Nadányi Zoltán (szerk.): Magyar városok és vármegyék monográfiája 25. Bihar-vármegye (Budapest, 1938)
Szűcs Sándor: Néprajzi vonatkozások Bihar-vármegyében
legény feje alá adott párnát, meg a kvártélyos katonákét. De még hidat is csináltak nádból. A víz medrébe vert karók közé nádkévéket fektettek s ezen jártak keresztül gyalog, lóháton, szekéren egyaránt. Biharnagybajomban a Kisbajom nevű falurész között folydogáló Gyalogéren az 1800-as évek elején ilyen bőrű vezetett át. Réti pásztoraink is ilyen bőrű-híddal kötötték össze az egymáshoz közelebb eső legelőterületeket. Sőt még a bölcső és a koporsó fenekét is nádból csinálták a falusi asztalosok! Fűtőanyag is a nád volt. Papnak, tanítónak, nótáriusnak fizetésébe járt a tűzrevaló nád. B.-nagybajomban Rápóti Pap Mihály tiszteletes úrnak 1684-ben minden házas ember 12 kéve nádat tartozott adni. A levágott nád feleslegét pedig más vidéken értékesítették. A Berettyó 1866 előtt még Rábé, Torda, Bajom, Szerep határa szélén folyt s a Nagysárrétről ennek a vizén úsztatták le a tutajokba kötött nádat Túrkeve és Mezőtúr alá, onnan meg szekérrel vitték tovább. A kissárréti nádvágók a Körösön úsztatták Gyoma, Endrőd felé. A debreceni nagyvásárokra is sokat elszállítottak mindkét helyről. —■ Nád közt éltek tehát a fieleink és sokszor még a sírjokon is nád nőtt! Nem hiába dalolta a sárréti legény: A Sárrétjén nevelkedtem a nád közt, Hej!be derék fattyú s lettem a lyány közt! A mostani ember előtt már igen mindegyik nád egyforma. Nem az volt a régiek előtt! Ők határozott különbséget tettek a nád faja és minősége között. A nád csak a térdig, vagy szárközépig érő vizet szerette, a mély vízben nem nőtt. Az erek medrében termett folyami nádnak volt legtöbb becsülete. Rézben termett a verestövű nád is. Ezért fizettek legjobb árat, mert mindenre alkalmatos volt. A vastagabbjából falat, kerítést, karámot húztak, a szép, fényes vékony szálú kévékből pedig tetőt kötöttek. Bordanádnak is nevezték, mert ebből készült a szövőszék bordája. A szárazon nevelkedett piszkosszínű, korhadt és görbe-görbe bördős nádat csak tűzre használták. Legszebb nád természetesen a két Sárrétben termett. A bajomi Batonyás-rétről ezt írja a már többször említett Bírtalan Szilágyi János: »Bámulatra méltó vastag nádak teremnek itten, úgy, hogy ha távolról néz is az ember a rétre, úgy emelkedik fel a többi nádak felett, mint egy magas lapanyag a sík réten. Hossza,, vagy magassága a három ölet is kiüti, vastagsága egy jó hüvelyknyi.« A sárrétudvariak a Ferenciektón vághattak jó nádat és a Csarnán, a szerepiek pedig ösvénytónál és Zádonyban. A csökmői és komádibeli nádvágók, főként az Ivázi-rétbe jártak, de a Kóti-, Szöcsködi-, Picsori-rétben és a Poklosban is lelhettek megfelelő nádat. A rét fénykorában mindenki annyi nádat vághatott, amennyi neki tetszett. A rét valójában a vizek birodalma volt, nem az embereké. A se vége, se hossza náderdőket nem őrizte senki. Az őszi hónapokban, ami,kor már »megmutatta magát« a nád, vagyis látszott, hol lesz érdemes vágáshoz fogni, a nádvágó szegényember hajóra (csolnakra) ült és bebarangolta a rétet. Kedvére való nádat keresett. A kiválasztott bokrot valamilyen módon megjelölte, többnyire úgy, hogy a szélén négy-öt helyen egy errevaló lábon álló nádat gyékénnyel összekötött. Erről megtudta az utánna esetleg arra járó társa, hogy ennek a bokornak már gazdája van. A nádasok ama helyeit nevezték bokornak a vágók, ahol a legszebb, legsűrűbb és legtisztább volt a nád. Némelyik bokor több holdnyi kiterjedésű volt. — 185 —