Erre azután Mercier másnap este hozzám küldte Gonse tábornokot, aki kérdezte tőlem, miben állott az a vallomás, melyet Dreyfus előttem tett. Ismételtem minden szót, melyet Dreyfustól hallottam és Gonse erre Mercier akkori hadügyminiszterhez vezetett, akinek ugyanezeket mondtam meg. A hadügyminiszter parancsára azután az Elysée-be mentem, ahol Dupuy miniszterelnök az elnökhöz vezetett. Az elnök felvilágosításokat kért néhány részletről Dreyfus magatartására vonatkozólag s tekintettel a lapok közleményeire azt akarta tudni, érintkeztem-e aznap újságírókkal? Azt feleltem: nem emlékezem, hogy közvetlenül újságírókkal érintkeztem volna, de lehetséges, hogy ama tisztcsoportban, amely Dreyfustól kijövet körülfogott, egy-két laptudósító is volt. Tizenegy óra tájban eljött a hadügyminiszter is. A hadügyminiszter és a miniszterelnök most együttesen jegyzéket szerkesztett a Havasügynökség számára, melyben kijelentik, hogy én a sajtó egyetlen orgánumával sem álltam érintkezésben. Mikor hazajöttem, lakásomon azt a parancsot találtam, jelentkezzem azonnal Rissburg ezredesnél, feljebbvalómnál. Rissburg élesen megrótt állítólagos indiszkrécziómért s rendkívül haragudott rám. Megparancsolta, hogy egy szót se szóljak többé erről a dologról és hogyha kérdeznek, azt feleljem, hogy nem tudok semmit sem. Ennek a parancsnak eleget is tettem és három évig egyetlen szót sem szóltam a dologról senkinek, kivéve feljebbvalóimnak, Gonse, Billot és Cavaignac-nak. 1897 október havában Gonse tábornok magához hivatott és azt követelte tőlem: ismételjem azt meg írásbelileg, amit szóbelileg már elmondtam volt neki 1895 január 6-ikán. Ezt meg is tettem. 1898. julius hó első napjaiban Cavaignac, akkori akkori hadügyminiszter hivatott magához s azt kérdezte tőlem: mik azok a szavak, melyeket Dreyfus 1895 január 5-én előttem mondott? Elküldtem neki ama jegyzetem szövegét, melyet január 6-án erről írtam. Cavaignac azt szórólszóra leírta és az 1898. július 7-én a kamarában tartott beszédében ebből idézett. Néhány nappal rá ezt a jegyzetemet, melyre most már semmi szükségem nem volt, megsemmisítettem, annál inkább, mert hiszen annak másolása megvolt Cavaignacnál. Amúgy is az volt a szokásom, hogy minden esztendőben megsemmisítsem az előző év jegyzeteit. Egy hadbíró: Miért nem szólt ön a köztársaság elnöke előtt Dreyfus vallomásáról? Lebrun-Renault: Erre nem hagytak időt. A hadbíró: Miért küldték akkor oda? Lebrun-Renault: Hogy ismételjem előtte Dreyfus vallomását. Demange: Ön pedig mégsem ismételte. Lebrun-Renault: Nem lehetett. Casimir- Périer annyira fel volt indulva, amikor megjótt, hogy szóhoz se jutottam s már beléptemkor az előszobában is hallottam, hogy sértésekkel illet. Ezekre a szavakra még határozottan emlékszem is: — A gyalázatos, a nyomorult! . . . Demange: Miért vonatkoztatta ezeket a szavakat magára? magyar újság. 1899. szeptember 1. jelöltségemet és ennek előzményeit szives tudomására hozom, egyúttal pályázati kérvényemet is megnyugvással bocsássam lelkiismeretes és hazafias döntése alá. Az ily ítélet mindig magában hordja a közmegnyugvást is, mert minden embernek erkölcsi kötelessége, hogy sohase vegye az egyéni tekintetbe ott, ahol szent és fontos közérdekben kell dönteni, őszinte nagyrabecsülésem kifejezésével maradtam a székesfővárosi bizottsági tag urnak hazafias tisztelettel készülve Hock János orsz. képv., Veszprém egyházmegyei áldozópap.«