Magyar Vadász, 1962 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1962-11-10 / 11. szám
A lovak, mintha megérezték volna a vihart, a lassú ügetésből tempós vágtába csaptak át. Az itt nagyon lassan fogyott. Iván a lovak közé cserdített: — Gyi! Gyorsabban, báránykáim! — Porzott a hó a szánkó nyomában. A lovak vágtattak, szinte röpítették a könnyű szánkót. Sötétség borult az erdős hegyekre, s baljóslatúan fogta körül a szánkó utasait. Csak a fehér hó világította az utat. Hirtelen heves szélroham vágott végig rajtuk. — Itt a hóvihar! — kiáltott dühösen Iván. — Csak ez hiányzott éppen! Már sűrűn havazott. A szél ereje is fokozódott. Meg-megújuló rohamai csaknem hátra dobták a bakon veszettül káromkodó Ivánt... Végre — ott a hágó... A lovak beledőlve, lassan vonszolták a hegynek a szánkót. Az orvos az óráját nézte. Fél tizenkettő. Fél órája vannak úton. De még előttük a hegy! Mikor érnek fel ebben a lassú tempóban? Az asszonyra pillant: arcát eltorzította a kín, fejét ide-odaveti, teste csupa hó. Gyorsan lesepri róla.... Hirtelen nagyot rándul a szánkó. A benne ülők majdnem kifordultak a hóra. A lovak ágaskodtak. — Farkasok! — ordította el magát az orvos, s vállához kapta a puskáját. — Az istennyila csapjon beléjük! — káromkodott Iván, s vadul a lovak fejöré vágott. — Nem elég a hóvihar, még ezek is! Doktor, maga csak lőjön, én addig a lovakat bírom engedelmességre! A falka szétszórtan, szinte szabályos csatárláncot alkotva nyomult feléjük. Nem siettek. Jól látták, hogy a szánkó nehezen birkózik a hágóval. Kétszáz lépésnyire lehettek, amikor az orvos megcélozta a legmerészebb ordast. A lövés beleveszett a hóvihar tombolásába. A vakmerő felbukfencezett. Tihamér doktor biztos lövő, jó vadász volt. De a leterített ordas újból lábra áll és sántikálva előre szökken. Elhibázta... A vérszag felingerelte a falkát és a sebesültre vetette magát. Az orvos töltött. Azután nyugtalan pillantást vetett az asszonyra: furcsa, dermedt nyugalommal feküdt a szalmán. Elájult?!... — Nem volt most ideje Verával törődni. Rásütötte puskáját a marakodó farkastömegre. A hóvihar elérte tetőfokát. Süvített, zúgott, a jeges szél nagy tömegben hordta a havat, földig hajlította a fenyőket. A szánkó utasai ki sem nyithatták szemüket. A lovak félelmükben prüszköltek, fújtak, s csak vonszolták a szánt. Az ordasok ismét a szánkó nyomában trappoltak. Tihamér doktor golyója újfent leterített közülük egyet. De két-három farkas lassan cammogva ismét megindult a szánkó után. A lovak felágaskodtak, aztán kifaroltak a szánkóval az árokhoz. Testük forrón gőzölgött. A hó itt már mély volt, s a lovak nem tudtak megbirkózni vele. A szánkó csak forgott, de tapodtat sem mozdult. — A kutyafáját! — Iván már állt a szánkóban, s úgy csapkodta a lovakat, de a szánkót szilárdan fogvatartotta a magas hó. — A farkasok! — üvöltötte a doktor és lőtt! — Fogja az asszonyt, doktor, a farkasokat bízza rám! — ugrott le a hóba Iván. Az orvos felnyalábolta az ájult asszonyt és belegázolt a térdig érő hóba, összehúzta a szemét és megpróbált felnézni a hágó tetejére: még száz méter! Hosszú, végtelennek tűnő százméter. Érzi, hogy testén merő lucsok az ing. Arcán a megolvadt hóval együtt patakzik a veríték. Karja zsibbadni kezd. Lábai ólomnehezek. Már alig bírja kihúzni őket a hóból. Mintha egyhelyben állna. A szél ismét a szeme közé vágja a szúrós hószemcséket. Egész testével előre dől, de csaknem elesik az asszonnyal. Minden erejét összeszedi, ajkát véresre harapja. Megáll, kifújja magát. Erőt gyűjt. Arca gőzölög, Szaporán szedi a levegőt. Lövés dörren mögötte. Aztán még egy és még egy. Iván serényen dolgozik!... Újabb lövés. Hosszú, panaszos vonítás a válasz. Az orvos lódobogást hall. A két ló vágtat el mellette rémült nyihogással. — Doktoor! — ordít Iván rémülten. — Az orvos hátrafordul. — Elfogyott a töltényem! — Tihamér doktor látja, hogy Iván a puskájával csapkodja a ráugráló ordasokat. Mit csináljon? Tegye le az asszonyt és menjen Iván segítségére?... Iván már hátrál, s egyre közelebb jut hozzá. — Még van három töltényem! — kiáltja oda neki. És Iván most még elkeseredettebben csapkod maga körül, s háttal botorkál feléje. A farkasok már teljesen körülfogták. De Iván nem adja fel a harcot. Az a tudat, hogy négy életért küzd, megtízszerezi erejét: őrülten vagdalkozik. Végre felér hozzá. A farkasok, mintha csak új erőt akarnának gyűjteni, megálltak és égő szemekkel lesték a prédát: három halálosan kimerült embert. Ezt a pillanatot használta ki Iván: beletúrt a doktor zsebébe. — Induljon, doktor már nincs sok hátra ... Talán húsz méter... — Töltött és lőtt. Az orvos már csak vonszolta magát. Karját, lábát nem érezte. Agya kábult. Kínlódva emelgette lábát. Szemét csökönyösen a hágótetőre függesztette. De egy újabb szélroham a hóra nyomta az asszonnyal együtt. Eldördült a második lövés. A válasz: két panaszos üvöltés. Az egyik emberi hang. Iván! — nyilamlott az orvos szívébe, s a rémület talpra állította. Már csak tíz lépés... Újra beledőlt a szélbe ... Végre eldördült a harmadik, s egyben utolsó lövés... Az orvos a hágó tetején állt, szemét éles fénysugár vakította el. De mintha sötét alakokat látna most a fényszóró sugárkévéjében mozogni! Aztán elsötétült előtte minden. Eszméletének utolsó szikrájával még tompa dörrenéseket hallott, mintha a föld morajlott volna... Aznap éjjel a rikai kolhozkórházban két orvos: dr. Tihamér belgyógyász és dr. Nyemec sebész, világra segítette ifjabb Kompanec Ivánkát, a „Kárpát-Ukrajna” kolhoz tehenészének kisfiát... 15