Magyar Vadász, 1954 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-10 / 1. szám

VII. évfolyam I. szám Január 1. Tavaly ilyenkor indul­tunk neki a nyúl­­vadászat legmoz­galmasabb hónap­jának: az egymást követő hajtások­ban, körökben eb­ben a hónapban került betakarításra a nyúltermés javarésze. Az idén , január elseje vadászatilag szomorú dátumot jelent számunkra. Szükség parancsolta végét jelenti 1953—54-es vadászidény nyúl­­vadászatának, józan ész diktálta kényszer­befejezést jelent, az egyedüli lehetőséget arra, hogy megmentsük nyúlállományunkat. Hogyan jutott idáig nyúlállományunk? Mi okozta aggasztó megcsappanását? A kedvezőtlen tavasz és nyárelő, a helyen­ként nagy kiterjedésű tartós vizek érzékeny veszteséget okoztak apróvadunk idei szaporu­latában és így igen rossz kihatással voltak nyúlállományunkra is. Azonban túlzás volna mindent a természet mostohaságára fogni. Túlzás lenne, ha mindenért egyedül csak az időjárást okolnánk, s ezzel minden felelősséget elhárítanánk magunktól. A felelősségelhárítás minden esetben végtelenül káros és nagy mér­tékben akadályozza a hibák maradéktalan kiküszöbölését. Vizsgáljuk meg tárgyilagosan miben és kiben volt hiba, mert ez az első fontos feltétel vadállományunk feljavítására. Tagadhatatlan, hogy az időjárás éppen a legkritikusabb időben bizonyult károsnak és kedvezőtlenül befolyásolta a szaporulat ki­alakulását. Ez ellen valóban nem sokat tehet­tünk. Rengeteget ártottak azonban a veszedel­mesen felszaporodott szárnyas és szőrmés ragadozók is, a szarkák, varjak tömege, a határban nagy számmal csavargó kóbor kutyák, macskák. Ezek legalább annyit pusztí­tottak, mint a késői hidegek, a csapadék, a talajvizek és áradások együttvéve. Vajjon nem mi követtünk el valami hibát? E­mellett sok értékes vadunk lett az orv­vadászok, hurko­­lók és egyéb vad­tolvajok martalé­ka. Itt talán elhá­rítható a felelős­ség? Számos vadász­­terület állt gon­dozatlanul és még ma is úgy áll. Ezeken csak éppen, hogy valamennyire eleget tegyenek az érvényben lévő rendelkezéseknek, mérsékelt díjazással heten­ként egy-két félnapot ráérő ál-vadőrt, vagy díjazás nélkül állítanak ki „tiszteletbeli” vad­őrt, hogy — papíron — eleget tegyenek a vadőrtartási kötelezettségnek. És hány olyan vadászterület van, ahol még az ilyen vadőrből is csak 20—30, sőt 60—80 ezer holdanként jut mutatóba egy-egy. Ezek a hibák szinte egyen­értékűek károkozás szempontjából a sűrűn panaszolt időjárási viszontagságokkal. És itt megint csak nem vitás a felelősségünk. Érezzük át a felelősségünk súlyát és az új naptári évet a hibák helyrehozatalának erős elhatározásával kezdjük meg. Lássunk hozzá a tilalmi idők vadgazdálkodási teendőinek és és végezzük azokat olyan eredményesen, hogy az új vadászidény kezdetére talpra állíthassuk leromlott apróvadállományunkat. Az új év arra kell, hogy figyelmeztessen bennünket, hogy feladatainkat maradéktala­nul teljesítsük, hogy egy pillanatig se tévesszük szem elől elméleti képzésünk fontos­ságát, amelyhez elősegít bennünket az is, hogy lapunk a „Magyar Vadász” az új forma mellett nagyobb terjedelemben jelenik meg. Pártunk és kormányunk programmja a dolgozókról való szerető gondoskodás mutatkozik meg abban is, hogy több papírt kapunk, hogy terjedelmesebb lett a „Magyar Vadász” és azon igyekszünk, hogy az új forma és több terjedelem olyan tartalommal legyen tele, amelyből tanulhatunk és tanulnunk kell, hogy amikor a vadásznaptár szerint a vadászok új éve kezdődik, bőséges aratásunk legyen. P.H.I. i •' r< i Tjehiteniik át kxufuM cl a /­ tojásrakás, kotlás és fiók- C't nevelés idejének kedve­zőtlen időjárásviszonyai, a te­rületellenőrzés hiányosságai, a kikaszált fészekaljak meg­mentésének elhanyagolása, va­lamint a túlságosan elszapo­rodott szőrmés és szárnyas kártevők, válságos helyzetbe sodorták fogolyállományun­kat. Az állomány feljavításá­nak, az időszerű vadvédelmi teendők elvégzésén kívül, igen fontos feltétele a vérfelfris­sítés, az új tenyészanyag ki­bocsátása a vadászterülete­ken. Az új tenyészanyag min­den egyes darabja hozzájárul majd a fogoly­állomány fel­­fejlesztéséhez, tehát fontos vadgazdasági érdek, hogy , veszteség nélkül, erőben te­leljenek át. A januári és február eleji időjárás viszon­tagságok azonban már sok esetben okoztak kisebb-na­­gyobb veszteséget a fogoly­állományban, aminek ismétlő­désére minden igyekezetünk mellett is sor kerülhet. Ne tegyük hát ki a vérfelfrissí­tésre szánt tenyészanyagot az időjárás kény­ének-kedvének, ragadozók kártevéseinek, ha­nem a már ismételten bevált „átteleltetéssel” biztosítsuk ré­szére a tél sikeres átvészelését. Ha tehát élő fogoly-rendelé­seinknek a Marad még e hó folyamán vagy a jövő hónap első napjaiban tesz eleget, úgy a kapott tenyészanyagot ne bocsássuk ki azonnal a va­dászterületen, hanem a hely­ben lakó hozzáértő vadőr, vagy vadásztárs felügyeletére bízva teleltessük át fedett helyen és csak a február végi „párokra szakadás” előtt he­lyezzük ki a vadászterületre. Használatlan — de jól fertőt­lenített — baromfiól, istállók elrekesztett része, félszer, vagy üres pajta egyaránt könnyen alkalmassá tehetők 30—30 — sőt több — fogoly sikeres átteleltetésére is. Lényeges feltétel: a teleltető hely tisztántartása, hogy fog­lyainkat a tetvesedéstől, vagy bármilyen más fertőzéstől megóvjuk és a megfelelő ma­gasságban — 60—100 cm magasan — lágy zsinegből fel­szerelt tetőháló, nehogy a fog­lyok fel-felröppenve megsérül­jenek. A teleltető aljára szüksé­ges — 4—5 naponként kicseré­lendő — száraz homok, a cse­kély zöldféle, a foglyonként napi 3 dkg élelem és a minden­napi friss ivóvíz egy vadász­­társaság részére sem okoznak megterhelést, a teleltető 4 — 5 naponként szükséges kitaka­rítása pedig ugyancsak nem jelent különös fáradtságot. Ugyanakkor azonban igen elő­nyös, ha a februári párokra szakadás idejére jól áttelelt kellő erőben lévő tenyész­anyagot bocsáthatunk ki a vadászterületre, amelynek ál­lományjavító hatására tavas­­­szal jogosan számíthatunk. Ne sajnáljuk tehát a telelte­­tők csekély munka- és költség­befektetését és a vérfelfrissí­tésre kapott élő foglyok fenti átteleltetésével is segítsük elő a tavaszi fogolyszaporulat kedvező kialakulását. 73 vadász a vaddisznó nyomában A pétervásári járási vadász­társaság bejelentette a Magyar Vadászok Országos Szövetsé­gének, hogy Recsken összevont taggyűlést tart, másnap pedig terv­vadászatot rendez a recski brigád nagy vadas területén. A bejelentés alapján szép számmal gyűltek össze Péter­­vásárán a járás vadászai, Recskre érkezve azonban hama­rosan erősen megcsappant lel­kesedésük és jó hangulatuk, mert pillanatokon belül ki­derült, hogy a recski brigád nem készült fel a házigazda szerepére, nem gondoskodott sem a vidéki vadászok elszállá­solásáról, sem pedig megfelelő helyiségről a taggyűlés meg­tartására. A súlyos rendezési hibáért elsősorban Sály András járási vadászmester elvtársat és Pá­linkás elvtársat, a recski brigád vezetőjét terheli a felelősség. Pálinkás elvtárs nem tett eleget az elszállásolás és a taggyűlés előkészítésére vonatkozó felhí­vásnak, amelyet már két nap­pal előbb kézhez kapott, Sály elvtárs pedig nem ellenőrizte idejében, vajjon végrehajtotta-e a recski brigád a csúcsvezetőség által kiadott rendelkezést. Igen kellemetlen előzmények után meglehetősen kedvetlen hangulatban kezdődött meg 25-én reggel fél nyolckor a vadászat, összesen 73 vadász indult disznó­hajtásra. Az első két hajtás, amelyet a járási vadászmester vezetett, egyálta­lán nem járult hozzá a hangulat megjavításához, mert a rossz szervezés­ eredményeképpen olyan területet hajtottak meg, amelyen nem tartózkodik vad, úgyhogy egyetlen vadat sem sikerült elejteni. A második hajtás után a vadászok összegyülekeztek és Pálinkás elvtárs, a recski bri­gád vezetője vette át a vadászat irányítását. Ennek csakhamar megmutatkozott az eredménye: az első hajtásban egy disznó és egy selejt szarvastehén, a má­sodikban pedig egy szarvas­­bika és négy disznó volt a zsákmány. A vadászat második részének eredményessége azt bizonyítja, hogy sikereket csak megfelelő környezetismerettel rendelkező vadász irányításá­val lehet elérni. A jó eredmény elérésében komoly része volt Provecki János elvtársnak, a recski brigád vadőrének is, aki igen jól irányította a hajtóvonalat. A rosszul indult vadásztalál­kozó ily módon mégiscsak jól ért véget. A recski brigád az eredményes vadászattal teljesí­tette évi tervét és a vadászat be­fejezése után a brigád egy disznót és a selejt szarvas­tehenet szétosztotta a 73 vadász között, akik elégedetten tértek vissza otthonukba. Minden jó, ha a vége jó­l hangzik a közmondás. A recski vadászat végével sem volt baj, mégis szükségesnek tartottuk, hogy megírjuk a kevésbbé kelle­mes előzményeket is. Hadd okuljon belőle valamennyi va­dásztársaság, elsősorban maga a pétervásárai vadásztársaság, amely — reméljük — a jövőben nagyobb gondot fordít a tag­gyűlések és vadászatok meg­gyu szervezésére Kovács Tibor (fi D

Next