Magyar Ujság, 1899. szeptember (8. évfolyam, 241-270. szám)

1899-09-01 / 241. szám

- ben járnak s kifogástalan a tartásuk. Még abban is egyenlők, hogy mélységes kicsiny­léssel visel­tetnek minden iránt, a­mi nem angol. Anglia az ő politikai nagyságát ennek az erős haza­szeretettel párosult tulajdonságnak köszönhette, viszont ez a tulajdonság teszi gyűlöletessé az Anglia mérhetlen hatalmában elbizakodott an­golt a kontinensen. De bármily kiállhatatlan a brit az uta­záson, épp oly szeretetreméltó otthon, úgy, hogy az ember hajlandó lenne őt a világ legudva­riasabb emberének tartani. Angliában az a néposztály, mely leggyakrabban és legtöbbször érintkezik az idegenekkel, tehát a vasúti kon­duktorok, kocsisok, hordárok, postások, rend­őrök, hivatalnokok, főképp pedig a rendőrök udvariasabbak, mint bárhol a világon. Hanem van ennek az éremnek másik oldala is. Sehol nincs oly égbekiáltó szegénység, mint London külvárosaiban, és sehol sem oly szemér­metlen a bűn, mint éjszaka, Londonnak gyéren megvilágitott utczáin. A kőbányai plébános-választáshoz. —­ Saját tudósítónktól. — Budapest, augusztus 31. Hock János országgyűlési képviselő, a­ki szintén pályázik a kőbányai plébánosi állásra, a következő körlevelet intézte a fővárosi bizott­­sági tagokhoz: »Mélyen tisztelt fővárosi bizottsági tag úr! Budapest székesfőváros X-ik kerületében a róra, hát. plébánia, elhalálozás folytán megüresedvén, a székesfőváros kegyúri jogánál fogva, törvény­hatósági közgyűlésben fogja azt legközelebb be­tölteni. A kitűzött nyilvános pályázatra alólírott szintén benyújtottam kérvényemet, a­melyre en­gem a következő indokok leírtak: A X. kerület katolikus polgárai nyilvános népgyűlésen engem jelöltek s e népgyűlés hatá­rozatáról küldöttségileg értesítettek. E küldött­ség a kerület legtekintélyesebb polgáraiból és fővárosi bizottsági tagjainak nagy többségéből volt összeállítva, a­kik szívesek voltak tudo­másomra hozni, hogy úgy a katolikus híveknek, valamint az egész kerületnek bizalma tüntető módon nyilatkozott meg mellettem s nemcsak hivatalos jelöltjüknek tekintenek, hanem egy­úttal a kőbányai plébánia pályázatára, a nép­gyűlés határozott, értelmében ünnepélyesen is felkérnek. Meghatva a mélyen megtisztelő meghívástól készségesen kijelentem, hogy hálás köszönettel fo­gadom a X. kerület bizalmi ajánlatát és szíve­sen rendelkezésükre bocsátom minden erőmet és szeretetemet lelki hivatásom teljesítésében, egy­házamnak és hazámnak szolgálatáért. De hang­súlyoztam ezúttal azt is, hogy mivel én a pap­nak és a hívőknek egymáshoz való viszonyát csak a sziveknek kölcsönös bizalmában és ön­zetlen szeretetében látom hasznosnak s a hit­életre nézve gyümölcsözőnek, tehát ragaszkodom ahhoz a feltételemhez, hogy választásom legyen tiszta, szeplőtelen s kizárólag a lelkek rokon­­szenvére s bizalmára felépített elhatározás. Bele ne vegyüljön tehát abba semmiféle olyan szem­pont, a­mely méltatlan lenne akár a kerület­hez, akár hozzám. Szóval, kijelentettem, hogy szívesen veszek részt a pályázatban, de sem személyem mellett, sem pályázó paptársaim ellen a kortégiának semmiféle fegyverét harczba vinni nem engedhetném. Ez az elhatározásom ma is szilárd állás­pontom, midőn már pályázati kérvényem a her­­czegprímástól leküldve, ott fekszik a székesfő­­városnak — mint kegyurnak — törvényhatósági asztalán. Ezen elvi álláspontom előrebocsátása után legyen szabad utalnom nyilvános egyházi, társa­dalmi, irodalmi és kultúrművészeti működésemre. Szerény önérzettel talán hivatkozhatom is reá, hogy iparkodtam minden téren teljesíteni köte­lességemet. Életem nyitott könyv s csak azt sajnálom, hogy fogyatékos emberi erőm és gyar­lóságom nem állott mindenkor arányban közis­­meretű munkálkodásomnak jó szándékával. Kötelességemnek tartottam mindezt, válasz­tásom előtt, nyíltsággal és őszinteséggel elmon­dani, mert különben nemcsak félreértésekre ad­hatnék okot, hanem véthetnék a köteles tiszte­let ellen is, a melylyel a kegyúri jogot gya­korló fővárosi közönségnek tartozom. Ezért bá­torkodom körlevelemmel felkeresni a mélyen tisztelt bizottsági tag urat is, hogy a mikor A DreyfuS-per, XXI. nap. — Saját tudósítónk táviratai — Rennes, augusztus 31. A tárgyalást fél hat órakor kezdték meg a nyilvánosság kizárásával. A li­­czeumot katonai kordon oly módon zárta körül, hogy bárki számára lehetetlenség­­volt bejutni. A kordon mögött itt-ott néhány kiváncsi verődött össze. A titkos tárgyalás. A titkos tárgyalás megnyitása után nyom­ban Deloy tábornok folytatta tegnapi vallomását és magyarázatokkal szolgált a 120 court ágyuk­ról, a hydropneumatikus fékről és a shrapnel­­lövedékről, a­melyekre vonatkozólag több ok­mányt mutatott be. A haditörvényszék tegnapi határozata értelmében Hartmann és Dueroz tüzérkapitányok szintén részt vettek a titkos tárgyaláson, a­mely 9 órakor véget ért. A tárgyalás nyilvános. Nyomban rá megkezdték a nyílt tárgyalást. A közönség pár pillanat alatt teljesen megtöl­tötte a tárgyalási termet és élénken vitatta a tegnapi és a mai nap esélyeit. Lebrun-Renault vallomása. Első tanúnak ma Lebrun-Renault kapitányt hallgatták ki, aki élénk mozgás és rendkívüli érdeklődés mellett lép a tanúk sorompója elé. Az általános kérdé­sek megtétele után az elnök azt kérdezi tőle, hogy előbb ismerte-e Dreyfus-t és ellenséges in­dulattal viseltetik-e iránta? Mind a két kérdésre tagadó választ adván, Lebrun-Renault vallomását a következőképpen folytatja: — 1895. január 5-én, egy szombati napon, lovasszázadommal kivezényeltettem abból a czél­­ból, hogy az elitéltet a Cherche Midi fogháztól az ítélet végrehajtási helyére vigyem. A lefokozás aktusa 9 órára volt kitűzve, a katonai iskola egyik udvarában, 7 óra 15 perczkor indultam el lovasszázadommal és 7 óra 45 perczkor ér­tem a Cherche Midi elé, a­hol megjelölték nekem annak az adjutánsnak az irodáját, hol Dreyfus-t a lefokozásig tartsam őrizet alatt. Ebben az irodában Dreyfus ártatlanságát hangoztatta, utalva nagy vagyonára és szép jövőjére, hozzátévén,hogy semmi oka sem lehetett arra, hogy árulást kövessen el. »Ártatlan va­gyok, — úgymond — három év múlva kide­rül majd ártatlanságom, hiszen tudja azt jól a miniszter, mert Paty de Clam maga jött el hozzám és mondta, hogy a miniszter tudja.« Mindenki itt feszült figyelemmel leste Lebrun-Renault minden egyes szavát, mert tudták, hogy most jut el a tanú vallomásának egfontosabb és legkényesebb részéhez. — A miniszter, monda Dreyfus, jól tudta, hogy ha ki is szolgáltattam okmányokat Német­országnak, ezek minden jelentőség nélkül valók voltak és ezt csak azért tettem, hogy he­lyükbe fontosabbakat kapjak. D'Attel kapitány jelen volt, mikor Dreyfus ezt mondta, de azon­nal el is ment. Pár perc­c­el kilencz óra előtt Dreyfus kérte, mondják meg az illető tisztnek, hogy hamar végezzen a lefokozás szertartásával, mert az nagy fájdalmat okoz neki. D'Attel hal­lotta, a­mint Dreyfus hozzátette: »Oda fogom kiáltani a népnek, hogy ártat­lan vagyok!« Midőn öt tüzér megjelent, hogy Dreyfus­ t kikísérjék, én kimentem az irodából, de rögtön több tiszt fogott körül, kik előtt ismételtem mindazt, a­mit Dreyfus előttem mon­dott. Innen a tiszti étkezőbe mentem, a­hol Drey­fus kijelentéseit újból megismételtem. Néhány esti lap közölte aztán azt a hírt, hogy Dreyfus a szolgálatot tevő tiszt előtt val­lomást tett volna. Erre azután Mercier másnap este hozzám küldte Gonse tábornokot, a­ki kér­dezte tőlem, miben állott az a vallomás, melyet Dreyfus előttem tett. Ismételtem minden szót, melyet Dreyfustól hallottam és Gonse erre Mercier akkori hadügyminiszterhez vezetett, a­kinek ugyanezeket mondtam meg. A hadügyminiszter parancsára azután az Elysée-be mentem, a­hol Dupuy miniszterelnök az elnökhöz vezetett. Az elnök felvilágosításo­kat kért néhány részletről Dreyfus magatartá­sára vonatkozólag s tekintettel a lapok közle­ményeire azt akarta tudni, érintkeztem-e aznap újságírókkal? Azt feleltem: nem emlékezem, hogy közvetlenül újságírókkal érintkeztem volna, de lehetséges, hogy ama tisztcsoportban, a­mely Dreyfus­tól kijövet körülfogott,­ egy-két laptudó­­sító is volt. Tizenegy óra tájban eljött a hadügyminisz­ter is. A hadügyminiszter és a miniszterelnök most együttesen jegyzéket szerkesztett a Havas­ügynökség számára, melyben kijelentik, hogy én a sajtó egyetlen orgánumával sem álltam érintkezésben. Mikor hazajöttem, lakásomon azt a parancsot találtam, jelentkezzem azonnal Rissburg ezredesnél, feljebbvalómnál. Rissburg élesen megrótt állítólagos indiszkrécziómért s rendkívül haragudott rám. Megparancsolta, hogy egy szót se szóljak többé erről a dologról és hogyha kérdeznek, azt feleljem, hogy nem tudok semmit sem. Ennek a parancsnak eleget is tet­tem és három évig egyetlen szót sem szóltam a dologról senkinek, kivéve feljebbvalóimnak, Gonse, Billot és Cavaignac-nak. 1897 október havában Gonse tábornok magához hivatott és azt követelte tőlem: ismételjem azt meg írás­­belileg, a­mit szóbelileg már elmondtam volt neki 1895 január 6-ikán. Ezt meg is tettem. 1898. julius hó első napjaiban Cavaignac, akkori akkori hadügyminiszter hivatott magához s azt kérdezte tőlem: mik azok a szavak, melyeket Dreyfus 1895 január 5-én előttem mondott? Elküldtem neki ama jegyzetem szövegét, melyet január 6-án erről írtam. Cavaignac azt szóról­­szóra leírta és az 1898. július 7-én a kamará­ban tartott beszédében ebből idézett. Néhány nappal rá ezt a jegyzetemet, melyre most már semmi szükségem nem volt, megsemmisítettem, annál inkább, mert hiszen annak másolása meg­volt Cavaignacnál. Amúgy is az volt a szoká­som, hogy minden esztendőben megsemmisítsem az előző év jegyzeteit. Egy hadbíró: Miért nem szólt ön a köztár­­saság elnöke előtt Dreyfus vallomásáról? Lebrun-Renault: Erre nem hagytak időt. A hadbíró: Miért küldték akkor oda? Lebrun-Renault: Hogy ismételjem előtte Dreyfus vallomását. Demange: Ön pedig mégsem ismételte. Lebrun-Renault: Nem lehetett. Casimir- Périer annyira fel volt indulva, a­mikor meg­jótt, hogy szóhoz se jutottam s már beléptem­­kor az előszobában is hallottam, hogy sértések­kel illet. Ezekre a szavakra még határozottan emlékszem is: — A gyalázatos, a nyomorult! . . . Demange: Miért vonatkoztatta ezeket a szavakat magára? magyar újság. 1899. szeptember 1. jelöltségemet és ennek előzményeit szives tudo­mására hozom, egyúttal pályázati kérvényemet is megnyugvással bocsássam lelkiismeretes és hazafias döntése alá. Az­ ily ítélet mindig magában hordja a közmegnyugvást is, mert minden embernek er­kölcsi kötelessége, hogy sohase vegye az egyéni tekintetbe ott, a­hol szent és fontos közérdek­ben kell dönteni, őszinte nagyrabecsülésem kifejezésével maradtam a székesfővárosi bizott­sági tag urnak hazafias tisztelettel kész­ülve Hock János orsz. képv., Veszprém egyházmegyei áldozópap.«

Next